Nászút a Föld körül

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk.

Victor, akiből nem lett buddhista szerzetes és a forró fürdő, ami langyos volt

Egy helyen, ahol kiszélesedett a völgy és kétoldalt, mielőtt még meredek, erdős, sziklás hegyekben végződtek volna, mezők terültek el. Ezeken a mezőkön apró, tetős épületek álltak elvétve, és ha ügyesen figyeltünk, a távolban észrevettünk néhány embert is. Eltörpültek a sziklák alatt.

Egy fehér autó lassított le mellettünk, az anyósülésről egy nő szólt ki, azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt? Mondtuk, hogy nászúton vagyunk, mire nagyon megörült és elmesélte, hogy ők is épp nászúton vannak a férjével, Thaiföldről jöttek át Laoszba a mézesheteikre. Örültünk egymásnak még pár mondatot, aztán mielőtt még tovább hajtottak volna, adtam nekik névjegyet. Ja, merthogy mindeközben haladtunk, nem álltunk meg! :)

Szemben egy „ikertorony” magasodott, vagyis két egyforma, csúcsos hegy egymás mellett. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami, mert előttünk már csak hegyek magasodtak, de akkorák, hogy sokuk a felhőbe veszett.

Mellettünk egy kiskutya ugrándozott a fűben, olyan cuki volt, hogy Zita nem bírta ki, hogy ne álljon meg, és vegye fel egy kicsit az apróságot. Ugyanebben a pillanatban egy fiatal srác fékezett le mellettünk a megpakolt túrakerékpárjával. Victor egy húsz éves dán srác, Singapúrból indult, és 2013-as szeptemberi iskolakezdésre szeretne hazaérni. Ehhez tőlünk biztatásként rögtön kapott is egy apró kiskutyát! :)

Victorral eztán együtt folytattuk és közben elmesélte, hogy az érettségi után kiment dolgozni Ausztráliába, és végül a tervezettnél több munkát vállalt, egy marhafarmon dolgozott, quad-al terelte az állatokat, árkokat ásott, vagy épp lefogta a fejüket, amíg egy társa egy nagy fogóval ki nem kapta a szarvukat, hogy az állatok ne tehessen kárt egymásban. Ilyenkor folyt, sőt pár másodpercig fröcsögött a vér, ez bizony „nasty” volt, de emelett nagyszerű volt a meló, élvezte és jó pénz keresett vele. A meló után stoppolva járta körbe a kontinenst, de egy idő után kezdte zavarni, hogy másokra van utalva, és csak akkor és oda és úgy utazik, ahogy elviszik. Nagyobb szabadságra vágyott ennél az útjai során, így aztán, amikor összefutott Darwin-ban egy a túráját éppen befejező kerékpárturistával, megvásárolta tőle a komplett felszerelést, a túrabringát a csomagtartókkal és a táskákkal, sőt még szerszámokat és pótalkatrészeket is kapott hozzá. Átrepült Szingapúrba és onnan megkezdte a túráját, aminek a végcélja az egyetem. Elképzeltem Victort, ahogy megérkezik a tanévnyitóra vagy az első tanítási napra. :) Ha tényleg végigcsinálja, amit eltervezett, bizony lehet, hogy több élettapasztalata lesz, mint néhány prof.-nak akik majd tanítani fogják az egyetemen. :) Mindezt 20 évesen, ez a nem semmi! Kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb élménye és hogy milyen volt az első néhány hét. A válasz azonos volt: a legjobb az első néhány hét volt, amikor ugyan nehéz volt még fizikailag a tekerés, de ugyanakkor az első élmények nagyszerűek voltak és mérhetetlenül élvezte azt a fajta szabadságot és élményt, amit az úttól kapott.

Mindezt már egy meredik szerpentinen fölfelé menet mesélte, oly nagy lelkesedéssel, hogy közben csak úgy elvesztek alattunk a kanyarok, észre sem vettük, és már a magasból néztünk vissza arra a mezőre, ahol az előbb találkoztunk. Tele volt energiával a srác és ez hamar átragadt ránk is.

Úgy terveztük, hogy mi Zitával csak egy rövid napot tartunk, mert olvastuk, hogy valahol errefelé lesz egy hőforrás, ami mellett bungalókat is lehet bérelni. Az volt a tervünk, hogy egész délután csak pihenünk és áztatjuk magunkat a természetes forró vízben. Zita nagyon élvezi az ilyesmit, és csak ritkán jár ki neki az effajta jóból, ezért határoztunk úgy, hogy most megérdemli, illetve megérdemeljük ezt a fél nap pihenőt.

Hamarosan meg is érkeztünk erre a helyre, és megtaláltuk az út mellett a valóban szép kis tavacskát, ahová egy kis zubogón keresztül ömlött be a víz. Azonban ez a víz csak nagy jóindulattal volt nevezhető „melegnek”, és a forrótól pedig abszolút távol volt, valószínűleg az elmúlt napi esőzések miatt. Itt a szemközti kis étteremben megebédeltünk, és a nagy beszélgetés itt sem maradt abba, Victor éppúgy le volt nyűgözve a mi utazásunkat illetően, mint mi a téren, hogy ő mindössze 20 évesen így nekivágott a világnak. Hol voltunk mi 20 évesen ehhez képest! Noha csak 6 és 9 év a korkülönbség köztünk és Victor között, Zitával mind a ketten úgy éreztünk, hogy Victor az igazi belevaló gyerek, amilyet majd mi is szeretnénk – ha egyszer majd húsz évesek lesznek a gyerekeink, büszkék leszünk rájuk, ha ilyesmit fognak csinálni. Mindemellett Victor otthon nem árulta el, hogy mire vállalkozott, noha mindig ad helyzetjelentést, hogy merre van és mi van vele, azt nem mondta el, hogy ő most haza szándékozik kerékpározni keresztül egész Ázsián. Hagyja, hogy majd szép lassan leessen a szülőknél a tantusz, nem hozzá rájuk előre a frászt. Így is megtörtént már, hogy az édesanyja egyszer zokogva hívta fel, amikor meglátott egy képet róla egy buddhista kolostorban, az akkor először levágott, pár mm-es hajával, amit előtte copfban hordott, mert azt hitte, a fia beállt buddhista szerzetesnek. :) Ezek után mondjuk már nem csodáljuk, miért nem árulja el a szüleinek Victor, hogy arra készül, hogy a tél közepén átvág Kínán. Miközben folytattuk ezt a beszélgetést Victorral, egy macska az ölünkbe mászott. Itt az állatok éppoly közvetlenek Laoszban, mint a gazdáik… :)

Az ebéd végeztével úgy döntöttünk, mi sem maradunk itt, mert ez a forró víz éppen csak langyos és így annyira nem buli már. Na meg aztán anélkül is feltöltődtünk Victor által, ezért aztán úgy döntöttünk, folytatjuk tovább együtt. Egy brutál meredek lefelé következett, ahol csak úgy zúztuk, amíg Victor le nem satuzott mögöttem. Én is megálltam, kérdeztem mi történt, azt mondta, a kesztyűje! Azt valószínű ott hagyta az étteremnél a nagy dumálásban! Na, ez szép kis menet lesz, de vissza kell menni érte! Már köszöntünk volna el, hogy akkor majd utolér minket, mert Zita közben már eltűnt a völgy mélyében, mikor mégis megtalálta a kormánytáskája mélyén, így nem kellett megmásznia az emelkedőt, amin épp csak hogy lezúztuk.

Álmaink valóságshowja

Ez a lejtő aztán nem tartott soká, hamar újra egy végtelennek tűnő fölfelében találtuk magunkat. Victor egy icipicit gyorsabb volt nálam, épp csak annyira, hogy ne tudjam utolérni anélkül, hogy ne érezném magam és a kerékpárt értelmetlenül nagy terhelésnek kitéve. Így hát hagytam elmenni, nem akartam szétszakadni, hátra maradtam Zita és Victor mögött a fölfelében. Persze aztán megvártak egy arra alkalmas helyen, egy egyenes szakaszon ahol történetesen pazar kilátás is nyílt a szemközti zöld dzsungellel és földekkel borított hegyekre. Itt kekszet faltunk, vizet ittunk és közben be nem állt a szánk. Victor kitalálta, hogy kéne rendezni egy valóságshow-t, találomra kiválasztani néhányat az igazán kövér, a TV előtt ellustult, unalmas életet élő, de a pénzt azért még nem megvető nézők közül néhányat, és megmondani nekik, hogy aki közülük elsőként feljut a szemközti hegy tetejére a saját erejéből, az kap egymillió dollárt. Mindebben persze az lenne az érdekes, ha követni is tudnánk őket az ezt követő kalandjaikban, és láthatnánk, hogyan élnek túl távirányító nélkül, a „vadonban”, ahol még a helyi nyelvet sem ismerik, ahol se autó, se robogó, de még járművel járható út sincs, csak az a hegy ott szemben, nini, egymillió dollárt ér, hát uzsgyi, gyerünk, most kapcsolj csatornát és válts sebességet! :) Közben persze azt is megvitattuk, hogy mi merre mennénk, a hegygerinc jól jöhet, mert az talán kevésbé saras és csúszós ennyi eső után, de épp az sem lehet egy rossz ötlet, ha megkeresünk néhány helyit akik azokban a kunyhókban élnek szemközt a hegyoldalban, és megpróbáljuk elmutogatni nekik, hogy sürgősen fel kell jutnunk annak a hegynek a tetejére és mutasson utat! – Mert az biztos van, legalább addig, ameddig a földjeik tartanak, és ők biztosan ismerik is őket.

Mindezen nagyon jól mulattunk és nekem eszembe jutott az a rengeteg csodás tájfutó élmény és azok a túlélőversenyek, amelyeken a barátaimmal évről évre részt vettünk odahaza. A rendezők mindig igyekeztek minket kitenni a legnagyobb szívatásnak, de mi rendszerint annál jobban élveztük őket, mindaddig, amíg agyon nem csapta a csapattagokat az alváshiány rémes szörnyetege. Emlékszem, egyik évben nem sikerült előző napra szabit kivennem és még késő este is dolgoznom kellett az előző éjjel, így aztán az este kilenc környékén startoló 24 órás versenyen másnap délben már csak élő zombi voltam, aki csak úgy követte a csapattársait árkon-bokron át. De volt egy év, amikor meg végig nagyon jól bírtam én is a többiekkel, és futva értük el az utolsó vonatot vissza Budapestre, ahol a Tóth kocsmában volt a cél. Egyik oldalról elképesztő szívás volt az egész, mert 50-60km-eket tettünk meg mindenen át másfél éjt és egy nappal, másrészről meg felejthetetlen nagy kaland, móka és élmény. Olyan, mint ez az utazás, csak nem annyira instant és itt azért mi görgetjük magunk elé az akadályokat és nem más találja ki nekünk – igaz, mindkét esetben önként és örömmel megyünk.

Sok mindennek köszönhetjük, hogy most itt vagyunk, az én oldalamon ezek között a dolgok között biztos, hogy ott van a sorban a családom, a tájfutás és éppúgy a barátaim is, és ez a három dolog eléggé össze is függ. Az “irigység”, ha egyáltalán nevezhetjük így, Victor iránt csak féligaz, mert semmi pénzért nem változtatnék meg egy bitet sem a múltamban, hiszen akkor lehet nem találkozunk Zitával, és az kb. egy katasztrófával érne fel nálam. :)

Később Victor teljesen eltűnt előttünk, nem volt sokkal gyorsabb nálunk, de annyival épp igen, hogy nekünk már kényelmetlen lett volna vele tartani. Hiába, a fiatalság… :D

Közben azért nem csak a dzsungel volt, hanem apró Hmong emberek lakta falvakon át is tekertünk és ezek is fantasztikus élményt nyújtottak. Az egyik ilyen faluban, egy ház előtt éppen fürdetés ment, apró gyermek ült egy pici műanyag lavórban, körülötte állatok tipogtak, ő pedig nagy vidáman integetett ki a furcsa idegeneknek, mialatt az édesanyja néhány szomszéddal egyetemben szintén minket nézett, miközben egy arra a célra készített tartóból ragadós rizst (sticky rice) majszolt. Az egész kép olyan szép volt, hogy alig akartam elhinni, hogy valóság, na és persze Zita felhívására azonnal fordultam és kaptam elő a fényképezőt, hogy mindezt kicsit megörökíthessem és most Ti is lássátok.

Belevesztünk az emelkedőbe, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, egyre csak mentünk fel és fel, és amikor már azt hittük, ott majd átbukunk a gerincen és onnan jön a lefelé, mikor odaértünk, kiderült, hogy a frászt, nincs szó ilyesmiről, a túloldalt ugyanúgy csak föfelé tartott az út szakadatlanul.

Egy kanyarban Zita megálljt parancsolt, megint ő volt az, aki észrevette, azt amiért aztán le is szálltunk egy kicsit a bringákról.

A végén még egy videófelvételt is indítottunk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal és az érzéssel.

Jó volt ott állni, mégha közben oda is voltunk már kicsit így a nap végén, de ügyesen vettük ezt a szinte egész napos emelkedőt, amiről csak sejtettük, hogy hamarosan véget kell érnie, hiszen a GPS-ünk nem működött, fogalmunk sem volt róla, milyen magasan járunk és mennyi lehet még hátra, csak azt éreztük, hogy már nagyon sokat jöttünk ezért hamarosan véget kell érnie a fölfelének. Phokoun települését vártuk nagyon, mert tudtuk, hogy ott lesz piac, étterem és szálló. Először az éttermet találtuk meg, és ahogy leparkoltunk előtte, úgy futott be Victor is szemből. Elmesélte hogy a szállás 2km-el később van, ám ott nem adnak enni, ezért miután szétpakolta a szobájában egy ventilátor körül a ruháit száradni, visszatekert ide. Sült rizst kértünk és még tetettünk is el belőle. A sör és a kóla nem itt volt a legolcsóbb az országban, de egy ilyen nap után igazán megérdemeltük mindannyian. A szálláson a Victoré melletti szobát kaptuk, este áthívtuk, hogy együtt együk meg a Zita által útközben vásárolt (és aztán cipelt!) pomelót, aztán szép lassan nyugovóra tértünk.

Hát képzelhetitek, hogy egy ilyen nap után nem kellett sokat altatni.

Ezen a napon, 2012. november 28-án Kashi és Pokhoun között mindössze 42,8km-t tekertünk, miközben legalább 1500m szintet vettünk fel.