Bejárat > Ázsia, Banglades > Menekülés Saint Martin szigetéről

Menekülés Saint Martin szigetéről


Harun és a rohingyák története

Miután visszafordultunk a holdfényes Naf folyó partjáról, Teknafban nehezen találtunk szállást, igaz, most már nem bolyongtunk hozzá, csak megkérdeztünk öt embert egymás után zsinórban, hogy merre van hotel. Ötből három azonos irányba mutatott, ezért arra indultunk tovább, és hamarosan tényleg találtunk egy nagy épületet, amire ki volt írva a bűvös szó: Hotel. Ez egy nagy csarnokszerű, hátrafelé hosszúkás épület volt, a központi körforgalomtól kb. 200m-re délre. Itt az első és a második emeleten volt a szálló, a földszinten a csarnok közepére estére autók parkoltak be, kétoldalt pedig mindenféle boltok üzemeltek. Természetesen csak a második emeleten kaptunk szobát, ott is csak egy ablak nélküli, dohos lyukat, de legalább saját fürdőszobával, és ventillátorral, persze utóbbi csak nagy ritkán forgott, csak akkor, amikor épp volt áram. Szóval cipekedhettünk fel, 8 táskát és két bringát a másodikra, felváltva, hogy lent mindig legyen valaki a még ott lévő cuccokra vigyázni.

Enni a szomszédos épületbe, a Dhaka Restaurantba mentünk le, ahol megismerkedtünk Harun-al, egy rohingya menekülttel, aki a ruti felelős ezen a helyen. A ruti hasonló eledel, mint a csápáti, vagy a parota, annyi különbséggel, hogy ennek valamivel szárazabb, olaj nélküli a tésztája. Ez hasonlít leginkább egy kenyérfélére: a tésztája puha, mert élesztőt használnak hozzá, és a kemence belső felén sütik ki. Igaz, ehhez elég csak egy perc, mivel az egész ruti csak kb. 0,5-1 cm-esre dagad meg.

Na és akkor most jöjjön Harun és a rohingyák története: Harun 21 éves, és 18 éve él itt, Banglades ezen részén. A rohingya (ejtsd: rohinga) egy muszlim kisebbség Mianmar (régi nevén Burma) Bangladessel itt szomszédos államában, Rakhaing-ban. Mianmar nagy része buddhista, és történetesen sokan nem nagyon szeretik a muszlimokat. Hogy ennek mi az oka és a gyökere, nem tudjuk, de tény, hogy már évtizedek óta így áll a helyzet, mivel Harun már mint menekült jött át Bangladesbe, 3 évesen a családjával. Sajnos ez a buddhista rohingya gyűlölet Rakhaing államban nemrég új lángra kapott, mert történt egy gyilkosság Mianmarban. Történetesen egy muszlim ölt meg egy buddhista nőt. Erre a buddhisták rohingya falvakat gyújtottak fel, gyilkoltak le és üldöztek el Rakhaing állam bizonyos részein. Éhezések törtek ki, az emberek próbáltak Banglades felé menekülni szárazföldön és csónakokon, de a bangladesi állam hivatalos nem fogadta őket, hiába kérlelte őket az UNHCR is. (Az ENSZ Menekültügyi Hivatala)

Mostanra talán a helyzet viszonylag lenyugodott, mert hiába kutattuk az újságokat nap mint nap, nem nagyon találtunk híreket arról, mi van odaát Mianmarban.

Harun felajánlotta, hogy elvisz minket abba a menekülttáborba, ahol ő is él. Mi ekkor már nagyon menni akartunk St. Martin szigetére, ezért abban maradtunk vele, hogy ha onnan nem sikerült hajót kapnunk Mianmarba, akkor vissza fogunk jönni ide Teknafba, és akkor szíves örömmel elmegyünk vele megnézni a menekülttábort.


Irány Saint Martin szigete!

Este kimerülten ájultunk el, de reggel nem lustálkodhattunk sokat, mert ha jól emlékszem, 9-kor indult a hajó a szigetre. A reggeli után nekiindultunk a távnak, ami 8km volt, mert közben összeraktam magamban a képet, és rájöttem, hogy jelöli is a GPS térképe azt a nyavalyás kikötőt. Ráhagytunk kicsit több, mint egy órát, mondván, hogy ennyi biztos elég kell, hogy legyen. Csakhogy történt az úton, még Teknafon belül, hogy egy tehén legelt az út bal szélén. Ez a tehén pedig az út jobb szélén lévő fához volt kikötve. Ahogy távolodott ettől a fától, úgy feszült meg a kötél, amivel ki volt kötve. És hová volt rögzítve az a kötél a fán? Egy derék ember derékmagasságba kötötte ki a tehenét, és az történt, hogy a tehén épp abban a pillanatban szeretett volna messzebb vándorolni, mint ahogy ez a kötél engedi, amikor Zita az úton megérkezett a kötél vonalába, és az megfeszülve felemelkedett előtte. Akkora satuféket nyomott, hogy utána el sem bírt indulni, mert az hátsó féke hasonló kattogásokat adott, ki, mint nekem, amikor a fékpofa szétfeszítő fémpöcköt bekapta a tárcsa. Zitánál most pontosan ugyanez történt meg a hirtelen nagy fékezés miatt, illetve mivel már túlságosan elhasználtuk ezeket a fékpofákat. Szerencsére, már rögtön leesett, hogy mi a baj, és rögtön tudtam, hogy mi a teendő. Szétkaptam a féket, kivettem belőle a fékpofákat, a pöcköt és indultunk tovább. Új fékpofákkal most nem bajlódtunk, kevés volt hozzá az idő, és Zitának volt még egy első fékje.

Nem gondoltuk volna, hogy azt majd ilyen komolyan használnia is kell még a mai napon. Az emelkedő, ami előtt tegnap este visszafordultunk, 50m magas volt és igen meredek mindkét irányban. A túloldalán pedig még néhány lankás kilométer várt ránk. Végül negyed órával a hajó indulása előtt futottunk be a kikötőbe, pont, amikor szemerkélni kezdett az eső. Gyorsan megvettem a jegyeket, aztán gurultunk az első lépcsőig a keskeny fa stégen. Itt aztán lepakoltuk a táskákat a bringákról, azokat kettesével felhordtuk a hajó orrába, majd végül a két bringát is. Ez nem volt egyszerű művelet, mert se a stégen, se a hajón nem volt sok hely, de végül csak megoldottuk.

Mire elindultunk, az eső is elkezdett szakadni, a bringák és a táskák odakint áztak az ablakunk előtt, mi pedig bent ültünk, és a nem egész egy órás út alatt én naplót írtam. Ehhez szerencsére konnektorom is volt, amit nagyon értékeltem, mert tudtuk előre, hogy a szigeten nem nagyon lesz áram. St. Martin szigetének nincs saját, központi áramforrása, és a szárazföldről sem megy a szigetre vezeték, így maradnak a dízel generátorok.

A kipakolás már egy nagyobb betonstégre történt meg és az eső is elállt, mire megérkeztünk. A stég egy bazársorban folytatódott, ahonnan szinte menekültünk a bringákkal, mert ha ott maradunk egy helyben, hamar körénk gyűlt volna a sziget 3000 lakosa, és ezt mi nem akartunk, minél előbb meg szerettük volna találni a szállásunkat, ahol elrejthetjük a bringákat. Ehhez a GPS mellett egy Sukur nevű srác is segítségünkre volt. Ő beszélt angolul, és mutatta az utat, jobban mint a GPS, mert ő tudta, hol nem süllyedünk el a homokban. Merthogy a szálláshoz át kellett vágnunk a sziget nyugati oldalára és ott a homokos tengerparton folytatni.

Nagy meglepetésünkre itt se süllyedtünk el, ám a szállást amit kinéztünk, drágábban kínálták, mint vártuk, és hiába próbáltunk alkudni, a napi 2000 takából nagyon nehéz volt elfogadható árszintre jutni, és végül nem is sikerült. Kértük Sukurt, hogy mutasson egy másik helyet, egy olyat, ahol 300-ért elalhatunk. Tudtam, hogy van ilyen, mert a bazársor mellett kínáltak már ennyiért szobát, de mi nem a nyüzsiben, hanem a csendes parton szerettünk volna lakni. Tekertünk tovább a parton a homokban északra, mellettünk a tenger, a másik oldalt pálmafák és bokrok, Sukur pedig egy csapat másik gyerekkel mögöttünk! Egy másik, partra nyíló szállónál megálltunk, de ott is 1500-ról indítottak, mire kicsit leszúrtam Sukurt, hogy nem ezt ígérte. Visszafordultunk és megálltunk egy másik szállónál, ahol már rögtön úgy kezdtem a mondókámat, hogy van-e szobájuk 300 takáért. Én magam is meglepődtem rajta, de azt mondták, van. Megnéztem, rendben is volt, a napi két óra generátorról kapott elektromos áramot is többször leegyeztettük. Ekkor még mindig nem akartam elhinni, hogy nincsen itt valami turpisság, ezért gyorsan ki is fizettem előre 3 éjszakát, vagyis 900 takát. A szállós rendben volt ezzel, nem lepődött meg, eltette a pénzt és odaadta a kulcsot! Hát, akkor rendben vagyunk, megtaláltuk a sziget legolcsóbb tengerparti szobáját! :)

Miközben pakoltunk befelé, felfigyeltem rá, hogy egy fickó a bringáinkat fényképezi. Gondoltam egy meredeket, és odaléptem hozzá, hogy „100 taka egy fotó ára”, mire ő nevetett, de én folytattam tovább komolyan, hogy 100 taka lesz a fotózása a holdjárműveknek. Látszólag belement, és kérte, hogy akkor legyen rajta ő és én is a képen. Mondtam, hogy rendben, de csak egy feltétellel, ha Sukur, a kissrác is rajta lehet a fényképen. Ebbe is belement, így készült vagy egy tucat közös csoportkép, és a végén valóban átnyújtott nekem egy százast, amit én azon nyomtam, még a szeme előtt átadtam Sukurnak: Ez a jutalmad srác! Kicsit berágtam rád, amikor drága helyre vezettél minket, de attól még ezt megérdemled. Sukur nevetett nagyon, és örült a pénznek, eltette, majd elbúcsúztunk, hogy még úgyis látjuk egymást, kicsi ez a sziget.

Ez volt az első alkalom, hogy komoly szándékkal kértem pénzt fényképért, de ezt azért tettem, mert előre kigondoltam, hogy ez a pénz majd Sukuré lesz.

A szálló szintjét csak egy-két homokzsák választotta el a parti homokfövenytől, a nap utolsó nehézsége a bringák ezen való felpakolása volt. Mindeközben már új barátaink is voltak, egy teljesen bengáli kinézetű pár, akik teljesen perfektek voltak angolból, sőt, mintha amerikai akcentusuk lett volna. Mint azt hamar megtudtuk, nem véletlenül: mindketten Amerikában élnek, most csak nyaralni jöttek haza Bangladesbe, mert amúgy ide valósiak a szüleik. Tőlük megtudtuk, hogy ma van vége az Eid Holiday-nek, és a délután 3 órakor induló hajóval kvázi kiürül a sziget, a bengáli nyaralók utolsó hada is hazamegy, ahogy ők is indultnak vissza Dhakabá, a reptérre. Micsoda hír! A legjobbkor érkeztünk, pont egy kis nyugalomra vágyunk itt és most, az ország „végén”.


Séta és futás a parton

Mint azt már elárultam, három éjszakát szándékoztunk tölteni a szigeten. Az első nap délutánján, egy kis pihenő után kimentünk sétálni a partra. Csodálattal figyeltük meg a kis rákok homokból kigörgetett utcácskáit. Ki tudják hordani az üregükből a gombócba gyúrt homokdarabokat, azokból kész utcákat építettek, és ezen utcarendszerek közepén mindig az üregük volt, ám az utcák hol sugár, hol félkör alakban követték egymást. Olyan parányi lény, mint a kisujjam körmének a fele, hogyan képes ilyen szabályos alakba rendezni a homokot? Ezen hosszasan elcsodálkoztunk és egyre csak fedeztük fel az utcákat a homokban. Volt, ahol egészen egybefüggően egy folyamatos sávban végig telerajzolták a homokot a kis rákok. Ha elnéztünk a távolba, lehetett látni, hol van ez a sáv: ahol nem mossák szét a hullámok, de még nincs túl távol a tengertől a kis rákok birodalma. Közben felfedeztünk egy harmadik féle „építészeti stílust” is, amikor a kisrák csak egyetlen sort épít a homokdarabokból, sugárirányt az üregétől egy másik üreg felé. Lehet, hogy valami szélfogónak is használják ezeket, vagy esetleg tájékozódási pontoknak? Kétlem, mert mindig, minden nap szétmossa az egészet a dagály, és aztán kezdhetik elölről az üregük kiásását és a homok széthordását. És mindeközben mit esznek, miből élnek, honnan van ennyi energiájuk megmozgatni ezt a kis testükhöz képest rengeteg homokot?

A séta közben azért fel is néztünk, így találkoztunk újra Sukurral és egy kókusz árussal. Húsz takáért kaptunk egy kókuszt a parton, amit a szemünk előtt likasztott ki egy nagy éles késsel, és miután egy szívószállal kiszívtuk belőle a kókuszlevet, még szét is nyitotta az árus azt kétfelé, hogy a „húshoz”s is hozzáférjünk. Közben Sukur bemutatott minket a sziget siket-néma fodrászának, és én be is jelentkeztem nála holnapra egy hajvágásra és borotválkozásra. Hol, ha nem itt és most, nála? :) Félig a buli kedvéért, félig mert tényleg kezdtem már kicsit úgy kinézni, mint Tom Hanks a Számkivetettben. (Szegény Zita meg csak nézheti, itt a nőkhöz férfi nemű fodrász hozzá sem nyúlhat.) A sétánk legszebb részei még csak ezután következtek a homokos parton: megcsodálhattuk a halászok bárkáit közelről, ahogy azt is, hogy hogyan terítik ki a partra hosszában a hálójukat, hogy súlyokat akasszanak rá. Mindezt idilli, pálmafás, naplementés környezetben… :)

A bazársoron elkapott minket a rendőrfőkapitány, egy nagydarab fickó. Ki lettünk kérdezve, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk, és hol lakunk a szigeten, illetve, hogy meddig maradunk. Mi mindent szépen elmondtunk, valamint nevetve „megfenyegettük”, hogy ha nem kerít elő azonnal legalább öt terroristát, akkor azonnal elhagyjuk a szigetet, mert terroristák nélkül az nekünk nem biztonságos. Majd megvacsoráztunk, és hazafelé már egy riksával mentünk a Dream Night Guesthouse-ba – mert így hívták a szállásunkat. Itt a szigeten másféle riksák vannak, és ez milyen érdekes már, hogy még Bangladesen belül is különböznek a riksák, mert ilyen platós, U alakban ülős, tetős riksát eddig még sehol nem láttunk!

Este már nagyon vártam, hogy holnap futhassak, olyannyira, hogy ki sem bírtam addig, hanem még este kimentem egy kis átmozgatásra. A tervem az volt, hogy minden nap, amíg itt vagyunk, körbefutom a szigetet. Ez, ha jól emlékszem, 9km-es távot jelent. Mivel rég nem futottam, nem akartam rögtön ekkora távnak nekivágni, ezért a mai estét átmozgatásnak gondoltam. Csak egy laza 4km-re mentem ki, azt is oda-vissza futottam a parton a szállónktól délre és kicsit aztán északra is, hogy kerek legyen a vége. Amiért visszafordultam az a dagály volt: a víz már olyan magasan járt, hogy nekem nem maradt hely a homokos fövenyen. Mert futni ugye ott jó! :) Gyönyörű holdfényem volt, zene nélkül futottam, és ez így volt nagyon nagy élmény: a tenger morajlása, a holdfény, és a tudat, hogy egy szigeten vagyok, a Bengáli-öbölben. Most először ezen az úton éreztem igazán, hogy nagyon messze vagyunk! Vagyis inkább most úgy éreztem, mint még soha. Eddig is jártunk érdekes országokban, de Bangladesről indulás előtt semmit nem tudtunk, így persze St. Martin szigetéről sem. Az idő egyébként másnap beborult, szeles lett és a fül-torok fájásom is megerősödött, ezért jobbnak láttam lemondani ezekről a futásokról.


A borbélynál

Másnap ártatlanul sétáltunk befelé a „főúton” (egy két méter széles betonsáv, fél méterrel a földfelszín felett) a bazárhoz, amikor egy zöld pólós fickó kezdett hevesen integetni nekünk. A fodrász! Hát el is feledkeztünk róla! De nem volt apelláta, be kellett ülnöm hozzá. Látnotok kellett volna, hogyan gesztikulált a kezével, arcával, mutatta, hogy majd megyek a motoron (milyen motoron?), és mindenki engem néz, olyan jóképű leszek, ha megnyír és megborotvál – nagyon jó lesz nekem! Én hittem neki, elvégre egy ilyen élményt nem szabad kihagyni: Banglades egy távoli szegletében, egy 3000 lakosú korallszigeten a talán egyetlen, amúgy siket-néma borbélynál nyiratkozni! :) Mutatott nekünk arcokat frizurákkal (elképesztő mögéjük photoshoppolt hátterekkel), de én mutattam, hogy Isten ments, egyikre sem akarok hasonlítani, csak egyszerűen vágjon le a hajamból, de maradjon ugyanez a fazon.

Az igazi műsor csak akkor kezdődött, amikor elkezdett nyírni! Legalább fél órát dolgozott rajtam, és a legviccesebb az egészben az volt, hogy közben megjelent a fő-rendőrfőkapitány, aki nagy izgalomba jött a történet láttán, és végigasszisztálta azt. Konkrétan ott állt mögöttünk, és folyamatosan beleszólt a fodrászunk dolgába, ami kicsit röhejes volt. Itt vagyunk egy szigeten, és az egyetlen fodrász vágja a hajamat, miközben talán a sziget szintén egyetlen rendőre asszisztál hozzá. Zita meg csak röhögött magában, miközben beült a spontán alakult nézőközönség soraiba. Tudni kell, hogy az egész bazársoron csak a fodrászüzlet volt kivilágítva, így kényelmesen létrejöhetett a színház: sok helybéli kis székekkel sorba ült a csodát látni, teát szürcsölgetve, a rendőrkapitány dirigálásait lelkes egyetértéssel „háá-háá” nyugtázva, a fodrászt bíztatva.

Na de aztán a hajvágással még koránt sem volt vége a show-nak, mert jött a borotválás. Soha életemben nem borotvált még más, igaz én magam sem borotválkoztam néhány tucatnál többször. :) Viszont a borbélyunk nagyon komolyan vette a dolgát, többször bekent és többször végighúzta a bőrömön a pengét, amit előtte bontott ki a zacskójából, szándékosan a szemem előtt, hogy mutassa, vadi új pengével dolgozik. De az orromat miért kell bekenni borotvahabbal? Igen, megborotválta az orromat is, sőt, ha hagyom, akkor a homlokomat is megborotválta volna, mert az is készült bekenni borotvahabbal. Először ezen csak nevettünk, de később rájöttünk, miért akarta csinálni: itt néhány ember frankón szőrős még az orrán és a homlokán is! :) Most már értjük, hogy miért láttunk a borbélyoknál totál bemázolt arcú férfiakat! Nem arcpakolást kaptak, csak épp borotválták őket…

Szóval a siket-néma borbélynál nagyon jó volt, jól mulattunk, és azt hiszem a helyiek is, mert az utcáról és a szomszéd boltokból a végére mindenki körénk gyűlt. Már csak a hasunkat kellett megtömni, ehhez ugyanazt a finom sült halat választottuk, amit előző este is.

Ekkor jött az ötlet, hogy készítünk egy dupla „előtte-utána” képet a fizimiskámról és a halról, merthogy mindkettőről csináltunk ilyet, a borbély, illetve a vacsora előtt és után. :)

Látjátok, hogy még a fodrászunk mosolya is szélesebb lett a fazonigazítástól! :)


Sukur története

Utolsó nap az idő sajnos nem változott, de azért még így is kimentünk, hogy sétáljunk egyet a szigeten. Nagyjából körbesétáltuk a sziget északi felét, Zita gyűjtött kagylókat, én pedig üldögéltem, fényképezgettem. Lehet, hogy itt a férfiak szoknyában (lungi – ami ugye már nekem is van :D), járnak és kézen fogva sétálnak (na, én idáig nem fogok eljutni), de ez még nem jelenti azt, hogy homoszexuálisok. Mi viszont ezen nem tudunk túllendülni, olyan nagyon komikus az egész, úgyhogy most végre lencsevégre is kaptam, ahogy nem is akárhol, hanem a tengerparton teszik ezt! :)

Este a bazársoron még mindig találtunk újat: most egy labdajátékot játszott néhány ember egy üres placcon. Egy rácsszerű külsővel, és üres belsejű labdával dekáztak egy körben állva, a lényeg pedig az volt, hogy ne essen le a földre a labda, illetve, hogy minél izgalmasabb figurával jutassák újra a magasba a labdát.

Amit talán a legjobban élveztünk az egész szigeten, hogy félig angolul, félig bengáliul tudtunk beszélgetni a helyiekkel, miközben egy az utcára nyíló kis üzletben teázgattunk vagy falatoztunk, pont úgy, ahogy ők is. Ez nem csak kellemes, hanem hasznos is volt, mert így tudtuk meg, hogy teljesen reménytelen innen átjutnunk Mianmarba, ugyanis nem járnak innen hajók. Harmadnapra már barátaink is lettek, akiket felismertünk (nem csak ők minket), és akikhez visszajártunk. És mindeközben sose gyűlt körénk zavaró tömeg, ami megint nagyon jó volt.

Sukurnak utolsó este ajándékot is hoztunk, mert sejtettük, hogy mint mindig, most is találkozni fogunk vele. Ez így is volt, így át tudtuk neki adni az angol-bengáli tematikus szótár-füzetet, amit még valahol Khulna környékén vettünk egy buszon 10 takáért. A bengáli jelentése a szavaknak csak bengáli karakterekkel volt leírva, így mi csak point-it-ként tudtuk volna használni, ezért inkább azért vettük, hogy majd odaadjuk valakinek, akinek igazán hasznos lesz. Ehhez ez volt a megfelelő idő, és Sukur volt a megfelelő személy! Vagyis csak azt hittük! Ugyanis amikor átadtuk neki, kiderült, hogy Sukur nem tud olvasni, se írni, se bengáliul, se angolul. Sose járt iskolába, az angolt a szigetre érkezett turistáktól tanulta meg! 12 éves fejjel megtanult angolul, úgy hogy sose járt iskolába!

Hogy-hogy nem jársz iskolába? – kérdeztem Sukurt. Mert nincs rá pénze a családomnak. Miért nincs rá pénze, mit csinál anyukád? Anyukám a háztartást vezeti és a testvéreimre vigyáz. Apukád? Apukám halász, de nem jár ki a tengerre, hanem otthon fekszik és alszik, pedig ha kimenne a csónakkal a vízre, minden nap annyi halat foghatna, amennyiből sok pénzünk lehetne. – Így Sukur, mire én folytatom: Mennyibe kerül egy évre az az iskola? 1000 taka! – válaszolja. Ezer taka az nincs egész 3000 forint! Hogy-hogy nincs ennyi pénzetek egy évben, nem tudsz ennyit összeszedni a turistáktól? Mit csináltál a 100 takával, amit pár napja adtunk Neked? Minden pénzre szüksége van a családomnak, azt is édesanyámnak adtam, 4kg rizst vett belőle.

Az a bizonyos kép, amiért az érkezésünk napján Sukur a pénzt kapta, azóta egyébként felkerült a Facebook oldalunkra, és meg is köszöntünk az illetőnek. Úgy tűnik, talán nagyon nem haragudott meg a pénzes fotó miatt, mert bár a screenshot-on már nem látszik, de később még azt is írta, hogy menjünk vissza újra és újra Bangladesbe. :)

Én e Sukurral folytatott párbeszéd után kezdtem gondolkodni, és állt össze bennem a kép, hogy kötelességünk segíteni ezen a srácon. Nem is értem, hogy nem tette ezt meg eddig valaki, hozzánk hasonló “gazdag” külföldi turista, akiktől Sukur angolul tanult? 1000 taka az nekünk szinte semmi pénz, oké, jó hogy egy napi büdzsénk, de gondolkodás nélkül odaadunk egy napot a nászutunkból (ami így ebben a formában nem igaz, mert előteremtjük majd azt pénzt máshonnan), hogy kifizessük Sukur tandíját egy évre. El is határoztuk Zitával, hogy holnap első utunk az iskolaigazgatóhoz lesz majd, Sukurral együtt, aztán ha beírattuk Sukurt, elmegyünk a szüleihez is és a tolmácsolásával megbeszéljük velük, hogy mostantól Sukur iskolába jár, mert ez bizony hosszútávon nagyon-nagyon jó lesz neki is és a családjának is.

Ám ezzel én akkor nem értem be, rögvest tenni akartam valamit Sukurért, ezért elsétáltunk egy közeli papír-írószer boltba (igen, van ilyen a szigeten!), ahol vettem neki egy üres füzetet és egy tollat. Visszaérve az étteremhez, ahol amúgy potyáztunk a vacsora után, amíg Zita az angol ábécét betűit írta le a Sukur új gyakorlófüzetébe, addig én a barátait kérleltem, hogy tanítsák a srácot, tanítsák meg neki a betűket, tanítsák meg olvasni és írni, mert van benne valami! És akar is, ez már csak abból is látszott, hogy ahogy kézhez kapta Zitától a füzetet, elkezdte másolni benne a betűket, ahogy mondtuk neki. Ha csak abba belegondolok, hogy mindössze 12 éves, és gyakorlatilag ő rendelkezik a legjobb angollal a szigeten azok közül, akikkel találkoztunk…


Szóval ez nem semmi! Biztos, hogy van tehetség, és akarat a srácban, biztos, hogy eszes gyerek, akiben van potenciál, ami viszont kihasználatlan marad, ha nem segítünk rajta. Én még 17 évesen sem tanultam németül, pedig tanítottak, ő pedig önszorgalomból, tanár és tanítás nélkül… Ezen nem bírok napirendre térni! Gondolkozzunk el Sukur életén, ha panaszkodni támadna kedvünk a saját, magyar sorsunk terén! Remélem viszi valamire a srác, mert benne van a lehetőség! Ahogy mindannyiunkban is!

Este úgy mentünk el lefeküdni, hogy másnap a délelőttöt Sukur iskoláztatására szánjuk, és délután összepakolunk, hogy a három órakor induló aznapi hajóval elhagyjuk a szigetet. (minden nap egyszer fordul a hajó)


Jön a vihar, menekülés a szigetről!

Reggel valaki veszettül kopogott az ajtónkon, és amikor azt kinyitottam, láttam, hogy a szállodás arc az. Kérdeztem mi van, de nem igazán tudta elmondani, csak sokadjára értettem meg, hogy vihar közeleg és a hajó nem délután háromkor, hanem most délelőtt fél óra múlva indul, és aztán nem is jön többet vissza, talán egy hétig sem, amíg újra el nem csendesedik az idő a tengeren. Micsoda, fél óra!? Nézz körbe, mindenünk szana-szét van a szobában, nem készültünk erre. Légyszi telefonálj oda (a mobilhálózat az 0-24 működik a szigeten, még mobilnetünk is volt), hogy mindenképpen várjanak meg, még egy órára szükségünk van! – Mondtam neki, de közben nem tudtam, mennyit értett meg belőle, ezért keltettem Zitát, és kezdtünk pakolni. Hamarosan újra kopogott az emberünk, közölte, hogy nincs egy óránk, a hajó 30 percen belül elindul vissza Teknafba, nem tudnak ránk várni! Na, jól nézünk ki, mindent csak behányni a táskákba, csak hogy valahogy beférjenek, csak gyorsan, aztán bezár, kihord, felrak a biciklire és indulás a parton a másik szállóhoz, ahol be tudunk menni a bringákkal a belső, betonozott útra, amin már gyorsan odajutunk a kikötőhöz! Ez volt a terv a fejemben, ami gyorsan össze is állt, ám a valóság nem volt ilyen egyszerű.

Hamar megjelent Sukur is a szobánknál és közölte nagy izgatottan, amit már mi is tudtunk. Kértem, hogy segítsen és ő nagyon rendesen segített is kihordani a táskákat a partra. Jó gyerek ez a Sukur, most is rögtön ideszaladt, hogy értesítsen és segítsen minket. A parton még „high-tide” volt, vagyis magas vízállás, a hullámok szinte a homokzsákokat nyaldosták, azokat, amelyeknek a bringáink voltak támasztva, miközben a táskákat raktuk fel rájuk. Egyszer csak egy a többinél nagyobb hullám érkezett, eláztatva a cipőinket, felcsapva a bringákra is. Ugyanez a hullám, ahogy vissza a tenger felé indult, magával kapta Zita egyik táskáját! Mi a franc, mi jöhet még, tengervizet kapunk, eláztat minket a tenger!? Ezt nem hiszem el! Hangosan felkiáltva Zita táskája után rohantam, hála az égnek ezek mind vízállóak, így azon nem is paráztunk, hogy beázott-e, örültünk, hogy nincs olyan nehéz, hogy elnyelje a tenger, és hogy végül sikerült visszaszereznünk tőle. Gyorsan befejeztük a pakolást, és indultunk! Tengervizes SPD-cipőinket becsatoltuk az alulról tengervízben félig megázott bringákba, és gyíííí, mentünk, ahogy csak bírunk!

Konkrétan a tengerben bringáztunk, úgy értve, hogy annak a hullámai nem hagytak száraz helyet a parton, nagyon sokszor a kerekeinket nyaldosták, de azok hála az égnek valahogy még így sem süllyedtek annyira el a homokba, hogy ne tudtunk volna tekerve haladni. A part kijáratánál azonban le kellett szállnunk, egy nagyot kellett löknünk a bringákon, hogy azok feljussanak a néhány méter hosszú, meredek, gyökeres szakaszon, aminek a túloldalán már az a szálló volt, aminek a kapuja előtt kezdődött a betonút. Igen ám, de ez a kapu zárva volt, csak egy embernyi ajtó volt rajta nyitva, de annak volt egy kb. 30cm magas pereme. Kértük hangosan, hogy nyissák, mert sietünk, de bénáztak, nem találták a megfelelő kulcsot, mi meg nem tudtunk várni, megfogtuk ketten a bringákat egyesével, és átemeltük őket.

Kint a betonon a riksások nagyot néztek, mert ilyet még nem láttak! “Hoda Hafesz!” barátaink, nekünk most rohannunk kell, menekülünk, mert ha elmegy ez a hajó, lehet, egy hétre itt ragadunk, és az nagyon nem lenne vicces, mert a vízumunk már így is lejárt több mint 10 napja!

Szóval éles volt a helyzet és ezt tudtuk, és éreztük is. Közben az eső is szemerkélt, de ez most nem igazán izgatott minket, csak azon feszültünk, hogy elérjük a hajót. Csak azt a pillanatot vártam, hogy végre beforduljunk a bazársoron, aminek a túl végén a stég mellett megpillantjuk a hajót… Ha még bent áll! Elszáguldottunk a fodrász mellett, a boltok mellett… Mennyi szép emlék, csupán néhány nap alatt! Az iskolát is elhagytuk, ami amúgy egyben ciklonház is. Ezt nagyon sajnáltam, bántott, hogy nem tudtunk emiatt a hülye vihar miatt Sukurnak segíteni. De talán majd még valahogy a szárazföldről el tudjuk intézni. Egy ezrest nem akartunk neki odaadni, mert attól tartottunk, megint „csak” rizst vesz belőle az anyja. Közeledett a bazár, már a „városban” voltunk, még egy jobbkanyar, aztán balra befordulunk a bazársorra, és…

Folytatása következik!

Bocs, ezt a „befejezést” nem tudtam kihagyni! :) A reklám után folytatjuk. Addig nem írom meg a folytatást, ameddig nem rendel mindenki naptárat, aki szeretne! Kiváló karácsonyi ajándéknak is, csak tessék, tessék, vegyék a falinaptárat! Október 31-én le kell adnunk a nyomdának a darabszámot, komolyan beszélek! Szóval, ha még nem rendeltetek, de szeretnétek, akkor most tegyétek meg! Köszönjük! Nagy-nagy köszönet azoknak is, akik már rendeltetek!

A Saint Martin szigetre 2012. szeptember elsején érkeztünk, és… – Hú, majdnem elszóltam magam! – …ez a bizonyos menekülés 4-én reggel történt.

Emlékeztek a Kaland, Játék, Kockázat nevű könyvekre? Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha minden real-time menne, úgy értem valós időben meg tudnám írni az útinaplót, akár valami gondolatvezérelt billentyűzeten, rögvest online, Ti pedig ugyanígy tudnátok olvasni, és eldönthetnétek, vagy mondjuk szavazhatnátok… ha nem is arról, hogy elérjük-e a hajót, vagy sem, de mondjuk, hogy merre menjünk tovább. :) De legalább így utólag, ki vele, kinek mi tetszene jobban, ha elérjük a hajót, vagy sem!?

  1. Reku Papa
    október 18th, 2012 08:44-nél | #1

    Én azt szeretném, ha ott ragadnátok, és beíratnátok a kissrácot suliba, és amikor ballagtok vissza a szállodába, megjelenne nektek a Csugni-Mangi, ami Saint Martin jó szelleme, és hálából Árpeszt megtenné St. Martin királyának, és ott élnétek, lenne 4 feleséged, 33 gyereked, és felvirágoztatnád a szigetet, aztán adnál kölcsön alacsony kamatra Magyarországnak.
    :)

  2. F.Peter
    október 18th, 2012 09:51-nél | #2

    A leg-ideálisabb az lenne, ha valami csoda folytán a pénzt odaadjátok az iskolának és még a hajót is eléritek.
    Nagyon remélem még a héten megérkezik a következő bejegyzés.
    Jó utat!

  3. Németh András
    október 18th, 2012 09:53-nél | #3

    @Reku Papa ezt a 4 feleség dolgot Zita lehet hogy nem szeretné annyira :D

  4. Németh András
    október 18th, 2012 10:05-nél | #4

    Árpi!

    Viszont valami blogrészt tényleg nyithatnál, ahol leírod nagyvonalakban hogy merre kívánsz menni az azt követő 2-3-4-5 mittoménymennyi héten. Ugyanis szerintem többen vagyunk úgy hogy szívesen adnánk ötleteket hogy merre menj. Jómagam is többször próbálkoztam már ilyennel, de igazán nincs meg a megfelelő felület erre. Talán a fészbúkon lehetne legkönnyebben, de számomra ez a blog sokkal átláthatóbb. Van például az az aktuális helyzetünk fülecske. Ha oda feldobnál egy egy rövid bejegyzést úgy gondolom szívesen próbálnánk segíteni neked a választásban. Leírod hogy: itt vagyunk épp “miaszösz” városban és megyünk “miazakármi” felé “miafene” érintésével a következő két hétben. Mi meg beírjuk hogy Árpi ha erre kitérsz 20km-t találhatsz egy jó kis vadrezervátumot, ha arra mész 10-et akkor egy templomot meg ilyenek, ha meg mész egyenesen akkor egy jó kocsmát :D

  5. október 18th, 2012 10:31-nél | #5

    ez tetszik, amit Reku Papa írt:) De szerintem az iskola igazgató is a hajón volt- de minimum a kikötőben, meg Sukur is és a kikötőben/hajón elintéztétek a taníttatását! na de most rendelek naptárat:)

  6. sanya
    október 18th, 2012 11:42-nél | #6

    Ez a beiskolázási történet nagyon kedves tőletek, én is ezt tettem volna! Nagyon remélem, sikerült!!!

  7. október 18th, 2012 13:30-nél | #7

    Hát nem semmi, micsoda kalandok! Türelmetlenül várom a folytatást! Én is szívesen vállalnám kis barátotok egy évi tandíjának finanszírozását! Jó egészséget és minden jót; állandó hátszelet és a menetirányban lejtős utakat kívánok! Üdvözlettel: Pétör

  8. október 18th, 2012 15:15-nél | #8

    Hú, de izgalmas volt ez a bejegyzés és megkönnyeztem Sukur történetét, nagyon nemes gesztus Tőletek ez a segítőszándék! Remélem, úgy folytatódik, hogy a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad. Kíváncsian várom a továbbiakat! További szép utat Nektek!

  9. Reku Papa
    október 19th, 2012 06:39-nél | #9

    @Németh András
    Én csak jót akartam Zitának. Hogy ne neki kelljen mind a 33 gyereket megszülni :)

  10. Arpi
    október 19th, 2012 09:47-nél | #10

    @Németh András
    András, amit írsz az remek ötlet és meg is fogjuk csinálni. Addig is ide megírom, hogy a következő néhány hetet pihenővel töltjük Bangkokban, mert kell már egy kis megállás, és a dolgaink is felhalmozódtak, utol kell érni magunkat az útinaplóval is, be kell fejezni az utolsó simításokat a falinaptáron, stb, stb… Utána pedig Laosz-Vietnám-Kambodzsa kör jön, ami kb. 2-3 hónap lesz, és a végén visszatérünk majd Bangkokba, de ezt még részleteiben meg kell tervezni. Ide szívesen várunk tippeket illetve ha majd lesz valami v0.1-es útvonalterv, akkor azt majd megosztom.

    @Reku Papa
    Hát, köszönöm a jókívánságokat, de azt hiszem beérem egy feleséggel is, nála jobbat úgyse találnék és belőle elég egy is :D a 33 gyerekből pedig 3 is bőségesen elég lesz, ha pottyant a gólya, de hol van az még… :) Mindenesetre értékeljük a jókívánságokat, és látnotok kellett volna Zita reakcióját a négy feleségre! :D

    @Csizmadia Tünde
    Szerintem bármelyikőtök hasonlóan cselekedett volna, ez tipikusan egy olyan helyzet volt, amikor mi nagyon kis segítséggel nagyon nagyot alakíthatunk egy ember sorsán, csupán annyival, hogy jókor jó helyen jó irányba fordítjuk be a srácot, és egy kis utat mutatunk neki, lökünk rajta egyet. Ezt meglátni, megélni, megtenni nagy élmény volt és persze jó érzés. Remélem még hallunk majd Sukur felől, az nagyon jó lenne! :) Képzeljétek el a srácot, amikor majd megtanul olvasni és el tudja először olvasni, amit írtunk neki! :))) Remélem így lesz…

  11. Németh András
    október 19th, 2012 20:00-nél | #11

    @Arpi mivel úgyis néha a nászutatok kéretlen természetvédelmi felelőse vagyok ezért ki is használom az alkalmat:

    Laosz védett területei: http://www.ecotourismlaos.com/protected_areas.htm
    Vagy itt van ez az oldal (mindhárom országra): http://www.mekong-protected-areas.org/index.htm

    Ennél részletesebben majd ha már alakul az útiterv :)

  12. Arpi
    október 20th, 2012 04:11-nél | #12

    Tegnap ezt rajzoltam:
    http://www.gpsies.com/map.do?fileId=ecewlfhmsiduckcb

    2077km a vietnami Ha Long Bay-ig, ha nov8-án indulunk, akkor van 43 napunk, hogy Karácsony előtt odaérjünk :) és az napi 50 kili alatti átlag, tehát ha egy nap tekerünk 100-at, ami szerintem simán menni fog a kevesebb csomaggal, akkor nyertünk egy napot pihenni/kirándulni/csillagtúrára/nézelődni.

    Most már csak azt kéne kitalálni, hogy vannak-e Magyarok Ha Long Bay-ben, jó lenne velük Karácsonyozni, ha igen :)

    Na ezekben segíthettek, meg ha esetleg tudtok olyan helyet, ahol tudnánk tanítani angolt jó pénzért Vietnamban, akár magánban, akár iskoláknak. Zitának tanári diplomája van, de nem tanított angolt soha és nem is erről szól a diplomája. Nekem IT diplomám van, a szakmát angolul tanultam és vizsgáztam, meg néha beszéltem is, na meg most az úton is néha már angolul álmodom, és szívesen tanítanék. De hogy hogy fog menni, azt nem tudom, de nem csak angolt fog kapni az a gyerek! :D

    Köszönjük, ha úgy döntötök, szántok ilyesmire időt! (Egyébként nem kell, csak ha tényleg szeretnétek…)

  13. Arpi
    október 20th, 2012 05:22-nél | #13

    Thaiföld:
    Currently over 17% of the country is covered by protected areas, with a target of 25% for the year 2005.
    Ez a baj a világgal, nem a természetet kéne elzárnunk magunk elől, hanem magunkat a természettől. Mennyivel egészségesebb lenne ezt olvasni:

    Currently over 17% of the country is covered by human occupied cities and agricultural areas with poisoned soil, air and rivers, but the 83% is now untouched, wild nature, living there as a human only allowed in a natural, 100% sustainable, nomadic, simple way of living which is totaly harmless to the species.

    Tudom, megint naív, álmodozó vagyok :D

  14. Stavi Viktor – Jegesmedve – Isbjörn
    október 20th, 2012 18:36-nél | #14

    @Arpi

    Nem vagy árpi szerintem álmodozó !

    Csak a ,,Hülyeség korát” éljük.

    Mindenki nézze meg sokatmodó a vége,itt a trailer linkje :

    http://www.youtube.com/watch?v=DZjsJdokC0s

    Ja és a végén a zene :

    Radiohead – Reckogner

    Stavi Viktor – Jegesmedve – Isbjörn

  15. Szántó Kati
    október 20th, 2012 21:13-nél | #15

    Ant-ék végigjárták Vietnámot. Jártak Bangkokban is ha van pár napotok olvasd el hátha segít az utatok során.
    Innentől a bejegyzések talán érdekesek lehetnek számotokra:
    http://www.crazyguyonabike.com/doc/page/?o=1&page_id=277087&v=AQ

  16. Németh András
    október 21st, 2012 08:11-nél | #16

    @Arpi Nincs azzal baj hogy naivan álmodozol arról hogy az emberiség egycsapásra majd jól megváltozik (lényegében ellentmond az egész eddigi énjének) és elkezd harmóniában élni a természettel (még én is szoktam, csak én már túl hamarabb magamhoz térek). DE 7 millárdan vagyunk, szóval ahhoz hogy a természet speciális lényei is megmaradhassanak egyszerűen kellenek a korlátozások. És egy védett terület többnyire nem arról szól, hogy oda senki ember fia be nem teheti a lábát. Hisz bemehet a turista is a helyi is, ott ahol a természetvédelem kap állami támogatást ott többnyire ingyen látogatható a többség, és csak a speciális attrakciókért kell fizetni. De így van ez mással is, a híres festmények, és a felújított kastélyok sem ingyen nézhetőek meg. Azonkívül ha jól belegondolsz ti is jártatok már sok olyan védett területen, ahol lazán éltek emberek (és úgy hiszem hogy lazán csináltak olyan dolgokat ami nem is tesz jót a területnek). Ahol olyan területek vannak kijelölve hogy a letelepedést korlátozzák annak jó oka van. Hiszen például próbálhatsz te 100%-os ökonomád életet élni egy olyan őserdőben ahol pl még vannak nagyragadozók, nem lesz túl frankó. Vagy hogy ne erre az emberős félelmekre építve hozzak példát. Ha beköltöznél egy nagy afrikai puszta közepére és ökofrankó kiskertet hoznál létre magadnak, majd megjelenne a szokásos éves vándorlásán 10000 gnú és keresztülszaladna a kerten hát kevéssé hiszem hogy lennél olyan béketűrő lenne hogy nem akarná halomra lőni őket. Vagy ha nem is lődöznél (azt rólad nem tudom elképzelni), akkor bekerítenéd a kertet, meg a szomszéd meg annak a szomszédja is és egyszer csak ketté lenne csapva az érintetlen nagy puszta (na és mit tettünk ezzel, pont azt amit eddig is)
    Szóval ez az ökonomád életmód működött addig amíg kevesen voltunk. Ezt gondolom ti nálunk sokkal jobban látjátok hisz Banglades és Miamar elég éles kontraszt. Van az a népsűrűség, ami felett szükségessé válik a területi védelem, a Mongol pusztákat még nem kellene körbekerítve védeni meg a szibériai tajgát és tundrát ha ott az álomszerű oköfrankó emberek élnének (de ott sem azok élnek szóval ott is kell a védelem, de ez más tészta). A világ többi részén szükséges a területi védelem még akkor is, ha hirtelen megjavul mindenki.
    És a kép sokkal árnyaltabb mivel általában már olyan mértékben beletúrtunk a természet rendjébe hogy nagyon-nagyon ezért a túl sűrűn lakott/túl fejlett vidékeken megjelenik egy másik problémahalmaz is. A megmaradt természetes élőhelyek már nem is igazán természetesek. Példának okáért ma Magyarországon a természeti értékek jelentős része függ az emberi tevékenységektől. Illetve jelentősek azok a hatások, amik az ember nélkül is károsan befolyásolnák a területet. Ott van pl a leégett bugaci ősborókás épp mostanság lehetett olvasni róla hogy nem telepítik újra az erdőket hanem hagyják hogy a természet maga álljon helyre, igen ám de azt ne úgy képzeljük hogy leülünk váron 10-20-50 évet és újra minden olyan lesz mint rég. Hisz mi van ha a boróka helyett az akác, meg a fenyő jön fel a területen? Sokan azt mondják hogy nem gond (még az ökofrankó emberek közül is, pedig gond, nagy gond) Ezek a fajok nem őshonosak és nem élnek meg bennük azok a fajok amelyek miatt egy védett terület védett. Mi van ha a gyepen a kezelés teljes hiánya miatt a szintén invazív selyemkóró lesz az egyeduralkodó? Ezek már olyan kérdések amire a laikusok annyit mondanak hogy nem gond, zöld ez is zöld az is. De azért ez nem így van, hisz az ember által behurcolt fajok által kiszorított fajok nem tudnak odébb húzódni, hisz ott már az út van meg a település vagy a szántó. Régen is megvolt a természetes beerdősülési folyamat. És régen is dinamikusan változtak az élőhelyek, de akkor még az egyik helyről kiszoruló fajnak volt hova visszahúzódni, áttelpülni, mert azért ezek a változások nem hirtelen zajlottak le.

    Na de nagyon kezdek elkalandozni. Szóval maradjunk annyiban hogy amíg el nem jön az általános ökofrankó egyesült világkormány, addig szükség van a természet néha radikálisnak tűnő megőrzésére, de azért ha jól megnézi az ember a területek zömén nem a radikális természetvédelem dívik ma sem hanem az igen szelíd, hisz a természetvédelem a jelenlegi felállás mellett egy totális vesztes háború, és nem a természetvédők kezdték a harcot, mint ahogy sokan próbálják elhitetni. Olyan ez mint egy megszállás, amig tart addig gonosz partizán vagy, de ha sikerül a felszabadítás akkor majd te leszel a nemzeti hős (he-he-he, csak itt nem lesz felszabadítás) A természetvédelem csak arról szól hogy a pusztítást próbálják lassítani, hol kerítéssel, hol pufferterülettel, hol iskolaépítéssel, hol zöld agrártámogatással, hol csatornával, hol csatornabetemetéssel, vagy néhány – gerilla akcióban – elhelyezett homokzsákkal, vagy épp cikkírással, vagy bloghozzászóláson keresztüli hipnotizálással.

    A másik ok amiért én mindig arra próbállak inspirálni titeket hogy nézzétek a természet csodáit, mert ha most elbringáztok mellette, már lehet hogy nem lesz esélyetek látni azt. David Attenborough nyilatkozott egyszer arról hogy nem igazán szeret visszamenni azokra a helyekre ahol korábban a filmjeit készítette, mert nem jó látni ha terület azóta elpusztult és ez sajnos sokszor megesik (jut eszembe a nagy pihenésben nézzétek végig Attenborough filmjeit, és ti most épp olyan szerencsések vagytok hogy az abban látottak egy jelentős részét magatok is megcsodálhatjátok (ne az élet a fagyban-nal kezdjetek).

    Nem túl pozitív egy szakma a természetvédelem az biztos ha a hosszútávú jövőt nézzük, de ezért kell a jelenből kihozni a legtöbbet.

    Ti tanítsátok az embereket arra hogy ököfrankón éljenek és nyissátok fel a szemüket, én meg próbálok megőrizni valamit, hogy amikor felnyitják a szemüket még legyen mit nézni :D
    Igaz lehet élni tigris, panda, szarvasbogár, magyar gurgolya, meg nagy szikibagolylepke nélkül. De én szeretném ha a gyerekem olyan világban élne ahol még vannak ilyen furi élőlények.

    Na uff beszéltem (ui: azt írtad hogy belassultok szóval gondoltam lesz időd olvasni)

  17. Németh András
    október 21st, 2012 11:16-nél | #17

    @Arpi majd elfelejtettem ezt a fickót ismeritek? Magyar fickó, kint lakik Bangkokban, a neten iszonyat aktív, például amikor tavaly voltak a nagy árvizek arrafelé akkor ő tudósított az MTInek is mert egyébként annyi zagyvaságot hordtak össze hogy a nagyon. Akkor olvastam pár posztját, jó arcnak tűnik. Szerintem fussatok össze vele, ő lehet hogy tud nektek melót szerezni.

    http://thai.blog.hu/

    és most beleásom magam egy kicsit a thai nemzeti parkokba :) (ha esetleg rossz infókat fogok küldeni akkor bocsi, de én nemhogy nem álmodom angolul, de max két szót tudok így csak a gugli áldásos hatásának (amit kell lefordítja, de a fotók is sokat mondanak) köszönhetem hogy tudok böngészni a thai nemzeti parkok közt)

  18. Németh András
    október 21st, 2012 12:39-nél | #18

    Na két dolgot találtam hirtelen. Az egyik ha megindultok északra ahogy tervezitek akkor 100km után a főúttól 5-10 kilométerre van egy kis 44km2 es védett terület, ahogy nézem a fővárosiak kedvelt kirándulóhelye: http://www.thaiforestbooking.com/np_home.asp?npid=112&lg=2. A park központja 109km a főváros közepétől, szóval akár első éjszakai szállásnak ideális (koordináta: 14.438234,100.962614). Másnap egy délelőtti kirándulás és lehet haladni tovább (van kemping is: http://www.panoramio.com/photo/43431926)
    A másik örtlet ami beugrott az már kicsit komolyabb (de a látnivaló is): http://wikitravel.org/en/Khao_Yai_National_Park na ez már egy nagy nemzeti park. Az utiterved első 180km-ét ezzel a húzásommal egyből dobom és helyette ajánlok egy 280km-es szakaszt, 6-8 száz méteres fennsíkkal :) (az ágyból ez nem fársztó), de cserébe van kapsz egy nemzeti parkot kersztbe. itt van az útvonal: https://maps.google.hu/maps?saddr=2nd+State+Expy%2FSi+Rat+Urban+Network+Expy%2F%E0%B8%97%E0%B8%B2%E0%B8%87%E0%B8%94%E0%B9%88%E0%B8%A7%E0%B8%99%E0%B8%82%E0%B8%B1%E0%B9%89%E0%B8%99%E0%B8%97%E0%B8%B5%E0%B9%88+2%2F%E0%B8%97%E0%B8%B2%E0%B8%87%E0%B8%9E%E0%B8%B4%E0%B9%80%E0%B8%A8%E0%B8%A9%E0%B8%A8%E0%B8%A3%E0%B8%B5%E0%B8%A3%E0%B8%B1%E0%B8%8A+%E0%B9%82%E0%B8%84%E0%B8%A3%E0%B8%87%E0%B8%82%E0%B9%88%E0%B8%B2%E0%B8%A2%E0%B9%83%E0%B8%99%E0%B9%80%E0%B8%A1%E0%B8%B7%E0%B8%AD%E0%B8%87&daddr=14.384568,101.3510699+to:2256.+%C3%BAt&hl=hu&ie=UTF8&sll=14.40675,101.336517&sspn=0.386395,0.617294&geocode=FTwP0gAdQhz-BQ%3BFbh92wAdnX4KBikTbygjWTUcMTGD36w4l26N_w%3BFc765QAdfCcGBg&dirflg=h&mra=ls&via=1&t=m&z=9 Olyan mókás hogy ezt mint rövid linket kínálta fel a gugli.
    Fotókat meg itt érdemes nézegetni: http://www.panoramio.com/map/#lt=14.361355&ln=101.382008&z=4&k=1&a=1&tab=1&pl=all nyálcsorgatónak bringások az úton: http://www.panoramio.com/photo/67852737?tag=Biking%20around%20Khao%20Yai%20National%20Park%20in%202011 vagy ezt elefánt az úton: http://www.panoramio.com/user/905976/tags/Khao%20Yai%20Nationalpark a második kép

    De annak feltétlenül járj utána hogy úgy tűnik a Nemzeti Parkok fizetősek, és nem tudom hogy az is fizetős-e ha átbringázol rajta!

    hirtelen ennyi :)

  19. Németh András
    október 21st, 2012 12:59-nél | #19

    érdekes helynek tűnik még a Pa Sak gát és víztározó: http://en.wikipedia.org/wiki/Pa_Sak_Jolasid_Dam ez már nem természetvédelmi terület, de a partján körben futnak ki mellékutak, tehát eltekerni melette valami olyan lehet mint a Tisza-tó kör (csak teljesen más)

    módosítottam az előző módosításom :) https://maps.google.hu/maps?saddr=2nd+State+Expy%2FSi+Rat+Urban+Network+Expy%2F%E0%B8%97%E0%B8%B2%E0%B8%87%E0%B8%94%E0%B9%88%E0%B8%A7%E0%B8%99%E0%B8%82%E0%B8%B1%E0%B9%89%E0%B8%99%E0%B8%97%E0%B8%B5%E0%B9%88+2%2F%E0%B8%97%E0%B8%B2%E0%B8%87%E0%B8%9E%E0%B8%B4%E0%B9%80%E0%B8%A8%E0%B8%A9%E0%B8%A8%E0%B8%A3%E0%B8%B5%E0%B8%A3%E0%B8%B1%E0%B8%8A+%E0%B9%82%E0%B8%84%E0%B8%A3%E0%B8%87%E0%B8%82%E0%B9%88%E0%B8%B2%E0%B8%A2%E0%B9%83%E0%B8%99%E0%B9%80%E0%B8%A1%E0%B8%B7%E0%B8%AD%E0%B8%87&daddr=14.3845678,101.3510698+to:14.84393,101.1008068+to:14.887439,101.098925+to:14.9391202,101.080353+to:14.9614507,101.0805392+to:14.9867753,101.075919+to:14.996551,101.0741216+to:15.034833,101.077062+to:2256.+%C3%BAt&hl=hu&ie=UTF8&ll=15.111238,101.008301&spn=0.385145,0.617294&sll=14.989976,101.082373&sspn=0.048171,0.077162&geocode=FTwP0gAdQhz-BQ%3BFbd92wAdnX4KBikTbygjWTUcMTGD36w4l26N_w%3BFRqA4gAdBq0GBin3pqOIxXYeMTEhP-MKN5IBEw%3BFQ8q4wAdraUGBinTzT9mEXEeMTEhJ-MKN5IBEw%3BFfDz4wAdIV0GBimJI8u4-nEeMTFgpD2EVPsEEw%3BFSpL5AAd210GBilrxf9PDm4eMTFwfz2EVPsEEw%3BFReu5AAdz0sGBikr0gBMe24eMTEBQz2EVPsEEw%3BFUfU5AAdyUQGBikjWiucgG4eMTFxQj2EVPsEEw%3BFdFp5QAdRlAGBil_2aoErG4eMTFQ3DyEVPsEEw%3BFc765QAdfCcGBg&dirflg=h&mra=dpe&mrsp=7&sz=14&via=1,2,3,4,5,6,7,8&t=m&z=11

    érdekesség hogy nyugati oldalán van egy vasútvonal ami a gugli alapján elég hosszú szakaszokon a tóban halad

  20. december 9th, 2012 15:11-nél | #20

    Sukur (bele telt fél napomba mire megtaláltam) beíratva 2évre, pipa! hiába kerítettem elő az angolul jól beszélő -amúgy rohingya- főnökét, meg más idősb s tekintettel bíró őslakost, kitudja mire költik. De nem féltem én őt. Nézd meg a legsikeresebb embereket! Kb. mind megszakította a tanulmányait, rossz tanuló volt… Ami fontos, az ami belül van! Sok esetben az iskolában nevelik ki az emberből azt amit még őriz az EGYSÉGBŐL is… Na ez hosszúra nyúlna, szóval lehet az egészből az lett, hogy legalább kajára nem lesz gondja a családnak egy darabig, az sem kis dolog. Basszus alig fértem be a “kecójukba” Fodrász sajnos zárva volt (fél napig nem is tudta senki -még Sukur sem- miről beszélek, a kézzel-lábbal a süketnéma fodrász elpantomimezése ahhoz vezetett, hogy Sukur fülvédőt akart velem vetetni :) ) Árpikám! A szigetet nem tudtam körbe futni helyetted, mert kicsit elmérted a távot, én meg másfél év után bekezdtem rendesen még Cox’s Bazarban a süppedős homokban meztélláb két egymást követő nap, szóval most úgy fáj a vádlim, mint kb. egy marathon után sem :) De elszaladtam a végéig meg vissza(kb 50perc.) A Dream Night-ot elkezdték tényleg dream árban mérni, 1500ról indultunk ott is, de 800nál alább nem is mentek, így egy kb ugyanolyan, de még eldugodtabb, ám a pálmák takarásából a tengerre néző bungallót sikerült 400-ért :) Menekülni nem kellett Alcatrecből, szép idő volt :)

  21. Mohán Valéria
    február 1st, 2015 16:01-nél | #21

    Mint a mesében: Sukurnak két évre kifizetve a tandíja! Ennek nagyon tudok örülni. De még sok millió Sukurhoz hasonló tehetségű és sorsú gyerek él Bangladeshben, meg szerte a világon. Ami nagyon lehangoló az útinaplót olvasva, hogy teljesen kilátástalan a jövőjük. Boldognak látszanak? Mert fogalmuk sincs milyen nyomorban élnek. Nem egy hónapra kellene kipróbálni, hanem azzal a tudattal dolgozni ott az idilli környezetben, hogy egész hátralévő életedben ezt fogod csinálni.

  1. május 15th, 2014 09:09-nél | #1