Bejárat > Ázsia, Pakisztán > Lahore-i élményeink – #3 – A hétköznapok és a látnivalók

Lahore-i élményeink – #3 – A hétköznapok és a látnivalók

Zita mos (ruhát), főz (paprikás borsófőzeléket), takarít (bringát és lakást)

Lahore-ban néhány napot eltöltöttünk egészen hétköznapi tevékenységekkel. Ilyen volt például a kerékpárok lemosása, amire azért volt szükség, mert igen gempásak lettek a városba való – esős – megérkezésünkkor. Vastagon állt rajtuk a dzsuva, ami aztán rájuk száradt, úgyhogy Zita egyik nap bevitte őket a fürdőszobába, és „letusolta őket”. Ezek után rám várt a feladat, hogy lemossam a láncot, majd újrazsírozzam. Ezután jöttek a fékek. Atomjaira szedtem az Avid BB7-es tárcsaféket, mert nagyon zavart, hogy akárhogy állítottam, mindig hozzáért egy icipicit a tárcsám a fékhez. Kiderült, hogy a fékpofákat egy vékony négyágú fémdarab feszíti szét és ebből az egyik ág vége letört, a fékpofa ezért sosem állt vissza rendes pozíciójába. Természetesen van nálunk pótfékpofa, és ezekhez adtak egy-egy ilyen fémdarabot is, tehát ki tudtam cserélni az eltört elemet, de valami még mindig nem kóser, mert most meg csak úgy tudom beállítani a hátsó fékemet, hogy gyakorlatilag alig tudok fékezni vele. Vagy, ha szorosabbra állítom, akkor tudom fékezni, de akkor hozzáér a fékpofához a tárcsa, már alapállapotban is.

Ez a kis fémdarab tört el a fékben

Persze az alapvető probléma az, hogy valamikor ütést kaphatott a tárcsa, és lett benne egy apró nyolcas… Ezt viszont még nem tudom, hogyan lehetne eltüntetni, ha egyáltalán el lehet.

Ennél egyszerűbb eset volt a ruhák kimosása, amit Zita végzett, egy nagy vödörben, jó forró vízben, mosószerrel. Nekem csak oda kellett adnom a szennyest, és segíteni kifeszíteni a szárítókötelet, aztán várni, hogy megszáradjanak a ruhák. A borsófőzelék tükörtojással még ennél is jobb volt – számomra -, mert azt pedig már csak megenni kellett. :) Zita a Kindle segítségével nézett egy receptet a neten, és a szerint elkészítette a borsófőzeléket. Ám a recept tej helyett pirospaprikát javasolt a főzelékbe, így lett az vöröses barna, a krémes, világos helyett, na de hát még így is nagyon jó volt, és különben sem lehet egy szavam se, nekem ezalatt csak annyi dolgom volt, hogy írjam a naplót. Nem úgy az utolsó előtti este, amikor kitaláltam, hogy tócsnit készítek. Ennek az ételnek ezer magyar neve van, de a lényeg annyi, hogy lereszeljük a krumplit, összekeverjük sóval, fokhagymával, liszttel, és esetleg egy-két tojással, majd bő, forró olajban kisütjük. Ez nem ment könnyen, már a krumpli reszelés sem, aztán pedig még rájöttünk, hogy elfelejtettünk lisztet venni, így mire kész lett az eledel, már közel tíz óra volt. De addigra legalább derekasan megéheztek a vendéglátóink, így volt étvágyuk, mire elkészült a vacsora.

A macska, az egér, a csirke és a „love marriage”

Másnap reggel, amikor kiléptünk az ajtón, a lépcsőházban az egyik macska köszönt ránk, a szemben lévő lakás ajtaja előtt gubbasztott, szájában egy egérrel, ami még élt, mozgott, és egyenesen ránk nézett. Hát, ez a világ rendje, bármennyire is furcsa volt ezt látni. Utoljára ilyet a nagymamám kertjében láttam, még egész kis koromban. Akkor játszott az egérrel a macska, nem ölte meg egyből. Azóta hallottam egy olyat, hogy ezt azért teszi, hogy felmenjen az egér vércukor szintje, és finomabb legyen… :) Nem tudom, hogy ez igaz-e, de érdekesen hangzik. Volt még egy érdekes élményem, amikor Noor Ali-val jöttünk haza a szerkesztőségéből, megálltunk egy közeli kis bazársoron csirkehúst venni. Na, hát ez a csirke még mozgott, amikor Noor Ali kiválasztotta, és végignézhettük, ahogy a boltos elvágja a nyakát, majd darabokra vágja, és elcsomagolja nekünk… Én meg foghattam hazáig a zacskóban a még meleg húst… Hát, igazából szántszándékkal nem néztem végig az egész műveletet, nehogy aztán vega legyen belőlem. Ezen Noor Ali jókat nevetett, ő hozzá van szokva ehhez a látványhoz, ami magába foglalja azt is, hogy a tyúkketrecek körül minden véres, és szana-szét vannak apró tyúkdarabok, amivel az arra járó macskák játszanak, és laknak jól… Megkérdeztem Noor Ali-t, hogy akkor ez csirkehús most tulajdonképpen mitől is „halal”, vagyis mitől lett megfelelően, kegyelettel megölve ez az állat, hogy a jó muszlim ember gond és baj nélkül fogyaszthassa? Hát azért, mert mielőtt az ember elvágta volna a torkát, elmormogta, hogy „god is one, god is great…”. Áhá, hát mindjárt világos! :) Azt hiszem belőlem valami hiányzik ezen dolgok megértéséhez. Vagy csak egyszerűen túl sok mindent misztifikáltam a „halal food” mögé, miközben nem sokat tudtam róla.

Aranyosak voltak Noor Ali-ék, ahogy a mi kultúránkról kérdezgettek. Nem akarták elhinni, hogy mi tényleg eszünk disznóhúst, kérdezték milyen az íze, és hasonlók… Persze ők ezt nyilvánvalóan undorítónak találták, hiszen a környezetüktől mindenhol mindenkitől ezt hallották, de ezt a véleményüket udvariasan magukban tartották.

Ami még sokkal érdekesebb volt, az a „love marriage” kérdése. Náluk teljesen általános az „arranged marriage”, vagyis hogy ha kijárták a megfelelő iskolákat, megvan a jó meló és a suska, akkor akár egy közvetítőn keresztül a nő és a férfi szülei megállapodnak, hogy akkor ti most házasodni fogtok. Persze ők „love marriage”-ről álmodoznak, és amikor meséltünk arról, hogy hogyan megy ez Magyarországon, nagy izgalomba jöttek, és sokat kérdezgettek, amit érdekes volt látni. Már eleve azon nagyon meglepődtek, hogy a mi házasságunk „love marriage”, alig akarták elhinni, többször visszakérdeztek, hogy „Tényleg? Tényleg egy bulin találkoztatok? De… és hogy? És tényleg találkoztatok az esküvő előtt? És a szüleitek mit szóltak ehhez?” :) Ez nagyon vicces és érdekes volt. Ezen beszélgetések közben nem egymást nevettük ki, hanem együtt nevettünk, mindkét oldal tiszteletben tartotta a másik kultúrát, és a másik számára furcsa, vagy vicces kérdéseit.

Lahore Museum

Na, és most már essen szó arról is, hogy mit csináltunk, s merre jártunk. Megnéztük a Sacred Heart katolikus templomot, ahová épp az urdu mise legvégére érkeztünk meg. Ez így pont jó volt, mert így megtudhattuk, hogy délután ötkor van az angol mise. Erre már csak Zita ment el Noor Ali-val, én otthon szereltem a bringákat és írtam a naplót ez alatt. Ezen Noor Ali láthatóan leakadt, mert később többször emlegette, hogy én nem mentem imádkozni a templomba. :)

Aztán a templomtól nem messze voltunk a National Heritage Museumban és a Lahore Museumban, mindkettő szép volt, ám utóbbi nyerte el igazán a tetszésünket. A Lahore Museum hatalmas csarnokokból állt, ahol rengeteg dolog volt kiállítva, ősrégi, történeteket elmesélő kőfaragványok, a néhány centiméterestől a több méteres szobrokon keresztül, fegyverek át minden. Jó másfél órát bolyongtunk a termekben és ezt nagyon élveztük. Itt közben csatlakozott a kis csapatunkhoz az a keresztény srác is, akibe miattunk csapódott bele egy másik motoros a GT Road-on. Kicsit szégyelltem magam, amikor szóvá tette, hogy nem hívtuk fel napokig, pedig várta. Egyszerűen nem volt elég időnk, ez Pakisztánban elég általános volt, mióta lejöttünk a hegyekből: nem volt időnk egymásra, magányra, vagy naplóírásra, mert valaki mindig szeretett volna találkozni velünk, mi pedig általában mentünk és ismerkedtünk.

Noor Ali nagyon ügyesen elintézett nekünk egy ingyen belépést a múzeumba, amivel sok száz rupit spóroltunk, ráadásul a végére a múzeum PR menedzsernőjével igen jóba lettünk, s végül még ajándékot is kaptunk tőle. Szóval ismét gyűlnek a tárgyi dolgok, nagyon úgy néz ki, hogy mire Delhi-be érünk, megint küldhetünk haza egy csomagot. Még, jó, hogy csak 1-2 ezer forintba kerül egy ilyen küldemény, előzőleg azt hittük, hogy sokkal drágább.

A Fák az erődben

Amint már említettem, a híres Lahore-i erődben is jártunk, aminek a bejárata előtti parkját már láttuk sötétben kivilágítva, de most végre világosban is. Ez gyönyörű látvány volt, ezért bőszen kattintgattam is a fényképezőt, hogy a végén összeálljon belőle egy 180 fokos panoráma.

 

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Az erőd szép volt, bár mi leginkább a park részét élveztük, nem pedig a történelmi és kulturális látnivalóit. Az erőd nagy részét egy viszonylag szépen rendbetartott, fákkal ritkán borított, nagy, tágas park alkotta, ahová piknikezni jártak ki a helyiek – ebből gondolom, hogy nekik valószínűleg ingyenes volt a belépő, vagy legalábbis olcsóbb, mint nekünk turistáknak lett volna, ha Noor Ali nem vitt volna be minket ingyen. Szóval ez a park igen kellemes volt, különösen a város zsúfolt, hangos, koszos őrülete után. Mert azt meg kell hagyni, hogy Lahore nem egy leányálom. Talán itt van a legdurvább közlekedés, amit eddig láttunk. Iszonyat sok ember, motoros, tuktukos, autós, kosz, mocsok, szmog, és káosz, legalábbis a mi szemünknek az, de az ittenieknek nyilván nem.

Na, mindegy, visszatérve az erődre: az egyik kiállító terem oszlopos teraszáról lepislogva egy hatalmas, széles fára lettünk figyelmesek. Először nem is akartam elhinni, hogy az egy fa. A lombozata egy lapos félgömböt alkot, és a föld fölött egy-két métertől kezdődik. Átmérője van vagy 60 méter, de talán még több is. Elképesztő látvány volt, hát még közelről… Amikor a törzsét, és az ágait nézegettem, arra gondoltam, hogy azért ez a természet nem semmi! Hiába okos, és ügyes az ember, ilyet nem tud alkotni.

 

Klikk a képre a nagyobb fához!

Ahogy átsétáltunk egy másik udvarba, egy még ennél is szebb, és furcsább fát láttunk. Már Lahore felé jövet is láttunk ilyen fajta fát, de most volt először időnk tüzetesebben is megcsodálni. A fa alatt az erődben üzemelő étterem és büfé asztalai foglaltak helyet, és itt mi is megpihentünk egy fagyira. Közben többen odajöttek hozzánk (A tévé és újságszereplés miatt, vagy csak úgy, mert turisták voltunk), és mi ezt kihasználva, miután elmondtuk magunkról amire kíváncsiak voltak, mi is visszakérdeztünk méghozzá a fáról. Megtudtuk, hogy ez a fa, ami alatt ülünk, több mint 200 éves. Az ágairól indaszerű függőleges nyúlványok lógtak le, amik ha jól gondoljuk, akkor arra szolgálnak, hogy a földet elérve még egy gyökeret verjenek abban, ezzel erősítve és szélesítve a fa törzsét. Elképesztő látvány volt ez a hatalmas fa, nem bírtam betelni vele. Sajnos a fa nevét nem tudtuk, de talán majd megírja egy sokat tudó olvasónk a kép és a leírás alapján.

Wagha-border – Ünnepély a határon

És akkor már nem maradt más hátra a pakisztáni fejezetből, mint a Wagha border, vagyis a határátkelő, ahol át lehet jutni Indiába (azt hiszem az egyetlen, de ebben nem vagyok biztos). Mi kétszer jártunk ezen a helyen, egyszer, amikor valóban elhagytuk szeretett Pakisztánunkat 64 nap itt-tartózkodás után, és egyszer, amikor ezt megelőzően Noor Ali és Humayun háta mögött ülve kirobogtunk velük a határhoz. Utóbbit azért tettük, hogy részesei lehessünk a híres-neves határzárási ceremóniának. Erről a ceremóniáról híres a „Wagha-border”, és erre a záróünnepélyre mindkét oldalról minden nap rengeteg helyi és turista tódul ki, hogy lássa. Pakisztáni idő (GMT+5) szerint 4:00-kor, indiai idő (GMT+5:30) szerint 4:30-kor kezdődik a móka, amit mindkét oldalról lelátókon keresztül követnek és szurkolnak végig az emberek.

Ha ide látogattok, nagyon figyeljetek az értékeitekre, mert sok tolvajbanda azt játssza, hogy közös fényképet kér tőled, és amíg a fotó készül, szépen felnyitja a nadrágzsebed az egyik és elveszi a tartalmát. Ha pedig átkelni is szeretnétek, megtehetitek, csak érjetek oda a zárás előtt, és miután átértetek a túloldalra, onnan megcsodáljátok az ünnepélyt – ami nagyjából ugyanaz mind a két oldalon. Ha bezárt előttetek a határ, nem kell kétségbe esni, van egy PTDC Hotel a pakisztáni oldalon, és talán van valami Indiában is. Na persze, ha nem bringával vagytok, akkor egyáltalán nincs messze (<30km) Amritsar Indiában, vagy Lahore Pakisztánban.

Az ünnepély igen érdekes volt a mi szemünknek, és valóban nagy élmény is egyben. A kapuk előtti aszfaltsávon katonák masíroznak fel-le, nagyokat lépve, úgy hogy közben majdhogynem homlokon rúgták saját magukat. Mindeközben egy pakisztáni színekbe öltözött figura egy hatalmas zászlóval a közönséget hergelte, egy másik pedig dobolt, a dobszóra pedig léptek, fordultak a díszes katonák, és mindig történt valami. Ami nekem furcsa volt, hogy amikor épp nem masíroztak, hanem csak álltak, akkor igazi pihenj volt, nem úgy álltak mint a cövek, hanem tényleg ellazultak, lépegettek, nézelődtek, és az ünnepség teréül szolgáló aszfaltsávon közben simán álldogált egy másik egyenruhás, aki nem vett részt a díszmenetben és nem volt díszruhában, de úgy gondolta, hogy neki jó ott középen… Ez számomra kicsit rondított az összképen, mindig ott volt a fotók közepén, és mindig zavart, mert én úgy gondoltam, hogy nem lenne ott a helye. :) Persze ez valószínű csak az én szemetemet zavarta, a helyiekét nem (This is Pakistan…), ők tomboltak, tapsoltak, kiabáltak. Általános volt a „Pakistan Zindaba”, vagyis a „Pakisztán mindörökké”, és volt még egy érdekes játék. Ez egyféle tüdőkapacitás verseny volt az indiai és a pakisztáni oldal között. A hangosbemondóban egy ember elkezdett hangosan „Óóóóóóóóóóóóó”-zni, és ugyanebben a pillanatban a kapu túloldalán is (ahol ugyanilyen ünnepély ment párhuzamosan, csak nem fekete, hanem barna ruhás díszkatonákkal és talán még nagyon lelátóval és tömeggel) nekikezdett valaki a hangosbemondóban „Óóóóóóóóóóó”-zni, és az nyert, aki tovább bírta. Amikor a túloldalt (ami minden esetben India volt) abbamaradt az „Óóóóóóóóóóóóó”-zás, a pakisztáni tömeg hatalmas győzelmi örömujjongásban tört ki. Nekem nagyon tetszett ez a játék, csak azt nem értettem, mi értelme van játszani, ha minden egyes alkalommal, kivétel nélkül az pakisztániak nyernek? :) Hogy nem unják még az indiaiak?

Ez az egész móka nagyon „Mi vagyunk a királyok!” típusú hangulatban telt, de Noor Ali elmondása szerint ez egy barátságos ünnepély, nem ellenséges, annak ellenére, hogy Pakisztán és India viszonya nem éppen rózsás manapság. Persze ezt az ellentétet csak a politikusok szítják, az emberek általában nem utálják egymást. Noor Ali-ék is elmondták, hogy ez így van, és azt ígérték, az indiai oldalon is kedves, jólelkű emberekkel fogunk találkozni, ami aztán így is lett. Az indiaiakat is megkérdeztük aztán erről a viszonyról, és azt vallották, amit a pakisztániak is, az emberek között nincs különösebben ellentét, régen egy „ország” voltak, amíg nem jött a brit és nem alkalmazta rajtuk a „divide and rule” (oszd meg és uralkodj) görénytaktikát. (A görény az én saját véleményem.) Sokszor azt érzik, jó lenne újra egy országban élniük a most „pakisztáni” testvéreikkel, máskor pedig, amikor a pakisztáni problémákról hallanak, örülnek, hogy mégis van ez a határ…

Na de visszatérve az ünnepségre. A dolog itt is békésen zárult, a kapu kitárult pár másodpercre, a pakisztáni és az indiai katonák kezet ráztak és jelképesen, egyszerre lehúzták a két ország lobogóját. Ezek után véget ért az ünnepély, és következhetett a fényképezkedés a díszruhába öltözött, óriásméretű katonákkal, majd a séta kifelé, egy kis „mini Pakisztán” parkon keresztül, ahol az ország fontosabb nevezetességeit megtekinthettük makett méretben. A K2 például csak egy kisebb kő volt. :)

Viszlát Pakisztán!

Indulásunk napján Noor Ali és Humayun kikísértek minket a határig egy motorkerékpárral, és egészen ameddig csak tudtak, velünk voltak. Ez egészen pontosan ugyanazt a kaput jelentette, amit az ünnepségen kinyitottak. Hát mit mondjak, nem volt könnyű otthagyni ezeket csupa szív embereket, akiket nagyon megszerettünk egy hét alatt. Úgy ölelkeztünk velük, mint ahogy még otthon sem… Persze ez annak is tudható be, hogy errefelé sokkal nagyobb divat az ölelkezés, és ezt mi is átvettük.

Pakisztán óriási ország, a szó minden értelmében. Nem akarok most összefoglaló szuperlatívuszokat írni az országról, mert ha követtétek a bejegyzéseken keresztül az élményeinket, akkor pontosan tudjátok, mire gondolok. Olyan mértékű és minőségű szeretet kaptunk a pakisztáni emberektől, amire egyáltalán nem számítottunk, és ami átformálta a Pakisztánról alkotott képünket. Ha most meghallom: „Pakisztán”, egy gyönyörű országra gondolok, hatalmas, meseszép hegyekkel és völgyekkel, csupa szív, szerető emberekkel, akik nagyon szeretik egymást, és az országukba látogató turistát. Ezúton is köszönjük azt a rengeteg mindent, amit kaptunk a pakisztáni barátainktól – élmény volt Veletek lenni!

  1. Röfi
    február 3rd, 2012 08:52-nél | #1

    Sziasztok!
    Árpi: A tárcsát is lehet centírozni. A fékbetétekhez tudod nézni és egy közzé dugott rúddal tudod jobbra vagy balra egyengetni. ( http://www.youtube.com/watch?v=AW-5FntSFms )
    Remélem tudam segíteni! Szép napot nektek!

  2. Németh András
    február 3rd, 2012 09:13-nél | #2

    A sokat tudó olvasó képében nem kívánok tetszelegni, viszont engem az átlagnál jobban érdekel a természet, így nyakamba vettem az internetet és egy negyed órás keresés után arra jutottam hogy ezek a gigászi fák indiai fügefák (Ficus benghalensis). Nevezik még indiai banyánafának is. Ez alapján úgy gondolom fogtok ti még hűsölni az árnyékukban…

    Itthon is lehet kapni mert kiválóan alkalmas bonsai nevelgetésére :D

  3. február 3rd, 2012 09:28-nél | #3

    Koszonom az infokat. Titkon remeltem hogy kisegitetek… es tessek. Igerem ki fogom centrirozni a fektarcsakat – egy gigaszi indiai fugefa arnyakaban! :) Meg egyszer koszi! Nekem sokszor nincs idom, turelmem vagy lehetosegem utanajarni a dolgoknak a interneten… Meg jo hogy itt vagytok Ti! :)))

  4. hvcsaba
    február 3rd, 2012 17:22-nél | #4

    Árpi,

    ezzel a görénytaktikával a legteljesebb mértékben egyet tudok érteni. És még azt is hozzátehetnénk, hogy ez nem csak az angolokra jellemző.

    Én még az angoloknál is sokkal jobban haragszom a pénzvilágot a kezében tartó oligarchiára, most inkább ne is részletezzük, hogy kinek a kezében van az egész.

    Engem ebben az háborít fel hogy egy kis réteg miatt emberek milliárdjai éheznek.

    Egy statisztikai adat: a világ vagyonának negyven százaléka e világ népességének 1 százaléka kezében van. Milliárdok meg éheznek. Nem is kell messzire menni.

  5. R0fike
    február 3rd, 2012 18:25-nél | #5

    Árpi! A macska szájában az egy patkány. Igen, ez az élet rendje.

    Csatlakozom a “görénytaktika” jelzőhöz. :-)

  6. zenjebil
    február 3rd, 2012 21:02-nél | #6

    Arpi, en nem hiszem, h a halal allatvagas kifejezetten a kegyeletre vontakozna. En mindig ugy ertettem, h az imadsagon kivul, foleg arrol szol, h minden vert ki kell folyatni az allat testebol. Tehat, pl nem lehet revolverrel sem megolni egy allatot huseves celjabol, hanem el kell vagni az ereit, h kifolyjon a vere. Ez lehet, h durvan hangzik, de szerintem peldaul a videkiek is, akik meg egyutt eltek a disznovagas termeszetes kegyetlensegevel, kevesebb hust ettek es azt jobban megbecsultek. Szerintem ez igy normalis.
    Nekem semmi bajom nem volt azzal ha lattam egy kecskefejet felakasztva a hentesnel a Kozel-Keleten. De mondjuk en se tudnam azert magam vegignezni, eleg brutalis lehet.

  7. Halmos Ferenc
    február 3rd, 2012 22:30-nél | #7

    szevasztok !
    Találtam egy rövid videót arról,hogyan lehet percek alatt gyorsfözőt készíteni egy sörösdobozból.
    Gondoltam mellékelem, hátha egyszer szükségetek lesz rá:
    http://www.wimp.com/coolstove/
    Egyre fantasztikusabb helyeken jártok, minden nap követem az eseményeket. Kösz a megosztást és jó utat kívánok !

  8. Isuka001
    február 3rd, 2012 22:31-nél | #8

    én egy kicsit mozgalmasabb videót teszek közzé a határzárásról http://www.youtube.com/watch?v=7_PzMSw6jZo, míg néztem jót mulattam, ez pontosan az ellenkezője annak amit eddig tudtam, hogy a keleti emberek le vannak lassulva…

  9. Reku Papa
    február 4th, 2012 08:14-nél | #9

    Féktárcsát kiegyengetni egyszerűen, kézzel is lehet. Megnézed a betéthez hogy hol üt, és az ujjaddal egy kicsit megnyomkodod. Ne bonyolítsd el!

  10. február 4th, 2012 15:05-nél | #10

    Zita keszitett vagy fel ora anyagot a hataron de nemhogy megvagni meg megnezni sem volt idonk… Majd a nyugdijjas evekben. Ha lesz meg aram.. Ha nem akkor majd tekerunk s generalunk :) Viszont a kb. 10GBnyi pamiri videoinkat vegigneztuk a minap es nagyon tetszettek ugyhogy egyszer egy szep napon amikor nagyon megfaradtunk, odakint minusz 10 lesz es nem lesz mas jobb dolgunk akkor osszevagunk beloluk egy kisfilmet. :)

    A tarcsakba pedg belerugok egyet akkor ha mar tbben is mondjatok hogy ez ilyen egyszeru. Koszi.

  11. hvcsaba
    február 5th, 2012 13:44-nél | #11

    Sziasztok!

    Új Delhi felé tartotok?

    • Arpi
      február 5th, 2012 19:17-nél | #12

      Igen, de előbb szétnézünk itt Chandigarh-ban is… :) Hogy innen hogyan tovább, vonat, vagy bringa a GT-road-on, vagy bringa mellék utakon, még nem tudjuk, de 1-2 nap és kitaláljuk. Delhihez nincs kedvünk sok bringával, állítólag nagyn durva… Mostanában kaptunk eleget az indiai forgalomból, nem vágyunk még többre :)

  12. Viki
    február 6th, 2012 08:14-nél | #13

    sziasztok sracok:) a koser szorol eszembe jutott Izrael,miert hagytatok ki?? par ismerosom jart mar ott es nagyon szepnek tunik:)

  13. Németh András
    február 6th, 2012 09:01-nél | #14

    Hát ránézésre lett volna nekik 2000km kitérő, és az utóbbi pár hónapban azért nem biztos hogy Szírián keresztülbringázni a legjobb választás (habár talán nyáron még nyugalom volt, és általánosan elfogadott hogy a média túloz, de azért ott már nem hiszem hogy gyerekjáték ami folyik).
    De ahogy emlékszem az elején eléggé kötöttek sietni kellett nekik, és hát a magashegyi hágókon sem biztos hogy néhány héttel később átjutnak, ahogy emlékszem lehet hogy néhány nappal később sem.
    Azonkívül Izraelbe eltekernek bármikor a jövőben is csak úgy nyaralásként, de India azért mégiscsak más tészta :D

  14. Németh András
    február 6th, 2012 09:03-nél | #15

    Egy kicsit előbbre gondolkoztam mint ahogy írtam: Szóval a sietség okaként az időjárást és a vízumokat akartam említeni :D

  15. Fawx
    szeptember 3rd, 2013 13:11-nél | #16

    “…mielőtt az ember elvágta volna a torkát, elmormogta, hogy „god is one, god is great…”
    Az ember mindig vallással takarta el brutalitását.
    Szimpla vadállatok vagyunk, abból is a legrosszabbak.

  1. Még nincsenek visszakövetések