Nászút a Föld körül

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.