Bejárat > Ázsia, Kambodzsa > Phnom Penh – Siem Reap – 3. rész – Az érkezésünk és napjaink Siem Reap-ben

Phnom Penh – Siem Reap – 3. rész – Az érkezésünk és napjaink Siem Reap-ben



Feldönt egy tehén

Stoung-ban, harmadik nap Siem Reap felé megint korán keltünk, még a szobában reggeliztünk és már hét előtt kint voltunk az úton. Álmos reggel volt ez, de aztán megálltunk egy jegeskávéra és onnantól kicsit jobb lett. Az esküvők most is folytak, sőt mostanra sikerült megbarátkozni a velük járó zenével is:

Amikor másodjára megálltunk, hogy most már együnk is valamit a reggeli után, szemben teheneket tereltek. Közben mi elindultunk, így közelebb kerültünk az eseményhez, én pedig videót indítottam megint, és mialatt „pörgött a film”, két tehén összeveszett és egymásnak döntötték a szarvaikat, ők szépen elállták a forgalmat, igaz, ekkor már az egész csorda az úton volt, úgyhogy kb. a veszekedők erre már nem sokat tettek rá. Aztán az egyik tehén úgy gondolta, hogy ő még elfér mellettem. Hát nem, nem fért el, meglökte a hátsó táskámat, én pedig ettől el is borultam:

Leestem a bringáról, le az aszfaltra, és ettől tényleg jól belém állt az adrenalin, mert jól meglökött az a tehén és erre nem számítottam. De a felvételt ettől még nem állítottam le, elvégre nem minden nap történik ilyen az emberrel, nem igaz? És így még azt is megörökítettük, ahogy az egyik tehén mögöttem – talán pont az, amelyek feldöntött? – körbevizel egy autót. Aztán Zita is megérkezik, mert ő meg már előttem járt (az új Canon fényképezőgéppel a kezében) és nem tudta, mi van velem, ezt is a felvétel alatt mesélem el, aztán átadom neki a kamerát.

A táskának semmi baja nem esett, úgy vannak ezek kitalálva, hogy előbb leesnek, mintsem eltörnének. Viszont belőlem az adrenalin csak szépen lassan távozott, egy pár kilométert még bennem volt az ideg ezután. De nem baj, ezért bőven megérte. :)

Később is ilyen eseménydús maradt ez a nap, és a legnagyobb bajom sokszor az volt, hogy nem tudtam, videófelvételt indítsak, vagy állóképet készítsek a körülöttünk lévő világról. :) Volt egy biciklis trió, srácok tartottak az iskolába, de hárman egyetlen bringán! Hát, ezek úgy röhögtek rajtunk… :) De én sem bírtam megállni, hogy ne fényképezzem le őket, mert ez azért még Kambodzsában is elég egyedi volt, hogy ekkora gyerekek ennyien egy biciklin utazzanak. Persze ők ezen nem zavartatták magukat egy másodpercig sem, ellenben rajtunk igen jól szórakoztak. :)

Ezen a szakaszon egyébként a régi út mellett haladtunk, és annak romjai, vagyis egész pontosan a régi út hídjainak romjai rendre előtűntek akkor, amikor patakot, vízátfolyást kereszteztünk.

Aztán láttunk még a mai napon is cifrán megpakolt járgányokat, ezek többsége nem volt egyedibb a tegnapi hátrafelé lelógó motorokról, kivéve egy mikrobuszt, ahol egy motor úgy volt felszerelve a nyitva lévő hátsóajtó mögé szerelt, hátrafelé kilógó extra csomagtároló mellé, hogy azon még egy ember is ült. Közben a járgány elég szépen repesztett, de a nagy zoomtartománynak és a jó fényeknek köszönhetően sikerült értékelhető fotót készíteni minderről. Viszont erre már én is azt mondom, ez sok, ez már túl durva és túl veszélyes.

Ezen a napon „csak” 97km-es táv várt ránk, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt megcsináljuk szieszta nélkül, hogy még kora délelőtt megérkezzünk Siem Reap-be, és tudjunk pihenni. Csak egyetlen egy helyen álltunk meg hosszabban, de ez is eseménydúsra sikerült. Már nagyon hiányzott egy jó cukornádszörp, ezért amikor azt ezt facsaró gépet megpillantottam egy koszos bazársor sarkában, azonnal lekanyarodtunk az útról. Nagyon jó helyen álltunk meg, mint utólag kiderült, ez egy nagy pihenőhelye volt a mikrobuszjáratoknak, találtunk itt szendvicsest is a cukornádszörp mellett, és egy nő a feje tetején hordozott tálcán olajban kisütött bogarakat kínált, csilivel és zöldhagymával összekeverve. Ehhez nem volt gusztusunk, inkább a szendvicseket preferáltuk, és mivel az egész hely nagyon hangulatos és érdekes volt számunkra, indítottam egy újabb videófelvételt, ahol kicsit körbejárom a nekünk ételt és italt adó barátainkat:

A „vizet és zenét” áruló néni aztán még szerepet kapott a mi történetünkben is, merthogy később felfedeztem, hogy a rádiójából egy SD-kártya lóg ki! A néni már digitálisan tárolt zenét hallgat kérem! Ez az SD-kártya nagyon betört Ázsia egész mély bugyraiba is, és ez számunkra azért nagyszerű, mert voltam bátor megkérdezni (kézzel-lábbal) a nénit, hogy szabad-e átmásolni a zenéit. Szabad volt, így aztán előkaptam a kis netbook-ot, ami aztán persze nem csak zenét, hanem egy szép réteg port is kapott, de még ezzel együtt is megérte. Majd meglátjátok, meghalljátok, miért! ;)

Már nem is tudom, miért, de valami okból megálltunk az út szélén valahol, ahol rögvest néhány gyermek jött mellénk. Kíváncsiak voltak és aranyosak, ezért ismét felvételt indítottam, igaz most csak grimaszokat és nevetéseket kaptunk, de épp elég volt ez is a jókedvünk további fokozásához:

Nem tudom megmagyarázni, miért, de az itteni gyerekek viselkedése sokkal jobban tetszik, mint az előző országoké. Lehet, hogy csak mostanra tűnt el belőlünk teljesen a Bangladesben felgyülemlett stressz, de inkább tartom valószínűnek, hogy tényleg másak itt a gyermekek, bármi is legyen az oka. Ahogy egymással viselkednek, és hogy se nem bambák, se nem félénkek, se nem nevetnek túlságosan vihogva, csak a zavarukat álcázva, vagy mert így látták a felnőttektől is. Néznek, beszélnek hozzánk, nevetnek, összebeszélnek, utánoznak, aztán pár perc után már unalmasnak is találják a furcsa idegent és a furcsa járgányát és mennek tovább. :)

Na, de most már tényleg vége a videó áradatnak mára. Még egy érdekes dolgot elmesélek az útról, aztán megérkezünk Siem Reap-be. Azt láttuk, hogy az út szélén mindenhol apró bambuszrúd darabokat árulnak. Fogalmunk nem volt, mi lehet az, és mi van a belsejében, de azt sejtettük, hogy bizonyára valamilyen ételnek kell lennie. Nem csalódtunk, a bambuszdarabok belsejében rizs van, különféle babokkal és húsokkal összekeverve, az egész pedig a bambuszcsőben kisütve. Hogy hogyan nem ég szénné a bambusz úgy, hogy közben a belsejében lévő dolgok megpuhulnak azt nem tudom, de az is lehet, hogy előtte a tölteléket már megsütik. Mert a bambusz meg olyan vékonyra van hámozva, hogy a fala csak néhány milliméteres, hogy könnyedén, akár kézzel is le tudjuk hajtogatni azt a finom falatok körül. Ötletes, meg kell hagyni! :)



Andy a könnyűsúlyú bringás

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt véget ér ez a bejegyzés, de még egy kicsit mesélek a Siem Reap-i élményeinkről, direkt kihagyva mindent, ami Angkor Wat, azért hogy majd az azt elmesélő bejegyzés csak arról szólhasson és minél kerekebb lehessen. Siem Reap az Angkor Wat-tól néhány kilométerre található város, egyben annak “turistagettója” is, amely a főváros után a második legnépesebb település Kambodzsában. Szóval Siem Reap-be megérkeztünk a fent részletezett nap délutánján, és én már ki is néztem a turistagettótól kicsit távolabb, de az Angkor Wat-hoz közelebb lévő kis utcát tele szállodákkal, hogy majd ott találunk magunknak egy olcsó és jó szobát. Ez így is lett, a térképen a A pontnak jelölt helyen laktunk a Happy Guesthouse-ban, ahol az étteremben volt wifi-nk, és a közelben, a folyó mellett (a térképen a B pont) találtunk helyi éttermeket, ahol nem nyugati, hanem helyi kaját adtak, helyi áron. Szerettünk idejárni, a végén már ismertek minket, és ellentétben a turistagettó nyugati(nak tűnő) éttermeivel itt a jeges teát teljesen ingyen adták, annyit tölthettünk a kancsókból, amennyi jólesett, és az árak sem voltak elszállva – igaz nem is hasonlítottak az ételek nagyon semmire, amit otthon megszoktunk.

Itt egyébként újra összetalálkoztunk Sirat-al, a francia bringással, aki 18 éve van úton és akivel először Vietnamban, a Central-Highland-en találkoztunk. Több este is egész hosszan beszélgettem vele, mert amíg Zita cikkeket írt(!), engem elvezényelt, elparancsolt kikapcsolódni és “semmit” nem csinálni. Merthogy ez nekem nehezen megy, ugyanakkor már hullafáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, merthogy amikor nem tekerünk, akkor csak írok és írok, és mindig csak ez megy, bicikli és írás, és bár igaz, hogy mindkettőt nagyon szeretem, de már kezdett kicsit sok lenni és ezt egyik nap jól meg is beszéltük Zitával, mire ő kitalálta, hogy akkor szerepcsere következik: ő fog írni, én pedig olvashatok, vagy csinálhatok bármit, csak ne a számítógép előtt üljek. Már rákészültem lélekben az olvasásra, amikor megjelent Sirat és megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy sört meginni vele. Szegény totál kivolt, mert 14 éve, amikor utoljára itt járt, még egyáltalán nem volt tömeg, és teljesen más hangulata volt mind Siem Reap-nek, mind az Angkor Wat-nak. Igaz, hogy akkor nem volt aszfalt se, és idefelé jövet volt, hogy tengelyig süllyedt a sárban. Ma már van aszfaltozott út, igaz azon néha dugó van, mert annyi a turista a környéken. Sirat még rengeteg érdekes történetet mesélt szerte a nagyvilágból, de ezekre most nem térnék ki, mert még a saját történeteinkkel is rengeteg adósságom van. :)

Egyik nap a szállásunk előtt összefutottunk Andy-vel, aki Wales-ből való és most biciklizik életében először külföldön, Délkelet-Ázsiában csavarog, de már tervezi, álmodja a következő útját Afrikában. Andy azért volt számunkra különleges, mert a mi általunk használt és megszokott oldalról felakasztós kerékpáros táskákból nála egyetlen egy sem volt. Andy egy igazi grammhuszár, több estét együtt töltöttünk, sokat beszélgettünk és közben végig azon tréfálkozott, hogy mit hagyhatna ránk, vagy csak egyszerűen mit hagyhatna hátra. Kaptunk is tőle egy marék thai baht-ot, több száz forintnyi pénzt adományozott így nekünk, csak hogy megszabaduljon az általuk képzett tehertől. Mi cserébe újabb súlyokat akasztottunk a nyakába, ugyanis nála meg pótfékpofa nem volt az Avid BB7-es fékeihez, amilyenek nekünk is vannak. Ezen már ő is aggódott, ezért adtunk neki egy párat, mert tudtuk, hogy mi már jók leszünk Bangkokig azokkal, amit BanziG küldött nekünk, még így is, hogy egyet továbbadunk belőlük. Andy-nek egyébként odaadtuk az elhasznált fékpofákat is, a Saigon-i címmel együtt, ahol azt ígérték nekünk, hogy „megjavítják” őket, és tényleg, később Andy felkereste a kerékpárboltot és megírta nekünk e-mailben, hogy valóban felújították neki az elhasznált fékpofáinkat. Szóval tényleg van ilyen! :) Na de térjünk rá Andy-re és a bringájára, ami a csomagokkal együtt sem több, mint 25kg! Pedig Andy-nél minden van, ami az ilyen melegebb éghajlatra kellhet. Elől a kormányon fényképezőgép, alatta a matrac, a sátor és a hálózsák. A háromszögalakú váztáskában, amit úgy csináltatott méretre benne van a konyhaszett a főzővel, a kisedénnyel és az összes szükséges szerszám és pótalkatrész a kerékpárhoz. A nyereg mögötti táskában pedig a ruhái, és az esőkabát. Ez együtt 25kg, de ez még nem minden, amit visz, mert még van egy víztartályos hátizsákja is, innen tud menet közben inni, plusz ebben vannak az értékei, amit éppen ottlétünkkor gazdagított egy 300 dolláros Asus EeePC-vel, hasonlóval, mint a miénk, csak újabb modellel, 4GB RAM-al és Win7 Ultimate-el. Irigykedtem is úgy egy percig érte. :) Amin én dolgozok, az egy ennél régibb, Home Edition-el szerelt kicsike 2GB RAM-al.

Talán Andy-nek is köze volt hozzá, hogy azóta Malajziából feladtunk Sydney-be egy nagyobb dobozt tele meleg ruhákkal és az egyik hálózsákunkkal. Ezzel kevesebb, mint 4000 forinttal rövidültünk, igaz, a csomag csak 6kg, de az ár ugyanennyi lett volna akkor is, ha 10kg-t pakolunk a dobozba. Viszont teret is rengeteget nyertünk ezzel, mostantól minden holmink elfér a vízálló táskákban, még a sátor is, és még rengeteg hely is marad akár több napi élelem számára is. Mert Sydney-ig, (ahová előreláthatólag valahogy szeptember-október könyékén érkezünk majd meg) nem nagyon használtuk volna ezeket a holmikat, a posta pedig nem volt drága, így csak egy kis holt terhet teleportáltunk előre.



Az árvák tánca az ACODO-nál

Zita szeretett volna látni tradicionális Khmer táncot Siem Reap-ben, ám ezek az előadások mind nagyon drágák voltak a városban. Aztán feltűnt az Acodo-nak egy szórólapja.

Ők egy olyan kambodzsai szervezet, akik árvákat fogadnak be magukhoz, jelenleg 74 árva gyermek lakik és tanul náluk, olyan gyerekek, akiknek a szülei valamiért nem tudnak gondoskodni róluk, mert meghaltak, vagy rokkantak, vagy alkoholisták, vagy csak egyszerűen rettentően szegények. Ezek a gyermekek itt élelmet, szállást, oktatást és szeretetet kapnak, így sokkal jobb eséllyel indulnak az életnek, mint amúgy. A szervezetnek egyébként van egy most épülő farmja is, ahol az a terv, hogy megtermelnek majd minden szükséges élelmet az árváknak és az őket gondozó, tanító alkalmazottaknak is, hogy az egész rendszer önfenntartó legyen és ideális esetben a többletet még el is tudják adni, és így bevételhez juthatnak.

Az egész szervezet most adományokból él, és üvegzsebbel, amit nekünk is megmutattak az előadások közti rövid vetítéseken. A hét majd minden napján előadnak a gyerekek három tradicionális khmer táncot, és ezt az előadást széles körben meg is hirdetik, így az arra kíváncsi turisták tudomást szereznek a szervezetről, eljöhetnek megnézni a gyerekek tantermeit és szálláshelyeit, találkozhatnak velük és nem utolsó sorban adományozhatnak nekik tetszőleges összegű pénzt, az amúgy ingyenes és nagyszerű előadás után. Ez egy remek ötlet, mert ezzel a gyerekeknek értelmes feladatot és célt adnak, valamint továbbviszik a tradicionális értékeket is, hiszen megtanulják ezeket a táncokat, illetve a zenélést is, mert a zenei aláfestés nagy részét is ők produkálták.

Ugyanakkor vigyázni kell ezzel, mert sok szervezet hasonlóképpen csinálja ezt, ám ők visszaélnek ezzel, profitot húznak a gyerekekből, nem csak az előadással, hanem még sok más, sokkal piszkosabb módon is. Az ACODO kitűnik az összes többi szervezet közül, ők azok, akik a legtisztábban, a legátláthatóbban működnek és akiknél egyértelműen látszik, hogy abszolút csak a gyerekekért él a szervezet és történik minden annak falain belül. Ezt az egyik francia lány, az egyik gyerekekkel foglalkozó önkéntes lány mesélte el nekünk, amikor megkérdeztük, hogy miért csinálja ezt, és miért pont az ACODO-nál. Elmesélte, hogy szeretett volna valahol önkéntesként gyerekekkel foglalkozni a harmadik világ országaiban, és hogy olvasott egy szakdolgozatot amely az ilyen kambodzsai szervezeteket mutatta be és hasonlította össze, és ebben messze kitűnt az ACODO a többi közül. Hogy mi a teljes igazság, mi nem tudjuk, de tény, hogy valóban meggyőzőek voltak az ACODO-nál, láttuk a tantermeket, a gyerekek boldognak tűntek, az előadás fantasztikus volt, és nekem a saját farm és az önfenntartás ötlete külön nagyon szimpatikus volt. 3-tól 19 éves korig találhatóak gyermekek az árvaházban, és nálunk a két legkisebb lurkó abszolút vitte a pálmát, ők ha minden igaz, azon a napon érkeztek az árvaházva, amikor mi is ott jártunk, és ez abból is látszott, hogy még nem voltak képben a szokásokkal. Mikor a végén összegyűlt a színpadon az összes gyermek, ők ketten a közönség és a társaik között mászkáltak tapsikolva – még nem tudták, hol a helyük. :) De még nem szólt rájuk senki, hagyták őket boldogan mosolyogva mászkálni a rivaldafényben.

Pár dollárt mi is bedobtunk a dobozba az előadás végén, de ez az összeg eltörpült amellett, amit egy tasmaniai iskoláscsoport adott: ők így utaznak, ez az utazás lényege, hogy adományozzanak, és közben megmutassák a gyermekeknek, a világ más tájain hogyan élnek az emberek. Érdekes volt látni a részben azonos korú gyerekek két csoportját: a mindent megkapó, de éppen ezért a sors által elkényeztetett nyugati gyermekeket, és a kambodzsai árvaház lakóit. Vajon mindkét csoportból ki tud törni az, akiben van elég spiritusz? És hol kapnak több inspirációt a gyerekek, egy önkéntes gondviselőkkel és tanítókkal teli árvaházban, vagy egy rohanó, mindig dolgozó, karriert és pénzt hajszoló szülői környezetben?

Siem Reapbe 2013. március 15-én érkeztünk meg, és 21-ig maradtunk, de eközben 3 napot az Angkor Wat felfedezésével is töltöttünk, ezekről most még nem szóltam, de majd a következőkben! ;)

  1. Ági “néni”
    április 30th, 2013 09:06-nél | #1
  1. Még nincsenek visszakövetések