Nászút a Föld körül

Szar vagy kaki – kinek hogy tetszik – hegyekben

Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?

Egyszer egyik olvasónk írta, hogy a nemrég született gyermeküknek is felolvassák a beszámolóinkat. Most elnézést kérek Tőlük, és kérem a Kedves Szülőket, a „szar” szót felolvasáskor helyettesítsétek be tetszés szerint kakira, kakára, vagy ürülékre! Később láttunk még szép rendbe felpakolt kakikat háztetőkön is, és akkor ezzel le is zártam ezt a témát. :)

Amiből gyengék Indiában: higiénia és közlekedésbiztonság

Délelőtt kétszer álltunk meg, egyszer csak a saját vizünket inni és pihenni, mert ahogy közelebb értünk a vendéglő népes személyzetéhez, megláttuk, hogy hogyan készítik az ételt. Látjátok a képen a zöld-fehér kancsón azokat a fekete foltokat? És a csilipaprika körül? Na, azok mind legyek! És toálett is volt a közelben! De mi már nem sokáig, mert iszkoltunk erről a helyről, és milyen jól tettük, mert nem sokkal később találtunk egy „Tourist Restaurant”-ot, ahol igaz, hogy a megszokottnál egy icipicit drágábban, de kaptunk dálmáknit. A csápáti és e remek indiai lencsefőzelék mellé megettük a maradék kolbászunkat is. Ezúton is egymillió köszönet otthon a családnak hogy összevásárolt és pakolt nekünk, Ritának pedig, hogy mindezt elhozta nekünk. A krémlevesporokból még van, minden más már elfogyott. És mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már május 15. van. Amúgy a történet, amit már folytatok is, április 23-án történt, a 2012-edik évben, még mindig. :) Szóval megtízóraiztunk, aztán folytattuk a fekvőbringán a menetet. Az út makulátlan volt, csak épp rajta a forgalom, na az… Az indiai volt. :) Ami számunkra nem éppen ideális. Mondjuk, ha nem lennének motorizált szerkezetek, csak a bringások és a vízi bölényes fogatok, akkor nagyon király lenne, de mivel tele van az út motorosokkal, autósokkal, teherautókkal és buszokkal, meg még ki tudja mivel, ezért ez nekünk nem finom. Meg azért sem, mert fekvőbringákkal jöttünk, ők meg még nem láttak fekvőbringát, és mivel nagyon kíváncsi, és közvetlen népség az indiai, ezért megáll, lelassít, kérdez, és teszi ezt úgy, hogy sokszor kiveri nálunk a biztosítékot. Ha közel jönnek, az a baj, ha belső sávban lassítanak le mellettünk, hogy megbámuljanak, akkor meg a hátulról jövő forgalom balról előzi ki őket, vagyis közvetlenül mellettünk húznak el. És amikor integetünk, kiabálunk nekik, hogy ez így nekünk nem jó, mert nem biztonságos, húzzanak már el a búsba, és hagyjanak nekünk békét, akkor nem értik, csak néznek, vagy nevetnek tovább. Náluk a közlekedésbiztonság teljesen ismeretlen fogalom, pont úgy, mint a sorban állás, vagy a higiénia. :) És sajnos ez már csak most vicces, amikor írom, akkor nem volt az, mert megint kiakadt nálunk párszor a rugó. Bár a felső két képből nem erre lehet következtetni, de Indiában bal oldali a közlekedés. Tehát ők szembe jöttek velünk, szemben a forgalommal. Tehát Indiában a közlekedés bal oldali, jobb oldali, de mennek középen is, keresztben is, kinek épp merre tetszik! :) Na de most már ne erről szóljanak a sorok.

A Gangesz és a zajautó

Megérkeztünk ugyanis a Gangeszhez, újfent, csak éppen most Varanasi felett jó pár száz kilométerrel. Ennek ellenére azért itt is jó volt megcsodálni. Kicsit megálltunk a hídon a szent folyó felett, én pedig nézegettem lefelé, hogy mi folyik odalent a vízen. Csónakok mentek jobbra-balra a vizen, és kétoldalt őrületes káosz látszott, ami oly jellemző Indiára. Egy csomó ember, egy csomó összetákolt kis épület, rengeteg csónak, és mozgás, élet. Utóbbi ide is felért, mert mire visszafordultam a bringákhoz, már három nem gyengén fura kinézetű alak bámulta őket, na és persze Zitát, aki le sem szállt az ő lováról.

Ebédelni először egy, már 50 kilométerrel ezelőtt is hirdetett helyen álltunk meg, de odabent minden olyan drága volt, hogy végül továbbálltunk. Találtunk egy helyet, ahol a két fős személyzeten kívül senki más nem volt, csak mi. A fürdőszobában

le tudtunk zuhanyozni (bucket shower természetesen), én tudtam egy kis naplót írni, Zita pedig elszundított a sarokban egy priccsen. Egyszóval nem csak egy ebéd volt ez, hanem szieszta is. Pontosabban először szieszta és aztán ebéd, mert csak a közel 3 órás pihenő legvégén kértünk egy-egy tükörtojást. Azért nem tekertünk ezalatt az idő alatt, mert elég brutál hőség volt délután, ráadásul a forgalom is olyan volt, hogy egy-két óra alatt alaposan kiborított minket, ezért aztán már csak emiatt is jó volt megállnunk egy hosszabb szünetre.

Délután sok érdekes apróságot láttunk az úton. Ilyen volt egy fagylaltos riksás, és a rá felfestett éppen fagyit nyaló, enyhén kövérkés gyermek.

Ezen kívül végtelen sok vizi bölénnyel húzott szekér volt az úton, ezek a legkülönfélébb dolgokat szállították, terményt, embereket, és minden félét. Aztán volt egy autó, ami baromi magas volt, a hátuljában és a tetején is ültek emberek, akik persze megint csak nagyot csodálkoztak rajtunk és hangosan kiáltoztak felénk. A hangoskodás valószínű a szakmájuk is, mert a kocsi tele volt szerelve az általunk oly utált kürt alakú hangszórókkal. Indiában imádnak az európai fülnek már-már fájó hangerejű zajt csapni, ezért gondolom, hogy ez a nem gyenge kinézetű járgány ezekkel a hangszórókkal rendezvények, tüntetések, felvonulások, vagy esküvők elengedhetetlen kelléke. Micsoda szerencse, hogy most nem használat közben találkoztunk vele!

Majdnem megverünk egy buszsofőrt

De a legdurvább, amit láttunk, az egy velünk szemben közlekedő teherautó. Ilyet sokat látni, bringások, motorosok, szekerek és traktorok rengetegszer csinálják ezt, mert nem tudnak mindenütt átmenni a szembejövő sávba olyan helyen, ahol elválasztó korlát,

vagy padka van. Néha láttunk autósokat, buszokat vagy teherautókat is, de ilyenkor mindig lehúzódnak baloldalra, félig már az út menti porba. Persze ennek se örülünk, mert így nekünk kell az úton beljebb mennünk – ahol veszélyesebb -, azért, mert ők nem ismernek szabályt. Ám ez a kamionos más volt. Az út közepén jött, és már messziről dudált. Meg volt veszve a csávó: mikor közel ért hozzánk, megállt, kihajolt az ablakon és a mobiljával fényképezett. Közben persze ismeretlen nyelven – számunkra úgy tűnt, totál artikulálatlanul – kiabált is. Mi erre nagyon fogtuk a fejünket, és mérgesek lettünk, mert hogy lehet ilyen hülye, hogy csak miattunk megfordult és szembement a forgalommal egy osztott sávos, kétpályás úton? Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy valahogy tudassam vele, hogy mekkora nagy balga, de az biztos, hogy csak idő és energia pazarlás lett volna, és a csávó a végén nem fog fel semmit a dologból. Itt szembe menni a forgalommal teljesen normális. Azért van az út, hogy közlekedjünk rajta, hát nem mindegy, hogy melyik irányba? Az én sávomba nem tudok átmenni, mert el van választva, hát megyek szembe a forgalommal az első lehetőségig, amíg át nem tudok menni, ilyen egyszerű. Vagy ha látok valami érdekeset, bumm, megfordulok, aztán szembe megyek a forgalommal a teherautómmal.

Mert miért ne!? Őrültek… Egyébként ezen a délelőttön láttunk két teherautót az út másik oldalán frontálisan összeütközve. Elvileg ott sem szabadott volna ennek megtörténnie, de hát ez India, itt minden lehetséges!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog azért bőszített fel minket ennyire, mert ezen a napon nagyon sokan veszélyeztettek minket a forgalomban, és nem azért, mert akkora volt a forgalom, vagy olyan szörnyű volt az út, vagy az időjárás, hanem mert itt ilyenek az emberek. Ahhoz képest, amihez mi szoktunk – még indiai viszonylatban is(!)-, számunkra úgy tűnik, hogy errefelé egyáltalán nem törődnek a biztonságunkkal, fontosabb, hogy megnézhessenek, lefényképezhessenek minket, vagy hamarabb odaérjenek, ahová sietnek, akár szembe a forgalommal is. Mindehhez persze még mindig dudálnak is, de rohadt hangosan, tükör és index használat helyett. És a legdurvábbat még nem is meséltük. Majdnem megvertünk egy buszsofőrt. Erre se vagyunk büszkék, de ez történt, miután majdnem megölt minket. Persze ő nem így fogta fel a dolgot, amit művelt, de mi igen. Haladtunk az útszélén, amikor szokás szerint lelassított mellettünk egy busz, az ajtóból idétlen fiatalok kiabáltak ki nekünk, majd egyszer csak a busz gyorsítani kezdett, és bevágott elénk, de valahogy nagyon szarul mérte fel a

sebességünket, mert azt gondolhatta, hogy a kerékpárost könnyű megelőzni, mert szinte áll. Csakhogy ekkor 25km/h felett haladtunk, ami azt jelentette, hogy a busz kis híján eltrafált minket (illetőleg engem, Árpit, mert én mentem elől), ahogy lefordult előttünk egy benzinkúthoz mindenféle indexelés, dudálás vagy karjelzés nélkül. Mi köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben, mert számunkra ez olyan volt, mint egy majdnem sikeres szándékos gázolás. A busz beállt tankolni, és mi is mellé gurultunk. Zita az utas bejáratnál szállt fel, én pedig közvetlenül a sofőr ajtaját téptem fel, és azonnal leordítottam a fejét, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy majdnem áthajtott rajtunk, van-e jogsija, és egyáltalán, normális, eszénél van-e, vagy őrült, hogy ilyeneket csinál? A slusszkulcsot is kitéptem a helyéről (már állt a motor), és elhajítottam a francba. Szerencsére eltaláltam vele valakit, aki aztán visszaadta a sofőrnek, aki eddigre már nagyon megilletődött, és mondta, amit tudott: Sorry, sorry… Biztos elintézte volna ugyanezzel, ha áthajt rajtam. Végül ezzel a kiabálással abbamaradt a dolog, és később még e tettünket is megbántuk, pedig még így is szinte remegve hagytuk (vagy legalábbis én így voltam) el a helyszínt. Az az igazság, hogy ekkor már nagyon vágytunk el ebből az Indiából. És most nagyon megtartóztattam magam, hogy ne írjak csúnyákat. Tudom, hogy az nem lenne jó, és azt is megbánnám később. :) De talán most már értitek azt is, hogy miért nem akartunk Indiában sokat bringázni. Ehhez képest az a tömeg az indiai vonaton semmi… (Úúú, még mindig nem töltöttem fel a videót róla)

Andi és Anita: Nepálban jobb lesz!

Este Moradabad előtt szembetalálkoztunk egy osztrák bringás párral, Andi-vel és Anitával. Sajnos az ő történetüket már nem tudom felidézni, de nagyon jó fejek voltak, és egy jó 20 percet eldumáltunk velük. A blogjuk az utazásról: blog.nandita.at

Ők mesélték nekünk, hogy Nepálban egész más lesz minden, hogy szinte nincsenek autók az utakon és minden sokkal nyugodtabb, nincs ez a tömeg, se az utakon, se máshol. Ekkor úgy gondoltuk, hogy ilyen hely nem is létezhet, pláne nem Indiával határos országban, de azért nagyon örültünk a hírnek, amiből éreztük, hogy csak át kell jutnunk a határon, és minden jobb és könnyebb lesz.

Moradabadban találtunk egy Gurdwara-t, de csak egy üres szobácskát tudtak volna adni, amiben a betonon tudtunk volna aludni, csakhogy ezt a betont csak néhány méter választotta el a forgalmas kétszer két sávos úttól, és ebbe elég volt csak belegondolni: letesszük a fejünket este földre, és majd olyan lesz, mintha mellettünk hajtanának el. Ebből végül nem kértünk, és megköszöntük a felajánlást, majd csak vizet szűrtünk. Ezt mintegy időeltöltésként is tettük,

mert közben megjelent egy helyi fickó, aki megígérte, hogy 20 perc múlva visszajön, és utána mehetünk az ő kertjébe sátrazni. Csak hogy a 20 perc alatt valamiért meggondolta magát, és inkább egy másik gurdwara-t akart mutatni. Ezt furcsáltuk, de elfogadtuk, és úgy voltunk a dologgal, hogy végülis az a másik gurdwara is jó lesz, csak végre találjunk egy helyet éjszakára. Abba a másik gurdwarába végül egy jó kis kerülővel jutottunk el, mert közben meg akart hívni minket egy „cold drink”-re, de ezt már csak akkor jelentette be, amikor ott voltunk a hely előtt, előtte nem kérdezett meg minket. Persze mi semmi másra nem vágytunk már, csak kiszállni ebből a forgalomnak csúfolt kaotikus őrületből, ami az utakon volt, pláne, hogy már ránksötétedett. Ezért aztán elmondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és mielőbb le akarunk szállni a gépekről azon a helyen, ahol aludni is fogunk, és addig se kóla, se bambi, se semmi, mert nekünk ez a közlekedés nem “fun” itt, hanem kőkemény túlélés! A kerülőt persze csak azután vettem észre a GPS térképén, hogy megérkeztünk végre a gurdwarához, holtfáradtan, kerek 100km után ebben az őrületben. Persze csak rövid ideig haragudtam a csávóra a kerülő miatt, és ezt se mutattam neki, hisz nélküle nem lettünk volna itt.

A gurdwarában hamar lett sok jófej sikh barátunk, és megvacsorázhattunk, majd egy kis várakozás után megkaptuk az orvosi szobát. Várni azért kellett, mert az orvosnak be kellett fejeznie a rendelését. :) Miután bepakoltunk, azt is láttuk, hogy igazából nem is egy orvosi rendelő a helyiség, hanem egy tanterem. Amiben a konnektor sajnos nem működött, így ezen a napon sem tudtam naplót írni. Helyette Zitával együtt hamar elájultam.

Bocsánat, tudom, hogy India szép is tud lenni, és tudom, hogy nem mindenki olyan Indiában, mint akikkel ezen a napon összehozott minket a sors, és ezúton is elnézést kérek az összes Indiai barátunktól ezért a bejegyzésért, de ez a nap ilyen volt, ezek történtek velünk és ezeket éreztük, meg volt rá az okunk. Szeretjük Indiát, de erre nem mindig mindenütt vagyunk képesek, így ezen a napon se ment. De ezt azt hiszem nem kell magyarázni, Ti is értitek, „Incredible India”, both way! :)