Nászút a Föld körül

Egy kis összefoglaló arról, hogy merre megyünk tovább, és hogy éppen mik járnak a fejemben, hogyan tervezzük tovább az utat, hogyan érezzük magunkat. Ez nem átgondolt írás, nincs eleje se vége, nem mesél el megtörtént napokat, se kilométereket, csak úgy kiszaladt belőlem, mert jólesett. Mert ez legalább kijött, ha már a naplót nem sikerült ma folytatnom ott ahol abbamaradt Malajziában, örüljünk ennek is! :)

Hát először is holnap elindulunk fel a Bromo nevű vulkánra. Fuvart a cuccainknak nem találtunk, de azt kitaláltuk, hogy nem muszáj egy nap alatt felvennünk azt a 2000m szintet a peremig, hogy aztán az utolsó 12km utána még a homoktengerben (sand of sea, ami valójában nem is homok, hanem vulkáni hamu) hullafáradtan elsüllyedjünk. Helyette inkább megyünk lassan, valahol útközben egy faluban a helyieknél megszállva, élvezve az egészet… Fent pedig majd felmegyünk egy kilátópontra, ahonnan remélem majd sikerül egy jó kis napfelkeltés timelapse videót készíteni és szép fotókat. Ha kivulkánoztuk magunkat, onnan egyenesen irány Bali, ahol Kláriék és egy árvaháznyi gyerek állítólag már nagyon várnak ránk. Itt két hetet pihenni fogunk, majd irány tovább Lombok, felmászunk a Rinjani vulkánra, majd Sumbawa és Flores szigete, sok sznorkellingezéssel, mert addigra már nálunk lesz egy vízálló fényképezőgép tok és sznorkelling maszkok is. Aztán valószínű idő hiányában lemondunk Kelet-Timorról és helyette egyenest Pápuára megyünk, Jayapurába, ahonnan szárazföldön átmegyünk majd Pápua Új-Guineába. Ezt még leírni is félelmetes számunkra. Egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer eljutunk ilyen távoli országokba, ráadásul így. Minden ország egy új csoda számunkra, még mindig, és mégis, még mindig nem, (Vagy talán már nem? Vagy mindkettő kicsit?) képtelenek vagyunk igazán mélyen felfogni azt, hogy ilyen helyeken vagyunk. Még mindig, újra és újra rádöbbenek, újra és újra elképedek a már több mint egy éves fotóinkon is a nepáli Himalájából, amikor ezeket a kisebb-nagyobb élménybeszámolóinkat tartjuk. Annyi élmény ért minket és még most is minden nap annyi új élményt kapunk, hogy ez tényleg szinte már felfoghatatlan. Most Indonézia is annyira érdekes és színes, hogy minden nap, mikor kerékpározunk, percenként húznak el mellettünk a naptárfotótémák. Ez egyrészt baromi jó és erre vágytunk amikor Thaiföld után Malajziát is kicsit számunkra már túl nyugatinak, túl sterilnek találtuk a sok igazán „szegény” (vagyis igazán igazi!) ázsiai ország után. Hát most megkaptuk, jönnek újra a nyakunkba az igazi élmények! Fel se fogtam még, hogy itt vagyunk, de már holnap menni kell fel a vulkánra, ami ha tényleg olyan szép lesz, amilyen a képeken… :) Az megint csak hihetetlen lesz, de nem baj, a timelapse videóhoz úgyis idő kell, majd jól leülünk és csak nézünk ki a fejünkből másfél órát, amíg a gép kattogtatja magát, hogy minél inkább képesek legyünk felfogni, átélni azt, ami történik velünk. Ennyit bír a fényképezőgép a vadi új aksikkal (Sanyo Eneloop), amiket ma vettünk neki, a délután leteszteltem.

Szóval tényleg jól fog jönni az a két hét pihenő Balin és meg kell majd próbálnom tényleg pihenni is, mert abszurd, de ez a legnagyobb problémám jelenleg ezen az úton. Nem tudok kikapcsolni. Ha van egy nap, amikor nem csinálunk semmit, akkor az jár a fejemben, hogy ezen a napon mennyi mindent befejezhettem volna, válaszolhattam volna a sok válaszolatlan e-mailre, frissíthettem volna az útvonalunkat és úgy egyáltalán a weboldalon lévő dolgokat, írhattam volna külsős cikkeket, a blogot, tervezhettem volna tovább az útvonalat, ezek mind-mind bennem van, de ezeket nem tudom mindig csak úgy csettintésre csinálni, mert ha erőltetve csinálnám, nem lenne jó a végeredmény. (Hiányzik a hétfő-péntek / szombat-vasánap, “5 nap gálya, aztán 2 nap totál mást csinálunk végre” váltakozása) Most se az elmaradt bejegyzést írom, mert ahhoz semmi kedvem nem volt, ahogy az egyik cikket sem volt kedvem a végső formájába hoznom hogy elküldhessem a szerkesztőnek, helyette csak leültem írni ezt a bejegyzést, aminek egyelőre még se füle, se farka, de nem baj, mert legalább írok, és már ez is nagy szó egy olyan napon, amikor amúgy végig az volt bennem, hogy írni kéne, de nincs kedvem. Igen, ilyen is van, nem is kevésszer, nem akarok vele egy törzsolvasót sem megijeszteni. :) De én még mindig bizakodó vagyok, egyszer csak behozom ezt a másfél hónapos lemaradást! :) Majd biztos lesznek hosszú hajóutak, vagy unalmas ausztrál szakaszok, amiről nem lesz mit írni annyit, akkor majd sikerül behozni magunkat.

De hagy folytassam az útitervünket a következőkre: szóval augusztus 3-án lejár az indonéz vízumunk, addig jó lenne átérni PNG-re, de ez egyelőre neccesnek tűnik, mert a hajó kéthetente megy és augusztus 5-én érkezik meg Jayapurába, ahol még vízumot is szereznünk kell az új országba, ami állítólag akár egy hétig is eltarthat, ha épp megint bénáznak a konzulátuson, ahogy egyesekkel (http://www.theodysseyexpedition.com/tag/jayapura).

…és Kelet-Timorról ma mondtunk le… Persze még minden változhat minden ahogy azt szokott is, majd meglátjuk. Csak egy biztos, hogy szeptember elejére meg kell érkeznünk Ausztráliába, mert ott majd egy pozible.com kampányt indítunk az angol naptárnak. Ez jó lesz, újra alkotni valami kézzel foghatót is, ebben nagyon bízom, ahogy a magyar naptár sikerében is, mert ezeken sok minden múlik majd az utunk jövőjét illetően. Sok az ötletem, általában nagyon lelkes vagyok ezt illetően, egyelőre nem írom le a részleteket, hagy maradjon meglepetés. A kampány keretében sorra járjunk majd a városokat, és előadásokat tartunk majd az eddigi élményeinkből, hol bringásoknak, hol magyaroknak, hol csak úgy az utcán, vagy ahol sikerül – ez a terv. :) Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Két hónap alatt jó lenne abszolválni a 3500 kilométert Cairns-től Melbourne-ig a keleti part mentén, az előadásokkal együtt. Ez lenne szeptember-október. November elején már a nyomdába kell lennie a cuccnak, akkor megint lesz egy csomó feladat, és addig még (sőt szeptemberig, mert addigra ki kell találni az árakat) ki kell találni hogy van az adózás és a postaköltség. A naptárak jó eséllyel megint Magyarországon fognak készülni, az angol is. Szóval mondjuk, hogy a november elmegy majd a naptárra és remélhetőleg némi pihenésre is, hogy a decembert már Új-Zélandon töltsük el, az Északi-szigeten lesznek barátaink, akikkel a Karácsonyt fogjuk eltölteni, majd január-február a Déli-szigeten, aztán irány Patagónia, Dél-Amerika! :)

Hát ennyi! :) Ha valaki jártas az ilyen nemzetközi csoportos postázásban (biztos van a DHL-nek meg ezeknek ilyen „csomagja”), vagy az adózásban, vagy abban, hogy miért fáj a fejünk minden hosszabb, több napos bringázást követő pihenőnap délutánján minden egyes alkalommal, amikor megállunk, mindkettőnknek, hogy majd szét akar robbanni a homlokunk… – akkor ezeket az infókat nagy örömmel és köszönettel vennénk! :)

Amúgy jól vagyunk, néha ugyan nagyon el tudunk fáradni, inkább talán már mentálisan is kicsit, de még mindig nagyon tudjuk élvezni az egészet, az utat, az úton levést, a találkozásokat, az emberek kedvességét, a világ sokszínűségét, az ázsiaiak vidámságát, és a táj szépségét, meg úgy általában mindent. És azt vettük észre, hogy India és Banglades után már nem tudnak annyira kihozni itt a sodrunkból, pedig azért itt is megy a helló miszter meg a dudálás meg minden ilyen amúgy idegesítő dolog. Lehet azért kellett, hogy olyan mélyen legyünk Bangladesben, hogy most annyira nagyon tudjuk élvezni Indonéziát?! :) Hogy ne egy elmegyógyintézetben töltsük a nászút igazi nászút részét majd Balin (most már alig 10 nap és ott vagyunk, elhiszitek? Mi nem… :D), hanem 100% ki tudjuk azt is élvezni? :) Banglades bizonyos szempontból egy mélypont volt, ám most már semmiért nem adnám cserébe azt a két és fél hónapot.