Bejárat > Ázsia, India > Egy nap Chandigarh-ban Satish vendégszeretetében

Egy nap Chandigarh-ban Satish vendégszeretetében

Satish és a Couchsurfing

Chandigarhban mint azt már írtam, egy Satish nevű Couchsurfernél laktunk két éjszakát. Ő egy igen izgalmas figura volt, nagyon örültünk, hogy megismertük. Már az a történet, ahogy először találkozott a Couchsurfing-el, megéri a továbbközlést: Satish szeret utazni, és épp egy nagyon muszlim országban járt Ramadán idején, amikor mindez történt vele. Már a reptérről menet meglepődött azon, hogy egy japán házaspárral közelte a taxisofőr, hogy külön szállodában kell lakniuk – mivel Ramadán van. Aztán mindez Satish-t is utolérte, amikor közölték vele a szállodában, hogy naplementéig nem tudják étellel kiszolgálni, de még ivóvízzel sem. Ez érzékenyen érintette, lévén, hogy aznap még nem evett semmit, és eleve nagyon éhesen érkezett meg a szállodába a hosszú repülőút után. Kétségbeesésében felhívta egy dubai barátját, aki valami couchsurfing.org-ról magyarázott neki. Egy weboldal fog nekem enni adni? – gondolta Satish és már szaladt is le az utcára, hogy találjon valami ennivalót, de mind hiába, sehol nem kapott se enni, se inni, és egy óra múlva még éhesebben tért vissza, hogy végül regisztráljon. Kiküldött egy CouchRequest-et egy újonnan regisztrált fickónak, aki egy fél órán belül felhívta őt. Nem tudta mi tévő legyen, beszélt még egyszer a barátjával, akinek a bíztatására végül visszahívta a leendő vendéglátóját, aki mint később kiderült, vagy 200 olajkút tulajdonosa volt. Egy limuzint küldött sofőrrel Satish-ért a szállodába, aki nyomban kijelentkezett, és átköltözött az új barátjához, egy kastélyszerű, hatalmas házba, ahol külön szobát és fürdőszobát kapott, valamint bemutatták a ház séfjének, akinek a főnök meghagyta, hogy főzzön, süssön rá amit csak akar, de úgy, hogy arról senki nem tudhat a ház falain kívül. Szóval így nem halt éhen Satish, és így ismerkedett meg a Couchsurfing-el. Meredek kezdés, meg kell hagyni! :) Az ország nevét sajnos nem értettük rendesen, így megjegyezni sem tudtuk, az mindenesetre elég durva, hogy a muszlim szabályokat a külföldiekre is ráerőltetik. Nekünk Törökországban nem voltak ilyen gondjaink Ramadán idején, az utazó kivételnek számított, és nem csak a külföldi utazók. Satish ezek után nagy Couchsurfer lett, rengeteg utazót vendégül látott már, csak egyszer tartott egy kisebb szünetet, amikor egy nigériait drogozáson kapott a saját lakásában. Azonnal elzavarta, de ettől az élménytől a szülei megriadtak – joggal – és ezután egy darabig szünetelt a vendéglátás. Hála az égnek aztán újra kedvet kapott és most már óvatosabban, de újra fogadnak CSer-eket, így mi is megismerkedhettünk Satish-al és a szüleivel.

A szobánk mennyezete és egy újabb randevú a médiával

Aztán más érdekeset is hallottunk még Satish-tól. A mesterségét tekintve, Steel Bazaar-ja van, vagyis használt acéllal üzletel. Megveszi az innen-onnan lebontott acélelemeket, máshol pedig eladja drágábban. Pl. az ikertornyok ledőlése után Amerikában senkinek nem kellett az a rengeteg acél ami a romokban volt, ezért ő vette meg és adta tovább valahová a világ másik sarkába. Egyszer azonban nagyon megjárta, amikor afgánokkal üzletelt, azok használt háborús eszközöket, töltényhüvelyeket és hasonló dolgokat pakoltak a használt acélelemek közé. Ezt az indiai vámon persze kiszúrták, Satish-nak azonnal oda kellett utaznia a vámállomáshoz, tisztáznia magát, megmutatni a papírokat, miszerint ő nem ilyesmit várt a konténerben. Ezzel persze még nem úszta meg, hatalmas büntetést kellett fizetnie, nagyon nagy volt a tanulópénz, de azóta már ellenőrökkel dolgozik, akik mindig figyelik, hogy mit pakolnak az eladók a konténerekbe.

Satish egy külön szobát biztosított számunkra, aminek a mennyezete nagyon megtetszett nekünk, de csak miután lekapcsoltuk a villanyt. A plafon tele volt foszforeszkáló csillagokkal, tejúttal és holddal, meg még ki tudja mivel… Az egész varázslatos látványt nyújtott, már amennyire a mennyezeten elhelyezett foszforeszkáló matricák képesek erre. Rögtön el is határoztuk Zitával, hogy ha egyszer majd lesz gyermekünk, ilyen lesz a mennyezet az ágya felett. Aztán kicsivel később azt is eldöntöttük, hogy nem csak a gyerek, hanem a mi szobánkban is ilyen lesz! :) És miközben ezt írom, én azt is eldöntöttem, hogy ezt amennyire csak lehet, házilag fogjuk megoldani.

Satish másnap reggelre áthívta egy újságíró ismerősét, aki egy fotós társaságában viszonylag gyors és fájdalommentes riportot készített velünk, ám amikor később felolvasta nekünk egy másik barátunk, találtunk benne néhány érdekes dolgot, például, hogy a bringákon feküdni is(!) lehet, és hogy van nálunk laptop is. Ez utóbbi igaz, ám ilyesmit nagyon nem szerettem volna olvasni magunkról az újságban, és erre nagyon oda fogunk figyelni a jövőben. Még jó hogy rég elhagytuk Punjab államot ahol az újság megjelent, mire kiment ez a cikk rólunk.

Erre persze az újságíró is figyelhetett volna, de legközelebb most már mi is külön kérni fogjuk, hogy ha lehet, ne kürtöljék szét néhány milliós példányszámban a nálunk lévő értékek tételes listáját. :) Ennek ellenére ez a riport már nem negatívan él bennünk, most sem írtak rosszat rólunk, és nem történt baj sem, sőt megint tanultunk valamit! :) Például azt is, hogy a szokásos kérdésekről (neveink, állampolgárságunk, korunk, esküvőnk és indulásunk időpontja, megtett táv bringával, országok listája) és az arra adott válaszokról készítünk egy kis dokumentumot, így mindkét fél számára értékes időt spórolhatunk meg.

A rózsakertben

Miután megreggeliztünk és az interjú is megtörtént, Satish körbevitt minket Chandigarh látnivalóin. Elsőnek a Rose Garden-t látogattuk meg, ahol rögtön már a bejárat előtt találtam valami nagyon érdekeset. Egy szépen letámasztott, viszonylag új – vagy szépen rendben tartott – Hero márkájú kerékpárt. Általában csak és kizárólag szakadt bringákat láttunk eddig, de ez szép volt. Jól meg is csodáltam, volt rajta mit nézni, pl. a csomagtartó igen masszív volt, a kitámasztó szintén irigylésre méltó volt, persze csak ha nem nézzük a súlyát. :) A fékrendszer pedig igazán különleges volt, ugyanis nem bowenekkel működött, hanem merev fémszálakon keresztül lehetett mozgatni a fékpofákat. Szóval az egész bringa igen masszív volt a maga egy sebességével. Satishtól pedig megtudtuk, hogy mindez nem kerül többe újonnan, mint 1700 rupee, vagyis kb. 7500 forint! Ennyiért igazán megéri egy ilyen gépmadár, persze ezt lehet, hogy csak mi érezzük így, a helyieknek jóvan többet jelent ennyi pénz.

Maga a Rose Garden is nagyon érdekes volt, a város zaja után egy kellemes, csöndes hely volt, és Satish-tól megtudtuk, hogy ez Ázsia legnagyobb rózsakertje, csúcsidőben több mint 800 rózsafaj található meg a kertben, köztük egy nagyon ritka, fekete szirmú rózsa is. Ez az ottlétünkkor sajnos nem volt látható, mert az évnek csak néhány napjára telepítik. A park egyébként ilyenkor (február 6-án jártunk ott), télen a legzöldebb és a legkellemesebb, mert nyáron akkora a hőség, hogy nem lehet meglenni napközben, csak hajnalban és este. Nekünk még valóban kellemes volt az idő és látszólag a virágok is jól bírták.

Nek Chand Rock Garden – Szabadidő és művészeti park építkezési hulladékból

A rózsakert után a híres Nek Chand Rock Garden felé vettük az irányt. Ezt a sziklakertet egy Chandigarh építésénél dolgozó út ellenőr (Nek Chand) kezdte el építeni 1957-ben mindenféle építési és egyéb hulladékokból a város szélén. A park egyre csak terebélyesedett, amíg 1976-ben fel nem fedezték. Az akkori városi vezetés nem dózeroltatta el Nek Chand művét, hanem éppen ellenkezőleg, támogatni kezdte azt, így valamivel később azt a nagyközönség számára is láthatóvá tették. A park egyes útikönyvek szerint a legnépszerűbb látványosság Indiában a Taj Mahal után. Én ezzel azért veszekednék, annak ellenére, hogy a park valóban nagyon érdekes, és a mi érdeklődésünket is felkeltette a története. Maga a park pedig nem okozott csalódást, valóban nagyon szép volt és izgalmas, nem csak az alapötletét tekintve.

Már rögtön a jegyvásárlásnál szembesültünk egy nagyon pozitív dologgal, mégpedig, hogy mindezért nem kértek el tőlünk egy vagyont, csak mindössze 15 rupee-t fejenként, azaz kb. 70 forintot. A parkot magát nem is tudom, hogyan jellemezhetném. Érdekes! :) Amikor törött tányérdarabokat fedeztem fel a falban, az nagyon tetszett. Labirintus szerű járatok vezetnek a különböző kisebb-nagyobb terek között, ahol vízesések, mini falvak, hintát, vicces torz tükrök, színes halakkal teli akváriumok és egyéb érdekes dolgok kötik le a figyelmünket. Miután túljutottunk két vízeséses szakaszon, egy nagyobb üres térre lyukadtunk ki, itt egész hosszan, hatalmas hinták sorakoztak egy fedett sétány oldalában, és minden úgy volt kialakítva, hogy semmi sem volt szokványos, avagy „normális”. A betonból épített oszlopok úgy néztek ki, mintha homokzsákokból lennének összerakva, legalábbis a forma abszolút így nézett ki, és ha közelebb mentünk, még a homokzsákok mintázata is látszott a betonban, azonban homokzsákot mégsem láttunk sehol. Arra jutottunk, hogy valószínű csak a zsalunak használták a zsákokat a betonozáskor, így érték el ezt a mintát és így lett ilyen furcsa, random alakja az oszlopoknak és a falaknak. Ezeregy ilyen dolgot lehetett felfedezni a parkban, de most nem állok neki felsorolni őket, egyrészt nem is néztük és értettük meg mindet, másrészt a képek jobban beszélnek.

A park utolsó harmadában kisebb terek között bujkáltunk át az átjárókon. A terek oldalában egy szinttel felettünk mindenféle alakok voltak építve, általában emberi alakok, cserépdarabokból, valami furcsa színes műanyagdarabokból (hulladékból!), vagy az idő alatt már berozsdásodott régi üdítős kupakokból. Ez is nagyon érdekes volt, bár az előzőleg látott képekről azt gondoltuk, hogy ezek a szobrok sokkal nagyobbak, ám valójában a legnagyobb sem volt ember nagyságú.

Vizibiciklivel a Sukhna tavon

A park után a szomszédos Sukhna tóhoz sétáltunk át, ahol megebédeltünk, majd Zita kívánságára kibéreltünk egy vizibiciklit. Nem elég, hogy fekve tekerve jöttünk el idáig, akkor most még a tavon is tekerhettünk, persze csak Satish és én, Zita volt a királynő, csak élvezte a tavat, a libák társaságát, és hogy ő kormányozhat. Megkerültünk egy szigetet, majd az állatok közelébe pedáloztuk a csónakunkat. Mire visszavittük a vizibiciklit, bőven lejárt már a befizetett fél óra, ám ez senkit nem zavart, szóvá se tették – nem is tehették volna, mert senki sehol nem mérte, hogy hány percig vagyunk oda a tavon. This is India, here everything is possible. – Szokták nekünk mondani, és ez most is így volt, és végre egyszer nem csattant rajtunk ez a mondat, hanem pozitív volt számunkra.

Egyszerű reggelitippek Indiából – Satish-tól és tőlünk

Este már nem mentünk sehová, csak bevásárolni a lángoshoz, amit megígértünk Satish-nak, hogy elkészítjük. Ismét jól sikerült, bár azért az otthoni az igazi, mert itt nem kaptunk teljesen ugyanolyan alapanyagokat… Viszont lett néhány új kedvenc eledelünk, az egyiket közülök Saitsh készítette el számunkra először Indiában, de később megtaláltuk több helyen utcán kapható kivitelben és nagyon megszerettük. Ez az omlett, vagyis ahogy ők mondják: „ámlett”. És ahogy ők csinálják: Egy nagy, vastag, tűz felett tartott vas lapon bő olajba beleöntenek egy vagy két felvert, lilahagymával és mindenféle számunkra ismeretlen és csípős indiai fűszerekkel és apró zöldségekkel összekevert tojást. Amikor az egyik oldala ennek már szépen megsült, a tetejében belemártanak két szelet zacskóban kapható „kockakenyeret”, majd azt megfordítva, az imént betojásozott felével fölfelé ráteszik a tojásra. Így amikor az egészet megfordítják, a történetnek a bundáskenyérszerű alja fog megsülni, és már lehet is enni. A végeredmény isteni finom, főleg ha nem csapják agyon az egészet sok csilivel és még érezni valamit a tojás, a hagyma és a só eredeti ízéből. Ezt készítette el nekünk indulásunk reggelén Satish. A másik újdonságot mi fejlesztettük ki, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor. A lényeg, hogy nem kell hozzá semmi, csak tűz (vagy ha rendelkezünk ilyen luxuscikkekkel akkor kenyérpirító), kenyér, fokhagyma és vaj. A pirítóst jó alaposan bedörzsöljük fokhagymával, majd gyorsan amíg még forró megkenjük vajjal. Egyszerű, de nagyszerű eledel, valószínű egészséges is a fokhagyma miatt, és isteni finom reggelinek, kakaóval vagy kávéval, ki ahogy szereti! :)

Még több kép erről és az előző két napról itt! De csak akkor ér megnézni őket, ha már hagytatok hozzászólást! :)

  1. sanya
    február 24th, 2012 08:28-nél | #1

    Az általatok kreált fokhagymás-vajas-pirítós, (drága Manyi-nénivel) nagyon kedvelt eledelünk volt! De örülök, hogy felfedeztétek, milyen finom!!!
    Most már megnézem a “mégtöbb képet” ! :)

  2. Gabi
    február 24th, 2012 09:24-nél | #2

    Sziasztok!

    Tegnap végre beértelek benneteket.:)) (bár lehet, hogy ez mégsem olyan jó, mondván így mindig várhatom az új posztot…)
    bejegyzés is megvolt, megyek képeket nézni:))))

    Gabi:)

  3. R0fike
    február 24th, 2012 09:26-nél | #3

    Fokhagymás pirítós, tea… gyakran kaptunk vacsorára gyerekkorunkban. Most van a hűtőszekrényemben egy nagyobb adag kacsazsír, amiben máj sült , fokhagyma is van benne, most elég csak ezzel megkenni a pirítóst. Sőt, nagyon finom ezzel sütni tojásrántottát.

    A park nagyon érdekes. 70 Ft a belépő? Nem igazán érezhető, hogy olcsó vagy nem, a helyi kereseti viszonyokat kellene ehhez tudni.

  4. Ojo
    február 24th, 2012 09:47-nél | #4

    Je, errol a parkrol kb 2 hete lattam egy dokumentum filmet, amiben az ember is beszelt, aki epitette. Allitolag biciklivel hordta oda a hulladekot, amivel epitkezett. Kicsit Güell parkos beütese van, nem?
    Tovabbi jo utat es sok szep elmenyt Nektek!

  5. Németh András
    február 24th, 2012 09:59-nél | #5

    Árpi, a tűzön készült pirítóst szinte minden helyen, ahol nomád tábori jellegűek a körülmények, feltalálják :D

    R0fike: Az indiai átlagfizetésre olyan 5000 rúpiát dob ki a net. Az 22 ezer forint. Nálunk ha minden igaz a hatszorosa az átlagfizu. Tehát a beugró arányosítva 400Ft körül volt…

    Az igazán tanulságos, hogy Árpiék kb úgy élhetnek Indiában, ahogy egy nyugat európai nálunk :)

  6. HH
    február 24th, 2012 10:13-nél | #6

    Szerintem legfőképp ez a park Gaudi építményeire hasonlít :) Érdekes nagyon!

  7. hkolga
    február 24th, 2012 10:18-nél | #7

    Ez a bundás kenyér is szuper lehet. Kipróbáljuk.
    Tegnap vettem indiai fűszereket, mire ide ér már “borsos” ára van a kurkumának. Az ízek és illatok mellett, a blog olvasás közben, kicsit együtt leszünk.

  8. Kitlei Gabi
    február 24th, 2012 10:22-nél | #8

    Hááát, azt mondják, “egy újszülöttnek minden vicc új”, ez Rátok is igaz, a fokhagymás-vajas (vagy zsíros) pirítós már igen régi “találmány”, de nekem még most is a kedvencem! Azért egyétek boldogan!

  9. Kitlei Gabi
    február 24th, 2012 10:23-nél | #9

    Nekem is a Güell park jutott eszembe erről a képről, csak ott az oszlopok ferdék.

  10. Ugi
    február 24th, 2012 11:27-nél | #10

    :)

  11. február 24th, 2012 13:25-nél | #11

    Mivel a bejegyzés írását 3 perccel a magyar reggel 8 előtt fejeztem be, Zita még nem olvasta, csak a kommenteket, amelyekre így reagált: “Árpi, te tényleg nem ettél még ezelőtt fokhagymás pirítóst?” – Mik derülnek ki 8 hónap házasság után… :D

    Gaudi nem titkoltan példaképe Nek Chand-nak, ez valóban érezhető.

  12. Gregory
    február 24th, 2012 14:41-nél | #12

    Az a vízeséses első kép nagyon tetszik, ilyen helyeken szívesen járok én is, lehet, mégis el kéne mennem Indiába is egyszer? :)

  13. február 24th, 2012 18:37-nél | #13

    Kedves Zita és Árpi !
    Nemrég fedeztük fel a túrátokat a neten., azóta követjük a bejegyzéseket megpróbáljuk a nyolc hónap lemaradást behozni.
    Csodálatos helyeken jártok. Ha végig mentek a tervezett útvonalon akkor egy egész életre szóló élménnyel lesztek gazdagabbak. Ahogy Ti is írtátok egy autó árába kerül. Az autót lehet hogy 3 év múlva eladjátok, de a végigélt élményeket senki nem tudja elvenni tőletek.
    Drukkolunk hogy sikerüljön minden amit elterveztek. Most már megnézhetjük a képeket is.

  14. február 24th, 2012 18:40-nél | #14

    Szalai János Vajkovics Mária

  15. február 25th, 2012 00:26-nél | #15

    Szia Árpi !
    Én is csodálkoztam azon amin Zita. A fokhagymás, pirospaprikás és ortodox mangalica zsíros pirítósnak, még magyaros neve is volt gyermekkoromban úgy hívták: huszár rostélyos. A II. világháború után ez volt a legesleg mennyeibb ételféleség a családomban, és nekem is kedvencem volt. A sajtos, sonkás omlettről nem is beszélve. Ifjú vasutas mérnökként miután a gyorsvonatok étkező kocsijában 25%-os kedvezménnyel kajálhattam ez volt az elviselhetően olcsó étel, hozzá Tolcsvai hárslevelű bor volt a csúcs illetőleg akkor a csúcs szót mi csimborasszónak neveztük. (dél amerikai hegycsúcs olyan hatezres) Neked meg índiába kellett eltekerni hozzá közel 8000 kilométert, hogy ezeket a kajákat megismerd és kedvenceid közé soroljad. Hát csak így tovább a gyermekkori sárgaborsó főzelék és rántott hús után .

  16. Varbiro Pal
    február 25th, 2012 11:49-nél | #16

    Szevasztok,

    jo olvasgatni a beszamolokat, es latni azt rajtad Arpi, hogy a valogatott szabadidöruha milyen jo szolgalatot tesz :-) Az enyemet mar sajna reg kinöttem.
    Tovabbi jo tekerest nektek, csak igy tovabb!

    Es most jöhetnek a kepek :-)

  17. Petya
    február 26th, 2012 11:20-nél | #17

    Jók a képek. Köszi a beszámolókat. Egyszer én is elindulok……

  18. február 27th, 2012 14:47-nél | #18

    Nemrég jöttem haza hegymászásból, és az akklimatizációs táborokban bizony én is készítettem a gázfőzőn fokhagymás pirítóst mert már nagyon vágytam a hazai ízekre :-)

  1. Még nincsenek visszakövetések