Katmandu – Siliguri – V. – Vissza Indiába!
Szigony, Riksa, TV…
Reggel meglepetten tapasztaltuk, hogy a ház ahol laktunk, nem csak mint szálló, hanem mint iskola is funkcionál. Nem csak a kiskakas, de gyerekek serege is szaladgált a folyosókon, méghozzá ahogy közeledett a reggel, úgy egyre nagyobb csordákban. Ezért aztán a saját magunk által elkészített reggeli után gyors rajtot vettünk, valahogy 8 óra környékén.
Kanchanpur után az út egy darabon dél felé fordult, ezen a szakaszon nagyon könnyen és gyorsan haladtunk, mert nem játszott ellenünk a szél. Azért tettük ezt a kerülőt, hogy át tudjunk kelni a Sapta Koshi folyón, vagyis, hogy egészen pontosak legyünk, annak a duzzasztógátján. Ezen a gáton láttunk egy érdekes dolgot, egy gyerek az egyik betonpillér tetejéről szigonnyal próbált horgászni! Aztán láttunk egy döglött tehenet, és a tetem körül hatalmas keselyűket. Majd riksákat, platóval, rajta 6-7 emberrel is – mindezt egy ember hajtotta! Az ilyesmi nekem rettenetesen tetszik! Nem a szegénységet látom ilyenkor, hanem azt, hogy mi mindenre képes az ember! Számomra ezt látni sokkal szebb, mint egy szép autó, vagy egy modern busz! Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni! Ha sík a terep, egy ember el tud vinni másik 6-7 ember pusztán a fizikai erejével, egy kerékpár segítségével. Nem kell bonyolult, költséges és fenntarthatatlan üzem az autó vagy buszgyártáshoz. Oké, oké, tudom, azért a kerékpárhoz is meg kell olvasztani azt a fémet, stb. de mégis, nagyságrendekkel egyszerűbb találmány a kerékpár, és nézzetek hülyének érte, de az én szememben mindig csodálatosabb marad, mint a legjobb, leghatékonyabb robbanómotoros, hibrid, vagy akármilyen autó! :)
Ebédelni egy nádkerítéssel körbevett udvarú „bár”-ban álltunk meg, itt ettünk egy-egy csómintésztát, és pihentünk úgy két órát, ami alatt sajnos visszajött az áram, és bekapcsolták a varázsdobozt, amin aztán akciófilmet bömböltettek és ezzel a hely alkalmazottai kiszálltak a valóságból, belezoomoltak a tévébe, amivel sajnos minket is zavartak, mert csak úgy volt a jó nekik, ha üvöltették. Na de ez most már maradjon az ő bajuk, mi kb. két óra pihenés után továbbtekertünk, és a délután ezúttal is lendületesebben telt. Volt, hogy végre újra eltűntek kicsit a települések, és erdők között hajthattunk. Itt temetőt fedeztünk fel a fák alatt, méghozzá igen érdekeset: a sírok ház alakúak voltak! Ez Zitának nagyon tetszett, és közelebb is ment lefényképezni őket, már amennyire tudott a mocsaras terep miatt. Én közben a közelben focizó gyerekekkel ismerkedtem meg, persze nem önszántamból, de ez már nem zavart, rájöttem, hogy ez is egy olyan tényező, ami ellen nem nagyon tudunk mit csinálni, jobb hát elfogadni, a helyiek túlontúl nagy kíváncsiságát és közvetlenségét is. Ahogy elnéztem egyébként a gyerekeket, itt aztán igazán szabadok, kint vannak az út mellett, odakint a természetben, a szabadban, és egymással játszanak, labdáznak, kergetőznek…
Damakig jutottunk ezen a napon, ez egy nagyobb város volt, ahol ismét találtunk szállodát, be tudtuk tenni a bringákat a földszinti szobába, volt ventilátor, és később áram is, le tudtunk zuhanyozni, meg tudtunk vacsorázni, szóval minden ideális volt. Este nem kellett altatni, ezen a napon 101km-t tekertünk, szinte végig ugyanabban a szembeszélben, amiben az előző másfél nap is, így aztán ki voltunk merülve rendesen.
Ellopják a gyerekek a feláldozott pénzt
Reggel megint korán keltünk, és indultunk! Ez az utolsó nap már gyorsan elrepült, noha ekkor is felidegesítettek a helyiek. Volt, hogy még mielőtt megtudtuk volna az adott helyen, hogy tudunk-e ebédelni, annyian körénk gyűltek, hogy inkább továbbálltunk, mert a terep nem tette lehetővé, hogy elszeparáljuk magunkat tőlük, és ha ezt nem tudjuk megtenni, egyszerűen elszívják előlünk a levegőt, a szó szoros értelmében. :) Próbáltál már úgy enni, hogy közben 100-150 ember közelről bámul, és körbeáll téged? :) Na, hát mi ezt nem akartuk! Így végül egy városon kívüli kis vendéglőt találtunk, ahol még thongba is volt, de mivel ez a nap a bringázásról szólt, így nem engedtem meg magamnak ezt az erjesztett kölesből készült itókát, már csak azért sem, mert a víz, amivel felöntötték volna nekem a kölest, nem volt felforralva. Így fájó szívvel, de lemondtam a thongba-ról, és inkább a hátralévő útra koncentráltam. Egy nagyobb folyó felett most is áthaladtunk, de ezúttal hídon. Ennek a hídnak a közepén megálltunk, és így pont szemtanúi lehettünk egy odalent a folyó partján történő jelenetnek. Egy kék ruhás férfi áldozatot mutatott be, méghozzá egy vízre tett kishajó formájában, aminek a belsejében valamit meggyújtott és feltételezésünk szerint pénzt is tett. A hajót ahogy lejjebb vitte a víz, egyúttal vissza is sodorta a partra, ahol egy szakadt ruhás kisgyerek már várt is rá. Kivett valamit a lángok közül (mi azt gondoljuk, hogy pénzt…), és szélsebesen szaladni kezdett vele. A férfi utána rohant, de a kissrác villámgyors volt, így eliszkolt.
Prajwal-éknál „elhagyom a testem”
Prajwal-ékhoz ebédre voltunk hivatottak, ezt már előző este lebeszéltük telefonon, és még ezen a délelőttön is vagy háromszor. Prajwal egy nagy családi házban él az anyukájával és a feleségével, akivel éppen babát várnak. A ház első emeletét teljes egészében egy stúdió foglalja el, innen üzemeltetik a Mechi Tunes FM-et, és az adóként szolgáló torony is a házuk tetejéből nő ki. Még mielőtt nekiláttunk volna a közös ebédnek és beszélgetésnek, bejárást kaptunk a fürdőszobába is, ahol egy nagyon jólesőt tusolhattunk. Olyan meleg és párás az idő itt, hogy egy órával indulás után már mindenütt folyik rólunk a víz és mindenünket eláztattuk az izzadságunkkal. És sajnos az én rövidnadrágom képtelen megszáradni egy ilyen nedves, meleg éjszaka alatt, így reggel… igen, visszaveszem a még nedves nadrágot! Bár igazából tökmindegy, mert ha száraz is lenne, akkor is hamar újra elázna. Szóval egy ilyen napon igazán jól tud esni délben egy hidegzuhany. Prajwal sokat mesél a családjáról és magáról, és az ebéd és egy villáminterjú után megmutatta nekünk a meditációs termet is a földszinten. Prajwal Osho tanításai alapján tart meditációs gyakorlatokat, sok cikket és könyvet mutat Osho-ról nekünk, utóbbiak közül kettő kisebbet nekünk is ajándékoz. Hála az égnek nem nehezek, se nem nagyok, így nem nagy teher cipelni őket, de azért majd valahol Bangkok környékén továbbadjuk őket, és addig persze el is olvassuk őket, ha érdekesek. Osho-ról nem sokat tudok még, de valami nagy spirituális figura volt állítólag, aki a meditációt bevezette a mindennapi életbe. Legalábbis ezt mondta nekünk Prajwal. A meditációs teremben egyébként tartott nekünk is egy bő negyed órás meditációt, vagy mit. Lefeküdtünk a földre, majd beszélni kezdett hozzánk, ilyeneket mondott, hogy lazuljunk el, és hagyjuk el a testünket… De amikor szuszogni kezdtem, akkor azt mondta, hogy figyeljünk oda, hogy ne aludjunk el… Most akkor elhagyjam a testem, vagy sem?! :) Ki érti ezt? Én nem… Kétszer majdnem elaludtam. :)
Vissza Indiába, újra őrület, újra mocsok és hangzavar
Délután négy is elmúlt már, amikor Prajwal-nak megköszöntük a szíves vendéglátást, és elindultunk a határ felé. A nepáli-indiai határnál csak egy lejtővel később vettük észre, hogy kihagytuk a „Migration Office”-t, ahová aztán vissza kellett mennünk, mivel ők adták meg nekünk a kilépési pecsétet. A helyiek itt szabadon mehetnek a két ország között, ez az iroda pedig nem az út közepén van, hanem az út mellett, és nekik nem kell itt megállni, csak nekünk külföldieknek (se nem nepáli, se nem indiai), ezért kerülte el teljesen a figyelmünk. Zitára hagytam az intézkedést, én addig elrohantam pénzt váltani. A túloldalt hasonló papírokat kellett kitölteni, mint már egyszer Amritsar-nál, amikor beléptünk Indiába. Sajnos itt még egyszer a netbookot is be kellett kapcsolnunk, mert voltam olyan balga, hogy nem írtam fel Arup telefonszámát, így ezt ki kellett kutatni a CS levelek közül. Ezzel újabb negyed óra ment el, ami alatt ráadásul jól összecsíptek a szúnyogok.
Egyértelmű volt, hogy nem érünk már oda a 30km-re lévő Siliguriba világosban. Azért persze igyekeztünk, hogy legalább minimalizáljuk a sötétben, úton eltöltött perceket. Ennek ellenére muszáj volt megállnunk egy helyen momót enni. Most is körbeálltak, de ez valahogy nem volt olyan zavaró. Viszont a szagok, a rég nem érzett „csatorna”, sár, szemét, tehénürülék és még ki tudja mi mindennek a keverék-„illata”, ami az indiai utcára oly jellemző, most újra megcsapott minket. És ahogy átértünk a határon, úgy lett egyszerre az utcakép is még lerobbantabb. Semmi zöld, semmi természetes, csak bodék az út szélén, végig mindkét oldalt, szünet nélkül, és ez a szag, és a még nagyobb tömeg, még nagyobb zaj! Még jó, hogy tudtuk előre, hogy ez lesz és már készültünk rá lélekben.
Az út minősége, ahogy Prajwal előre elmondta, helyenként borzasztó volt. Igazából a legrosszabb részeken rosszabb volt, mint egy földút, mert kátyú kátyú hátán volt, olyan sűrűn, hogy azt még mi kerékpárral sem tudtuk kikerülni. Ezeken a helyeken le kellett lassítanunk, és nem csak az utat teljes széltében elfoglaló gödrök miatt, hanem a járművek miatt is, mert a riksák, és a teherautók még jobban le kellett, hogy lassítsanak, mint mi, ezzel helyenként kisebb dugó alakult ki, és hagy ne részletezzem, az milyen porral és zajjal járt…
Szóval nem voltunk boldogok, főleg, amikor ránk sötétedett, és minderre még a – természetesen reflektorral – szemünkbe világító szembejövő forgalom is rátett.
Mire Siliguri elővárosai értünk, már a fogainkat csikorgattuk, nem csak az előbb leírt körülmények miatt, hanem az időközben őrülten megnövekedett forgalom miatt is. Persze mindenki dudált, de mint az őrület, mi pedig kezdtünk megveszni, pontosabban leginkább én.
Elvesztem a türelmem
Ezt sajnos nem tudom hűen leírni, mert már kint vagyok abból az állapotból, de nagyon rossz volt. Menekülnél, de nincs hová, mindenütt őrült forgalom, és mindenütt őrült zaj. Utólag hülye ötletnek tűnik, de akkor ott megtörtént velem, hogy amikor már nagyon kivoltam az engem érő folyamatos, igen hangos, szinte már fájó zajtól, felálltam a gépről, és megkértem a mögötte haladó motorost, hogy hagyja abba a dudálást, mert attól még, hogy dudál, én nem tudok eltűnni előle az útról, lehúzódni sincs hová, és ha le is húzódnék, akkor is csak három méterrel jutna előrébb, mert előttem is csak araszolnak. De ő dudált tovább… Még többet, mint eddig! Nem tudhatta, hogy van tükröm, de én a sisakra felszerelt kis visszapillantóból figyeltem az arcát, és amikor most magam előtt látom, még sajnos most is elönt a méreg. Élvezte, hogy én szenvedek, és azt várta, mit reagálok arra, ha ő még többet dudál. Vagyis csak azért dudált, hogy hecceljen. Megálltam, és amikor mellém ért, kér akkorát ütöttem ököllel a vállára, amekkorát csak bírtam. Ti mit tettetek volna? Egyszer azt érzem, ezt se kellett volna, máskor meg, hogy inkább a sisakját ütöttem volna, hogy zengett volna a hülyének a feje tőle.
Zita ezután félreállított, és kért, hogy nyugodjak meg, és csak magam elé koncentráljak, és arra, hogy túléljük ezt az őrültekházát, ne essen semmi bajunk a forgalomban és eljussunk a címre, ahol már várnak ránk. Kicsit sikerült lenyugodnom, de aztán pár kilométerrel később egy elágazásnál jött egy autó. Megbámultak majd bevágtak elém. Indexelt a fickó, de azt gondolta, hogy akkor így át is hajthat rajtam, mert ha nem fékezek le, akkor összeütköztünk volna. Ő balra kanyarodott le, én pedig az út bal szélén haladtam szabályosan, elől hátul kivilágítva, és végül satufékkel, hangosan kiáltozva megállva. A kiáltásra ő is megállt és a közelben dolgozó rendőrök is odajöttek. Ő egyre csak mondta, hogy de hát ő indexelt és úgy kanyarodott le, de én ekkor már magamból kikelve ordítottam, mert láttam, hogy nincs felszerelve bal oldalt az autójára tükör! Hát ezért… nem is láttál! Megnéztél, mert érdekes volt a biciklim, aztán mentél tovább a magad barbár módján, tükör nélkül! És kanyarodtál, és ha én nem fékezem, akkor összeütközünk. Ordítottam rá, hogy vegyen tükröt, és használja, és hogy nem szabályosan közlekedett, hiába indexelt, az egy dolog, az csak egy jelzés, hogy kanyarodsz, de nem azt jelenti, hogy rákanyarodhatsz arra, aki az utadban halad… és hogy van-e a jogsija, stb… Utólag szégyellem a dolgot, még ha igazam is volt, azt nem ilyen módon kellett volna közölnöm, mert ott volt a felesége és egy apró gyermek is a kocsiban, ők végignézték a műsort.
Azt hittem, hogy egy türelmes ember vagyok, de ezen a napon bebizonyosodott, hogy ez nem így van. :(
Aruphoz végül épségben megérkeztünk, és ő nagy szeretettel fogadott minket. Jó volt valakihez megérkezni.
—
Köszönjük Nepál!
Nepálról kéne valami összefoglalót írnom, hiszen ezzel a bejegyzéssel az útinaplóban is elhagytuk ezt a csodálatos országot. Sajnos nem könnyű a sorsa ennek a himalájai országnak, de a lakói egyszerű, szerény, melegszívű, vendégszerető és kedves emberek, akiktől azt hiszem, bőven van mit tanulnunk. Mindezek mellett Nepál talán az egész világon egyedülálló természeti adottságokkal is rendelkezik, és ezért már önmagában bőven megéri idelátogatni. Azonban ha Nepálban jársz, és azt nyitott szemmel és szívvel teszed, sokkal többet fogsz kapni, mint amit a természet önmagában nyújtani tud. ;)
Nem akarok most újabb nagy zöld morgást lenyomni itt, de sajnos tény, hogy a gleccserek húzódnak össze a Himalájában, és a talaj is pusztul, ezeket mi is láttuk a saját szemünkkel, és Ti is láthattátok a képeken. A völgyek oldalában a teraszos földművelés és a tüzifa gyűjtés miatt sok helyen az erdő híján a talaj lecsúszik a hegyoldalban, a nagy folyókban végzi, amelyek egészen a Bengáli Öbölig viszik az értékes, életet jelentő termőtalajt.
Hogy mi a megoldás, nem tudom, de apró lépéseket mi is láttunk, és talán, ha nem népesedik őrült mértékben túl ez az ország, akkor részben megmaradhatnak a természeti értékei.
Egy biztos, ha szépet akartok látni, gyertek Nepálba, és gyertek minél előbb, mert a Világ minden nap változik! És szóljatok pár jó szót nepáliul (LINK) a nepáli barátainkhoz, mert olyan boldogok lesznek ettől, hogy az majd Rátok is átragad! ;)
Kedves Árpi!
A kerékpározás szépségéről -és a túlzsúfolt, veszélyes országutakon annak veszélyeiről is nagyon őszintén írsz. Írod, hogy:” Ez nekem azt mutatja, hogy képesek vagyunk a kőolaj nélkül is, fenntarthatóan közlekedni!”
Teljesen igazat adok neked, mert nekem is -bár rendelkezem egy viszonylag jó személlygépkocsival is- sokkal jobban tetszik a kerékpározás; sokkal szívesebben közlekedem ezzel rövidebb-hosszabb útjaimon, mint kocsival. Mikor erről a tényről indokaimmal -hozzád hasonlóan- egy-egy rövid kiselőadást tartok; ezt nem ritkán néhány ismerősöm, barátom érthetetlenül és hitetlenkedve hallgatja. Pedig őszintén beszélek.
Néhány idézetet írok nektek ide a kerékpározásról:
“Ha élni akarsz, gyalogolj.
Ha hosszú életet akarsz, fuss!
Ha matuzsálemi életet akarsz magadnak, akkor mindkettőt műveld és kerékpározz is!”
Gyerünk, pattanj nyeregbe!!! Mert a kerékpártúrázásnál nincs nagyobb kaland és élmény a világon! A legjobb, legszebb, leg-élményteljesebb formája az utazásnak.
„ A túrakerékpározás + az élmények = endorfin (örömhormon); az a legális könnyűdrog, amit szervezetem termel, miközben forgatom magam alá az utat. Úton lenni boldogság, mert mindannyian utazók vagyunk a Földön ! ”
“Oros – Hány éves korig lehet ezt csinálni? (Mármint a hosszútávú túrakerékpározást)
Léna – Ez nem élsport, nem versenyzek senkivel, ez egy életforma, majd az idő eldönti, mikor fogom a kerékpárt hintaszékre cserélni.!
(Lénárt Ferenc barátom -alias Léna- válasza a Budapest-Orosháza-Peking útról hazatérve egy internetes riportban.)
A kerékpározás nyújtotta örömökről: … “képes vagy önerődből megtenni akár napi 100 km-t is (ami már önmagában fantasztikus érzés), része vagy a tájnak, nem fertőzöd azt, és nem választod, zárod el magad tőle. Nem csak egy szélvédő mögül látod elsuhanni magad mellett az egészet. Nem csapsz zajt, hallod a hangokat, érzed az illatokat, látod az arcokat, köszönhetsz az embereknek. Ez alapjaiban változtatja meg az egész utazást. (…) Egyik nem titkolt célunk ezzel az úttal és utazásunk ezen honlapon való publikálásával, hogy minél több embernek megmutassuk, hogy mi, emberek, éppúgy a természet részei vagyunk, mint bármelyik más faj a Földön, és akkor tudunk igazán boldogok lenni, ha ezt érezzük is”
(Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád egy korábbi blogbejegyzéséből, akik fekvőkerékpárokkal Föld körüli nászútra indultak 2011. június 11.-én .)
És egy néhány, nem közvetlenül kerékpározásról szóló idézet:
Találkozás
“Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által “megismertük” önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk – véljük – amilyennek “kéne hogy legyünk”. Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi érzésben fogok szenvedni.
És ez az ego vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett – vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.”
(Biegelbauer Pál)
“Ne rágódj túl sokat azon, hogy éred el majd a célod; hagyd azt egy nálad nagyobb erőre. Egyetlen dolgot kell tudnod, hogy hova akarsz eljutni. A válasz magától jön, a megfelelő időben.”
(Earl Nightingale)
További jó egészséget, állandóan lejtős utakat és erős hátszelet és újabb szép élményeket kívánok nektek! Ha majd a -remélhetőleg nagyszámú- gyermekeiteknek, unokáitoknak mesélitek a véget nem érő élményeiteket, a nagy utazásotok emlékei között a kellemetlen élmények (zajos, piszkos, túlzsúfolt indiai utak, az állandó és idegesítő tülkölés, a figyelmetlen és veszélyes gépjárművezetők, stb.) úgy is elhalványulnak, míg a kellemes élmények felerősödnek… :-D
Legközelebb engedd magad elé a motorost, és te dudálj rá folyamatosan az Airzoud-dal!
Jól fogod érezni magad :)
Én ezt játszom azokkal a barmokkal, akik a zsúfolt autópálya belső sávjában villognak rám. Elém engedem őket, aztán villogok rájuk. Amikor hátranéznek, üvöltöznek, fenyegetőznek, akkor úgy csinálok, mintha lefényképezném őket a mobilommal.
Remek és civilizált szórakozás :)
A múlt század közepe táján még mi is együtt játszottunk a környékbeli gyerekekkel – fiúk lányok közösen – az utcán és a játszótéren. Bujócskáztunk ( ipi-apacs ), fociztunk, szaladgáltunk, lejártunk a Rákos patakra. Volt, hogy “színi előadást” tartottunk tőlünk a második ház udvarán. A lakók kivittek székeket, a porolón lepedő volt a függöny. Csekély belépőből az előadás végén cukorkát vettünk a sarki boltban. Télen meg alig vártuk, hogy suliból hazaérjünk, felcsatoltuk magas szárú cipőinkre a korcsolyát, és az utcán is volt olyan jeges hó, amin lehetett korcsolyával kergetőzni.
Valahogy manapság nem látok ilyet a környékünkön. Valami nagyon megváltozott.
@Makra Péter
Köszönjük a szép szavakat, és az idézeteket! ;) Bár Lénát és ezt a Zitát meg Árpit ismerjük személyesen, és olvastuk is már ezen soraikat, de még őket is jó volt újra olvasni! :D
@Reku Papa
Sajnos az Airzound odalett a türkmén sivatag homokjától, és bár sikerült egyszer megjavítani, aztán hamar újra tönkrement. Már csak porfogónak van a bringán, hangot már nem tud kiadni… pedig jó is volt az a 115dB… Inkább el kell engedni ezeket, nem szabad tőrödni velük, nem lett volna szabad felkapnom a vizet, én sem értem utólag, mi történt velem, sose gondoltam volna India előtt, hogy tudok így viselkedni. Na mindegy most már, de az egyik tanulság, hogy Indiába ne menj biciklivel, pláne ne fekvőbringával! Vagy válaszd a legkisebb utakat és vigyél magaddal végtelen türelmet és humorérzéket. És állj meg, mielőtt elfáradsz! :) Mi fáradtan érkeztünk meg Indiába, ez hiba volt, de most már mindegy, megtörtént.
@sanya
Kati néni! Most olvastam egy érdekes írást a szegény gazdagokról és a boldog “szegényekről”: http://wetiko.hu/2012/07/24/szanalmas-torekvesek/
A világ változik és igen, sajnos nem minden téren jó irányba, de még mindig van benne rengeteg csuda jó dolog, amiket lehet élvezni és szeretni, csak mivel egyre több dolog van, egyre nehezebb rájönni, mi az, ami tényleg jó?! :) De semmi sem lehetetlen! Kerékpározni pl. tuti hogy jó, ehhez kétség részemről nem férhet! :D