Nászút a Föld körül

A 30 Rupee-s Dhaba és a momo, amit az utcán vettünk

McLeod Ganj-ban, mint már írtam, igen jól éreztük magunkat. Ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jókat ettünk. Barbara végül nem jött el ide, így nem tudtunk vele újra találkozni, de egy tanácsot meghagyott nekünk e-mailben. Ha jókat akarunk enni, olcsón, keressünk egy indiai étkezdét, vagyis egy dhaba-t a városban. Ez gyorsan meg is történt már az első nap, és ezután ez a hely a törzshelyünké vált, minden nap ettünk itt legalább egyszer, de volt, hogy többször is. Igazából csak egy pár négyzetméteres koszos lyuk volt a hely, de köszönhetően a finom ételnek, és a kedves embernek, aki a helyet vezette, az egész mégis barátságos volt, és szerettünk ott lenni és ott enni. A menü nem volt túlszofisztikázva: kis csáj: 5, nagy csáj 10, dall, és/vagy vegyes zöldség 30, currys csirke 40. A számokat 4,42-vel kell szorozni, hogy forintot kapj belőlük, és az ételek alá még egy nagy tányér rizst is el kell képzelni. A sztandard menünk a zöldséges-dallos rizs volt 30-ért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy tál rizst nyakonöntöttek dallal és két-három féle egyéb vegyes zöldségfőzelékkel. Ennél több nem is volt a kifőzdében, viszont ezek mindig voltak és mindig finomak voltak. Ja, nem igaz, mert még csápátit is készítettek, ennek darabja, ha jól emlékszem 5 rupee volt. Szóval szerettünk idejárni, és általában csak egy tányér ételt kértünk, mert ennyivel jól laktunk ketten Zitával. Persze Barbarától tudtuk, hogy itt is él az a szabály, hogy ha kérsz még, akkor kapsz ingyen egy kis repetát, de ezzel sosem kellett élnünk, mert mindig jóllaktunk egy adaggal.

Egy másik ételt is megkóstoltunk, amit sok étlapon tibeti ételnek jelöltek, de hogy teljes legyen a kép, tituláljuk csak északi ételnek (északi, ha csak a szubkontinensben gondolkodunk). Ez volt a momo! Azóta hallottuk, hogy húsos verziója is van, és alig várjuk, hogy az is szembejöjjön velünk az utcán, merthogy ezt az eledelt street-food, vagyis utcai kaja formájában is megtalálni a jobb helyeken. Kívülről csak apró, kerek tésztadarabok, de ha beléjük harapsz, belül finom krumpli van, vagy vegyes zöldség – vagy akár hús, mint ahogy később megtudtuk. Mindezt kérésre ki is sütik neked olajban, és ha úgy szereted, még chili szósszal is nyakon öntik, változatlan áron: négyet, 10 rupiért. Legalábbis McLeod Ganj utcáin, nem messze a főtértől. Nekem a chili nélküli, olajban kisütött krumplis momo lett a kedvencem.

És hogy kerek legyen a McLeod Ganj-i étkezéseinkről szóló fejezet, azt is megemlítem, hogy milyen volt az, amikor nem autentikus ételeket ettünk. Azt már ugye említettem, hogy reggelire tükörtojást sütöttünk a gyönyörű kilátással megáldott erkélyünkön. Ez, ha az étel miatt nem is, de a kilátás miatt autentikus volt. Ez a főtér sarkában található 30-40 rupee-ért vesztegetett cukrászsüteményekre és város számtalan éttermében kapható pizzára már nem volt elmondható, de mégis beneveztünk rájuk, utóbbira egy helyen valahol 100 és 150 rupee között. Ez honétvágy csillapításnak jó volt, illetve arra is, hogy miközben a pizzára vártunk az étterem könyvespolcán elhelyezett India Lonely Planetből és egy nagy kihajtható India térképből merítve elkezdtük álmodni s tervezni a Dél-Indiában való utazásunkat. Vonattal és busszal. Hogy miért nem így, és miért nem továbbra is csak bringával, arra majd később kitérek, amikor oda érünk, most maradjunk csak McLeod Ganj-ban.

Új oszlop a költségtáblázatban: szuvenírek!

A várost nem csak a környéken található erdők, és a kristálytiszta levegő (amit a városban nem mindig, de a környékén 0-24 megtaláltunk) miatt kedveltünk, hanem azért is, mert úgy éreztük magunkat, mintha egy kis Tibetbe csöppentünk volna, még akkor is, ha igazából nem is tudjuk még, milyen is valójában az igazi Tibet. Az utcákon kopaszra nyírt, bordóruhás buddhista szerzetesek sétálgattak, és az épületek földszintjein sorra nyitottak reggel a tibeti tárgyakat árusító boltok. Az üzletekben a helyhez illő kellemes zene szólt, és füstölőt égettek, ezért minden ilyen kis utcából nyíló üregnek megvolt a saját hangulata, amit nagyon élveztünk. Igen, még én is! Én általában nem szeretek a kirakatok között vagy a boltokban bolyongani, még akkor sem, ha céltudatosan látogatom őket, de ez most teljesen más volt, és ha annyira nem is, mint Zita, de kifejezetten élveztem. Így került sor egy újabb sor nyitására a kilométer és költségtáblázatban: „Szuvenírek”. :) Egy-két dolognak nem tudtunk ellenállni, de azt nem árulom el, mik ezek, mert lehet hogy jut belőlük valami a családnak, barátoknak is, ezért nem akarom lelőni a meglepetéseket. :) Így azt sem árulom el, hogy mi mindent láttunk a boltokban. Na jó, azt elmondom, amit nem vettünk. Ezekben a boltokban általában tibeti menekültek által készített tárgyakat lehetett kapni, ami azért is jó, mert így munkát adtak nekik, meg azért is, mert így könnyebb jó áron eladni. Na de ne rosszmájúskodjunk, mert ezek tényleg szép tárgyak voltak, a tibetiekkel pedig tényleg elég kegyetlenül elbántak a kínaiak kb. fél évszázaddal ezelőtt, és azóta is folyamatosan. Erre úton útfélen felhívták a figyelmünket a tibet-kínai (v)iszonyt taglaló táblák.

Kedvenc boltunk a szállásunkhoz vezető utcán volt, ezt egy Belgiumból származó nő vezette, akinél mindig eltöltöttünk egy 10-20 percet beszélgetve. Picit drágább árai voltak más boltosoknál és az utcai árusoknál, de volt sok olyan termék nála, amit sehol máshol nem láttunk. Ettől függetlenül is jó volt nála lenni, mert

Ez egy igazi, élő tehén, nem dekoráció!

Zitával nagyon megtalálták a közös hangot és annyit beszélgettek, hogy én ezalatt minden tárgyat és festményt tüzetesen megvizsgáltam a boltban. Nem számítottuk ilyesmire, de utolsó nap az egyik ajándéktárgyat valóban ajándékba kaptuk a hölgytől. Ettől először zavarba jöttünk, de végül elfogadtuk, és rájöttünk, hogy így igazából „hozzáadott értéket” kaptunk a tárgy mellé, mert ezzel azt érte el, hogy ahányszor csak ránézünk majd erre a tárgyra az otthonunkban, mindig eszünkbe fog ő jutni, és a kellemes kis bolt McLeod Ganjban, ahol annyit beszélgettünk vele.

Azért sem vásárolhattunk mindenfélét össze-vissza ész nélkül, mert pontosan tudtuk, hogy amit most veszünk szuvenírt, annak az itt fizetett ára csak az egyik része a költségnek, mivel ezeket nyilván haza fogjuk valahonnan küldeni, és azt pedig kilóra mérik, tehát igyekeztünk könnyű, és könnyen szállítható tárgyakat választani, na és persze nem túl drága dolgokat. Ez azt hiszem sikerült is, összesen 2 napi büdzsénket sem vertük el ezekre a materiális dolgokra.

Rengeteg apró, és egész ember nagyságú szobrok is voltak, ezek 3-400 rupee-tól indultak és a csillagos égig szaladt felfelé az áruk a méretükkel párhuzamosan. Ugyanígy volt a hatalmas festményekkel, amelyek nagyon aprólékosan voltak kidolgozva, és olyan dolgokat ábrázoltak, amihez foghatót még sehol nem láttunk, és amiről csak találgatni tudtunk, hogy mi is lehet, vagy mit is akar mondani. De mivel tüzetesebben azóta sem néztünk utána ezeknek a mandaláknak és az egyéb festmények történetének, most nem tudom részletezni azt, hogy ezek miről is szóltak. Majd egyszer, ha hazaértünk erről az őrült útról, hideg téli estéken a tűz mellett utána jártunk részleteiben, ha úgy érezzük.

A Dalai Láma templom, és a Dalai Láma otthona körüli séta

Addig is sétáljunk el a Dalai Láma lakóhelyéhez, ami egy egész komplexum, benne a Dalai Láma templommal. Ide először úgy jutottunk el, hogy követtünk egy tömeget, akik gyertyát tartva sétáltak. Azt mondták, hogy a Free Tibet-ért van a menet, hát csatlakoztunk, és elsétáltunk velük egy emlékműhöz, ahol valami megemlékezést tartottak, de mi ezt már nem vártuk meg, hanem felsétáltunk a templomhoz, ahol megnéztük a Buddha szobrot, és azokat a talán imádkozó embereket, akik sorra földre vetették magukat, majd felálltak, és kezdték az egészet elölről. Ehhez volt egy fa deszkájuk és néhány rongydarab a kezükön, tehát relatíve kényelmesen tették mindezt. Ugyanezen a helyen volt az állítólag „must see”, vagyis kihagyhatatlan Tibet Múzeum, amit mi kihagytunk, mivel mindkét nap zárva volt, amikor próbáltuk meglátogatni. Innen indult egy körút egy domb körül, ez egyfajta mini zarándokút volt, vagy valami ilyesmi, mert rengeteg ember járta körbe ezt a dombot. Ennek a dombnak a túloldalán találtunk még egy nagyon érdekes és színes templom együttest, amelyek nagyon sűrűn tele voltak aggatva imazászlókkal. Ezek a zászlók kék-fehér-sárga-zöld-piros színűek, ezek a színek az eget, a felhőket, a földet, a növényeket és a tűzet jelképezik, legalábbis ahogy mi hallottuk. Kiaggasztva őket a szélbe, hosszú életet és egészséget adnak. Valahogy a szél által, amit én sem értek pontosan, de a lényeg, hogy a szél elviszi az zászlóra írt imákat, és ezáltal. Ezen a helyen rengeteg ilyen zászló volt mindenütt a fákon és a templomok környékén. De még köveket is láttunk az egyik sétányon színes feliratokkal megfestve. Persze jelentésükre és értelmükre nem jöttünk. Arra viszont igen, hogy rossz irányba sétáljük körbe a dombot, mert mindig mindenki csak szembe jön velünk. Valószínű az óramutató járásával megegyező irány nem csak az imamalmok forgatására igaz, hanem a domb körbejárásánál is követendő. Remélem azért nem lettünk átkozottak, azzal, hogy mi az ellenkező irányba jártuk körbe a dombot. :)

Klikk a képre a nagyobb templomért!

Hazafelé Hoshiarpurba a buszút McLeod Ganj-ból mintha gyorsabban telt volna, mint idefelé. Most nem wetiko.hu-t, hanem ivi.hu-t olvastam, de Zita éppúgy elaludt a vállamon mint idefelé. McLeod Ganj igazán remek hely volt, és nagyon élveztünk ott lenni. Ha Indiában jártok, és érdekel a tibeti kultúra, ne hagyjátok ki!