Nászút a Föld körül

A Madina Guest House-ban

Gilgitben 3 napot töltöttünk, noha eredetileg csak kettőt terveztünk. A szállásunk a csodás Madina Guest House volt, ahol 450-ért béreltünk egy szobát. Mielőtt a szoba árára került volna a szó, én már nagyon komolyan készültem lélekben egy komoly alkudozásra, de a házigazdánk aztán lehűtött, hogy ez „fixed price”, de tényleg, megkérdezhetek bármilyen vendéget, egész évben, mindenkinek kivétel nélkül ez az ár, ebből nincs kedvezmény, akármennyit is maradunk. Ez valahol tetszett, olyan európai volt, és valahol korrekt. Miért kapjon magasabb árat az, aki túl fatökű alkudni, vagy csak egyszerűen nincs tisztában a korrekt árakkal? Egy olyan tiszta szobát kaptunk, amilyet Gulmit óta nem láttunk, erről a szoba közepén érkeztünkkor található porszívó és a kellemes illat is árulkodott. Este 7 és 10 között volt meleg vizünk is, aminek szintén nagyon örültünk. Ezen a helyen főszezonban csak foglalással lehet szobát kapni, de nekünk ekkor természetesen erre nem volt szükségünk, amikor érkeztünk rajtunk kívül csak egyetlen egy vendég volt. Az üzemeltető srácok nagyon kedvesek, és az egész légkör nagyon kellemes, de az internet sajnos itt pénzbe került, és wireless-ük sem volt, ellenben a szoba, ami a „gépterem” volt, és ahol kaptunk madzagvéget internettel fűtve volt! :) Feltűnően gyorsan repültek ezen a helyen az órák, minden megkezdett 60 rupiért. :)

Shia muszlim megemlékezés

Persze nem azért maradtunk Gilgitben, hogy internetezzünk. Tudtuk, hogy érkezésünk utáni napon egy shia muszlim ünnepség lesz a városban. Erre igyekeztünk már a délelőtt odaérni. Ahogy kiléptünk a Madina-ból, üres utcák fogadtak minket. Az előző napi városi zsivaj teljesen eltűnt, kihalt volt a bazár utcája. Csak a szemétdombon legelő teheneket láttuk az utcasarkon, ők már megszokott kép voltak előző nap estéről, nem úgy, mint a gépfegyveres rendőrök, akiket ekkor láttunk először. Még kis bunkerük is volt, lőrésekkel és szögesdróttal. Dzsipek platoján ültek a terepruhás, gépfegyveres katonák, néhány járgány hátuljára még egy nagyobb gépfegyver is fel volt szerelve, pont mint a filmekben vagy a videojátékokban. Ez elsőre nagyon ijesztő volt számunkra. Ráadásul nem ám az ég felé, vagy a föld felé tartották a katonák a puskájukat, hanem sokan vízszintesen. Így nem egyszer át kellett sétálnunk a „golyó útján”, amitől nem voltunk nyugodtak. Mi van, ha épp akkor véletlenül meg találja húzni valamelyikük a ravaszt? Ahogy közelebbértünk az ünnepség helyszínéhez, megállítottak minket, és azt mondták, nem mehetünk tovább. Mielőtt megválaszolták volna a kérdésünket – hogy miért? – megjelent egy kamerás riporter, aki egy gyors bemutatkozás és kézrázás után vitatkozni kezdett a katonákkal a nevünkben, és egy perc múlva már túl is voltunk a checkpointon. Emberünk szerint nagyobb biztonságban voltunk ezen a helyen, mint bárhol Budapesten. Mégis, a következő rendőrkordonon is alig akartak minket átengedni. Ez már egészen közel volt a vonuló tömeghez. Aztán persze ezen is átengedtek minket, és egy nagy rendőrségi busz túloldalán végre megpillanthattuk a shia muszlimok vonuló csoportját. Egy rövid időre kísérettel átengedtek minket az utolsó kordonon – ami cserkészek sorfala volt -, és pár percre a fényképezőgépet is használhattuk.

A tömeg kisebb blokkokra volt osztva, ezeket a blokkokat autók, teherautók, és/vagy hatalmas zászlók választották el egymástól. Az emberek egymás felé fordulva ritmikusan lengették a kezüket, úgy hogy amikor az egyik az ég felé mutatott, a másik a hátuk mögött a föld felé. A váltásnál pedig egy jó nagyot a mellkasukra csaptak. A szerényebbek pedig csak a szívükre tették a kezüket ugyanebben a ritmusban. A Shia muszlimok egyik nagyon híres, és sok jót cselekedő imámja ezen a napon hallt meg, és erre emlékeznek meg ily módon. Egyébként ez még a szerényebb változata a megemlékezésnek, odébb, Aliabadban Maggie, a kínai lány szemtanúja volt egy sokkal drasztikusabb verziónak, amikor a hívek, hogy „osztozzanak a fájdalomban” ugyanilyen ritmikus formában véresre verik a hátukat. Láttunk erről képeket Maggie-től, elég brutális volt.
Miután véget ért az időnk a tömeg mellett, a rendőrségi buszba még maradhattunk kedvünk szerint. Még egy negyed órát csodáltuk a felvonulást a rácsos ablak mögül, persze ez már nem volt ugyanaz az élmény. Kérdeztünk az őrünket, aki vigyázott ránk, hogy minek ez a nagy katonai jelenlét, miért vannak gépfegyveres katonák még a háztetőkön is, de nem kaptunk kielégítő választ azon kívül, hogy a talibánok miatt. Ők egy aggresszív muszlim csoport, akik ellentétben állnak talán az összes többi muszlim csoporttal (vagy talán az egész világgal), és ezt jópár évvel ezelőtt valamilyen fegyveres formában ki is nyilvánították itt Gilgitben, azóta van itt szép számmal jelen a pakisztáni katonaság, különös tekintettel a vallási ünnepekre. Azt, hogy a talibánok pontosan miben vélekednek másképpen, és ezért miért támadják még a másik muszlim csoportokat is, arra nem derült fény. Valószínű a mi elménk ezt nem is lenne képes befogadni, hogyan képes valaki vallási alapon gyilkolni… Na mindegy, a lényeg, hogy semmilyen talibán akció nem volt errefelé már jó néhány éve, mióta ennyi errefelé a katona.

Mikulás, Advent és a legújabb divat…

Ez a nap egyébként nem csak a Shia muszlimoknak volt kiemelt nap, hanem nekünk is. Ez volt ugyanis december hatodika, a Mikulás napja! :) Reggel, amikor felkeltem, az ajtó mellett hagyott cipőinkben két piros nejlonszatyrot találtam, bennük különféle apró csokoládéval, mogyoróval, és naranccsal. Egy levél is volt a cipőkön, ami így szólt:

„Kedves Zita és Árpi! Bár nem takarítottátok ki a cipőiteket, mégis hoztam Nektek ajándékot, hisz tudom, hogy milyen nehéz és poros az út – remélem ez a kis ajándék is felvidít és erőt ad nektek! Legyetek jók, és mindig szeressétek egymást és embertársaitokat! Szeretettel: Mikulás”

Tény, hogy teljesen megfeledkeztem a Mikulásról, így teljes meglepetéssel ért a mikuláscsomag és a levél. :) Ebből már kitalálhatjátok, hogy ki volt a ludas a dologban… (Természetesen a Mikulás – Ki más!?!) Fantasztikus, hogy még ide is elért, csak azt nem tudom, hogyan jutott be, hisz az ablakunk zárva volt, és kéményünk nem volt az épületen, hogyan is lett volna, hisz fűtés se volt a házban, szokás szerint itt is fagyoskodtunk. Éppen ezért Zita bemutatta a szobánkban a legújabb, 2012-es téli divatot, úgy flangált fel s alá, hogy közben a feje búbjáig be volt bújva a hálózsákjába, ami alul, a lábánál ki volt cipzározva. Fűtésszámla csökkentésére és önkéntes Mikulásoknak kifejezetten ajánlott viselet! ;)
Jó világutazó-feleséghez méltóan mobil adventi koszorút is készített, még Karimabadban festette meg egy papírlapra, ez alá helyeztünk egy tojástartót, amibe már bele tudtuk szúrni a négy gyertyát. A papíron sehogy sem akartak megmaradni a gyertyák, ezért folyamodtunk a tojás-, akarom mondani gyertyatartóhoz. :)

Séta Gilgitben

A katonák azután sem tűntek el, hogy véget ért az Shia megemlékezés, rengeteg gépfegyveres őrt és útszéli őrbódét láttunk Gilgitben másnap is. Tettünk egy kisebb sétát, végig a nyílegyenes főutcán, ami egyben a bazár is volt. Egy kis boltban vettünk teafüvet, hogy mi is el tudjuk készíteni a saját tejes teánkat a szobánkban, vásárolt tejből, teából és cukorból a főzőn. Annyira megszerettük ezt a tejes teát, hogy már a reggeli tojásrántottához is ezt kívántuk. A bolti eladó pedig olyan kedves volt, hogy rögtön le is akart minket ültetni a boltjában, hogy megvendégeljen minket egy kis teára és beszélgetésre. Mivel már csak pár óránk volt, mielőtt a nap eltűnt volna a hegyek mögött, illedelmesen visszautasítottuk azzal, hogy visszatérünk, amint újra erre járunk, pár órával később. Tudtuk, hogy ha a nem elbújik a hegy mögött, újra elveszti a táj és a város azt a színét, ami amúgy jellemzi amikor még süt a nap, ezért úgy voltunk, hogy amíg lehet, megyünk, és megnézünk, lefényképezünk mindent, amit csak látunk. Egy sarokkal odébb csápátit készítettek, és nem csak, hogy videóra vehettük, ahogy ki és be pakolják az lepényeket a kemence belső faláról, még egy darabot kaptunk is ajándékba. A bazársor túlsó végétől egy alternatív útvonalon tértünk vissza a folyó felöli kis utcákon. A térkép jelölt erre egy parkot és néhány emlékművet, de azoktól elválasztott minket egy kerítés, így végül maradtunk csak a sétánál a csendes kis utcán. Csak néhány emberrel és kecskével találkoztunk itt, nem volt akkora zsivaj, mint a bazársoron.

Off-Season családi hangulat

Mikor visszaértünk a szállásra, összefutottunk egy új vendéggel, Olivérrel Ausztriából. 6 hete indult Ausztriából motorkerékpárral, Törökországon és Iránon át érkezett Pakisztánba, az úti célja India, legalábbis erre az utazásra.

Olit nagyon bírtuk, raszta hajával és kopott barna ballonkabátjával nem éppen a legbarátságosabb ember képét festette első ránézésre, de amint megszólalt, az egész kép gyökeresen megváltozott. Már a hangja is olyan volt, mint akivel a légynek sem tud ártani, és persze az egész lénye is valóban ilyen volt, túláradt belőle a kedvesség és az előzékenység. Vele tértünk vissza a teaboltos barátunkhoz, kellemesen elbeszélgettünk hármasban, majd megvacsoráztunk a már kedvencé vált helyünkön. Első este lettünk figyelmesek az étterembe, már az utcáról kiszúrtak minket, messziről csilingeltek nekünk, hogy felhívják magukra a figyelmet. És ez bejött nekik, mert betértünk, és ezt mi sem bántuk meg. Mindent frissen, helyben készítettek, volt „kabab”-juk, ami egy nagy olajban kisütött fűszeres fasírtdarab volt. Én rendszerint ezt ettem apró szemű dall mellé csápátival, mert már rég nem volt szerencsém hasonló ételhez. Ez persze nem kicsit zsíros kaja volt, de úgy voltam vele, hogy majd kiizzadom. Jó néhányszor ettünk itt, később a barátainkkal is visszatértünk, merthogy nem csak Oli-val lógtunk együtt, hanem később megérkezett Maggie, Frida és Zoheb is. Frida a svéd lány, Zoheb pedig a pakisztáni-amerikai srác, velük már Gulmitban és Karimabadban is találkoztunk. Zoheb Zitát egy barátjára emlékeztette, mert pont úgy állandóan mosolygott és mindig volt egy jó beszólása, mint Lacusnak. Megvannak a hátrányai a szezon utáni utazásnak – a fűtetlen hideg szobák és a bezárt vendéglátóhelyek – de az is igaz, hogy ott, hogy nyitva találtunk egy-egy ilyen helyet egy városban, mint pl. Gilgitben a Madina-ház, vagy Karimabadban az Old Hunza Inn, akkor ezeken a helyeken nagyon családias hangulattal találkozhatunk. Természetesen újra előkerült közöttünk a késes gyógyító legendája, és még megannyi más történet. Az ilyen nemzetközi csevejek mindig nagyon jók, egy osztrák, egy paki-amerikai, egy svéd, és két magyar… :) Utolsó esténken „mindent bele” alapon összedobta a társaság az alapanyagokat és Oli egy nagyon finom zöldséges tésztát készített, amit jóízűen fogyasztottunk el a Madina kertjének egyik kiülője alatt. Reggel olyan érzéssel távoztunk erről a helyről, mintha csak vendégségben lettünk volna a barátainknál. Fizetni a háznak persze nem felejtettünk el! :)

Vízumhosszabbítás Pakisztánban – Take it easy!

Még mielőtt elbúcsúznánk Gilgittől, azt még elmesélem, hogy végül miért maradtunk ott egy harmadik napra is. Kicsit trehányak lettünk a tervezést illetően, mondván, hogy túl vagyunk a Khunjerab-hágón és végre nincs már hová úgy rohanni. Eddig nem törődtünk a vízumunkkal, de indulásunknak hitt reggelén belenéztünk az útleveletünkbe, és láttuk, hogy 12 nap múlva lejár a pakisztáni vízumunk. Néztem a térképet és számoltak a kilométereket Iszlamabadig, és az jött ki, hogy ha kényelmesen szeretnénk megtenni a Gilgit-Iszlamabad szakaszt, akkor nem biztos, hogy odaérünk a fővárosba 18-áig, amikor is lejár a vízumunk. Vízumot hosszabbítani pedig úgy tudtuk, hogy csak Gilgitben és Iszlamabadban tudunk. Azt is tudtuk, hogy a hosszabbítás csak akkor lehetséges, amikor már csak egy hét van a lejáratig, de ennek ellenére felkerestük a szükséges papírokkal az illetékes irodát a városban. Ahol kiderült, hogy a szállásadónktól is kellett volna hoznunk egy igazolást. De még mielőtt visszarohantam volna ezért a Madinába, arra is felhívták a figyelmünket, hogy teljesen felesleges ennyit pörögnünk ezen, mert a vízumunk lejárta után még két hetet teljesen büntetlenül, minden hátrány és megkülönböztetés nélkül „overstay”-elhetünk, vagyis maradhatunk az országban. Sőt, még ebben a két hétben is meghosszabbíthatjuk a vízumot, természetesen teljesen ingyen (Mi, magyaroknak! Amerikaiaknak 100 dollár…) és nem csak Iszlamabadban, hanem szinte bármelyik másik nagyobb városban a KKH mentén. Persze ezekre a dolgokra többször rákérdeztünk, de egyre csak bolondnak néztek minket. Úgy tűnik, itt Pakisztánban, ha egyszer bejutottál az országba, nem igazán találkozol komoly bürokratikus akadállyal a továbbmaradást illetően! :) És ezt igazából nagyon szimpatikus politikának találom. Ha egyszer megvan pakisztáni a vízumod, és annak érvényességi ideje alatt belépsz az országba, azon túl is bent maradhatsz még két hetet minden további nélkül. Ezen túl két alkalommal, a hosszabbítási kérelem napjától számítva 30 napra meghosszabbíthatod a vízumod, de ha ez sem elég, speciális eljárás keretein belül akár még tovább is.
Ezek után nem izgattuk magunkat tovább túlságosan ezen a témán, visszamentünk a szállásra, ahol én megterveztem egy szép kényelmes útitervet a fővárosig. Természetesen végig kerékpárral, ha már egyszer megadatott, hogy itt lehetünk, és ha már egyszer ennyire rápörögtünk erre a Karakorum Highway-re… Ekkor még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk ezzel az útitervvel! ;)