Nászút a Föld körül

Hó a Kizil Art hágóban!

Katy és Anthony a legnagyobb nyugalmunkból szakítottak ki. Hamar visszazökkentünk a valóságba az általuk hozott hírektől. Elmesélték, hogy telt a napjuk: Az első 20km gyönyörű volt, szépen haladtak Jill-el és Lee-vel együtt négyesben, napsütésben, aszfalton tekerhettek, gyönyörködtek a Karakul tó látványában. Aztán ahogy elkezdődött az első hágó, úgy vált az út egyik pillanatról a másikra havassá. A hó hamar olyan mély lett, hogy már csak tolni tudták bringákat. Egész nap csak 5km-t tudtak így haladni a havas szakaszon, aztán tábort vertek fent a hegyen. Teljesen átfagyott a lábuk, mivel egész nap a mély hóban tolták a bringákat. Ez eléggé kilátástalanná tette a helyzetüket, mivel Jill és Lee legkésőbb másnap el kellett, hogy hagyják az országot, mert ha nem teszik, túllépik a 30 napot, ami után viszont már regisztrálniuk kell magukat, azt viszont csak Murgabban lehet, oda visszamenni meg… A bírság meg több száz dollár. Szóval a legokosabb dolog egy jármű gyors segítségül hívása volt, kerül amibe kerül, még mindig olcsóbb, mint a bírság.

Amikor a sátorból egy jármű hangját hallották meg, kiszaladtak az útra, és megállították. A dzsip Karakul felé hajtott, és hajlandó volt felvenni egyiküket. Gyorsan kellett nehéz döntést hozniuk. Mivel Jill át volt fagyva, és Lee nem akarta egyedül hagyni, végül Katy és Anthony beszélte rá a dzsip vezetőjét, hogy hagy menjenek mind a ketten vissza a dzsippel Karakul-ig. Nehéz volt otthagyniuk a bringát és a felszerelésük javarészét a sátornál, de meg kellett, hogy lépjék ezt, mert dzsip nélkül lehetetlennek tűnt az átkelés Kirgizisztánban. És dzsipet pedig sokkal könnyebb bérelni Karakulból, mint az út széléről a semmi közepén. Arról már nem is beszélve, hogy így egy füst alatt minket is tudtak figyelmeztetni. Egy norvég fickó vette fel őket, aki Marco Polo bárányra jött vadászni a Pamírba, már sokadjára. Megtudták tőle, hogy az elmúlt húsz évben nem volt még soha ekkora hó errefelé november elején.

Karakulban először egy másik Homestay-nél rakták ki őket, ahol volt egy fickó, akinek volt UAZ-a, vagyis régi orosz terepjáróra. Vele végül sikerült kialkudnunk egy 300 dolláros árat Karakultól a kirgizisztáni Sary-Tash-ig. Ezt először kicsit soknak tartottuk, de aztán beletörődtünk, mondván, hogy úgy sincs más választásunk. Igazából szerencsésnek éreztem a helyzetet, mert így, hogy ennyien összetalálkoztunk itt a Pamírban bringások, legalább hatfelé oszthattuk ezt az összeget. Amit akkor is meg kellett volna fizetnünk, ha csak ketten vagyunk rá Zitával.

„Kimentjük” a hó fogságából Jill-t és Lee-t a terepjáróval

Este még atomjaira szedtem a fekvőbringákat, hogy biztosan ne sérüljenek meg a dzsip tetején, aztán összepakoltunk és lefeküdtünk aludni. Reggel 7-re érkezett az emberünk az UAZ-al. A terepjáró sokkal kisebb volt, mint vártuk, de végül csak elfértünk benne valahogy. A kocsi teteje vászonból volt, erre dobtunk fel egy vastag plédet, amire már a bringák érkeztek. Néhány vastag kötéllel jó erősen rögzítettük őket, bedobáltuk a cuccokat a dzsip hátuljába, majd elindultunk. Gyönyörű időnk volt és az úton alig volt jég, az első húsz kilométer valóban nem tűnt vészesnek a bringával, viszont utána egyik pontról a másikra masszív hó lepte el az utat, sokszor még azon is csodálkoztam, hogy a terepjáró hogy bír elmenni rajta. De az UAZ szépen gyűrte a havat, és a sofőrünk profi volt, egyszer sem akadtunk el.

Még dzsippel is vagy 15 perc volt az az 5km, amit hóban tettünk meg Jill-ék sátráig. Az út és a kínai határ kerítése között sátraztak, az egész táj hófehér volt körülöttük a hótól, és amikor megérkeztünk, épp egy kisebb köd ült le arra a mélyedésre, amiben a sátrak álltak. Ahogy kiszálltunk a dzsipből, elképesztő hideg fogadott minket. Lee elmondta, hogy reggel -17 fok volt a sátrukban. Mindenüket vékony jégréteg lepett be, még a sátron belül is. Szerencse, hogy két vastag téli hálózsákjuk is volt, mivel Katy és Anthony otthagyta nekik az ővékét. Fél órán belül megvoltunk a tábor felszámolásával és a bringák felpakolásával. Amíg Jill és Lee még a sátrukból vackolták magukat kifelé, Anthony-val felpakoltuk a bringákat a dzsip tetejére. Fektetve egymás hegyére hátára pakoltuk őket, és nagyon oda kellett figyelnünk, hogy sehol ne legyen egy pedál vagy egy kormányszár a küllők között, vagy Lee hagyományos váltójának a közelében (A Rohloff-okat annyira nem kellett félteni).

Ez leírva egyszerű feladatnak tűnik, de amikor a hidegben, kesztyűvel a kezemen egy imbolygó dzsip tetején álltam, aminek eleve nem lehetett bárhová lépni a tetejére, csak a bukócsövekre, de aztán már azokra sem mindenütt, mert ugye a hat bringa is ott volt a tetőn… Szóval a valóságban nem volt olyan triviális a feladat. De végül sikerült, és konstatáltuk Anthony-val, hogy igen jó munkát végeztünk, mert a végére sehol, semmilyen érzékeny része nem érintkezett a bringáknak egymással, vagy a kocsi tetejével. Ezek után már csak a 34 Ortlieb táskát kellett betuszkolni az UAZ hátuljába, aztán hatunkat. Négyen ültünk hátul, Jill és Katy pedig az anyósülésen.

Útközben azon beszélgettünk, hogy mennyire más a bringával utazni, mint bárhogy máshogy szárazföldön. Itt szenvedünk ebben a dzsipben, egymás társaságán kívül egyébként egyáltalán nem élvezzük az utat, mindig csak sóvárgunk, hogy de jó lenne mégis bringázni itt, amikor látjuk egy szakaszon hogy nincs nagy hó az úton… Mások pedig végig így utaznak, és még fizetnek is érte (ahogy most kivételesen a körülmények miatt kényszerből mi is megtettük), és igazából – a bringázáshoz képest! – vajmi keveset látnak a tájból és kapnak a helyi emberekből, minden csak elsuhan mellettük a szélvédő túloldalán. Ezt nagyon érdekes volt így megélni és átbeszélni a dzsipben zsúfolódva.

A tádzsik-kirgiz határon

Persze aztán ahányszor eltűnt a hó az útról pár kilométerre, utána annyiszor visszatért, sokszor olyan magasan, hogy még az AUZ is küzdött vele. Egyébként becsületére legyen mondva a régi kis orosz csodagépnek, hogy sok, nála fiatalabb, nyugati és japán társát láttuk elakadva a hóban, amíg a mi gépünknek az egész 100km-es szakaszon csak kétszer-háromszor kellett visszatolatnia, hogy lendületet vegyen egy nagyobb akadály leküzdéséhez.

A tádzsik-kirgiz határátkelés még megér pár szót. A tádzsik oldalon kilépéskor három helyen állítottak meg minket. A második alkalomkor ki kellett pakolnunk mind a 34 táskát, hogy az egyik őr az asszisztálásunkkal átkutassa. Állítólag drogot kerestek, persze senkinél nem találtak, ellenben a táskáink tartalmának entrópiáját jócskán megnövelték, és persze az egész művelettel kapásból elment legalább egy óra. És ezután jött még csak a harmadik útlevélvizsgálat, ami szintén eltartott majd egy órát, ekkor kaptuk meg a kilépési pecséteket. A kirgiz határállomás jó 20km-el odébb volt, a Kizil Art hágó túloldalán. Itt hála az égnek, sokkal lazábban ment a drog vizsgálat. A határőr megkérdezte tőlünk, hogy van-e nálunk drog, mire mi nevetve válaszoltuk, hogy nincs. :) Ez úgy látszik hatásos lehetett, mert nagy örömünkre ezek után nem kellett kipakolnunk a táskákat, csak megvárnunk amíg a sofőrünk jó fél órát rohangált az útleveleinkkel.

Érdekes egyébként, hogy a határvonal a két ország között ugye hivatalosan a gerincen fut, de a gyakorlatban a két határállomás már a völgyekben van, viszont a kirgiz oldalon, a gerinc és a határállomás között van egy Bor Döbö nevű telep, házakkal, emberekkel. Akkor ők most valójában a senkiföldjén laknak, útlevél kell, ha haza akarnak menni Sary-Tashból? :)

Napjaink Sary-Tashban, a kínai határ nyitására várva

Miután beeresztettek minket Kirgizisztánba, még egy hosszú zötykölődés várt ránk a Vörös folyó (Kyzyl-Su) völgyében, mire megérkeztünk Sary-Tashba. A sofőrünk egyenesen a kért helyre vitt minket, egy „Hotel”-ba, ami valójában egy családi ház. Vicces, mert az út menti táblán a „Hotel” kifejezés mellett egy kisebb kastély látképe szerepel, a valóságban azonban egy családi ház egyik szobáját kaptuk meg, fejenként 100 som-ért, vagyis kb. 500 forintért.

Ide pénteken érkeztünk meg, és innen a kínai határ már csak 78km, ám a határátkelő hétvégén nincs nyitva, ráadásul a hétfői napon kirgiz nemzeti ünnep miatt zárva van, arról nem is beszélve, hogy a határ felé található Irkestam nevű hágó a helyiek elmondása szerint szintén hóban áll. Magyarán szólva 3 napot itt „vesztegeltünk”, amit annyira nem bántunk, mert igazán jólesett a kényszerpihenő, főleg egy ilyen olcsó helyen, ilyen jó társaságban. Hatan kaptunk meg egy szobát, amiben gyakorlatilag öt matrac és egy ágy van, valamint egy szekrénysor, és ami nekünk nagyon fontos, egy villanykörte-villanykapcsoló páros, egy konnektor benne 7/24 230V-al, és egy nagyon izgalmasan, házilag összeeszkábált elektromos hősugárzó berendezés. Ez utóbbit sütés-főzésre, és hó olvasztásra is tudtuk használni, az egész úgy néz ki, hogy egy kis rács alá be van téve egy betoncső, ami körbe van tekerve egy nagy hőt leadó „ellenállással”, vagyis valami spirális dróthuzallal, ami úgy izzik, mint a fene. Rengeteg rántottát és egyéb finomságot készítettünk ezen a rácson, a vízforralásokról nem is beszélve. Reggelente lejárunk egy patakhoz, a helyiek is onnan hordják a vizet, de ez minket még nem nyugtatott meg a víz tisztaságát illetően, mert emellett azt is láttuk, hogy a tehenek is ugyanebbe a patakba szarnak.

A Katadyn vízszűrőnk (Köszönet érte a Tengerszemnek!) kerámiabetétje 5l víz átpumpálása után - Tehénszar? :)

Ezért minden csepp vizet, amit onnan szerzünk, először átpumpálunk a Catadyn Vario vízszűrőnkön, majd mindezek után még jól meg is világítjuk Katy-ék „SteriPen”-jével, ami szintén egy vízfertőtlenítő szerkezet, de utóbbi nem kerámiabetéttel és aktív szénnel szűr, mint a miénk, hanem egy speciális hullámhosszú fénnyel kezeli a vizet, ami egy perc megvilágítással egy liter vízben megöl minden csúnya dolgot. Eddig hatásos volt a módszer, mert egyikünk sem rohangál a WC-re. Zita is szépen lassan rendbejött ez alatt a három nap alatt. Rájöttünk, hogy ha a helyiek által készített ételt eszi, akkor kell rohannia utána, de csak akkor. Amióta nem ettünk helyi ételt, kutya baja a gyomrának.

Itt ugyan már kapni ásványvizet a boltban, de nem élünk vele, mert már így is elég sok műanyagpalackot idetermeltünk a szénsavas üdítők segítségével, merthogy Sary-Tash az már kőkemény nyugat! Lent vagyunk 3100m-en, Kirgizisztánban, itt van ám minden, úgyhogy dőzsölünk! :) Krumpli, hagyma, tojás! Tojás… :) Csokoládé, kenyér… Hmmm… :) Micsoda lakomákat csaptunk! Már ez is nagy luxus nekünk, ami itt van, de emellett mindenki úgy emlegeti Kashgart, mintha ott valami nagy Kánaán várna ránk, Jill számtalanszor felolvasta már a Lonely Planet Kashgarra vonatkozó sorait, és az angolaink ilyenkor mindig egy „cheesecake” után csorgatják a nyálukat, a kétágyas szobák, a WiFi, és a beltéri angol WC-k hallatán pedig mindenki nagyokat sóhajt. Lehet, hogy elsőre nem gondolná az ember, de az utóbbi is nagy luxus ám.

Gondolj csak bele, amikor hajnalban ki kell menned pisilni, nem mindegy, hogy szobahőmérsékleten csoszogsz át a pizsamádban a csili-vili, tiszta, meleg rötyire, vagy épp egy tehénszaros, hó borította udvaron kell átmenned a csillagos ég alatt a fagyos éjszakában egy olyan éktelenül gusztustalan falusi pottyantós budira, hogy a szagok alapján szinte örülsz is neki, hogy nem látod, és visszafelé menet már a hónak is örülsz, lemoshatod benne a cipődet, mert a budin bizony nincs villany, és a helyieknél nem divat a fejlámpa, ami azt eredményezi, hogy… Mindegy, ezt inkább hagyjuk! :)

Az árképzés a “Hotel”-ünkben egyébként egészen viccesen történik. Érkeztünkkor 500 som-ot akartak tőlünk kérni éjszakánként per fő, de aztán ezt az étkeztetések elhagyásával, és a több éjszaka, illetve a 6 fő folyamatos emlegetésével, illetve komoly alkudozással sikerült levinnünk 100 som-ra. Ennyi szerepelt a Lonely Planet útikönyvben is, na meg még az is, hogy a házinénik “super friendly”-k. Ezt a szuper barátságot aztán nem sikerült megtapasztalnunk sajnos, viszont egy-két dolog nagyon zavarta a mi európai mimóza lelkünket. Első két este kértünk vacsorát (ezért külön fizettünk), napközben megbeszéltük, hogy 7 órára kérünk 6 plov-ot (rizses, zöldséges krumpli, a helyi nevezetes kaja – sajnos mi annyira nem voltunk oda érte, nem nagy szám), ezt rendszerint 8, illetve 9 óra körül kaptuk meg. A másik érdekes momentum, ami megragadt bennünk, az az volt, amikor egy este az egyik házinénink bekopogott hozzánk, és azt magyarázta, illetve mutogatta, hogy érkezett két turista, akik fejenként 500-ért szállnak meg a másik szobában, és mi, ha beszélnénk velük, hallgassunk a 100 som-os árról.

Amikor valakit bajba sodor a Közép-Ázsiai bürokrácia útvesztője

Erre a beszélgetésre aztán sor került részemről, és úgy volt, ahogy kérte a néni, hallgattam, mint a sír. Na nem azért, mert annyira a szívemen viseltem a házijaink elképesztő árképzését, hanem mert a másik két turista egy iráni kerékpártúrázó pár volt, akik igen nagy bajban voltak, és a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy hány som-ért szállnak meg. Teheránból indultak, Üzbegisztánból tekertek át Kirgizisztánba, ahonnan az volt a tervük, hogy a rövidebbik úton, a turisták számára lezárt határátkelőn (ami a térkép alapján annyira adná magát, mint nemzetközi tranzitútvonal, ezért mi is benéztünk, de mi még időben megtudtuk, hogy számunkra zárva van és ezért mentünk a Pamír felé) mennek tovább, egyenesen Dushanbe felé. A határátkelőről nem tudták, hogy számukra nem járható, így egészen nagy zsákutcába és bajba kerültek. Az Üzbég vízumuk már lejárt, oda nem tudtak visszamenni. A kirgiz vízumuk a beszélgetésünk napján járt le, a tádzsik vízumuk pedig ugyanezen a napon kezdődött. A Pamír már elég szépen behavazódott ekkora és GBAO engedélyük sem volt hozzá, ezért a Kizil Art hágó és a Pamír Highway mint kerülőút Dushanbe felé szóba sem jöhetett nekik. Kína felé pedig szintén nem volt meg a papírjuk. Annyira kiszámolták a vízumokat egymás után, hogy azzal, hogy az említett határátkelőn nem engedték át őket, irtó nagy bajba kerültek. Csak azt tudtuk tanácsolni nekik, hogy próbálják meg a határátkelést újra ugyanott, úgy ahogy a francia srác is tette, aki felhívta a nagykövetségét, és addig erősködött, amíg át nem engedték. Ha ez se megy, próbálják meg pénzzel elintézni a dolgot, vagy menjenek vissza Osh-ba, ahol meg tudják hosszabbítani a kirgiz vízumukat, és így időt nyernek a gondolkodásra, illetve a további cselekvésre. Dushanbe után egyébként Afganisztán lett volna a következő országuk, ahol Kabul, majd Iszlamabad felé tekertek volna. Tudtunkkal Kabul nem épp a legbiztonságosabb hely mostanság, ezért talán a sors akarta így a dolgokat velük. Mindenesetre reméljük, hogy jól alakult aztán az útjuk.

Vodka session and snowball fight – Vodkázás és hógolyózás

Első este kisebb bulit is nyomtunk, vettünk 70 somért, vagyis kb. 300 forintért egy üveg vodkát. A szekrénysorban találtunk apró teáscsészéket, ezek lettek a feles poharak, segítségükkel 6 körben fogyasztottuk el az első üveg vodkát, és mindenki mondott egy tósztot, vagyis pohárköszöntőt. Szép gondolatok kerültek így felszínre, és a végére mindenki nagyon jókedvű lett. Volt is rá okunk, mert túljutottunk a Pamír Highway-en, ami nem kis szó, még így sem, hogy a végén dzsippel kellett kimenekülnünk a tádzsik hegyek közül. A 4655m-es legmagasabb hágót mindannyian bringával küzdöttük le, és ez a szám (a tengerszint feletti magasság) mindenképpen magáért beszél. Sokunk – köztük mi ketten Zitával – most járt először ilyen magasságban. Azon is sokat nevettünk, hogy a legmagasabb pont, ahol valaha is jártunk ezen a bolygón, az bringával lett meghódítva. Bár néha 1-2 nappal vagy 50-100km-el egymástól távol jártunk, de aztán mindig újra összetalálkoztunk, és egymás nyomában, egymást követve és utolérve, mindig újból találkozva, vagy épp néhány napot együtt tekerve tette meg a három két fős csapat az utat, és ez így nagyon jó volt. Én a tósztomat is eköré fontam fel, amikor nálam volt a szó, akkor egymásra ittunk, és arra, hogy összetalálkoztunk.

A vodkás este igen jó hangulatban telt, amit a végén egy „snowball fight”-al koronáztunk meg. 3100m-en hógolyózni nem kicsit fárasztó foglalatosság, mi mindenesetre mindent beleadtunk, és bár nagy móka volt, de 10 perc után mindannyian teljesen ki voltunk már fulladva. Anthony-val kölcsönösen igen szépen megfürdettük egymást a mély hóban, a végén pedig sportszerűen leporoltuk egymásról a havat, mielőtt beléptünk volna a házba. Anthony egyébként egy otthoni jóbarátom jóbarátjára, Kutyára emlékeztet. Mostanra amúgy nagyon rendbejöttünk a négy brittel, amit a legelején éreztem irántuk, még Khorogban (gyakorlatilag egyszerű irigységet, mondjuk ki), az már teljesen elmúlt. Ahogy jobban megismertük őket, kiderült róluk, hogy egytől egyig mind nagyon jó arcok és nagyon érdekes az élettörténetük. És a franc gondolta volna, de képzeljétek, őket is ugyanúgy tépi a hideg szél, és ők is ugyanúgy szenvednek a fölfelében, mint mi, ők is kifáradnak és ők sem kapnak levegőt a magashegyen, sőt mi több, ők is boldogok (és ebben öröm osztozni velük), amikor felérnek a hágóba, vagy amikor megérkeznek a meleg vizes forráshoz! …és nekik is elfogy a pénzünk! :) Mert mostanra mind a hatan szépen legatyásodtunk, már ami a készpénzt illeti. Nagy veszély nincs, mert a 2007-es Lonely Planet azt írja, hogy Kashgarban már próbálják beüzemelni az első ATM-et. Reméljük, azóta már sikerült nekik, mert különben bajban leszünk, és mehetünk mosogatni valahová… :)

Az első üveg vodka után még kiszaladtak egy másodikért, aztán egy harmadikért is a brittjeink. Ezeket mi Zitával már átaludtuk, csak reggel láttuk őket és hallottuk történetüket. Igazából még negyedik és talán ötödik üveg vodka is lett volna, ha nem zár be a bolt, de azt hiszem, jobb, hogy így történt, ahogy történt, mert Lee még így is elég szépen szétverte a nagylábujját, amikor meztelenül hó angyalt rajzolt az udvaron.

A 3 nap gyorsan eltelt ebben a szobában, rengeteget főztünk és ettünk, sokat beszélgettünk, és megnéztünk vagy 5 filmet Lee nagyképernyős MacBook-ján. Könyveket cseréltünk a Kindle-jeink között, így sok érdekes angol nyelvű könyv mellett több száz pozitív életszemléletet árasztó idézet boldog birtokosai lettünk. :) Jó őket olvasgatni néha, mert hiszitek vagy sem, szükségünk van ilyesfajta lelki táplálékra is az úton, nem elég, amit a természettől és az emberektől kapunk, még így is előfordul, hogy rosszkedvűek vagyunk, és ez zavar minket, de van, hogy nem nagyon tudunk mit tenni ellene. Pedig közben tudjuk, hogy valószínű ez életünk egyik legnagyobb kalandja, és annak is tudatában vagyunk, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy ezt az utat megengedhetjük magunknak, és hogy ezen az úton eddig összességében minden ilyen jól alakult. A kapott élmények semmihez sem foghatók, de mégis mit érne az egész, ha akkor ott, éppen az adott pillanatot nem élveznénk? Nem elég, ha csak az idő szépíti meg az élményeinket, az adott pillanatokat is élvezni kell! Ezért hát próbálunk mindig „jól lenni”, de ez van, hogy nem könnyű. Legtöbbször persze azért végül mindig sikerül. :) Erre jók ezek a pihenőnapok, kicsit megállni, gondolkodni, beszélgetni, felfogni, hogy hová is jutottunk eddig, és mi mindenen mentünk keresztül.

Merre és hogyan tovább?

Mivel a Kína felé eső Irkestam hágóról mindenkitől azt hallottuk, hogy hóban és jégben áll, kibéreltünk egy újabb dzsipet 180 dollárért. Ez fejenként 30 dollár, ami megint egy kisebb vagyon, de megint csak ez az egy választásunk maradt, ha nem akarunk a bizonytalan stoppolásra hagyatkozni. Ez utóbbit végül azért vetettük el, mert arra gondoltunk, hogy ha ketten, vagy négyen kapunk fuvart, de az utolsó egy vagy két páros nem, akkor ők végül kénytelenek kibérelni a dzsipet, ami így viszont sokkal drágább lesz fejenként. Arra nem érdemes hajazni, hogy majd elolvad a hó és bringázhatunk, hiszen a tél csak most érkezik, ezért esélyes, hogy előbb járnának le a vízumaink.

Természetesen már elkezdtünk gondolkodni a Karakorum Highway alternatíváján, hiszen azok után, hogy már most ennyi hágóban ekkora havat tapasztaltunk, kicsi esélyt adunk rá, hogy még nyitva tart a nemzetközi magashegyi út Kína és Pakisztán között. Eredetileg erre terveztünk volna továbbmenni Kashgar után, de lélekben már szinte teljesen lemondtuk róla. Ez egyáltalán nem volt fájdalmas, mert a Pamírban mindent megkaptunk, amit a hegyektől csak vártunk, sőt még kicsit többet is… :) Ezért igazából már melegebb éghajlatra vágyunk.

Hogy mégis hogyan és merre folytatjuk majd, az még nem tudjuk. Anthony felkeltette az érdeklődésünket egy kínai vasutazáshoz (Chengu és Kunming között több mint 900 alagút és 800 hídon megy a vasút) Laos felé, de ez esetben oda-vissza kéne repülnünk majd Indiába, arról nem is beszélve, hogy Pakisztán így biztos, hogy kiesne, pedig oda kisebbfajta csoda folytán kaptuk csak meg a vízumainkat, és Rawalpindi-t is fájdalmas lenne kihagyni, mert Zita oldaláról régi családi tréfák fűződnek a város nevéhez. Hogy végül hogyan döntünk, és merre, miként, melyik országok felé megyünk tovább Kashgar után, azt mi magunk is csak ott fogjuk kitalálni, és ez egy újfajta izgalommal tölt el minket, hisz ilyen még nem volt az utunk során!

Holnap reggel 9-kor jön értünk a dzsip – megyek aludni! Újra utolértem magam a naplóírással! :)