Bejárat > Ázsia, Malajzia > Penang, Georgetown – Ahol nem álltunk meg letelepedni és dolgozni

Penang, Georgetown – Ahol nem álltunk meg letelepedni és dolgozni

Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Visszatérve Alexhez a tengerparti kitérő után: az új, készülő hostelben a szobák árai úgy lesznek kitalálva, mint a helyjegyek a fapados repülőkön (ha már csak egy van, az drága, ha mind üres, olcsó), és lesz egy nagy közös helyiség, ahol a CS bulik lesznek, de úgy, hogy bárki hozhat kintről is ételt italt, noha azt a szállóban is meg lehet majd venni. Sokszor nem találjuk helyesnek, amikor a CS-t keverik a pénzes szálláslehetőségekkel, de ez a módja még nekünk is tetszik, hiszen nem arról van szó, hogy a CS-n/WM-en keresztül horgásznak vendégeket, hanem arról, hogy a fizetős, egyszerű hátizsákos utazókkal ismerteti meg a Couchsurfing-et, és egy bulizó helyet teremt. Persze nyilván pénzt is fog a végén keresni az egésszel, de nem arról van szó, hogy a CS profilját használja fel reklámra. Hanem a bulikat! :) …és ez azért marad fair, mert ezek nyílt bulik maradnak és nem muszáj helyben megvenned hozzájuk az étel-italt.

Az autómosóban mi a hátsó irodahelyiséget kaptuk meg lakhatásra, és ez nagyon bejött nekünk. Főleg, miután megtudtuk, hogy Alex bangladesiekkel dolgozik. Szinte örömmámorban törtünk ki, köszöntünk, szóltunk hozzájuk bengáliul, énekeltük nekik a Bondu Tin Din-t, és meséltünk nekik az országban ért élményeinkről, soroltuk a helyeket, ahol jártunk. Ők egyébként mind Khulnából valók, náluk is jártunk. Sajnos pont ekkor egy szomorú dolog is történt Bangladesben, ekkor dőlt össze Dhakában az a gyárépület, amely már a tragédiát megelőző nap is repedezett. Annak ellenére, hogy a felelőst már figyelmeztették a repedésekről, az nem cselekedett, bevezényelt mindenkit dolgozni, hiszen a termelés nem állhat le! Az épület másnap összedőlt, több, mint ezer ember halt meg, emberünk menekülőre fogta, de Kalkutta mellett az indiai határnál elkapták. Ha szerencséje van, akkor a rendőri szervek kapták el, és nem a lakosság, így megússza egy életfogytiglannal meglincselés helyett.

Visszatérve a találkozásra, jó volt bengáliakkal lenni, hiába csak egyszerű kocsitakarító alkalmazottak voltak, egyszerűen jó volt újra beszélgetni velük kicsit, bengáliul szólni. Olyan volt, mintha régi barátokkal találkoztunk volna, olyanokkal, akikkel anno különleges időket éltünk meg együtt. Persze ők ezt nem érezték, csak azt látták, hogy Alex két új barátja nagyon örül nekik és már járt az országukban is és kicsit beszéli a nyelvüket, de nekem még az emlékek mellett illatok és ízek is visszajöttek egy kicsit általuk. :) Banglades nagyon messze volt attól, hogy fenékig tejfel legyen számunkra, de az is holtbiztos, hogy nagyon nagy hatással volt ránk, és nem akármilyen fejezete volt az utazásunknak. :) …és lám, már tudunk mosolyogni is rajta.



Fogvívódás!

Penangban végül egy teljes hetet maradtunk, mert amikor megemlítettük Alex-nek a fogproblémámat, ő elmesélte, hogy még Indonéziából és Szingapúrból is ide járnak fogorvoshoz és ő tud egy nagyon jó, megbízható, olcsó és jól dolgozó kínai fogorvost. A kínai most ne tévesszen meg senkit, a föld ezen vidékén a kínaiak a szorgalmat (és a szorgalommal kézen fogva járó minőséget, szaktudást, stb-t) testesítik meg. Ezeket meghallva levelezésbe kezdtünk Kláráékkal Balin, hogy megtudjuk, ott mennyi a gyökérkezelés, és közben mi magunk is elmentünk itt a fogorvoshoz. Az első látogatás szinte ingyenes volt, csak a röntgenért kellett fizetni, mert az egyik fogkeféket és fogkrémeket forgalmazó márka kampánya révén a vizsgálat ingyenes volt ebben a hónapban (2013. áprilisa), így Zitát is és engemet is ingyen vizsgált meg a fogorvos, és a végén még egy rakás fogkefét, fogkrémet és fogselymet is kaptunk. Zitának egyébként kutya baja, és adja az ég, hogy majd a gyerekeink e téren az ő génjeit örököljék! Az én fogam pedig, ami Thaiföld végén begyulladt, hát az viszont tényleg odavan, valóban gyökérkezelni kell – mondta a röntgent látva a doki. A gyökérkezelés egy-két hetet vesz igénybe, de ezt pontosan csak azután tudja megmondani, ha elkezdte. Az ára 1000 ringgit, vagyis 75000 forint. Ha csak „ideiglenes megoldást” kérünk és nem a teljes gyökérkezelést, az 100 ringit, vagyis csak 7500 forint, de ez utóbbi megoldásnál nagyobb az esély rá, hogy újra begyullad az egész.

Klári nagyon rendesen utánajárt egy hétvége alatt, és megtudtuk tőle, hogy Balin a gyökérkezelés 200 ezer rúpia, vagyis kb. 40 ezer forint, de a minőség állítólag Malajziában jobb. Ez utóbbit nehéz megítélni, hisz nincs összehasonlítási alapunk. De végül mindent összegezve és egy hétvége alatt végiggondolva abban maradtunk, hogy kerül, amibe kerül, csináltassuk meg itt, hisz jobb ezt minél előbb és minél biztosabban letudni. Ha pedig valóban még így is van rá esély, hogy újra begyullad, akkor azt is jobb, ha még Ausztrália előtt teszi, és akkor ki lehet húzatni, vagy akármi, mielőtt még tényleg több százezret rá kéne költeni egyetlen fogra, ami számomra teljességgel nonszensz. Mert Ausztráliában aztán végképp elszabadultak az árak, ott egy ilyen művelet árához simán még egy nullát hozzá lehet tenni jobbról, ami akár az utunk végét is jelenthetné. Szóval jobb ezen túl lenni, és noha a 75 ezer forint az eddig büdzsénk alapján kb. 2 hetet jelent a nászutunkból, ezen úgy véltük, most nem szabad spórolnunk. Ez nem volt könnyű döntés, de végül meghoztuk.

Közben én persze próbáltam ehhez is pozitívan hozzáállni, bármennyire is fájt a zsebünkből hamarosan kikerülő két heti betevő. Örültem, hogy olyan helyen vagyunk, ahol sok jó arc vesz körül minket, ahol sok szép felfedezni való van (a város, a sziget és környéke!), és ahol ingyen tudunk lakni. Volt íróasztalom és volt hozzá internet és wifi is. Ekkor írtam meg két cikket az Over magazinba amelyek majd az elkövetkezendő két számban fognak megjelenni (Indiáról és Pakisztánról, a KKH-ról, csak még a sorrendet nem tudjuk), és ekkor írtam az Origo-ra is ezt a cikket, mert amikor említettem e-mailbe a szerkesztőnek, Gaál Csabának a történetet (örvendve, mondván, hogy akkor most lesz időm Nekik cikkeket írni), ő azzal az ötlettel állt elő, hogy írjak cikket ezekről a dolgokról, vagyis hogy hogyan éljük meg és hogyan oldjuk meg a betegségeket egy ilyen, most már lassan több éves, világ körüli utazás alatt. Összességében tehát végül a három cikk után már közel annyit fogunk kapni, amennyibe a gyökérkezelés került…. Került volna, ha megtörtént volna! Most képzeljétek el, mennyi vívódás volt bennem, bennünk előtte, és amikor a fogorvos felnyitotta a fogam és megkezdte a kezelést, kiderült, hogy olyan kacskaringósak a gyökereim, hogy ő azt nem tudja megcsinálni. Közben leesett, hogy ez volt a gondja az üzbég fogorvosnak is, ő is nekikezdett, ugyanennek a fognak, hogy gyökérkezelés, aztán végül az nem lett belőle, csak valami egyszerűbb tömés. Ó te jó ég, hatalmas, hajlékony tűkkel a fogamban röntgent készítettek róla. Ha e bejegyzés megjelenéséig elküldi nekem a fogorvos még e-mailben ezt a felvételt, akkor kiteszem ide, ha nem akkor csak a zárt fogamról készültet. Szóval a vége az egész történetnek az lett, hogy ezekkel a tűkkel a fogamban, az érzéstelenítéstől zsibbadt arccal és csorgó nyállal a székben közölte velem a fogorvos, hogy speciális eset vagyok, és ő ezt nem tudja folytatni, ehhez specialista kell, mikroszkóppal meg spéci műszerekkel. Van egy kollégája KL-ben („Ké-El” – Kuala Lumpur, így mondják itt a helyiek), aki csak ilyeneket csinál és csak erre van specializálódva, nála 2500 ringgit egy gyökérkezelés, de ő frankón megcsinálja és mindössze egy-két nap alatt. Az ár hallatán (225 ezer forint) majd lefordultam a fogorvosi székből, még így az érzéstelenítéssel is… Azt az érzést, hogy ez elvehet másfél hónapot a nászutunkból, nem tudta elnyomni a lidokain. A doki ezt látta rajtam, és erre egy másik megoldást ajánlott, mégpedig, hogy amennyire tudja, kitisztítja a fogat, és betömi egy olyan anyaggal, ami kiöli az ideget, majd szépen lefedi az egészet. Ez jobb és biztosabb megoldás lesz, mint az előző üzbég, ami másfél évig tartott ki gyulladás nélkül, de nem olyan jó, mint a teljes gyökérkezelés. És ír fel antibiotikumot is, meg fájdalomcsillapítót, így ha Ausztrália közepén tör rám újra a fájás, akkor le tudjuk nyomni ideiglenesen, amíg egy olcsóbb országba nem érünk, mondjuk valahol Dél-Amerikába. Ezt ő így mondta, ahogy most írom, nem én egészítettem ki a magunk történetével. A doki amúgy tényleg nagyon profinak tűnt, patyolat tiszta, steril volt minden, még a fogorvosi lámpa fogójára is minden páciensnél külön fóliát tekertek… :o és persze jót mulattak az általam mesélt történeten, amelyben egy pakisztáni fogorvos mobiltelefonnal világított be a számba. Az a történet egy másik fogamról szólt, az egyetlen egy, még magyar doki által teljes egészében gyökérkezelt fogról, ami azóta nem gyulladt be. Ja, és ennek a történetnek a vége: 100 ringgit a kezelés, 40 ringgit a második, tűs röntgen, ami remélem még meg van neki és el tudja küldeni e-mailben.



Úton lenni boldogság – megállni hülyeség! :D

Bocsánat a hosszú fogas kitérőért, tudom, hogy ez többeteket talán untatott, de nekünk ez egy nagy dolog volt ott akkor. Miközben azon törtem magam, hogy most lehet, hogy itt kell majd töltenünk akár heteket is a gyökérkezelés miatt, a cikkírásokon túl is gondolkodtam azon, hogy hogyan fordíthatnánk ezt az időt minél inkább hasznossá. Alex-el futottunk épp együtt fel az otthona feletti 200 méter magas domb tetején lévő templomhoz, amikor futás alatti a beszélgetésünk közben elhatároztam, hogy megfrissítem a CV-met (az önéletrajzomat) és lefordítom angolra. Ezen már többször, több helyen gondolkoztunk idefelé, de végül egyik hely sem tetszett annyira, amikor odaértünk, hogy ebből valóban tettek legyenek. Végül itt sem lettek ebből tettek, mert aztán a doki hamar lerendezett és nem kellett itt maradnunk heteket, és közbe mi is meggondoltuk magunkat, noha Georgetown mind a kettőnknek nagyon tetszett Zitával, és kezdetben a gondolat is, hogy itt letelepedjünk fél vagy egy évre.

Ezt a gondolatunkat akkor nem is közöltük az otthoniakkal, mert kiverte volna a frász anyáinkat, hogy az így is az eredetinél hosszabbra húzódó távollétünk még tovább tart majd a külföldi munka miatt. Tudom, ez talán önteltség, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha szépen kikerekíteném a CV-met és odatenném magam, akkor találnék itt is Cisco-s munkát, és a megélhetésünk után is maradna mit félretenni a fizuból. De… De élveznénk-e, és megérné-e? Tudom, hogy a következő sorok után nagyon sokan bolondnak fognak nézni, de akkor is leírom. Mivel igen közel voltunk hozzá, hogy elinduljunk ebbe az irányba, igen komolyan beleéltük magunkat, hogy milyen lenne itt letelepedni egy kicsit. Felidéződtek bennem azok az álmok, amikor otthon voltam álmomban, de a valóságban már ezen az úton. Az álomban hamar rosszul kezdtem érezni magam, és vagy kerestem a helyem és az utam (ezt az utazásunkat), vagy magában az álomban is elindultunk álmaink (valóságos) utazására. Aztán mindig felébredtem valami ismeretlen helyen egy az otthonunktól távoli országban Zita mellett, és konstatáltam, hogy jól van, minden rendben van, az igazi, jó úton vagyunk, ahogy azt megálmodtuk. Mind a ketten nagyszerű családot, jó életet, remek barátokat hagytunk otthon. Szeretem Magyarországot, szeretem a szüleimet és Kati nénit, a Világ Legjobb Anyósát (C), a barátaim, a közös bringázások, tájfutóversenyek, mindennapi futások és a téli sítáborok pedig mind nagyon hiányoznak, de nem lenne jó, ha egyszer csak most véget érne ez az út. Ha valamiért a sors így hozza, akkor persze el kell majd fogadnunk, de erre most nem koncentrálunk. Viszont ha nem lenne jó most egyszeribe otthon lenni, miért lenne jó máshol? Mert több pénzt keresnénk? Mert más környezetben lennénk? Máshogy nem tudnánk megkeresni az ehhez az álmaink utazásához szükséges elegendő(!) pénzt? A válasz az, hogy igen, máshogy is meg tudjuk keresni ezt a pénzt. És nem lenne jó megszakítani ezt az utazást, nem lenne jó még egy évvel később látni csak újra a hazánkat, a családunkat, és a barátainkat, hogy a családalapításba most bele se menjünk (mert ugye egy nászút után hagyományosan az szokott következni, nem igaz?). Elképzeltük, hogy milyen lenne letelepedni itt Penang szigetén, kivenni egy kis lakást, és olyan életet élni, mint a többség. Hétfő-péntek reggeltől estig munka, aztán két nap mást csinálunk. De nem megyünk sehová, egy helyben leszünk, nincs meg a végtelen szabadság, nincs meg a feeling, nincs felfedezés, nincsenek új országok, új tájak és nem utolsó sorban egy évvel később érünk haza. Megéri ezért? Oké, lesz elég pénzünk az út befejezéséhez, nem kell majd Couchsurfing-et használnunk, annyit sátraznunk, bekérnünk magunkat udvarokba, kertekbe, templomokba, nem muszáj majd annyi cikket írni, és nem kell majd lesni, keresni a legolcsóbb ételeket. Csakhogy mi szeretünk a helyi emberek közelében lakni, sose éreztük még, hogy reggel a búcsúzkodáskor úgy vannak velünk, hogy na végre, lelépnek ezek a csóró csavargók, és mi is mindig örültünk az új találkozásoknak, legyen szó spontán dologról, CS-ről, vagy Warmshowers-ről. Ugyanígy cikkeket írni is nagyon jó, és abszolút nem csak azért, mert kapunk értük egy kis pénzt, hanem azért, mert így tágabb körökkel is megoszthatjuk a világ nagyszerűségét és a világlátásunkat. Nem csak a kerékpározás, hanem az alacsony büdzsénk is megszépíti az utazásunkat. Sok barátot, élményt és találkozást köszönhetünk annak, hogy kis költséggel utazunk.

Rengeteg dolog volt a mérleg két nyelvén, és végül az győzött, hogy megyünk tovább. Az is megfordult bennünk, hogy ha még Zita is találna valamit, és nekem igazán jól fizető melót sikerülne találni, akkor még talán otthonra is maradna, és tudnánk venni valami földdarabot valahol a Budapest-Vértesboglár-Nadap háromszög környékén. De aztán eszembe jutott, amit Andree mondott, hogy most ne tartsunk sok pénzt magunknál, és aztán még ezt a helyzetet is elképzeltem, és utálni kezdtem magamat a gondolat miatt. Félredobnánk egy évre az álmunkat, az életet, amit megálmodtunk és megvalósítottunk, úgy ahogy nekünk tetszik, csupán azért, hogy több pénzt keressünk? Pont, amikor már kezdtünk majdnem anyagilag önfenntartóvá válni? Nem pénzt keresni indultunk el erre az útra. A pénz csak egy eszköz az álmunk megvalósításához, de nem az a cél, nem szabad, hogy az legyen a cél.

Ha egy lyukas garas sem lesz majd a zsebünkben, amikor átlépjük újra a magyar határt, én akkor is nagyon-nagyon, végtelenül boldog leszek, ha közben tudom majd, hogy végigcsináltuk, úgy ahogy mi kigondoltuk, elterveztük és továbbálmodtuk út közben ezt az egészet. Az, hogy utána mi lesz, már egy következő történet, de ez most maradjon kerek. És kerek maradhat úgy is, hogy Ausztráliát a bringázás közben végigkampányoljuk, hogy népszerűsítsük a következő, remélhetőleg angolul is megjelenő naptárunkat, előadásokat tarthatunk egy kitett kalappal, folytathatjuk a cikkírásokat is, és talán a MagNet Bank is tovább támogat majd minket három hónapnál. Ezek a gondolatok már mindjárt jobban tetszettek nekem.

A pénz is csak egy éppolyan akadály, mint bármelyik homok- vagy hóvihar, hegymenet vagy szembeszél, ami ezen az úton már annyiszor szembejött velünk – meg fogunk tudni vele birkózni! Ez is csak egy újabb kihívás a sok közül, és nem kell, hogy térdre kényszerítsen minket, nem kell, hogy emiatt megálljunk, kellő odafigyeléssel, tudatossággal és akarattal, tettel nem lesz továbbra sem anyagi akadálya az utunknak. Másért meg nem látnánk értelmét hosszabb időre megállni, annál, mint amennyi a cikkek megírásához és egy komoly naptárkampányhoz elegendő. És lehet az a kampány egy „road-show” is! Amíg élvezzük, és adunk vele, addig minden frankó. :)

Szóval láthatjátok, hogy végül nem csak a fogammal vívódtunk meg, hanem annál sokkal nagyobb kérdésekkel is. Úgy érzem, végül jól döntöttünk, és azt is tudom, hogy talán nagy bátorság volt mindezt most betűbe vetni, mert most majd megkaphatjuk, hogy megvetjük a pénzt, vagy elkényeztetett minket a sors, hogy így gondolkodhatunk, és nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és megragadni minden lehetőséget a pénzkeresésre… Ez egyébként igaz. Rettentő szerencsések vagyunk. Számomra az, hogy utazunk, és új emberekkel, kultúrákkal ismerkedünk meg és ilyen élmények érnek minket, többet ér, mint annál több pénzt keresni, mint amennyi ehhez az utazáshoz épp szükséges (mondjuk ki, ha még nem számoltátok volna ki: havi 150 ezer forintot). Pénzt, ha elég ügyes és kitartó vagyok hozzá, még később annyit kereshetek a hátralévő életemben, amennyit nem szégyellek, és hála a bankoknak és ennek az őrült világrendnek, annál még többet el is költhetnék, de ilyesmi nem jár az eszemben, mert nem sok módját tudom elképzelni a boldogabb életnek a jelenleginél. Most élünk, ez a nászutunk, egyszer van ilyen az életben, meg kell hát élni a lehető legszebb módon.

Igaz, a döntéshozatalunkban őszintén meg kell mondjam, nem volt „tie-braker” szempont, de a történetünk pozitív oldalához az is hozzátartozik, hogy mindezt még meg is oszthatjuk, és inspirálhatunk vele másokat. Ez is nagyon-nagyon fontos! Hogyan teremtenénk többet a világban? Ha megállnánk pénzt keresni és hálózatot építeni, vagy ha továbbmennénk azzal a lendülettel, ami most bennünk van? Ami ki tudja, hová veszne el egy év alatt, (ha egyáltalán kibírnánk ennyit egy helyben, távol az otthonunktól) nem akarnánk-e a végével inkább hazamenni és gyerekeket vállalni? Jobb, ha ez a történet kerek marad, és folyamatos. :) Ezt a döntést egyébként nem volt könnyű meghozni, bármennyire is egyértelműnek tűnik a helyes út így most utólag leírva. Mindaddig, amíg teljesen komolyan el nem képzeltük magunkat letelepedett, munkahelyen dolgozó életet élni (egy amúgy világszinten is nagyon jó helyen, itt Georgetown-ban), addig nem éreztük, hogy most nem vágyunk erre.



Georgetown

Annyit írtam a penangi kálvárinkról, hogy magáról a városról és az ott történtekről nem is meséltem. Na de majd most! :) Nem csak Alex, hanem John is nagyon jó barátunk lett a szigeten, őneki is írtunk Warmshowers-en, és meglepődtünk, amikor Couchsurfing-en írt vissza. Mindkét rendszeren regisztrálva van, de amikor mi ott voltunk, akkor épp nem volt hely a lakásában, ami a biciklikkel együtt nekünk már amúgy is túl kicsi lenne. Viszont találkozni nagyon szeretett volna velünk, igaz, én az első alkalommal eleinte kicsit bugos voltam. A busz, amivel Alextől terveztünk bemenni a városba, kb. egy órán át egyáltalán nem jött, aztán pedig a sofőrök és az utasok félreérhették a desztinációnkat, mert nem a jó helyen szálltunk le és még sétálhattunk bent a városban újabb fél órát, mire megtaláltuk a barátainkat. Ezek után nekem beletelt vagy egy órába, mire újra feloldódtam. :) És ehhez még alkohol sem kellett, nem ittunk ezen az estén semmit mert Malajziában nagyon drága az alkohol. Az is csoda, hogy nyíltan kapható, hiszen egy muszlim országban vagyunk. :) Igaz, csak 70%, de akkor is. Egyik este pedig ingyen vacsoránk volt, na ekkor viszont már lecsúszott néhány olcsó, híg vietnami import sör, ugyanis ez is ingyen volt. A kormánypárt kampányolt, igaz barátaink nem rájuk szavaztak és végül egyedül itt az országban nem is ők nyertek, de azért a hatalmas sátorban mindenki ingyen ehetett-ihatott.

Egy másik napon, Alex egyik másik vendégével és az ő barátjával kimentünk a sziget ÉNY-i csücskében található nemzeti parkba, túrázni egy kicsit. Ide a kapunál regisztrálni kellett, de pénzbe csak a Canopy Walk került, a dzsungelben egy helyen a fák közé kifeszített keskeny (de magas korlátos!) lengőhidakon való séta. Ez nagy élmény volt, ahogy aztán a mezítlábas trekking is a part mentén a Monkey Beach nevű helyig. Visszafelé hajóval mentünk, bár eredetileg mi nem így terveztük, csak az útitársaink, de aztán beláttuk, hogy jobb, ha mi is a motorcsónakkal megyünk vissza a park bejáratához, mert ha még vissza is kéne sétálnunk ebben az irdatlan, nedves hőségben, ami a dzsungelben van, biztosan használhatatlanná pusztulnánk az egész nap teljes hátralévő részére. Annyit megért nekünk a fejenként 10 ringgites (alkudozás után) motorcsónakozás hogy ez ne történjen meg. Főleg, hogy visszaérve egy nagyon finom utcai ebéd után nekünk még haza is kellett tekerni kb. 12km-t a dimbes-dombos parton. Ekkor egy nagyon durva dugón hajtottunk keresztül. Mind a két irányba több kilométeres sor volt az úton, sok száz autót leelőztünk, mert a rendőrök helyszíneltek egy fára felkenődött autónál és egyszerre csak egy sáv volt járható az is csak részlegesen. Szegény lakótársunk órákkal később ért vissza, jobban megfáradva, mint mi a bringázás után.

Erről jut eszembe, én egy vasárnap is elmentem bringázni. Előző este a szállásunk mellett lévő „Food Court”-ön (vagyis egy piacszerű, körben kis éttermekkel, középen asztalokkal teli udvaron) találkoztunk három bringással, és ők mondták, hogy másnap csinálnak egy vágtát a víztározóhoz és vissza. Megbeszéltünk egy találkozót a közeli buszmegállónál, de aztán ők nem jelentek meg, csak néhány tucat másik bringás. Így végül odafelé egyedül, visszafelé már a gát tetejénél szerzett, ott pihenőt tartó új barátaimmal tekertem, köztük volt egy talán 10 éves forma kissrác is, aki egy a testéhez és a korához képest őrült nagy és őrült profi országútit hajtott.

Alex is szorgalmazta a kerékpározást, igaz, csak számunkra, mert ő pár hete valamilyen sérülést szerzett, amivel ekkor még nem bringázhatott. Zita pedig még túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen „fun-ride”-okra menjek, pusztán a móka kedvéért, így ekkor ő még nem jött. Nem is maradt ki sokból, hiszen később még végigjártuk majdnem végig ugyanezt az útvonalat, amikor a nemzeti parkhoz mentünk ki a vaslovakon.

Utolsó nap, a komphoz visszafelé menet – és így utólag már sajnáljuk, hogy csak ekkor -, néztük meg csak a belvárost, ami nagyon hangulatos és sokszínű. Van egy utca, ahol szinte egymás mellett van a keresztény templom, a kínai buddhista templom, és a mecset. Aztán voltak ezek a falrajzok, amelyeket állítólag egy orosz fickó festett fel a város különböző utcáiban lévő falakra és kapukra. Az utcai művésznek indult történetből mára a város egyik fő látnivalója lett, ami már csak azért is nagyszerű, mert ha az ember kitűzi magának, hogy az összes ilyen falfestményt felkeresi (ahogy mi is tettük, spontán, egy akkor ott kapott térkép alapján), közben bejárja a belvárost és annak legtöbb egyéb más nevezetességét is. Ezeken a rajzokon kívül sok a város vagy az adott környék és utca történetét elmesélő vasrajz is ki volt szerelve a falakra. Ezekről távolról ránézve azt hihette az ember, hogy a falra vannak rajzolva, erős feketével, de valójában feketére festett vasrudakból volt összekovácsolva az egész, de úgy, mintha valaki hirtelen odafirkálta volna őket, miközben valójában óriásiak voltak, és 10cm-re a fal elé voltak felszerelve.

Mikor ezeket a Street Art-okat keresgéltük az utcákban, belefutottunk egy helybe, ahol rengeteg riksa állt, köztük néhány igen cifrán volt feldíszítve, és még zenélt is.

A hajó előtt még egy kanyart tettünk a „Little India” nevű negyedben is, ahol találtunk egy nagyon jó kis dószázót, ami egy tízórai kókuszos dósza (emlékeztek, a rizslisztből készült vékony lepény, amit egyszer balesetből mi is elkészítettünk palacsinta helyett) erejére visszarepített minket Indiába.

A különbség csak az volt, hogy itt minden higiénikusabb volt, és picit drágább, de ez az árkülönbség bőven megérte azt, hogy nem volt mocsok, zaj és por, és nem akart nekünk senki sehol semmit eladni minden méteren háromszor. :) Tehát, Kedves gasztroturista olvasók! Ha indiai ételre vágytok de Indiába nem utaztok el, Malajzia a Ti helyetek! Mi ott jártunk három hónapot, és kijelenthetjük, hogy Malajzia indiai éttermei autentikusak az eredeti indiai feelinghez, mind a konyha, mind pedig a kellemes indiai hangulat, az indiaiak közvetlensége és barátságossága terén. És fontos kiemelni a kellemeset! Mert itt mindebből csak a kellemeset kapod meg, nem jár melléjük az Indiában amúgy mindenütt jelen lévő káosz és őrület, ami ott a szubkontinensen könnyen megmérgezheti az egészet. Malajzia lakossága egyébként 5%-ban indiai, és ők nagy előszeretettel nyitnak éttermeket szerte az egész országban. De a lakosság diverzitásáról és az abból következő jóságokról és nehézségekről majd legközelebb mesélek, ha odaértünk Ipoh-ba a következő városunkba, ahonnan úgy terveztük, hogy fölkerékpározunk majd a híres Cameron Highlands nevű helyre, de ez már csak a következő utáni történet lesz. :)

Georgetown nagyszerű hely, minden vívódás (de nem is volt igazi vívódás, igazából felszabadító érzés volt minderre rájönni, és megerősödni abban, hogy helyes úton járunk) és fogprobléma ellenére nagyon jól éreztük magunkat itt, amiért külön köszönettel tartozunk Alexnek és John-nak! Köszönjük! :) Mindennek egyébként másfél hónapja lassan (2013.04.21-től 05.01-ig voltunk itt), és a fogam azóta teljesen rendben van, reméljük ez már így is marad, ha nem is az út végéig, de legalább Dél-Amerikáig. Jobban teszi, ha nem rendetlenkedik, mert különben még megszabadulok tőle. Ez nem zsarolás, csak tényközlés! :)



Ráadás: Szülinapok

Georgetown-ban voltunk, amikor Zita nővérének, Ildinek a szülinapja volt április 28-án. Zita ötletére az alábbi kis köszöntő videót készítettük neki, amikor egyik nap a közeli Food Court-ben vacsoráztunk. Egyébként ekkor találkoztunk össze a kompon megismert barátunkkal is újra, teljesen véletlenül. :)

Aztán pár héttel később nekem volt szülinapom, ráadásul a harmincadik! :) A rengeteg köszöntés között (amiket ezúton is nagyon köszönök!) Ildiéké a kutyaiskolából nagyon egyedi volt.

  1. június 13th, 2013 19:58-nél | #1

    A következő leírást találtam a rákokról, amelyek az élelmüket nyerik ki a homokból és “melléktermékként” hagyják vissza a homokgolyókat.

    Jó utat,hátszelet !

    http://en.wikipedia.org/wiki/Sand_bubbler_crab

    • Arpi
      június 17th, 2013 17:24-nél | #2

      Köszi a kisrákos infót, közben már mások is megírták FB-on, hát eszméletlen, hogy nem gondoltunk rá, hogy eszik! :)

      Közben még gondolkodtam és rájöttem, hogy a mérleg azon nyelvéről nem sokat írtam, amit végülis nem választottunk. Pedig azért ott is vannak jó dolgok, és ezek is megérdemlik, hogy megemlítsem őket:
      - azért az az egy év külföldön való munka nem mutatott volna rosszul az önéletrajainkban, nagyon nem :)
      - tapasztalatszerzésnek sem lett volna utolsó, milyen az IT egy másik országban, hogy mennek ott a dolgok, új projectek, új kollégák, biztos rengeteget tudtam volna tanulni…
      - ha nem a lehető legkisebb garzonlakást vettük volna ki, vendégül is láthattunk volna más utazókat ezalatt az idő alatt
      - Malajziában (a borneoi részen) gyönyörű és olcsó búvárlehetőségek vannak
      - jobban megismertük volna az országot egy év ottlét alatt

      Mindezek mellett most mégsem érte volna meg egy évet egy helyben dekkolni és ezzel kettétörni ezt a “once in a lifetime” utat. Reméljük, sikerül enélkül is összehozni a zsozsót, hogy be tudjuk fejezni az utazást. Én azon leszek! :) Külföldön dolgozni pedig azután is el tudunk menni, hogy hazaértünk… de nem hiszem, hogy fogunk ilyesmiben gondolkodni… majd meglátjuk, ez még messze van! :)

  2. Olivér
    június 18th, 2013 08:04-nél | #3

    Érdekes és szomorú olvasni bangadesi gyáromlásról a ti szemszögetekből is. Mikor olvastam róla a magyar sajtóban anno, egyből eszembe jutottatok, hiszen arról az országról közelebbről csak általatok hallottam. Sajnos az általunk megszokott szabályozás hiánya (az hogy ott “történnek” a dolgok) ide is vezethet. Attól tartok nem az utolsó ilyen eset volt ez arrafelé. :( Persze biztos vannak ott is biztonsági előírások, de ha felelős emberekbe túlzottan bele ivódik ez a szabályok “rugalmas” kezelése, akkor előfordulhat ilyen. Főleg akkor, ha az adott felelősben még túlzott pénz iránti vágy is van, agy meg nincs.

    Egy ideje sikerült utolérnem titeket az olvasásban, igy biztos fogok kommentelni is, ha olyan van. Az indulásotokkor még követtem a blogot, de aztán valamiért elmaradt. Úgy látszik az addiktív hatás nálam később jelentkezett. Nemrég sikerült beérnem a azt a kemény tempót, amit Árpi a betűvetésben diktál. :) A videókat nem is mindig néztem, így biztos kimaradt ez-az. Egy ideig egy Nokia 6103-ról olvastam a bolgot (miután földhözvertem az okostelefont), ezzel asszem megnyertem a “ki olvassa legbénább kütyüről a blogot” nemlétező versenyt. (Mondták már, hogy addiktív a blog? :))

    Árpi, néha kapsz tartalmi kritikákat a bloggal kapcsolatban. Kérlek ne változtass nagyon! Ez így a jó. Igen hasznos (pl. a bringásoknak és hoszabb túrát tervezőknek) és olvasmányos.
    Olyannyira, hogy elő is kerestem a kb. 16 éve hasonló körülmények közt (szállásra bekéretőzés, sátrazás, flakonból fürdés) megtett Róma oda-vissza kerékpártúrán írt foghíjas naplómat, hogy újra olvassam. Most, hogy beértem a ti útinaplótokat, jöhet az is.

    Még annyi, hogy volt / van bennem egy para, a költségvetésetekkel kapcsolatban. A Magnet bankos jóhír után megszűnt egy kicsit, de most hogy írtad, hogy az csak 3 hónap, így megint visszatért. Drukkolok nektek!

    Iggenjó utat kívánok továbbra is!

    • Arpi
      június 18th, 2013 15:49-nél | #4

      Mondták mások is, nekem is addiktív az írása! :) Bár kétlem, hogy mostanában a heti 1-2 bejegyzéssel olyan eszeveszett tempót diktálnék az írásban, amit nem lehetne követni az olvasással. :D Szerintem nyertél, de csak egy arasznyival előttünk, mi egy E51-esen olvassuk a kommentek seedjét, a bekapcsológomb gumija már szétrohadt rajta és már csak a hátlap sarkával benyúlva lehet bekapcsolni, megnyomni a kis gombot belül. Kínában lett kifüggetlenítve, és az aksija sem gyári már, az megdagadt, és vettünk mellé egy újat Bandladesben. Ennek a telefonnak már lelke van, ezt használjuk a netbookhoz modemnek is, ezt a hozzászólást is így fogom elküldeni, és a holnapi bejegyzés is rajta keresztül fog feltöltődni (Inshallah! :D)

      Igen, az a baj itt ezekkel a hirtelen “felfejlett” országokkal, hogy nem volt idejük megszokni, megtanulni a dolgokat. Vannak útjaik, vannak autóik, teherautóik, buszaik, és motorjaik, de európai szemmel nézve nem tudnak közlekedni, a biztonságról egészen más fogalmaik vannak, ha vannak egyáltalán, egy oltári őrület ami az utakon megy, és ezt a hozzá nem értő nyugati szem inkább nevezné csoportos szuicid motorkerékpáros mozgalomnak, mintsem közlekedésnek. És akkor ez csak egy apró példa volt a kismillió közül. :) Így van ez a termékekkel, fogyasztással, a pénzhez való viszonnyal is. Pl. itt is (ál)okos telefonokkal rohangál még a legszakadtabb emberke is, csak színes legyen, és érintőképernyős. De közben nem is értem, nem is tudom elképzelni, hogyan, hol élhet, olyan szakadtan néz ki… Ma láttunk egy robogót gyorsasági sportmotor kasztnival, átheggesztett kormánnyal, persze a hangja még egy pöcsköszörűjé volt… Ez otthon a 8 éves szint, itt egy felnőtt csinálta, kint az utakon. Ja, 12 éves gyerekek is vezetnek motort, viszik-hozzák a kistestvéreiket. Egy úton a teherautóval, busszal…

      Na mindegy… Ami az anyagiakat illeti, most, hogy már ilyen nagyon messze szakadtunk otthonról, ez tényleg kezd parás lenni, de közben azért vannak “bevételeink” is. Az eddig átlag kiadásunk és az elmúlt hónapok átlag bevételei alapján még ki tudjuk húzni majdnem egy évig, és ez azért annyira nem rossz. A naptár az, amivel be tudnánk biztosítani magunkat Dél-Amerikára, ha az jól sikerül, megyünk tovább! :) Te ne aggódj, csak vegyél majd egy naptárat és beszéld rá a barátaidat is! :D Elég ha mi aggódunk, és azt is csak egészségesen. :) Ezt persze tesszük, de nem szabad túlzásba esni. Csak úgy félek a kis családi bankrupszitól, mint mondjuk a Pamírtól Khorogban. Majd csak lesz valahogy, ezt is megoldjuk! :D …és persze itt ezzel nem állunk meg, ezen dolgozunk, agyalunk is, írom a cikkeket, gondolkodom az angol naptár kampányán Ausztráliában, stb, stb… És pl. ha valamire hirtelen sokat kell költeni, akkor mindig nagy lendületet kapok egy-egy újabb külsős cikk megírásához! :D

      Köszi a hozzászólást és vigyázz az okostelefonokkal, okosan vannak kitalálva, hogy könnyen összetörjenek és sokat költsél rájuk! :)

  1. Még nincsenek visszakövetések