Bejárat > Ázsia, India > Mammalapuram – Kőbe vájt csodák

Mammalapuram – Kőbe vájt csodák

május 4th, 2012


Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.


Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.


Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)


A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.


Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!

  1. május 4th, 2012 10:39-nél | #1

    Szia Árpi !
    A legfrissebb képes világatlaszunk 1997-évi kiadású (Reader’s Digest Válogatás), de ezen, sem Mammalapuram, sem Hampi nevű település nem található. Sőt az Indiának ilyen,
    hogy Adamán tengerpartja lenne nem látható. Csak Bengál -öböl részen van partvidéke Indiának(keleti tengerpart) .Az atlasz szerint az Adamán tenger csak az Indonéz szigetvilágnál kezdődik keleti irányban. Egyedül Varanasit találtam meg , de hát ez már egy nagyváros Calcutta és Delhi között és ez lehet egy fő vasútvonal mentén. Az említett települések, ahol jártatok az ABC-s névjegyzékben sem szerepelnek sehol.
    Egyszóval ilyen kiadású világatlasz egy kalap szart sem érne utazási terv elkészítéséhez, de ahhoz sem elég, hogy megtudjam merre utazgattok mostanában. Na ennyit erről, és további szerencsés kalandozást. Lali papa és Éva mama

  2. hkolga
    május 4th, 2012 12:34-nél | #2

    Nincs más hátra, mint a Google használata erre célra is.

  3. Vasi
    május 4th, 2012 14:36-nél | #3

    Sziasztok!
    Nem szoktam hozzászólni a blogokhoz, de ez tényleg jól sikerült, csak gratulálni tudok hozzá, remélem sikerül körbetekerni a földgolyót! :) Mindenestre olvasni is nagy élmény! Köszi érte!
    Földrajzosként annyiban azért megvédeném a világatlaszokat, hogy azoknak nem is céljuk egy ilyen utazás megtervezése, de az ennyire részletes beszámolókat is csak nagyvonalakban lehet rajtuk nyomonkövetni. Utóbbira tényleg megfelelőbb a Google térkép használata. /Vagy egy nagy India-térkép. :) /
    Árpi szerintem a helységek helyi neveit használja. Magyar térképeken néha másként szerepelnek, mivel Indiában több nevet is (régi-új) használnak ugyanarra a városra (pl. Madras-Chennai, Benares-Varanasi). De a Google térkép ezt is áthidalja, igaz Mammallapuram-ot Mahaballipuram-ként mutatja. De Hampi is megtalálható rajta.
    Az viszont tényleg érdekes, hogy Árpi miért nevezi Andamán-tengernek a Bengáli-öblöt? Indiában így hívják? A magyar térképeken az Andamán-tenger csak az öböl egy része az Andamán-szigetek és Thaiföld között. /Egyébként az Andamán-szigetek lehet megérnének egy kitérőt… :) márcsak azért is, mert közel van DK-Ázsia. /
    További jó utat!

  4. május 6th, 2012 03:20-nél | #4

    Ha papír alapú térképen szeretné valaki Árpiék útját követni, javaslom a GIZIMAP térképkészítő- és forgalmazó céggel vegye fel a kapcsolatot. Ők készítenek és adnak ki távoli (különleges) országokról papírtérképeket.
    Elérhetőségük: 1022 Budapest II. kerület, Bogár u. 6. Telefon:1/326-0717

  5. Geszti Dániel
    május 6th, 2012 17:48-nél | #5

    Itt én is voltam annó.:)

Hozzászólások lezárva