Nászút a Föld körül

Nem volt könnyű hajnalban kelnünk, de végül sikerült, és nem sokkal a tervezett idő után el is indultunk Siem Reap-ből az Angkorhoz. Míg hajtottunk, sok turistával teli riksa elhúzott mellettünk, és már javában világosodott is, de nem, végül nem igazolódott be a félelmem, nem késtük le a napfelkeltét a legnagyobb és leghíresebb templom előtt. Viszont helyet már nem kaptunk az első sorban, de még a másodikban és a harmadikban sem. Az Angkor Wat előtti kis tavacska partján őrült nagy tömeg várta már a napfelkeltét, mikor odaértünk. Az ugyanis állítólag nagyon szép, ahogyan visszatükröződik a víz felszínén a templom körvonalával.

Nem bírtunk felocsúdni a tömeg méretén, és tudom, ez nem szép, de ezzel számomra egy kicsit már el is vesztette az egész az eredeti varázsát. Azt gondoltam, leszünk majd néhány tucatnyian, és hangulatos lesz az egész, de ehelyett valami tömeghisztéria volt a tóparton, és ha összeadtuk volna annak a sok tükörreflexes fényképezőgépnek az árát, szerintem kijött volna az összegből jó néhány földkörüli út ára. :) Na de ne irigykedjünk, elvégre nekünk is lehetne olyan, de mi egy másik utat választottunk. Csüggedni pedig nem csüggedtem, csak épp a mi kis fényképezőgépünket a többiekével 180 fokkal ellentétes szögben beállítva tettem le egy kőre, és indítottam el rajta az 5 másodpercenkénti végtelenített felvételt.(1:02-1:07) Gondoltam, hogy ha majd tényleg jön a nap, kicsit megfordítom, hogy az is benne legyen az ekkor a fejemben már körvonalazódó kisfilmben, de ekkor történt egy kis baleset. Betelt a memóriakártya! Hogy lehet ez? De hát 1600×1200-as felbontásra állítottam a kamerát, nagy tömörítésű képekre, ezekből sok ezer el kéne hogy férjen a 2GB-on! De nem, ó, a francba, elfelejtettem kikapcsolni a nyers képek mentését. Nem csak JPG-ben, hanem valami DNG nyersformátumban is lementett minden egyes képet a kamera. Ezért tartott olyan hosszú néma szüneteket a képek között! És persze, hogy mindez egy perccel a napfelkelte előtt történt… Igyekeztem ezen nem bosszankodni sokat, mert hisz Zita amúgy ügyesen a tömeg fölé nyúlva és azt megkerülve, illetve azt a témába illesztve nagyon szépen fotózta közben a másik fényképezőgépünkkel, amit kellett. Én pedig csak néztem tovább ezt az őrült tömeget, és próbáltam tényleg nem bosszankodni tovább azon, hogy a napfelkelte nem lesz benne a kisfilmben. Ha nem hát nem, ez most nem sikerült, majd sikerül máskor, legközelebb.

Inkább az kezdett motoszkálni bennem, hogy nem volt több tárhelyem, így döntenem kellett, hogy vagy visszamegyünk a szállásra, vagy nem használom a régi kis Canon gépünk új sorozatlövő funkcióját, és ma nem készül anyag a kisfilmhez. Végül egyiket sem választottam, hanem elkezdtem turkálni a gép végtelennek tűnő új menürendszerében és valahol a szövegfájl olvasó és a játékok mellett megtaláltam a fájlkezelőt is az újonnan felvértezett funkciók között. Nagy izgalommal kezdtem mászkálni az SD kártya könyvtárai között a Norton Commander szerű applikációban, és ekkor meg is láttam a hatalmas, 10MB-os DNG fájlokat, szerencsére mind külön egy könyvtárban, amit egy az egyben képes voltam kitörölni a fájlkezelővel! Szuper, újra van helyem, folytatódhat a kisfilm forgatása! :) Pontosabban csak fényképezése. Lerakosgattam ide-oda a kamerát és úgy hagytam. Erre sok alkalmam nem volt az Angkor Wat épületén belül, az ugyanis valahogy nem volt lenyűgöző és nem voltak benne jó fotótémák. Nagynak nagy volt, öregnek öreg, szépnek szép, csak épp semmi különöset nem nyújtott a tegnapi templomok után, valahogy olyan üres volt az egész. Középen egy oszlopos folyosókkal körülvett teraszon található a központi piramis a tetején az öt tornyos épülettel. Ettől eggyel kijjebb már egy udvar található, ez már kicsit izgalmasabb volt, főleg a négy sarkában található kis különépületek, amelyek, ha jól emlékszem, anno könyvtárként funkciónáltak. Ezt leszámítva csak a falakra végtelen hosszúságban faragott csata- és egyéb jeleneteket tudom megemlíteni, valamint az előcsarnok részt, ahol egy idegenvezetőt akaratlanul figyelve felfedeztünk egy sarkot, ahol ha megdöngettük a kezünkkel a mellkasunk, az vízhangzott. Ez jelentett valamit, mint ahogy az is, ha valakinek nem vízhangzott – mert volt, akinek tényleg nem zengett vissza. Gondolom annak nem lesz szerencséje a jövőben… :) Ha elhiszi… :)

A Phnom Bakheng és a forgalmi dugó Angkor Thom kapujában

Útban az Angkor Thom felé lekanyarodtunk balra az útról, hogy megnézzük közelebbről a még a falakon kívül található Phnom Bakheng nevű helyet. Ez a templom egy dombon található, ahová a lusta turisták elefántháton is felmehetnek, de persze csak később, hiszen a lusta turisták nem kelnek fel ilyen korán. Így elefántok sem voltak még a közelben, csak néhány unott őr reggelizett mellettünk. Azért az elefánthátra való felszálláshoz ideállított nagy vaslépcsőkhöz nem láncolhattuk hozzá a bringánkat. Ránk szóltak az őrök, hogy ezt nem kéne, és nekem igazából csak ekkor tűnt fel, hogy ez itt az elefántokhoz való „beszállóhely”. A dombra sem mehettünk fel a rövidebb úton, csak egy másikon, amit mutattak nekünk. Pedig elefántot fent sem láttunk, csak egy nagy, felújítás alatt álló hatalmas piramist, a tetején az öt toronyépülettel. Ez itt a séma, egykor ez volt a „divat”, sok ilyet építettek. Felmásztunk körbenézni, de az idő túl párás volt ahhoz, hogy értelmesen rálássunk az Angkor Wat tornyaira, épp csak ki tudtuk venni őket. Odafent munkások pihentek az árnyékban, mi pedig nem időztünk itt sokat, nem volt sok látnivaló ugyanis.

Szóval ez a hely igazából nem volt nagy szám, de ezt nem tudhattuk előre.

Lesétáltunk a bringákhoz, elkötöttük őket, és indultunk tovább. Az Angkor Thom déli kapujánál szabályos dugó alakult ki, a kapu ugyanis olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér át rajta, legyen szó riksáról vagy mini buszról, egyszerűen csak egy sáv van, ezer éve nem gondoltak arra az építészek, hogy ide majd a világ minden tájáról jönnek a népek és egyszerre akarják látni ezt a sok öreg épületet, ráadásul mind nagy járművekkel vannak. :) Amelyek ráadásul még büdösek is! Le kell írjam, hogy ez a jelenet egy kicsit sokkolt minket. Sok mindent vártunk az Angkor Wat-tól, de azt nem, hogy majd azt fogjuk sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal a maszkokat, mert olyan büdös van. Hála az égnek, ezen sokat nem kellett agyalnunk, mert a kapu előtti híd bőven volt olyan széles, hogy elosonjunk a sok járgány mellett, és legelőre furakodva átcsusszunk egy autó előtt. Talán ez nem volt pofátlanság részünkről, hisz egy másodpercre sem tartottunk fel ezzel senkit, és cserébe nekünk nem kellett az ő bűzűket szívva várakoznunk. Csak egy költői kérdés, rövid kitérő: szerintetek joggal haragudhatnánk azokra, akik az utat velünk megosztják, de telefüstölik azt?

A túloldalt annál nagyobb béke fogadott minket, ugyanis az átkelésünk után a kifelé menő forgalom indulhatott meg, így egy jó darabig nem előzött meg minket a kocsisor, hanem miénk volt a hosszú erdei sztráda, ami amúgy nagyon szép volt, és nagyon élveztük. Az Angkor Thom-on belül ezek utak mentén szépen kitisztították az erdőt, csak kb. 30 méterrel beljebb kezdődik egy sűrű hármaszöldes aljnövényzet, de addig szerintem még az avart is gereblyézik az út két széle mentén, így látszanak a fák törzsei, és ez gyönyörű látvány, mert hatalmasak ezek a fák. A terep pedig olyan tiszta, hogy olykor le is hajtottunk ezek közé a fák közé, amikor megjelent az autóhad.

Beérve az Angkor Thom közepére szomorúan tapasztaltuk, hogy már sehol nincs az a béke, amit tegnap hazafelé menet tapasztaltunk. Tele volt nyüzsgéssel és emberrekkel az egész. Meg sem álltunk, elindultunk keletnek, de hamar fordultunk, mert ez az út járatlan volt, el is zanyáltam rajta, és félő is volt, hogy ha eljutunk a falig, ott a kapu zárva lesz, mert erre a lélek se jár. Visszahajtottunk a Bayon-ig, majd folytattuk északnak, de nem a nagy úton, hanem tőle keletre, egy földúton a tisztás jobb szélén. Itt felfedeztük magunknak a Prasats Suor Prat nevű tornyokat és benéztünk a South Kleang nevű épület romjaiba. Hogy mi célt szolgáltak ezek, és miért ilyenek, amilyenek, vagy hogy hány évesek… Ilyeneket ne kérdezzetek tőlem, mert erre se akkor, se azóta nem volt elég türelmem, figyelmem és időm, és most nem is akarok szánni rá, majd talán egyszer ha öreg leszek és nem tudok, vagy nem akarok már ennyit mozogni, mint most. :) De azt azért elmesélem, hogy itt is találtunk egy olyan pókot, amki egy nagy fehér X-et szőtt a hálójába, és hogy amikor továbbindultunk kelet felé, akkor ezek a Prat tornyok nagyon szépek voltak a közeli víztározó türkében. Csodálom, hogy ennyi ideig ilyen épen megmaradtak, mert nem csak a képen, hanem a valóságban is fedrének tűntek nekem.

A keleti kapun kifelé menet már nem volt dugó, igaz, mire egy autómentes képet sikerült lőnünk az amúgy tényleg nagyon szép kapuról, megfogyatkozott kissé a türelmünk. El is határoztam, hogy itt a bringámat állványként használva leteszem egy kicsit az öreg Canont, hogy készüljön erről az átmenő forgalomról is néhány képkocka a filmbe.(1:12-1:22)

A Thommanom és a Chau Say Thevoda – Esküvő Angkorban

Ahogy elhagytuk a keleti kaput, rögvest két templomot találtunk az út két oldalán. Az északi mellett letelepedtünk egy árnyékos sarokban, és végre elővettük a nálunk lévő “frájrájt” (fried rice), vagyis a zöldséges-csirkés sült rizst, és megtartottuk második reggelinket, amelyre már mindketten nagyon vártunk. Közben persze a kisöreg lőtte a képeket, először közelről, majd távolról a Thommanom nevű templomról. (1:23-1:39) Az utóbbi sorozatba még egy tőlünk kaját kunyeráló kutya is belesétált, sajnos csak egyetlen képkocka erejére, így a filmben nem igazán kivehető. Pedig pont az ilyenek tennék mókássá az egészet.

Mikor pakolászni kezdtünk az evés után, mások is elkezdtek körülüttünk pakolászni, de nem elfele, hanem idefelé, étkészleteket, csomagolt ételeket és állványzatokat. Jól sejtettem, esküvő készül, ma már erre is lehet használni ezt a helyet, és zajongani is ér, mert előző nap a fás templomnál bizony nem hiszitek el, mi hallatszott a távolból: Gangnam Style szólt az Angkor Wat közel ezer éves romjai között. :o Ehhez inkább nem is fejteném ki a véleményemet, maradjunk most csak pozitívak.

Az átellenes templom, a Chau Say Thevoda az út déli oldalán valahogy sokkal érdekesebb volt, itt a fényképezőt is egy izgalmasabb helyre tudtam elhelyezni, és egész hosszan ott is hagytam a bringám mellett, amíg mi Zitával bevonultunk a hosszú sétányon az épület falai közé. Közben egy pár percre beborult majd újra kisütött a nap és ez a színátmenet végül gyönyörűen kijött a filmben és nagyon szépen megmutatja, mennyivel szebb, színesebb tud lenni ugyanaz a téma, ha napfénynél lövünk róla képet, mint hogy ha árnyékban, felhős időben tennénk ugyanazt. (1:41-1:50)

Pre Rup

A két templomtól nagyot ugrottunk, eltekertünk a Ta Keo majd a Ta Phrom mellett, és folytattuk kelet felé, hogy most a távolabbi romokhoz is eljussunk. A Sas Srang víztározó túlsó sarkánál végignézhettük, ahogy egy ember a gyönyörű, nagy fehér teheneit fürdette a vízben.

A derékszögű jobbra kanyar belső ívén található Pre Rup-hoz érve már annyira kivoltunk, hogy előbb leültünk, és kértünk két jégbehűtött nagy kókuszt. Ezeket kinyitották nekünk és egy-egy szívószálat is kaptunk hozzájuk, majd miután végeztünk a lével, felnyittattuk a kókuszdiót is, és két kanállal kiszedtük a belsejéből a fehér kocsonyás anyagot is, hogy azt is felfaljuk. Közben egy képeslapokat áruló kisgyerek is odagyűlt mellénk, de hamar kiesett a szerepéből (szomorú képpel képeslapot kínálni 1 dollárért 10 darabos csomagban), mert elkezdtem kikérdezni a khmer számokból 1-től 10-ig. Ezt nagyon rendesen meg is tanította nekem nagy mosolygások és nevetések közepette, aztán amikor végetért a vidám műsor, visszaváltott a szomorú szerencsétlen kisfiúra, de valahogy már mégsem volt ugyanaz. Talán előtte sem volt az, csak ezt tanították neki, és igazán talán ez a szomorú, ha valami az. A srác olyan hamar és olyan nagyon megnyílt nekünk, rögtön fülig ért a szája, amint nem arról volt szó, hogy képeslapot ad el, hanem számokat tanít egy fura sárgaruhás idegennek. :) Szóval nem, nem alkudoztunk vele a képeslapokért, nem erről volt szó, habár nagyon így tűnhet a kisfilmen. (1:51-2:02)

Ja, és a Pre Rup! :D Szép volt, nagy, magas, soklépcsős, öt tornyos, fentről szép kilátással, lentről a monumentális méretével. De ezen kívül, megint semmi különös, csak egy nagy-nagy rom, de ami körülötte van, a környék és az élet, az igazi és az izgalmas. A kókusz pedig nagyon finom. :) Mi pedig tudjuk, hogy ritka nagy jó dolgunk van, hogy ilyen helyen lehetünk és ilyen finomságokat ihatunk, ehetünk, közvetlenül a természettől. Ebben nincs tartósítószer és térfogatnövelő, az tuti! :)

A Ta Som, és a 12 nyelven 10-ig számoló kislányok

A következő templomnál, az East Mebon-nál meg sem álltunk, mert ez pont ugyanolyan volt, mint az előző, és nem akartuk tovább fárasztani magunkat a lépcsőzésekkel a már egyre forróbb napon.

A nagy kör északkeleti sarkában található Ta Som viszont annál érdekesebb volt. Ez a templom már újra a kerítéssel körbevett, udvaros, hosszúkás épület volt, nem pedig a piramis fajta. Az ilyet nagyon szeretjük, és nem csak azért, mert vízszintesen könnyebb sétálni, hanem mert általában ezek sokkal érdekesebbek, több épületrész van, tudunk a folyosókban is sétálni és a természet is sokkal jobban körbenőtte az ilyen romokat. Így volt ez az esetünkben is, miután végigjártuk a templomot, hátul telepedtünk le a leghátsó kapu mögött. Ennek a kapunak a tetején gyönyörű kőtéglákból kifaragott mosolygó arcok voltak, a túloldalt pedig egy kis udvar, ahol amikor megfordultunk, észrevettük, hogy valójában egy hatalmas fának a gyökerei közül sétáltunk ki. Ez nem akármilyen látvány volt, ezért le is ültünk egy kicsit itt egy másik fa tövébe, hogy mindezt jól megnézzük magunknak.

Ezen a helyen egy nagyon érdekes dolog történt velünk: odajött hozzánk két kislány, azt hiszem talán ikrek is lehettek, nem csak testvérek, mert mind a ketten azt mondták, hogy hat évesek, és elég szinkronban is beszéltek. Méghozzá egytől tízig, 12 különböző nyelven, már amennyire meg tudtuk számolni:

Ezzel valóban lenyűgöztek minket, ám ennek ellenére sem vásároltunk tőlük, igaz a produkciót többen is végignézték és aztán az elképedésünkön felbátorodva azt újra és újra megismételték, aztán amikor mi már elhagyni készültünk a terepet, láttuk, hogy a miutánunk érkező francia páros végül vásárlásra is elszánta magát.

Kérdés, hogy ennek örülni kell-e vagy sem? Jó-e, ha egy ekkorka kislány ilyen dolgokkal foglalkozik? Persze elsőre rávágjuk az európai gondolkodásunkkal és értékrendünkkel, hogy nem, dehogy is, élje a gondtalan gyerekkorát, ne kelljen ilyenekkel foglalkoznia. De ez itt Ázsia, egy teljesen más világ, amibe most nem is mennék bele részleteibe, csak annyira, hogy még azt elmeséljem, hogy ahányszor megkérdeztük a közeli felnőtteket, hogy miért nincsenek a gyerekek iskolában, a válasz mindig az volt, hogy majd mennek, vagy már voltak, a másik napszakban. Ha délelőtt kérdeztük, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt. Azt hiszem hazudtak nekünk, de ez mindegy is, a kérdésre viszont, még mindig nem tudom a választ: mikor teszünk velük jobban, ha vásárolunk tőlük, vagy ha tüntetőleg nem, hiszen az iskolában lenne a helyük. De legalább nem csak pusztán kéregetnek, és valamit biztos ők is látnak abból a pénzből, amit így szereznek, mert ezek a gyerekek sose voltak a helyi viszonyokhoz képest szakadtabbak, vagy koszosabbak.

Na, de már megint szinte semmit nem mesélek magukról a romokról, csak hogy mi történt ott velünk. Pedig itt a Ta Som-ban felfedeztünk néhány új építészeti stílust, ilyen volt például a redőnyös ablak. :) Vagyis ez csak díszablak volt, egy teljesen zárt falrész, kerettel, és az alsó részében oszlopokkal, míg fent a nagyobb részt teliben meghagyva. Megmertünk kérdezni egy nem hozzánk tartozó idegenvezetőt ennek hátteréről, de ő is csak annyit mondott, amit mi is gondoltunk: ez csak díszítés, nem arról van szó, hogy az összes ablak kifaragását pont ugyanott hagyták félbe. :)

Neak Pean – Templom a vízben

Itt már hazafelé kanyarodtunk, újra nyugat felé. Ekkor már eléggé fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy ha idáig eljöttünk, akkor már végigmegyünk az összes templomon, ami útba esik. Ebben a sorban a következő a Neak Pean volt, ami abban különbözik az összes többi templomtól, hogy víz veszi körül. Egy hosszú, egyenes, a víz fölé szerelt fasétányon lehetett bejutni az úttól a templomhoz. Az épület már messziről látszott, mert pont szemben volt, és ahogy beértünk újra egy sűrű erdős részre hamarosan meg is érkeztünk.

A templom körül víz volt, a vízből pedig valami hínár szerű zöld növényt szedett össze egy férfi, akik nyakig volt a vízben. Közben egy kisfiú kimászott közénk a korlát túloldalára, mosolyogva szaladgált köztünk egy kört, majd felszedett egy műanyagszemetet a földről és kidobta a kukába! :o Ezt meg hol és kitől tanulta? Hogy tovább bátorítsuk abban a bizonyosságban, hogy most ezzel jót tett, mi is felkaptunk egy-két szemetet Zitával, és kidobtuk azt. De a gyermek nem nagyon figyelt már ránk, elvolt a maga világában, és hamarosan már tőlünk távol, a vizesárok szélén, az anyja és a testvére mellett láttuk. Oda nekünk tilos volt bemenni, ezt tábla is mutatta, de ők feltehetőleg valamilyen karbantartási munkát végeztek, azért lehettek ott. Egyébként így nem is tudtuk nagyon megnézni közelebbről az épületet, de erre nem is vágytunk különösebben, a környék a sok vízzel és ez a kisgyerek épp elég volt élménynek.

Preah Khan és vissza az Angkor Wat-hoz

Na ekkor már végképp elgyötörtek voltunk, de még erőt vettünk magunkon, és végigsétáltuk ezt a templomot is. Ez is a kedvenc fajtánkból való volt, méghozzá egy nagyobb udvarú, hosszú épület, így aztán szépen lejártuk a lábunkat, mire a végére értünk, és onnan vissza. Cserébe láttunk néhány új dolgot, eddig nem látott formájú oszlopos épületeket, és újabb hatalmas fákat a romok körül és azokon. Meg egy, a járgányában keresztbe kifeszített függőágyban heverésző tuktukost, amint az érintőképernyős mobilján babrál. :) Ilyet se láthatott Sirat, amikor 14 éve itt járt, az tuti! :) (Sirat egy francia kerékpáros utazó, 18 éve járja a világot, kétszer futottunk össze vele eddig, és neki volt szerencséje 14 évvel ezelőtt, még a turista-bumm előtt megnézni az Angkor Wat-ot.) Szerintem, aki itt riksás az Angkor Wat-nál, annak kambodzsai szinten már igen jól megy.

De a gyerekek, akikkel a mosdó előtt játszadoztam, ők még nem tudnak ilyesmiről, csak végtelenül vidámak és mosolygósak, mint a legtöbb gyerek Ázsiában.

Hazafelé meg-meg álltunk, főleg az Angkor Thom belsejében, Bayonnál. Persze most nem volt tömeg, viszont mi már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bemenjünk, így most csak az útról fotóztuk a lemenő nap fényében az épületet, a körbejárást pedig hagytuk az utolsó, harmadik alkalomra. Most csak hajtottunk tovább, megint végig azon a gyönyörű hosszú egyenes úton az erdőben… :)

Még utoljára erőt vettünk magunkon, és ha már úgy is ott hajtottunk el előtte, letettük a bringákat és besétáltunk mégegyszer az Angkor Wat tempomhoz. Most 180 fokkal másik irányból sütött a nap, mint reggel, amikor legutóbb itt jártunk. Mennyi minden történt azóta… :) Nem is csoda, hogy ennyire nagyon elfáradtunk.

Bent most a nap gyönyörűen megvilágította a templom nyugati oldalát, és mivel ilyen fotót reggel nem készítettünk, most mi is beleálltunk a képbe, hogy legyen „közös fotónk” is az Angkor Wat-tal. Fényképészt nagy elővigyázattal választottunk, mert ilyenkor mindig nehéz elmagyarázni egy a fotózásban nem jártas egyénnek, hogy nem szeretnénk a kép közepén lenni, és azt se szeretnénk, ha a kép alsó fele a lábunk alatt lévő talajról szóljon. :) Sikerült egy holland lányt kerítenünk, aki nem csak nagyzolásból hordott tükörreflexes gépet a nyakában, jó képet készített rólunk és kifelé menet még egy jót beszélgettünk is vele.

Az utolsó nap – Lazítás a Bayon tetején

Ezen a hosszú napon annyira elfáradtunk és közben annyi sürgős teendőnk támadt, hogy az első kettő és a harmadik nap között beiktattunk két napot, amikor „nem csináltunk semmit”, vagy legalábbis semmi olyat, amit eddig nem említettem az előző bejegyzésbe vagy ami említést érdemelne. A harmadik Angkor látogatásra úgy kellett rávennünk magunkat, és igazából ez már csak egy fél nap volt, mert a délelőtti forgatagra nem voltunk kíváncsiak, megvártuk a délutánt, és visszamentünk néhány helyre, ahol az első két nap már jártunk, és tetszett. (2:05-2:52)

Ezt követően pedig, amikor délután 5 óra körül elült a tömeg, felmásztunk a Bayonba végre. Gyönyörű volt, nagyon hangulatos hely, körben a tornyok négy oldalába arcok vannak faragva, és az egész monumentális. Úgy tűnt, az a néhány másik ember is akik itt voltak ekkor, hasonló célból jött, mint mi: legtöbbjük csak üldögélt és hosszasan csodálta a romokat. Itt is leraktam az öreg Canont egy-két helyre, majd amikor zárásként körbejártunk a belső részt, akkor sem állítottam le a képek öt másodpercenkénti készítését. (2:51-3:36)

…és a kisfilm!

Fotózni még mindig nagyon jó dolog, és most azért lőttem le előre a poént írás közben a kisfilmmel és a jeleneteivel kapcsolatban, mert már nem bírtam tovább tartogatni azt, hiszen annyi élményünk származott az elkészítéséből, hogy az ténylegesen megszínesítette a napjainkat. Persze sosem felejtettük el a saját szemünkkel is jól szemügyre venni ezeket a csodákat, de ennek egy jó kiegészítése volt a fotózás, mert segített meglátni és megélni a szépségeket. Emellett már csak egy nagyon kellemes mellékterméke az egésznek, hogy most megvannak ezek a képek, és megoszthatjuk őket Veletek is. :) Persze az egésznek ez volt a célja, de közben az utat, az elkészítésüket is rettentően élveztük.

A képeket egy ősöreg Canon PowerShot A720IS fényképezőgéppel készítettük, amin előzőleg CHDK-s firmware-t raktam SD-kártyán keresztül. Így egy csomó új funkciót nyert a masina, többek között a galibát okozó nyers formátumban való mentési lehetőséget is. De nem csak tetriszezni és sorozatlőni lehet vele, hanem pl. az is beállítható a hackelt szoftveren, hogy mozgásra exponáljon – így állítólag még a villámokat is el lehet kapni! :o

Aztán az így nyert 2028 darab képet egy PhotoLapse nevű szoftverrel raktam össze egy AVI formátumú videóba, 10 képkocka / másodperces sebességgel. -Ezt az angol time-lapse videónak hívja, de mi nevezhetjük gyorsított felvételnek is. :) Ezután már csak a Sony Vegas-al kellett kicsit bűvölni, hogy legyen hozzá felirat és zene is. Ja, a zenét pedig jövet a „zenét és vizet” áruló nénitől kaptuk, mert ugye SD kártyáról hallgatta a zenét, amit így megkaphattunk! :) Szerintem zseniális! :) Rithy lefordította nekünk, így már tudni, miről énekelnek benne: „The guy sings about himself as a strong guy and want the girl and it goes over and over again.”

Az Angkor Wat pedig szép volt, egy gyönyörű hely, amelyet nagy élmény volt felfedezni – ez remélem át is jött a sorok között, és Ti is élveztétek ezt a kis beszámolót. :)