Nászút a Föld körül

Ahogy a Meghri melletti örmény-iráni határhoz közeledtünk, úgy lettek a hegyek egyre meredekebbek és csipkézettebbek. Sajnos a hosszas vámvizsgálat közben (ami alatt a mi cuccainkat át sem világították) nem tudtunk fényképezni, mert a határállomások környékén ugye nem szabad, mi pedig nem akartuk ezt kockáztatni egy olyan országba való belépéskor, mint Irán. A hosszas várakozást leszámítva minden simán ment egyébként a határon, elfogadták a vízumainkat és kaptunk rájuk szép pecsétet a belépés dátumával.

Az iráni vendégszeretet első nagykövetei

Az őrült iráni vendégszeretetből viszont már a határ előtt kaptunk egy kis ízelítőt, méghozzá a két hetes nyaralásából alkoholmámoros boldogságban hazatérő Mahditól. A fickó nagyon kész volt, állandóan áradozott Iránról, és hogy ide menjünk, oda menjünk meg hogy az irániak mennyire barátságosak… Ez utóbbit ő maga is megmutatta, nem hagyta, hogy az utolsó Dramjainkat elköltsük az utolsó örményországi megállóban, egy étteremnél. Lefordította nekünk az étlapot, majd amikor kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk, rendelt belőle két kört nekünk – erre persze már csak akkor jöttünk rá, amikor intett, hogy elő se vegyünk a pénzünk, mert ő már kifizette a mi ebédünket is. Így persze már egy asztalhoz is ültünk és megtanított az első iráni szavakra, amikről ekkor még azt se tudtam, hogy farsi-e vagy azeri török, sőt azt se tudtam, hogy alapvetően ezt a két nyelvet beszélik Iránban.

Aztán persze a határon elszabadult az igazi őrület, mindenki fényképezkedett velünk és mindenki megadta a telefonszámát, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy ha csak fordításra van szükségünk vagy akármilyen segítségre, akkor hívjuk fel őket bátran. Itt egy kedves nő már szállást is felajánlott számunkra Mashhadban, mondtuk neki, hogy egy szűk hónap múlva mindenképpen jelentkezünk nála Irán másik sarkában. :) Szóval már a határon szétszedtek minket az iráni barátaink az őrült kedvességükkel. Még Iránban is tartott jó néhány órát a buszút, de ekkor már sötét volt, és nyílegyenesen ment a busz így végre tudtam naplót írni, igaz csak halkan csendben, fejlámpával, mert mindenki aludt körülöttem.

A busz Tabriz előtt is megállt egyszer egy szűk órára, vacsorázás címén. Ekkor láttuk először, hogy hogyan esznek az irániak a vendéglőben: vannak az Európából megszokott asztal-székes megoldások, de emellett vannak még kisebb 2×2 méteres blokkok, ezek térdmagasságba vannak szerelve, szőnyeg van rajtuk és 3 irányban háttámla. Az emberek leveszik a cipőjüket és ide ülnek fel enni, teázni, beszélgetni. Amikor beálltunk a pénztárba a még Isztambulban ajándékba kapott 5000 riálosunkkal, semmit nem vágtunk az országról, se a pénz értéket, se a szokásokat, se a farsi ábécét(azt azóta sem). Szóval ott álltunk kukán, egyik kezünkbe a menü, amiből nem hogy egy szót, de egy árva karaktert sem értettünk, a másik kezünkben a pénzünk, amiről fogalmunk sem volt, hogy mennyit ér. Persze ez az elveszettség érzés kb. 3 másodpercig tartott, mert ekkor odalépett hozzánk Said, és kiváló angolsággal felajánlotta segítségét. Fizetni nem hagyott minket, igaz nem is tudtunk volna sok mindent venni magunktól, mert az 5000 riálunkról kiderült, hogy az csak 500 toman, azaz kb. fél dollárt, vagyis 100 forintot ér, ami nem sokra lett volna itt elég. Szóval leültünk Said és a felesége mellé egy asztalhoz vacsorázni és sok mindent megtudtunk tőlük az országukról. Például, hogy citrommal locsolva ízesítik az ételt, és mindenhez rengeteg rizst esznek, amit itt például úgy tálaltak, hogy egy még becsomagolt, pici teavajat tesznek a forró rizs tetejére. Az étkezést azzal kezded, hogy a hatalmas adag rizsbe belekevered ezt a vajat, majd mindezt kanállal eszed, a kebab vagy a csirkehús mellé. Természetesen Said is felajánlotta a segítségét, méghozzá egy telefonkártya formájában, amire felírta a telefonszámát. Ha bármi gondunk lenne, csak előkapjuk a kártyát, keresünk egy fülkét, felhívjuk, és ő megpróbál valahogy segíteni. Sokat hallottuk olyanoktól, akik már jártak Iránban, hogy őrült kedvesek a helyiek, de azt nem gondoltuk, hogy ennyire nagyon segítőkészek. És az a durva, hogy közben látszik rajtuk, hogy nagyon boldogok, majd felrobbannak az örömtől, hogy segíthetnek neked. Ami még rátett erre, hogy nekünk a buszon éppen külföldi utazásukból hazatérő irániakkal volt dolgunk, ezért ők pontosan tudták, hogy milyen problémákkal fogunk szembesülni egy számunkra új és idegen országban, ezért pontosan ezekre próbáltak segítséget nyújtani, és ezzel nem csak, hogy segítőkészek voltak, hanem a segíteni akarásukkal tényleg tudtak is segíteni, hatékonyak voltak. (lásd szállást, fordítást ajánlottak fel).

Egy kemény éjszakai tekerés Tabrizban

A busz Tabriz ÉNY-i sarkában tett ki minket, a szállásadónk pedig a DK sarkában lakott, ezért miután összepakoltuk a bringákat, egy 15km-es éjszakai városi bringázásra indultunk. Na ez nagyon durva volt, mert az út végig emelkedett, közben felvettünk 250m szintet és végig tépett minket a viharos szél, ami duplán volt rossz, mert egyrészt hátráltatott minket a haladásban, másrészt a szemünkbe fújta a tabrizi utcák összes mocskát. Ez a menet nagyon nem volt finom, ráadásul több mint egy óráig tartott. Eközben kb. 30 autóssal találkoztunk, akik közül 25 lelassított mellettünk, és vagy érhetetlen nyelven beszélt hozzánk, vagy megállt az angoltudása a „What is your name? / How are you? / Where are you from?” mondatoknál, amelyekre persze hiába válaszoltam, mert a válaszomat már nem értették. Persze csak kedvesek akartak lenni, én ezt közben tudtam valahol a lelkem mélyén, de abban a pillanatban csak bosszantottak, mert el voltam foglalva a saját bajunkkal. Láttunk az út menti parkos sávban kempingezőket a város közepén, ezt a dolgot nem tudtuk nagyon mire vélni, nem értettük, miért épp egy zajos főút mentén sátraznak, egy parkoló mellett.

Tudni kell, hogy utoljára 2 nappal az érkezésünk estéje előtt leveleztünk a szállásadónkkal és a címe is csak egy lementett google maps térképvágatról volt meg, mert a GPS-re nem sikerült megfelelő térképet rátöltenünk. Amikor megérkeztünk a vélt címre, nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, a srác pedig nem vette fel a telefont, ráadásul nagyon késő volt már. Megállítottunk egy rendőrautót, aki elvezetett minket a megfelelő utcához, ami 3-4 háztömbbel odébb volt, mint ahol mi kerestük. Próbálta a rendőr is hívni a vendéglátónkat, de az nem volt kapcsolható. Aztán a  rendőrök otthagytak minket egy nagy vastag pokróccal egy körforgalomnál, hogy ők most megkeresik az emberünket. Nem értettem, hogy gondolták, de rájuk hagytam. Leültünk Zitával a padkára, betakaróztunk a pokróccal és vártunk. Na ekkor ment le bennem az ideg, mert ez a szembeszeles városmászás eléggé szétfeszített, de itt megnyugodtam. Úgy voltam vele, hogy lesz*rom, nem tudom, hogy hová, de megérkeztünk, ezek a rendőrök mindjárt visszajönnek, hogy nem találtak semmit, mi pedig megkérdezzük, hogy hol sátrazhatunk, és legrosszabb esetben visszagurulunk azokhoz a sátrasokhoz, akik a parkolóban nyomták. Végül nem pont így történt, mert a rendőrök mutattak egy a körforgalomtól kb. 200m-re lévő helyet, ami ugyan szintén betonos volt, de volt mellette egy épület, amiben volt egy muksó, akit a rendőrök felkeltettek, és így kinyitotta nekünk a mosdót. Nemigen értettük az egész helyet, hogy lehet az, hogy itt szabad sátrazni, és még személyzet és mosdó is van, ugyanakkor az egész hely csak egy vékony betonsáv a város szélén található 2x 3 sávos út mellett közvetlenül. Úgy látszik, az irániaknak annyi benzinjük van, hogy már csak autózajban képesek kempingezni… :) Persze zaj nem volt, mert forgalom se igen, vagy csak mi voltunk annyira fáradtak, hogy ne halljuk. Feldobtuk az épület mellett a betonra egy szélvédett helyre a sátor hálófülkéjét, közvetlenül mellé támasztottuk a bringákat, amiket betakartunk a külső ponyvával. Ha valaki az éjjel a leláncolt bringák mellé lépett volna, az a fejünk mellett állt volna, amire bizonyosan felébredtünk volna, persze ilyen nem történt, teljesen nyugodt éjszakánk volt, hiszen a rendőrök úgy búcsúztak el tőlünk, hogy vigyázzák az álmunkat, aludjunk nyugodton.

Az első nap Tabrizban – Pénzt, ruhát és ismeretet szerzünk Iránhoz

Reggel is a rendőreink ébresztettek, sikerült felhívniuk a szállásadónkat, akivel aztán nekem is sikerült beszélnem. Kiderült, hogy úgy emlékezett, hogy következő nap érkezünk. Most sincs a városban, de délután 2-re Tabrizba lesz, és lediktálja a rendőrnek a címét, ahol majd megtaláljuk. Így végül kaptunk egy papírdarabot számunkra teljesen vad és ismeretlen arab szavakkal. Persze amint megmutattuk volna valakinek, odavezetett volna minket a címre, de erre végül nem kellett sort keríteni. Miután felszedtük a sátorfánkat, kaptunk egy teameghívást a szervizépület eddigre 3-4 főre felduzzadt személyzetétől. Ezt elfogyasztottuk és megköszöntük, majd gurultunk le az utcánkba, ahol már tudtuk, hogy vár majd ránk egy netcafé. Pénzünk ugyan nem volt, de úgy voltunk vele, hogy bemegyünk, átállítjuk a bankkártyámon a pénzfelvételi limitet, megnézzük a dollár – riál árfolyamot, aztán én átsétálok a szemközti bankba, és felveszek annyi pénz, ami elég lesz az Iránra szánt 25 napunkra. Ez így nagyon szép terv volt, csak épp akkor koppantunk, amikor a banki alkalmazott közölte velem, hogy sem a Visa-mat, sem a Mastercard-omat nem fogja elfogadni egyetlen egy iráni bank sem, mert Iránban nem fogadnak el nemzetközi bankkártyákat. Öööö… Oké, de akkor most mi tévő legyek, hogyan fizessem ki a szemközti netcafét, hol tudok pénzt, kp-t váltani? Erre a csávó fogta magát, és a kezembe nyomott 15000 riált – vagyis kb. 300 forintnyi iráni ficcset. Zavaromban nem is tudtam hová lenni, de végül elfogadtam, mert nagyon erősködött, mentem fizetni, aztán szaladtam hozzá vissza a maradék 12000 riált visszaadni. Azt meg alig akarta elfogadni. Mire kiértem a bankból, Zitát egy kb. 30 fős tömeg vette körül. Mindenki érdeklődött és segíteni akart nekünk. Nagy nehezen találtunk egy értelmes nőt, aki beszélt angolul és fel tudtuk neki vázolni a problémánkat. Az apjával volt, felajánlották, hogy elvisznek autóval egy közeli bankba, ahol biztos tudok váltani. Próba szerencse, kipróbáltam a bankautomatát is, de itt is azt mondta, hogy „Invalid Card”, így maradt a pénzváltás, 110 amerikai ropogóst átváltottam riálra, így egyhamar milliomosok lettünk, igaz, nem sokáig. Mire visszaértünk Zitához, kb. 50 voltak körülötte, és egy telefonhívást megengedve hamarosan megérkezett a szállásadónk is, akinek az otthona csak egy sarokra volt a banktól. Kiderült, hogy csak vendéglátónk lesz, szállásadónk nem, mert este 6-kor indul a gépe Antáliába. Viszont addig ráér, és mindenben a segítségünkre lesz. Ez így is volt, finom rántottát kaptunk lavassal és közben nézhettünk egy tv csatornát, amiben 0-24-én buta, vicces vagy épp brutális youtube videók mentek, igénytelenül egymás után bevágva. Merthogy a youtube tiltva van ebben az országban, mint ahogy a facebook, a twitter és megannyi más site is, nem beszélve a műholdvevőről. Utóbbit ezért a nappaliban szokás felállítani, így nem láthatja a hatóság. Vicces, ahogy a letakart ablak felé van irányítva egy nagy parabola a nappali közepén. Ebéd után elugrottunk Zitának ruhát venni, mert ugye Iránban a nőknek kicsit más az általános dress-code, mint a világ legtöbb másik országában. Boka nem látszódhat ki, csak ha mezítláb van a nő a lakásban, fenék formája nem látszódhat ki, a felső ruházatnak olyan hosszúnak kell lenni, hogy eltakarja a kerek popsit. Nyak, haj nem látszódhat, kell egy kendő, ami eltakarja. Ez a „hijab” az iszlám öltözködési etikett, amivel a nő nem hívja fel magára a figyelmet a férfinép előtt. Legelvetemültebb formája, amikor az egész nő egy darab koromfekete sátorba öltözik, amiből csak a két szeme látszik ki, és amit a teste előtt még kézzel össze is fog, hogy nehogy szétfújja a szél. Legenyhébb formája, amikor kényelmesen, már-már lengén, de a szabályokat még épp betartva öltözik a nő, ezt a vonalat képviseli itt Iránban Zita is, 4500 Forintnyi riált költöttünk az öltözékére, ami a következőképpen néz ki: hófehér, nagyon vékony, lenge nadrág, ezen még a szél is átfúj szinte és nagyon könnyű, be tudja tűrni a zokniba a szárait, így nem éri a láncot se a pedált. Egyetlen hátránya, hogy a két combjára van varrva két piros-fekete elefánt, ami Zita szerint nem néz ki túl jól, szerintem inkább az a baja, hogy el fog kezdeni foszlani majd a varrás. Felül egy szintén nagyon könnyű anyagú barna ruhadarabot hord Zita, erre nagyon büszke vagyok, mert én találtam a boltban és rögtön megtetszett Zitának is. Fenék alá lelóg, de csak éppen és a karja felhajtható. Kendőnek pedig egy szintén világos, szinte átlátszó anyagot választottunk. Amikor nincs bukósisak Zitán és odakint vagyunk, vagy bárhol, ahol egy iráni is lehet, akivel előtte nem beszéltük meg, hogy elég ebből a bohócságból, akkor Zita ezt a kendőt permanens hordja a fején.

Ezek a dolgok egyébként azért szükségesek, mert Iránban az iszlám vallás és az állam szorosan összenőtt, ezt mi sem mutatja jobban, mint az ország hivatalos angol neve: Islamic Republic of Iran. Egyébként ezekből a furcsa szabályokból és korlátozásokból egyre jobban elege van az iráni fiatalságnak, egyikük elmondása szerint az irániak 80%-a legszívesebben levetné a csadort és a kendőt, youtube-ot nézne és facebookozna. (utóbbi kettőt meg is teszik egy ék egyszerű 3K-s PPP-tunnelt használó alkalmazás segítségével) Ez az arány talán nem pontos, de tény, hogy sok olyan iránival találkoztunk, aki mondta nekünk, hogy nem szereti a kendőt a nőkön, és nem tetszik neki, hogy az állam ezt a szokást még mindig erőlteti. Voltak akik mondták, hogy Zita nyugodtan leveheti a kendőt, miután már odabent voltunk a lakásukba, de ugyanakkor találkoztunk a másik véglettel is, amikor rám szóltak, hogy vegyek hosszúnadrágot. Ilyenkor persze tiszteletben tartjuk a helyi szokásokat, még ha nem is értünk velük együtt. Egyébként azt hiszem túllihegtük ezt az egész iszlám kendős dolgot, az egész nem olyan nagy történet, itt vagyunk 25 napot, kendőt kell hordani és kész, ez van, nem a világvége… Több millió iráni nő egész életében hordja, akkor Zita is kibírja pár hétig. :) Persze én könnyen beszélek, én mint férfi, sokkal szabadabban öltözhetek és cselekedhetek Iránban, mint egy nő.

Otthonunk Tabrizban: Egy nagy sátorban ágy, két szék, asztal, áram és internet

Na de visszatérve az első napunkra Iránban: miután a szállásadónktól elbúcsúztunk, kicsit elszabadultak a dolgok, nem tudtuk pontosan, mi is lenne a jó, egy kedves helyi felajánlásával élni és nála lakni, vagy elmenni egy közeli kempingbe, az Eligoli parkba. Végül igaz, elég későn már, de utóbbi mellett döntöttünk. Kaptunk egy hatalmas sátrat, ahová még a bringák is befértek, és választhattunk, hogy vagy világítunk, vagy kihúzzuk az izzót, és lesz áramunk. Mivel egy nagyon gyors wifi hálózatot is befogtunk internettel, legtöbbször az utóbbi módon használtuk a rendelkezésre álló egy darab konnektort. :) Ezek mellett még volt két ágy, két szék és egy asztal a sátrunkban, vagyis majdnem pontosan annyi dolog, amire szükségünk volt. Talán az ágyakról le tudtunk volna mondani, hiszen vannak matracaink. Ez került kettőnknek összesen 15 dollárba fejenként, vagyis kb. 2800 Forintba éjszakánként. Itt eltöltöttünk egy egész teljes napot azzal, hogy naplót írtam, bejegyzéseket és képeket töltöttünk fel, útvonalat terveztem és szállást egyeztettem Teheránba, valamint skype-oltunk a hazaiakkal.

Ennek a napnak a végén azért még sort kerítettünk a Rohloff agyváltók olajcseréjére is. Elérkezett már rá az idő, mert pár kilométerrel már túl is haladtuk az előírt 5000-et. Utólag már nem tűnik nagy történetnek a dolog, az egész annyi volt, hogy egy nagy injekciós tűvel és egy menetes végű csővel beletoltuk a tisztítófolyadékot az agyba, majd visszatekertük a kupakot a kis nyílásra, és így, az agyban a tisztítófolyadékkal tekertünk egy kilométert a 3-5 fokozatok között folyamatosan váltogatva, hogy a kézikönyv írta – mert így van használva odabent az összes apró kis fogaskerék. Ezek után lecsapoltuk az agyban lévő összes trutymót, majd beletöltöttük a 25ml friss, tiszta olajat.

Az estének még volt egy örömteli momentuma, mégpedig amikor megtaláltuk az egyik táskám egyik titkos zsebében a titkos borítékot, benne több száz amerikai dollárral és egy kevés euroval. Ez annyira titkos volt, hogy még mi magunk is majdnem megfeledkeztünk róla. :) Itt Iránban nagyon kezdett aggasztani a pénz, mivel az ATM-ek nem fogadták el a kártyáinkat, és az összesnek hitt 110 dollárunkat pedig már átváltottuk, sőt annak majdnem felét el is vertük ekkora. Ezért legmélyebb emlékeimből előtúrtam egy borítékot, úgy emlékeztem, hogy Budapesten az indulás előtti nap (ami nagyon-nagyon durván sűrű volt) váltottam dollárt és azt eltettem egy borítékba, amire ráírtam a pénz összegét és betettem valahová nagyon mélyre az egyik táskámba. Na, most megtaláltuk ezt a borítékot és egyből megkönnyebbültünk, hogy nem leszünk pénztelenül Iránban.