Nászút a Föld körül

Pol Pot, aki a saját népét irtotta

Nehéz ezt a bejegyzést elkezdenem, mert olyan témát kívánok érinteni, ami nem könnyű. Kambodzsa a közelmúltban részese volt a világ egyik legnagyobb népirtásának, ahol ráadásul egy agyament vezető, számomra még mindig érthetetlen okokból, eszeveszett ideológiákat követve a saját népét írtotta.

Egyszerűen képtelen vagyok erről írni, úgyhogy ez egyszer engedjétek meg, hogy a Wikipédiát idézzem Pol Pot-al kapcsolatban:

”A későbbi miniszterelnök 1925-ben született Saloth Sar néven egy gazdag parasztcsaládban, részben khmer, részben kínai származású volt. Phnompenben végezte tanulmányait, majd Ho Si Minh Indokínai Kommunista Pártjának lett tagja. 1949-ben Párizsba ment elektrotechnikát tanulni. Miután 1953-ban visszatért, rövid ideig részt vett a franciák ellen vívott indokínai háborúban. 1960-ban az újonnan alakított Kambodzsai Kommunista Párt központi bizottságának tagja, 1963-ban a főtitkára lett. Északra ment, hogy megszervezze a gerillaharcot Norodon Szihanuk rendszere ellen, a Lon Nol rendszere elleni polgárháborúban pedig vörös khmer csapatait vezette. Miután hatalomra jutott 1975. május 13-án (amit hivatalosan 1976-ig nem ismertek el), Vietnammal, mely eddig támogatta gerillaharcát, hamarosan megromlott a viszonya, mivel saját hatalmát függetleníteni akarta Vietnamtól, és Kína felé orientálódott. Hihetetlen brutalitással kezdett neki az „igazi kommunista társadalom” megalakításának. Minden ellenállást le akart törni, így nemcsak a „rendszeridegen” városi polgári lakosságot, valamint a buddhista szerzeteseket tekintette ellenségének, hanem a Vörös Khmer mozgalmon belüli ellenfeleivel is leszámolt. Az országot valódi kommunista országgá kívánta formálni, ezért kíméletlenül pusztította annak kulturális örökségeit, betiltotta a régi népszokásokat (halálbüntetés várt a tradicionális khmer táncosokra is egyebek mellett). Négy évi uralkodása alatt legalább egy-másfél millió ember esett áldozatul a terrornak. (A becslések eltérőek: a korabeli külföldi megfigyelők egymillió áldozatról beszéltek, a vietnamiak három millióról, a Yale Egyetem 1996-os kutatása 2 millióra teszi a halottak számát). A halál okai a kivégzések, a bebörtönzések, a betegségek és az összeomlott gazdaság által okozott éhezések voltak. Az áldozatok többsége a járványok és az éhezés miatt vesztette életét, de több százezerre teszik a kivégzettek számát is. Ismert, hogy Kambodzsát a világ legnagyobb rizstermelő országává akarta tenni és szinte minden polgári lakost rizstermesztő földekre küldött munkatáborokba, ahol nyomorúságos körülmények között, napi 12-15 óra munkát végezve ezrével haltak meg. Pol Pot egy múzeum közelében nőtt fel és ismerte országa történelmét. Akkoriban a kutatók tévesen azt feltételezték, hogy az ősi fővárost körülvevő vizesárokrendszer öntözésre szolgált (pedig valószínűleg csak esztétikai jelentőségű), Pol Pot is erre alapozta elképzeléseit. A városok lakossága a kitelepítések miatt a töredékére esett vissza, a polgári lakosság nagy része vagy külföldre menekült, vagy börtönökben végezték ki, vagy munkatáborokban halt meg, az infrastruktúrát (vasútvonalak, hidak, postai szolgáltatás) tudatosan felszámolta.

1979-ben a Kambodzsába bevonuló vietnami hadsereg távolította el a hatalomból. Ezután visszavonult az ország nyugati, Thaifölddel határos erdős vidékére, de a környék (Pailin) egy részét továbbra is uralma alatt tartotta, és évekig támadásokat intézett csapataival a vietnamiak által felügyelt Kambodzsa ellen. A Kambodzsai Népköztársaság távollétében ítélte halálra népirtásért.

Bár az ország kis részét felügyelte és egészségi állapota is megromlott (daganat, stroke), Pol Pot 1989-ig komoly politikai hatalmat képviselt. Ennek elsődleges oka, hogy uralmát Kína és Thaiföld is támogatta Vietnammal szemben. Vietnam kambodzsai kivonulása után elvesztette politikai súlyát, azonban csak 1998-as halála után sikerült teljesen felszámolni a Vörös Khmer uralmat az ország nyugati részén.”

Biztos én vagyok csökött, de számora még több angol és magyar Wikipédia szócikk elolvasása után sem érthető, hogy lehetett valaki (vagy még rosszabb: valakik) ilyen elborultak és hogyan gondolhatták, hogy „ez majd jó lesz”? Eltűntetni a kultúrát és mindenkit kényszermunkára fogni, hogy kommunista agrártársadalmat hozzanak létre? Micsoda beteg ötlet ez, főleg olyasvalakitől, aki előtte azért járt a világban, élt Párizsban, látta az akkori, modern társadalmat, hogyan gondolhatta, hogy ha elpusztítja az infrastruktúrát, az oktatást, az egészségügyet, és csak az élelemtermelésre állnak rá, akkor abból majd bármi jó is ki fog sülni? Mert ezer éve működött az ősi Khmer civilizációban? Mert ezek néhányan behülyítették egymást és helyesnek gondoltak egy mélyen beteg és hibás eszmét?

Azért keresem az okokat, hogy láthassam az előjeleket, ha esetleg a történelem ismételni próbálná önmagát. De akárhogy is erőlködöm, képtelen vagyok elképzelni, hogy bármi hasonló megtörténjen a jelen világunkban. És ez talán így is van jól, talán jobb ha nem is erőlködöm.

Helyette elmesélem, hogy ellátogattunk a Tuol Sleng-be, vagy másik nevén S21-es Genocídium Múzeumban.

Ennek épületei eredetileg iskolaépületek voltak, ezt alakították át kínzókamrákká és börtöncellákká. Egy-két helyen még fent voltak az iskolatáblák, és voltak szintek, ahol jól látszott, hogy a teraszos folyosóra nyíló osztálytermeket hogyan kötötték össze hosszában egymással és hogyan alakítottak ki bennük apró cellákat. Az állandó lakosai a helynek csak a rendet örző és a kínvallatásokat végző őrök voltak, akik maguk is áldozatai voltak a rendszernek, hiszen ha nem vállalták volna be a melót, amit csináltak, hamar a rabok keserves sorsára jutottak volna ők maguk is. Erről néhány arcképes történet is beszámolt a leghátsó épület legfelső szintjén. Számomra ezek nagyon megrendítőek voltak, mert egészen eddig a pontig az előző két épületet járva azon járt a fejem, hogy voltak képesek emberek ilyen szörnyűségeket tenni az embertársaikkal. Mert az eszközök még ma is ott vannak, és a képeken minden látszik, bizony kell egy gyomor hozzá, hogy végigjárjunk minden termet. A rendszer ellenségeinek tartott embereket addig kínozták és addig vallatták, amíg azok bele nem haltak ebbe, vagy amíg nem vallottak valami igaztalant, ami már elég indok volt ahhoz, hogy másnap sok társukkal együtt kivezényeljék őket a várostól délre található „Killing Fields”-re, ahol agyonlőtték őket, majd tömegsírokba ásták a testeket. Ezt a Killing Fields-et is meg lehet látogatni, azonban e múzeum után ehhez már nem volt kedvünk.

A 21-es „Security Prison”-ban minden rabról fényképet készítettek, ezek a fotók nagy tablókon, több szinten és több termen végig ki vannak állítva. Szörnyű volt belegondolni az arcokat nézve, hogy pár nappal a fénykép elkészítése után mindegyiküket halálra kínozták és meggyilkolták.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan voltak erre képesek a kíntábort üzemeltető emberek, a válasz egyszerű és szörnyűséges: a félelem hierarchiákus rendszere tartotta őket fogva a raboknál még szörnyűségesebb börtönükben. Szó se róla, nem sajnálom őket jobban, mint a rabokat, sőt igazam van, vagy sem, de megvetést érzek feléjük, de a személyes vallomásaikat olvasva sikerült kicsit megérteni a történeteiket. Csak két választásuk volt, vagy teszik, amit a feletteseik parancsolnak nekik és életben maradnak, vagy a rabok sorsára jutnak. A sok emberből pedig mindig akad néhány, aki a szörnyűbb, de hosszabb élettel kecsegtető utat választja, így a rendszer képes fennmaradni és működni. Az már más kérdés, hogy lehet-e és érdemes-e tovább élni úgy, hogy közben ilyen szörnyűségeket cselekszünk? Szabad-e élni a mentséggel, hogy „ha én nem teszem meg, megteszi más”, és ezzel el van intézve? Kemény dolgok ezek, és persze rögvest belegondoltam, én mit tettem volna? A magamnak adott válaszom az volt, hogy nem, inkább meghaltam volna a kínzásokban, mintsem hogy én kínozzak halálra sorozatban, napról napra másokat. Ilyen tettekkel aztán milyen élet lett volna azután?

Kemény dolgok ezek, és szörnyű belegondolni, hogy kialakulhatott a világunkban olyan ideológia, ami aztán egy ilyen szörnyűséges rendszer szült. Mert ha a többség félelemből cselekedett is, valakinek, vagy valakiknek az egész piramis tetején lennie kellett, aki felett már nem állt senki, aki már nem tartott senki terrorjától. Ez a valaki (esetünkben Pol Pot) nyilván nem gondolta, hogy rosszat tesz, hanem az volt a meggyőződése, hogy jót cselekszik, ami majd valamilyen eszmének a beteljesülését szolgálja. És ez a szörnyű igazán, hogy valaki képes ekkora hatalomra jutni és ilyen szörnyűségeket tenni, miközben ő maga azt gondolja, hogy ez frankó! Igaz, Pol Pot esetében olvastam olyat is, hogy képtelen volt belátni, hogy az elmélete alapjaiban téves, és ezért a lakosságot hibáztatta. Akik persze nem teljesítettek a kívánalmak szerint, mert egyik napról a másikra a városi emberek nem tudtak hirtelen boldogulni a földeken, főleg nem kényszerből, ilyen körülmények között. Az akkori lakosság egynegyede belepusztult ebbe, a különböző felmérések szerint az áldozatok száma 740 ezer és 3 millió közé tehető.

De hogy valami pozitívot is írjak, a tábornak néhány túlélője is volt azokon túl, akiket a vietnami hadsereg Phnom Penh-i inváziójakor, vagyis a szörnyűségek befejeztével találtak itt. Egyikük egy olyan ember, akiben az őrök felismerték, hogy képes megjavítani az adminisztrációhoz szükséges írógépeket. Így hasznát vették, életben tartották, és néha még az ételük maradékából is kaphatott.

Csavargás Phnom Penh-ben – A Silver Pagoda és néhány egyéb látnivaló

A múzeum után visszaültünk a biciklikre, vissza a napfényes valóságba, 2013-ba, és kicsit körbecsavarogtuk a várost. Miután egy motoros elém kanyarodva feldöntött és mosolyogva továbbhajtott, én néhány saroknyit az adrenalintól és az idegességtől remegve tettem meg, de közben örültem, hogy most nem szaladtam utána az emberünknek, mint legutóbb Bangladesben, és már azt is éreztem, hogy el kell eresztenem a dühömet és a mérgemet, mert ha tovább koncentrálok az esetre, azzal csak magamat büntetem. Nagy örömömre jó negyed óra alatt túl is tettem magam az egészen és már úgy bicikliztünk tovább a városban, mintha mi sem történt volna.

Elhajtottunk a Függetlenségi Emlékmű, az Independence Monument mellett, ami az ország egyik nagy nemzeti jelképe (persze csak szigorúan az Angkor Wat után, ami messze a legnagyobb büszkeségük), ez egy bankójukon is látszik. A következő célpontunk, és egyben ebédlőhelyünk a híres Central Market volt, az 1937-ben épített, és 2009-2011 között felújított dóm alakú, négy szárnyas piac épülete volt. Azt beszélik, megnyitásakor állítólag Ázsia legnagyobb piacépülete volt. Valóban hatalmas, és egy rövid látogatásra érdemes hely ez, a bringákat igaz, hogy fizetős helyen, de le tudtuk parkolni odakint és így legalább (talán) még őrizték is őket. Átsétálva az ékszerárúsokkal teli központi dóm alatt hamarosan megtaláltuk azt a sarkot ahol az ételeket árulták, és itt kinéztünk magunknak egy érdekes ételt. Egy hatalmas tálon rengeteg zöldséget, salátát és szójacsírát tálaltak, opcionálisan pedig lehetett még kérni emellé pálcikákon sütött fasírt darabokat, igaz, ez utóbbiból két apró darab már többe került, mint az egész nagy tál zöldség.

A piactól nem messze található a Wat Phnom, ami a „város legmagasabb temploma”, persze azért, mert egy domb tetején található. Ez a hely nagyon kellemes, egy pofás kis parkkal van körülvéve, szintén egy nagy körforgalom közepén. Itt is tettünk egy tiszteletkört és fotóztunk néhányat, majd elindultunk a Silver Pagoda felé, ami ekkora már végre újra kinyitott az ebédszünet után, mert hogy náluk ilyen is van, csak délelőtt és délután van nyitva a hely, közben egy nagy szünettel.

A Silver Pagoda az egyetlen nagyobb vallási épület, hogy meghagytak a Khmer Rouge idején, hogy mégis legyen mit mutogatni azért. A bejáratot nem egy könnyen találtuk meg, mert messze körben el volt kordonozva a forgalom elől. De így legalább amíg azt kerestül, láttunk ezt azt, például a kislányt a biciklin, az utcai árus asszonyt a fején a sok holmival a tálcán, és egy olyan pillanatot is sikerült elkapni, amikor Zita felett egyszerre rengeteg madár reppent az égbe.

Maga a pagoda és a környező épületek érdekesek és szépek voltak, de semmi különös. A nevét egyébként onnan kapta, hogy a padlója ezüstlemezekből van kirakva. Talán annyit még megemlítenék, hogy körben a pagoda udvarát szegélyező épület falon végtelen hosszú falfestmények díszelegtek, ezek főleg Zita figyelmét kötötték le, már ahol nem voltak levakolva. Itt egy Angkor Wat makettet is találtunk, csak hogy már-már tradicionálisan megcsodálhassuk előbb kicsiben, aztán majd nagyban, valóságban. Így volt ez a anno a Taj Mahallal is. :)

Gyöngyi, Ákos, Banglades és a Beirut étterem

Ákossal (foldkereken.hu) és Gyöngyivel utoljára Nepálban, Katmanduban
találkoztunk, és úgy hozta a sors, hogy most ismét mind a kettőjükkel össze tudtunk itt futni Phnom Penh-ben. Már csak Eszter hiányzott volna, hogy a katmandui kaszinós magyar csapat újra teljes egészében összejöjjön. :) A találkozás természetesen nem volt véletlen, mindkettőjükkel levelezésben voltunk, és úgy időzítettük az ittlétünket, hogy tudjunk találkozni, ezért is nem vettük rohanósra Vietnam végét, ezért tettük azt az amúgy nagyon jó kis kitérőt azokon a kis utakon a Mekong Deltában. :) A találkozásnak praktikus okai is voltak, lévén hogy Gyöngyi nagyon kedvesen mind a két bandának hozott cuccokat otthonról, nekünk normális, sokfaktoros, biztosan eredeti és nem bőrfehérítős naptejeket, 100% pamut alsóneműket, és már nem is emlékszem, még mi mindent. Ezen felül még haza is vitt két nagy szatyor holmit nekünk, ami időközben felgyülemlett nálunk szuvenír az elmúlt 3-4 hónapban Bangkok óta. Mind az „import”, mind az „export” hatalmas, anyagiakban is mérhető nagy segítség volt nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk és ezúton is köszönjük Neked Gyöngyi! Sok örömet szereztél ezzel nem csak nekünk, hanem az ajándékaink „célpontjainak”, az otthoni barátainknak is! :)

Egyébként érdekes volt belegondolni, hogy Gyöngyi azóta, hogy utoljára találkoztunk, otthon volt Budapesten. Nekünk a „hazajutás” még egy hosszú-hosszú folyamatként él a fejünkben, de persze ez repülővel néhány nap alatt is megoldható lenne az átszállásokkal együtt. De mi ilyenekben nem gondolkodunk, ezért volt furcsa belegondolni, hogy Gyöngyi pár napja még otthon volt. :)

Ákos nem sokkal utánunk megjárta Bangladest, és hát a történeteit hallva azt hiszem, amit mi kaptunk nehézségeket attól az országtól, azok szinte eltörpülnek az ő kálváriái mellett. Ákos először nem is akart egy könnyen beszélni ezekről az élményeiről, úgy kellett egy-egy sör mellé leülnünk, mire megindult a nyelve. Amellett, hogy neki is fantasztikus segítői és barátai akadtak abban a nem éppen hétköznapi országban, elképesztő nehézségei voltak, úgy mesélte, hogy néha csak a hajszál választotta el attól, hogy egy börtönben vagy egy ideggyógyintézetben kössön ki – legalábbis így érezte akkor. Neki sajnos volt egy elég kemény balesete is, kikanyarodott elé egy traktoros, a motor elejében komoly károk keletkeztek, Ákos pedig átrepült a traktorra, amiről mindkettőjük nagy szerencséjére a traktoros nem sokkal később elmenekült.

Ákos karjából folyt a vér, a motorja romokban hevert, és ekkor úgy érezte, vége az útjának. Összesen több mint 4 hónapot töltött Bangladesben, mert ő sem tudott átjutni Mianmarba szárazföldön, noha ő még több mindent megpróbált, mint mi. A motorját nem is tudta ebben az országban 100%-osra megjavítani, ráadásul a gép országok közti utazásához szükséges papírok közben lejártak, és ennek meghosszabbításához valamint a motor kirepültetéséhez Ákosnak őrült kálváriákon kellett keresztülmenni. Mert hát Banglades nem az a hely, ahol az adott szónak erős ereje lenne, és ahol olyan könnyű lenne bármit is elintézni, mert az emberek agya teljesen más rugóra jár, így elintézni valamilyen hivatalos ügyet az örökkévalóságig is eltarthat. Ákos amúgy meglátogatta a kis Sukurt St. Martin szigetén, és kifizette a tandíját a srácnak, igaz, sajnos abban már nem lehetünk biztosak, hogy abból végül nem vett inkább rizst a család. A Char Battia-ra is tervezett visszamenni, hogy hosszabb ideig láthassa és élhesse az ottani emberek életét, ám ekkor jött közbe a baleset, így ez végül meghiúsult. De minden jó, ha jó a vége, az új évet már Ákos a motorjával együtt már Bangkokban ünnepelte, kijutottak Bangladesből, igaz, ez nem volt egyszerű történet.

Egyik este Gyöngyi ötletére elmentünk így négyesben egy Beirut nevű libanoni étterembe. Nem tudtuk, mit várjunk ettől a helytől, de végül akkora gasztronómiai élményben volt részünk, hogy még napokkal később is azt emlegettük. Az a humusz, a padlizsánkrém és a pitába csomagolt finom shawarma mind-mind olyan váratlanul csodásan finom volt, hogy arra nincs is szó. A sört pedig kancsóban mérték, így volt a legolcsóbb, ezért ezt sem lehetett kihagyni.

A meglepetés másnap érte sajnos már csak Ákost és Gyöngyit, amikor visszamentek erre a helyre hogy megismételjék a tegnap esti élményt, kiderült, hogy a tulaj párja egy magyar lány, és itt szoktak összejönni a városban élő magyarok. :)

Mi ebből sajnos már kimaradtunk, mert ekkor már úton voltunk Siem Reap felé, de ez már legyen a következő mese.