Bejárat > Ázsia, Grúzia > Soso és a lakókocsival utazó magyar család

Soso és a lakókocsival utazó magyar család

„What’s up Dude!?”

Batumiból délután 4 körül sikerült tovább indulnunk. Ez elég későinek számít, de most nem zavart minket, mivel nem rohantunk sehová, úgy voltunk vele, hogy Batumi bőven megérte ezt a fél napot, és ha csak 30km-t sikerül haladnunk ezen a napon, akkor is jók leszünk.

Mivel az ebédünk csak egy-egy kadzhapuri volt, ezért hamar megálltunk, és bevágtunk a finomságból még egy-egy darabot egy pályaudvar melletti purisnál. A puri egyébként kenyeret jelent grúzul. A következő megálló egy technikai szünet volt egy benzinkútnál. Amíg Zita a dolgát végezte, valahonnan egy hang szólt hozzám: „What’s up Dude!”, mintha csak egy amerikai filmből kérdezték volna. De honnan tudják ezt a nevemet, ahogy csak a Dúd szólít otthon? Egy afgán-amerikai srác kínált meg a söréből, aki kaliforniában nőtt fel, innen az „akcentusa”. Most itt tölti a 4 hét szabadidejét, élvezi az olcsó sört, és az otthonitól teljesen különböző légkört. A jéghideg korsó söréből engem is megkínált, hát az a pár korty sör valami nagyon jólesett. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára sört, talán Törökország elején, de az is lehet, hogy csak Bulgáriában. Jó volt kicsit „sörözni”, beszélgetni a sráccal, amíg Zita elvolt, és úgy tűnt, hogy ő is örül, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet, meg is állapodtunk benne, hogy Kaliforniában újra találkozunk. :)

Soso, a grúz bajnok

Az út ezen a rövid napon is tartogatott meglepetéseket, méghozzá apróbb hágók formájában. Az első egy 70m-es volt, alagúttal a tetején. Mire az alagút bejáratához értünk, úgy döntöttünk, hogy felvesszük a maszkokat. Egy kamion, amelyik hozzánk hasonlóan csak küszködve tudta abszolválni az emelkedőt, igen szép sort duzzasztott fel, és ez az autósor nagyon durva füstöt okádott ki magából, miközben araszolt az emelkedőn.

Az alagút után gyorsan leadtuk a szintet és egy falu erejéig újra a tengerszinten folytattuk, majd újabb szerpentin következett, 130m-re kapaszkodtunk fel. Az egyik kanyarban egy versenykerékpáros jött szembe velünk, és vidáman intett felénk. Mi is hasonlóképpen üdvözöltünk, és rögtön ki is álltunk az út szélére. A bringás továbbsuhant, úgy hittük, nem is áll meg beszélgetni, de egy pillanattal később láttuk, hogy tép fölfelé a meredeken, felteker hozzánk. Ekkor láttuk csak meg, kivel is van dolgunk: ősz hajjal, egy régi országútin, egy „öreg” ember jön felénk… Soso-nak hívják és megtudtuk, hogy 75 éves, és hogy 66-ban Grúz champion, vagyis bajnok volt. Igen jól karbantartja magát az öreg, ha egyedül, kedvtelésből ilyen szerpentineken tekereg. Gyorsan össze is hasonlítottam a helyzetünket fejben. Ő 75 éves vén csont, és itt nyomatja saját örömére egyedül a szerpentinen, én meg itt vagyok és az a nagy bajom, hogy nehezen haladok fölfelé ezzel a nyomorult rekumbenssel, rajta az én (már csak) 76 kilómmal és a 30 kiló cuccunkkal. 28 évesen, életerős fiatalként, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon. Na most akkor pontosan mi is az én problémám, elnézve ezt a 75 éves, mosolygó öregembert itt mellettem a szerpentinen? Bizony semmi, semmi panaszom nem lehet, se az emelkedőkre, se semmire. Soso is örült nekünk nagyon, a noteszembe felírta a címét, és kezével mutatta az alvás jelet, vagyis hogy menjünk hozzá lakni ma este.

Elbúcsúztunk tőle, ő gurult tovább Batumi felé, mi pedig megküzdöttünk az emelkedő hátralévő részével. Fent a tetőn egy gyönyörű kilátás volt a jutalmunk a tengerre, és a fölötte, felhők közül előtörő napsugarakra. Na és persze a lefelé suhanásról sem feledkezzünk el. Miközben leszáguldottunk a tenger partjára, Zitával megbeszéltük, hogy az öreg pont jó lesz nekünk esti vendéglátónak, Kobuleti, a város, ahol lakik, még pont olyan távolságba volt, hogy meg tudtuk járni naplemente előtt. Na meg egy ilyen embert, egy ilyen sztorit sem lenne érdemes kihagyni. Kobuletiben megnéztük a parton a naplementét, majd mivel a GPS 200km-el odébb mutatta Soso címét, – ennyit meg azért nem néztem ki az öregből – a helyiek segítségével navigáltunk oda Soso otthonához, ami a GPS által mutatott hellyel ellentétben valóban ebben a városban volt. Soso szomszédai szépen egybegyűltek a jöttünkre, és hamar megtudtuk, emberünk még az utat rója országúti paripáján, de már nem kell sokat várnunk az érkeztére. Addig is jól elszórakoztattuk egymást a szomszédokkal, én az utunkról és a furcsa kerékpárjainkról meséltem, ők pedig újabb néhány szót tanítottak nekünk grúzul, melyeket most már nagyon okosan, azonnal levéstem a kis noteszomba, amit még Batumiban kaptam Khvicha-tól. Ez a kis füzet már nagyon jól jött, mert amit otthonról hoztam, az már közel tele volt, ráadásul cafatokra szakadt.

Hamarosan valóban befutott Soso, aki egy hangos „Ho-hooo!” kiáltással köszöntött minket, és azonnal intett, hogy kövessük hátra a kertbe, ahol letehetjük a bringákat.

A kerékpároknak egy külön szoba jutott, ami közvetlenül az udvarról nyílt. Soso is itt tartotta a paripáit, büszkén mutogatta az országúti csodáit, volt köztük néhány orosz, és egy-két olasz kerékpár is, ha jól emlékszem, Bianci-k. Hát, ami azt illeti, itt Grúziában el tudom képzelni, hogy ezek valóban igazi ritkaságnak számítanak. Ebben a szobában kaptak helyet egy éjszakára a mi fekvőbringáink is.

Miután a bringákat letettük, jött egy kisebb ledöbbenés. Soso a háznak a terasza alatti kis helyiségben él, egy akkorka kis szobában, ami kisebb, mint ahol a kerékpárjait tartja. Gyakorlatilag csak egy ágy, meg egy kis szekrény a szobája egy TV-vel, amin persze azonnal bekapcsolt nekünk egy triatlonversenyt. Ami durva volt, hogy még így is felajánlotta alvásra számunkra a saját ágyát, mi persze ezt azonnal visszautasítottuk, és  mutattuk, hogy palatka-palatka a kertben, vagyis hogy felállítjuk a sátrunkat, nehogy már kitegyük őt a szerény kis hajlékából. Miközben a sártunkat állítottuk, beszéltük Zitával, hogy mennyire elkényelmesedtünk már ebben a nagy vendégszeretetben, eddig mindenütt csak sátorhelyet kértünk, de szobát kaptunk. Most valahogy szobát vártunk, de igazán nem róhatjuk fel Soso-nak, hogy ilyen szerényen él. Így is felajánlotta gyakorlatilag mindenét számunkra. El is szégyeltem magam nagyon, mert eszembe jutott, hogy most hol lehetnénk az amúgy nem túl szép udvar helyett, ha fél órával ezelőtt az igen patinás házban élő szomszéd kérdésére – hogy miért jöttünk ide, nem azt válaszolom,

hogy „Sosohoz”, hanem azt, hogy sátorhelyet keresünk. Most talán forró zuhanyt vehetnénk egy külön szobában alhatnánk a szőnyegen…

De vajon jobb lenne nekünk? Vajon jobb lenne Soso-nak? Az öreg most talált két barátot magának egy éjszakára, ki tudja, mi az ő életének története, hol van a családja, és miért él egy kis szobában. Elszégyelltem magam, amikor arra gondoltam, hogy kényelmesebben is lehetnénk, ha nem ragaszkodunk az öreghez. Ezek után próbáltam a társaságában lenni amennyire csak lehet. Amíg a sátrat állítottuk, ő elrohant valahová, mint utólag kiderült, sörért. Ettől megint kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert inkább nekünk kéne őt meghívni, de ha már így történt, természetesen söröztem vele. Csak egy korsója volt, azt nekem adta és Ő egy befőttesüvegből ivott, miközben a vacsoránál elmutogatta, hogy minden nap leteker 50km-t, és hogy nem csak ’66-os grúz bajnok, hanem az elmúlt évek szenior bajnoka is. Nem sikerült megtudni sokkal többet Soso életéről, de az látszott, hogy a kerékpár központi szerepet játszott és még játszik is benne, valószínű a napjainak a legnagyobb – és talán az egyetlen – boldogságforrása az a napi 50km, amivel egyébként kiválóan karban is tartja magát. És hogy mit eszik vacsorára egy ilyen szerényen élő, de meleg szívű kerékpáros? Paradicsomot, kenyeret és kolbászt sok sóval és persze a sörrel. Nagyon szívesen megtudtam volna többet Soso-ról, de ennek egyrészt erős nyelvi korlátai voltak, másrészt nem tudtam, hogy szívesen beszélne-e róla, vagy sem.

Másnap reggel összekaptuk a sátrat és meghívtuk Soso-t reggelizni, természetesen kadzhapuri-ra. Nem kellett messze menni érte, a szomszéd ház előtt volt egy kis egyasztalos vendéglő, ehhez az asztalhoz kihoztak nekünk mindent, kávét, teát, kólát és persze a friss és forró grúz túrós lepényt. Ezért persze majdnem ott hagytuk az egész napi büdzsénket, de amikor ezen kezdtem bosszankodni, megint csak elszégyelltem magam. Soso velünk akart tartani egy szakaszon, ezért átterveztem kicsit a napot, és a Zitának beígért utolsó tengerparti fürdőzés helyét áttettük innen Kobuleti-ből a 20km-re található Ureki-be, hogy ezen a szakaszon velünk tudjon tartani az öreg, és ne kelljen ránk várnia, amíg pancsolunk a tengerben. Ureki állítólag szintén nagyszerű hely, „gyógyhatású mágneses homok” található a strandjain.

Mariann, Péter, Ajsa, Kitti és Gergő Magyarországról, lakókocsival és autóstoppal

Soso nagyszerű felvezetőnk volt, jól tolta előttünk a kényelmes 20-25km/h tempót, kellően az út közepén ment ahhoz, hogy ne merüljünk el az útszéli kátyúkban, amiket egyébként nagyszerűen jelzett a már Zitával egymás közt is használt kézjelekkel. Ezt először Tóth Atától láttam otthon és azonnal átvettük, mert nagyon hasznosnak találtuk, hogy az elől haladó jelzi a hátsó társainak az úton található akadályokat. Most vicces volt látni, hogy Soso is használ ilyen jeleket, igaz kicsit másképpen integet, mint mi megtanultuk otthon.

Egy benzinkútnál megálltunk pisilni, és amíg egymásra vártunk, megjelent két lány, akik magyarul köszöntek nekünk. Kitti és Mariann lakókocsival utaznak, és első gondolatuk az volt, hogy megvendégelnek minket egy-egy kávéra a benzinkúttól csak 100 méterre található lakókocsijuknál, ami a tengerparti fák között parkol. Mi ezt az ötletet örömmel fogadtuk, hiszen nem sűrűn fut össze a honfitársaival ilyen távol Magyarországtól. Soso is velünk tartott az 1-2 órás pihenőre, ami alatt sok nagyon hasznosat sikerült megtudnunk és egy fantasztikus társasággal ismerkedtünk meg.

Kitti és Mariann testvérek, alapvetően Mariann és a férje Péter azok, akik a lakókocsival utaznak. De nem ám akármilyen lakókocsival és nem ám akárhogy, hanem családostul, hiszen a 2-3 éves gyönyörű szőke kislányuk, Ajsa is velük utazik. Lakókocsijuk nem egy luxusjárgány, Ausztriában vették, potom összegért. Nem hatalmaztak fel rá, hogy eláruljam az összeget, de annyit azért elmondok, hogy mások használt autót drágábban vesznek, mint amibe az ő használt lakókocsijuk került. Péter elmondta, hogy ez így több szempontból ideális, hiszen így féltenie sem kell annyira a járgányt, ami ugyanúgy elviszi őket bárhová, és ugyannyi hely van benne, mint egy nála újabb testvérében. És hogy mindezt egy apró kislánnyal teszik, az a nem semmi! Mostani túrájuk csak néhány ezer kilométeres, de volt már, hogy 42 ezer kilométert autóztak, Magyarországtól Indiáig szépen becsavarogták már ezt a környéket, Grúziában sem most járnak először.

Én persze kapva kaptam az alkalmon, és jól kifaggattam az utazásunk következő országairól Pétert, aki örömmel mesélt nekünk a saját tapasztalataikról. Mutatott néhány dolgot Örményországról, így már meg is változtattuk kicsit az eredeti útitervet – erre amúgy is szükség van, hiszen ismét felszedtünk egy-két nap késést a tervhez képest, amit ugye muszáj vagyunk tartani a fránya vízumok miatt. Pakisztánról is mesélt Péter, megjárták a Karakoram Highwayt, így sikerült megbizonyosodni arról, amit már eddig is sejtettem, méghozzá, hogy nagy lutri lesz az ott való átkelés. Arrafelé folyamatosan mozognak a gleccserek, és bolondság ez a december 31-i zárása az útnak, mert simán lehet, hogy júniusban is lehavazik, vagy lezárják az út egy szakaszát hetekre, akármelyik szakaszában az évnek. Így előfordulhat, hogy két ilyen útlezárás akár bezár minket a hegyek közé, de erről is megnyugtatott Péter: élnek ott helyiek, akikkel addig el tudunk lenni, és a vízumunk lejárta miatt se aggódjunk, ezt arrafelé lazábban veszik, mint ahogy mi elképzeljük, és gond nélkül meghosszabbítják, ha kell. Az indiai vízum miatt sem kell aggódnunk, ahogy mi is tervezzük, Péterék is Islamabadban kérték és kapták meg gond nélkül. Még sorolhatnám az ehhez hasonló tippeket és jótanácsokat, de ezek talán csak nekünk fontosak most, úgyhogy visszatérek Péterékre.

Mariann testvére Kitti, aki a barátjával, Gergővel stoppolva jött el idáig, hogy csatlakozzanak Mariannékhoz. Ők is szép történeteket meséltek, meg kell hagyni. Mariannékkal volt még Nelli és Diána, két örmény barátjuk. Miközben beszélgettünk a lakókocsi mellett, folyamatosan sütötték a finomabbnál finomabb kadzhapurikat, így a végére jól laktunk. Nem csak nagyon hasznos információkat, hanem tárgyi ajándékokat is kaptunk Péteréktől. Jópár kilóval nehezebben indultunk útra a lakókocsijuktól. Egy üveg lekvárt és öt konzervet kaptunk tőlük, babfőzeléktől a székelykáposztán át mindenféle finom hazai ízekkel. Mi hálából nem sok mindennel tudtunk szolgálni, de azért a kis Ajsa kerékpárját sikerült felpumpálnom. Merthogy kerékpárok is voltak Péteréknél, az első kilométereken elkísértek minket, még a kislánynak is volt ülése Péter bicikijén, mosolyogva ült az apja mögött, és nézte a két furcsa bringás szerzetet. Marian és Péter igazán példaértékű volt számunkra, ahogy utaztak, az valami olyasmi, ahogy én is szívesen képzelném el magunkat pár év múlva Zitával, és persze néhány csöppséggel. Egyszer valaki a 100napbringára azt mondta, hogy az ilyen élmények és a család, a gyerekek az ami megadja az élet javát, és ahogy elnéztem Péteréket pontosan ezt a kettőt kötik össze nagyszerűen. Néhány kilométer után Péternek valami gond támadt a biciklijével, így nem jöttek velünk Ureki-ig, jobbnak látták visszafordulni. Az Adjarna autónom terület határán búcsúztunk el tőlük. Nagyon örültünk, hogy összetalálkoztunk, igazán nagy élmény volt számunkra megismerni őket, és látni, ahogy utaznak és élnek.

Ureki Magnetic Beach

Soso még elkísért minket Urekiig, elvezetett minket a legjobb partszakaszhoz, ahol nem volt tömeg a strandon, aztán nagy kézrázások közepette elbúcsúztunk egymástól. Sajnáltam, hogy Péterék miatt kicsit elléháskodtuk a közös tekerést, de talán nem volt olyan nagy gond ez az öregnek, mert közben néha el tudott beszélgetni Péterrel oroszul, merthogy Péter jól beszélte az oroszt, és persze Soso is, hiszen itt Grúziában mindenki jól beszéli, mivel ’92-ig az orosz volt itt a második, ha nem az első nyelv.

Ureki strandján fürödtünk egy nagyot, Zita betemette magát a mágneses homokba, majd megettük, ami épp az ételhordótáskánk tetején volt: tonhalas uborkás lavast. A lavast még a töröknél vettük és csak azért, mert kiváló, erős anyagú gyorszáras zacskóban adják, amiben nagyon jól tudunk tárolni vízre érzékeny holmikat, például a netbookot. Ureki után pár kilométerrel elkanyarodtunk a tengerparttól és Grúzia eddig nem látott, új vidékein haladtunk tovább, de ez már egy következő történet lesz! ;)

 

  1. október 27th, 2011 15:53-nél | #1

    Érdekesség. Mi vagyunk a lakóautósok. A bringás bajnok Soso vette meg tőlünk két biciklinket, egy harkovi Dorozsniket, és egy Praktikeres “csodát”. Nagyon szerette volna megvenni, hát mi úgy se sokat használtuk főként a hegyekben inkább eladtuk neki.
    Másik érdekesség, utána véletlenül Tbilisziben összefutottunk Soso barátjával, Khachkarral aki szintén bringás bajnok volt csak nem 66-ban hanem 65-be. Az élet Soso-t másban is összehozta a magyarokkal. Évekig. Záhonyból hordta az Ikarusz buszt a 70-es 80-as években Csapon keresztül Tbiliszibe, mivel buszsofőr volt. A szovjet időkben a versenysportolóknak kellett lennie, normál foglalkozásuknak is.

  2. Peti Ajsa Mariann
    október 27th, 2011 17:45-nél | #2

    Érdekesség!
    Soso, a georgiai bringa bajnok vette meg utána két biliciklinket. Egy Dorozsnik ukrán női bringát, és egy Praktikeres “csodát”.
    Utána még többször találkoztunk vele Kobuletiben. Sosonak van más magyar vonatkozása is, a 70-es, 80-as években buszsofőr volt és évekig az volt a feladata, hogy Záhonyról szárazföldi úton vezette a magyar Ikarusz buszokat Tbilisziig. A szovjet időkben az élsportoloknak is kellett egy civil foglalkozás (kötelező volt).
    Másik érdekesség, hogy Tbilisziben teljesen véletlenül összefutottunk egyik sporttársával, aki ismeri is őt. Khachkar 65-ben volt versenybiciklis bajnok, 66-ban lett pedig Soso lett a grúz bajnok.

  1. Még nincsenek visszakövetések