Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Egy „jó nap” története – Thakot-tól Batagram-ig

Egy „jó nap” története – Thakot-tól Batagram-ig

Ebéd Thakotban, több száz kíváncsi gyermek szempár figyelme alatt

Nem sokkal később a völgy, és vele együtt az utunk is vett egy nagy jobbra kanyart és ezzel egy időben elkezdett lejteni is. Ez a szakasz tipikusan megmutatta, miért szép kerékpártúrázni. Először egy teherautó jött szembe, lökhárítóján egy békésen csücsülő pakisztánival. Majd egy srác egy nagyon komolyan feldíszített bringán. Elől a kormányon nagy csokorban voltak a piros-sárga művirágok, hátul a sárvédőn pedig egy – valószínű teherautóról lepottyant – pillangó díszelgett. Az egész összhatás fenomenális volt! Majd kb. két tucat paki következett, egyetlen egy pickup platóján csüngve, vidáman integetettek nekünk. Itt ez a tömegközlekedés kérem! :)

Könnyedén leértünk Thakotba 500m környékére, és mivel ekkor már ebédidő volt, megálltunk egy útszéli vendéglőnél enni. Sajnos rizsük nem volt, nekem meg muszáj volt enni valamit, hogy bírjam folytatni a tekerést, így két dall-t rendeltünk. Megettem és nem indult el tőle semerre a hasam. Mindeközben hatalmas gyerekseregek éppen hazafelé tartottak a suliból, és amikor megláttak minket, egy óriási csordaként körbeállták az egész vendéglő udvarán a bringákat. Legtöbben tisztes távolságban maradtak a bringáktól, így csak néhányukra kellett rászólni, mielőtt hozzájuk nyúlt volna. Ami viszont ennél sokkal zavaróbb volt, az az állandó bámulásuk. Úgy bámultak minket, miközben ettünk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Több tucat szempár folyamatosan ránk meredt. Sejtettem, hogy reménytelen küldetés lenne velük közölni, hogy ez nekünk nem jó és hagyják abba, ezért inkább az jutott eszembe, hogy játszom egy kicsit én is. Kiválasztottam egy srácot a tömegből, és azt csináltam vele, amit ők velünk. Le nem vettem róla a szemem, sőt egyenesen a szemeibe néztem, úgy hogy közben szinte még pislogni is elfelejtettem. A fiú gyorsan elbújt a pajtásai mögé, egy perc múlva már annyira hátul volt, hogy nem is bírtam már követni a tekintetemmel. Utólag megbántam egy kicsit ezt a játékom, nem volt helyes egyetlen srácot „büntetni” a tömeg viselkedése miatt, amely viselkedés ráadásul természetes volt – még ha közben számunkra terhes is.

Indulásunkig az egyik vendéglős elhessegette a gyerektömeg nagy részét, így a bringákat „működés” közben már csak néhány tucat kölyök nézhette végig. Nem tudom mi lesz Indiában, de félek tőle, hogy ha ott is ez lesz, csak még nagyobban, lehet, hogy azt az országot részben hátizsákkal fogjuk felfedezni.

Rendőri kíséret Thakot-tól

Thakot-nál átkeltünk egy hídon az Indus bal partjára, ám előtte még egy checkpoint-nál felírtuk egy nagy könyvbe az adatainkat, mint ahogy már eddig is számtalanszor Gilgit óta. A rendőrök írtó kedvesek voltak, épp ebédeltek, és minket is próbáltak meginvitálni, de mi mondtuk, hogy épp most ettünk és sietünk, így csak egy közös fotó készült velük. A híd túloldalán egy pontosan ugyanilyen ellenőrző pont várt ránk, ám itt nem elégedtek meg azzal, hogy Zita kitöltötte nekik a két sort az adatainkkal a füzetükben. Azt kérték, hogy biztonsági okok miatt szálljunk fel a dzsipükre, és elvisznek minket Batagram-ba, ahová ma tartunk. Mi erre élből kijelentettük, hogy nem, erről szó sem lehet, bringázni jöttünk, és bringázni is fogunk. Ha feltétlen ragaszkodnak ahhoz, hogy szolgálják a biztonságunkat, jöhetnek azzal a nyavalyás dzsippel mögöttünk. Legnagyobb meglepetésünkre erre azt mondták, hogy oké, rendben, csak várjunk 5 percet, mert sofőr éppen Allahhal beszélget – vagyis imádkozik. Örültem is ennek a fejleménynek, meg nem is. Tudom, ezért biztos sokan kinevettek, de sok-sok más szépsége miatt azért is bringázunk, hogy ne püfögjön még egy autó bele a szép bolygónk levegőjébe, más tüdejébe. De ezek a Gézák jönnek mögöttünk (mert szándékosan és kifejezetten így kértük, hogy mögöttünk jöjjenek, hogy legalább direktbe mi ne szívjuk a kipufogógázt), akkor ezt az egészet megette a fene. Akkor eggyel kevesebb a pont a listán, amiért „jók vagyunk, mert bringázunk”. De hál Isten maradt még azon a listán bőven olyan, ami miatt érdemes bringázni. Például, mert Thakot után makulátlan minőségű, széles, aszfaltozott az út, és így még nagyobb élvezet, mint eddig! :)

Élvezzük a fölfelét

Pár kilométerrel Thakot után elbúcsúztunk az Industól, elkanyarodtunk a völgyétől, és az út egy másik völgy oldalában finoman kapaszkodni kezdett. Igazából élveztük ezt a fölfelét, mert az út végre sima volt, és ez nem nagyon volt elmondható róla már egy jóideje. Igaz, hogy a Raikot híd óta aszfaltozott volt, de az még a régi aszfalt volt, és azért az is rázott, igaz, közel sem annyira, mint az építés alatt álló köves borzalom. Ez az út tökéletes volt, és ilyet Kína óta nem láttunk. Plusz a fölfelére is felkészültünk lélektanilag, tudtuk, hogy most egészen Chattar Plain-ig, 1670m magasságig emelkedni fogunk, és azt is sejtettük, hogy ez az emelkedő egyenletes lesz, nem lesznek benne hirtelen meredek fölfelék, majd lefelék. Azt is tudtuk, hogy ezen a napon csak Batagramig megyünk, ami a fölfelének valahol a közepénél lesz majd, kb. 900 és 1000m környékén tengerszint felett. Ezért aztán szépen, lassan, de biztosan kapaszkodtunk fölfelé, és közben élveztük az utat, amennyire tudtuk. Igazából volt bennünk egy kis diadal, mert nem hittük, hogy ennyire jól leszek, ezért nem terveztünk erre a napra ekkora távot, csak Thakot-ig akartunk menni, és a Thakot – Batagram szakaszt már következő napra terveztük. Most viszont már itt voltunk, ezen a szakaszon, benne a fölfelében, és szépen martuk fölfelé magukat a hegyen, pörgött a magasságszámláló percről percre.

“Rider City” – Pisztolyt akarnak adni nekünk a rendőrök

Közben a táj egyre erdősebb lett körülöttünk, de sajnos fotózni már nem nagyon tudtuk, mert a nap már csak a velünk szemközti hegy tetejét sütötte, amúgy árnyékba borult az egész völgy. A rendőreink velünk voltak, mögöttünk araszoltak a nagy autójukkal. Néha mellénk jöttek, és kérdeztek ezt-azt, a szokásosakat. Egyszer aztán furcsa dologgal álltak elő, amin csak úgy pislogtunk. Az anyósülésen (itt a bal oldali első ülés) ülő rendőr megkérdezte, hogy nem akarunk-e két pisztolyt a biztonságunk érdekében? És nem viccelt, mert ezzel egy időben már nyújtotta is felénk a két fegyvert. Zitával ezen köpni-nyelni nem tudtunk. Itt az ember ilyen könnyen kaphat fegyvert? Egyenesen egy rendőrtől? Mi van, ha őrült vagyok és használom, és megsebesítek valakit? Az ő fegyverével, egy rendőr fegyverével… Őrület, hogy csak úgy nekünk adnának egy-egy pisztolyt. Természetesen nem fogadtuk el, mondtuk, hogy azt sem tudjuk, hogyan kell használni őket, meg egyáltalán… Rendőreink valószínű a lelkiismeretüket nyugtatták volna a pisztollyal, merthogy ezek után több ízben elhúztak tőlünk, és ilyenkor mindig csak pár kilométerrel odébb értük utol őket, ahol vagy csak úgy dohányoztak egy kanyarban, vagy egy checkpoint-nál beszélgettek a kollégáikkal. Később aztán a dzsipet leváltotta egy motorkerékpár, rajta két muksóval. A motoron hátul egy piros-kék(a rendőrség színei) rendszám díszelgett, az következő felirattal: „Rider City – Police-2”. Ezen sokat nevettünk. :)

Drótkötélpálya a völgy felett – Egy másik világ

Valamivel Batagram előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. A völgy túloldalán lévő településhez ki volt feszítve egy drótkötélpálya, amin egy kb. másfél méter átmérőjű csőből, néhány deszkából és rácsos vasajtóból összeeszkábált, embereket is szállító „kabin” mozgott a völgy két oldala között. Az itteniek biztonságtechnikai fogalmatlanságára jellemzően a több száz méteres szakadék felett közlekedve ezek a rácsos ajtók tárva nyitva maradtak. Persze ezen nem lepődtünk meg, ahogy az utakon a járműveikkel közlekednek, azok után az ilyesmi abszolút várható volt. Ezért nem lehet hibáztatni az egyes személyeket, hiszen itt mindenki egy teljesen más közegben, környezetben és kultúrában nőtt fel, amit mi elképzelni is csak nehezen tudunk, de nekik mindez a természetes.

Ettől még persze amikor valamelyikük számunkra(!) indokolatlan helyzetben kihívóan sokat és hangosan dudál ránk, vagy túl közel jön hozzánk az úton, akkor van, hogy méltatlankodunk neki emiatt. De közben valahol bent érzem, hogy ez csak arra jó, hogy a saját dühünket levezessük kicsit, valójában semmit nem ér az egész, mert számukra természetes az, ami számunkra őrületnek, vagy veszélyesnek tűnik, és nem is értik, miért vagyunk dühösek és miért kiabálunk. (Néha azt sem értik, hogy mit, mert van, hogy magyarul törünk ki magunkból, ha valaki olyat művel előttünk, amiért Európában azonnal elvennék a jogsiját egy életre) A helyi kamionosnak az teljesen természetes, hogy nyomja a 130dB-s kürtöt, ha előz, ha köszön, ha nem lát be egy kanyart, ha szabálytalanul kikanyarodik valaki elé, vagy ha egyszerűen olyan kedve van. Mindegy, hogy közben tőle 5 méterre egy fallal odébb egy anya a gyermekét altatni szeretné, ebbe valószínű ezek az egyszerű ázsiai emberek már egyáltalán nem gondolnak bele, ennél ők egyszerűbb lelkek. Ám a gyorsan jött „fejlődés” és az ő egyszerű lelkük egy olyan őrült világot szült, ami néha nagyon durvának tűnik a mi nyugati szemünknek… Ilyesmiket értettem az alatt, hogy nem bírjuk elképzelni sem az ő világukat. Nekem pl. ez a dudálás komolyan érthetetlen még mindig, el fogok beszélgetni erről még az itteniekkel.

Királyi vacsora Batagramban – Hogy szépen zárjuk a kemény napot

Na, elkanyarodtam, pedig valójában maradtunk az úton, amin ezen a napon feltekertünk egészen Batagram-ig. Megtaláltuk a kiszemelt szállodát, ahol egy 500 rupis árat sikerült kialkudni egy egész szép tiszta szobáért, meleg vizes zuhannyal. A bringákat most csak az első kellett felcipelni, és amint berámoltunk mindent a szobánkba, rögtön kulcsra is zártuk azt, és úgy ahogy voltunk, elmentünk ki a bazársorra vacsorázni. Fejenként 140 rupiért kész terülj-terülj asztalkámat kaptunk, 5-5 kis tányérkán mindenféle finomságot tettek elénk, és természetesen ahogy itt szokás, az árban benne volt a repeta is, amivel én éltem is, a legfinomabb rizses csodából kértem még egy kört. Messze ez volt a legbőségesebb, leggazdaságosabb és legfinomabb étel, amit ettünk eddig a helyi stílusú éttermekben. Látnotok kellett, Zita hogy odavolt, nagyon örült, hogy ilyen lakomában van részünk a nagy fölfelé menet végén. Még a nap elején eldöntötte, hogy ez egy szép nap lesz, így álltunk hozzá a dolgokhoz, és lám, minden jó, ha jó a vége: a szép, de egyben kemény és fárasztó nap végén a vacsoránk egyenesen pompázatosra sikerült, kitettük vele az i-re a pontot.

 

A Thakot híd - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

  1. január 6th, 2012 08:14-nél | #1

    A pisztolyos történet megdöbbentő, de legalább segítőkészek a rend őrei :)

  2. Krisztián
    január 6th, 2012 11:21-nél | #2

    Sziasztok!

    Ez a pisztolyos sztorin én is lesokkoltam. Nagyon nagy ott a lazaság. Szerintem nyilvántartást sem vezetnek a fegyverekről, valamint régiónként eltérő lehet még a szabályozásuk is. Tehát érdekes lett volna ha esetleg a következő ellenőrző pontnál meglátják nálatok. Lehet, hogy komoly bajba kerülhettetek volna. Csodaszép a táj, és még mindig kiváló a leírás.

    További jó utat és szép időt kívánok!

  3. Tomas
    január 6th, 2012 13:35-nél | #3

    A dudálás indiában csak fokozódni fog, ott úgy jelzik ha előznek (index helyett) és még egy rakás dolgot….

  4. január 7th, 2012 02:32-nél | #4

    A folyó feletti kötéllift képére hivatkozással kérlek nézzétek meg ezt a képet is:

    http://www.facebook.com/photo.php?fbid=223022721044634&set=a.223016214378618.72555.100000107231486&type=3&theater

  5. Grant Julia
    január 7th, 2012 09:50-nél | #5

    Sziasztok! Micsoda csodas lakoma, bar igazan megerdemeltetek. Es irigykedtem is, mert Angliaban mi ilyesmiket folyton ettunk es miota itthon vagyunk meg nem talaltam egy ettermet sem ahol valodi pakisztani, indiai vagy nepali kajat foznenek. Nyam, nyam!! Ami az orult vezetesi szokasokat illeti, hat Arpi, szerintem minden relativ. Az en idosebb, nyugis es nagyon kulturalt vezetoi szokasokkal rendelkezo angol ferjemnek a magyarok olyan orultek, mint ahogy Te eppen a pakisztaniakat irtad le. Tovabbi jo utat es hatszelet Nektek! xx

  6. Grant Julia
    január 7th, 2012 09:52-nél | #6

    Ja, es majdnem elfelejtettem, hogy a Google Maps nem ismeri Thakot-ot, pedig hat eleg fontos hely lehet, ha egy ilyen csodas hidat epitettek az Indus fole ott. De ettol fuggetlenul nagyjabol mindig tudom ,hgoy merre vagytok, szeretem kovetni a terkepen.

  7. január 7th, 2012 10:17-nél | #7

    Szia Árpi !
    Újabb jelét fedeztem fel a mostani leírásodban a kettőnk rokonságának. Én ugyanis hajdan mikor két kollégámmal kiutaztam Balatonfőkajár állomás közelében lévő vasúti csőáteresz felmérésére, hasonló elgondolásom volt a szembenézési technikáddal. Bementem ugyanis a vasúti őrház udvarára, ahol nyitva találtam az őrházat, hogy a bakternél érdeklődjek a nyilvántartásunkban szereplő vasúti csőáteresz felől amit nem találtunk, mert úgy benőtte a bozót. A bakter nem volt otthon és a házikója is üres volt. Miután konstatáltam, hogy nem sikerült kapcsolatot teremtenem a bakterrel kijöttem a házból és a bakter rafinált kutyája akkor akart rám támadni, erre én lehajoltam és mereven szembe néztem a kutyával. Ezt a kutya nem értette, mert ahhoz volt szokva, hogy ilyenkor mindenki inkább menekülni próbál, és ezért visszakozott mert okos kutya volt és megértette, hogy én nem félek tőle.
    Más, de ez már vicc a pisztolyokat el kellett volna fogadnotok és interneten elküldeni nekünk, hogy meg tudjuk védeni magunkat a betörőktől. December elején ugyanis kétszer is megpróbálták kifeszíteni a kapualjunk vastag fa kapuját, de nem sikerült, mert száz évvel ezelőtt mikor ez a ház épült még komoly anyagból készítettek ilyesmit és Éva mama most mondja nekem, hogy a háború alatt ezt már az orosz katonák is megpróbálták, de nekik sem sikerült.
    Kívánjuk, hogy a még Rátok váró hasonló kalandokat is ügyesen és szerencsésen sikerüljön megoldani és a túlélő technikád, amit már eddigi életed során itthon is gyakoroltál egy párszor biztosan segít majd további utatokon.
    Na de hosszúra nyúlt hozzászólásomat most már berekesztem, mert nekem is piacra kell mennem, hogy beszerezzem az éhenhalás elleni táplálékainkat.

  8. sonni
    január 7th, 2012 15:22-nél | #8

    Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik. (Sir Winston Churchill)
    ***

  9. mjenoe
    január 7th, 2012 18:53-nél | #9

    Jól tettétek, hogy nem kértetek a fegyverből. Lehet, hogy le is léptek volna, ha elveszitek. Aztán a következő checkpointnál meg véletlenül megtalálnák…

  10. Frajti
  11. január 8th, 2012 06:16-nél | #11

    @Frajti
    Igen, ez az a híd, itt keltünk át, de hogy őszinte legyek, nem azon a hídon ami a műholdképen látható, hanem a mellette, tőle “balra” lévőn, ami a képen még csak épül. A panoráma kép is e hídról készült, és a műholdképen látható régi hidat ábrázolja.

  12. január 8th, 2012 18:43-nél | #12

    Pakisztán “valamiért” fontosabb a Google-nak, mert az említett hídnál sokkal jobb a felbontás, mint Magyarország vidéki részein.

  1. Még nincsenek visszakövetések