Bejárat > Ázsia, Banglades > SundarBunda Nemzeti Park – A behajtható szemű rákok Pandora bolygóján

SundarBunda Nemzeti Park – A behajtható szemű rákok Pandora bolygóján


A 3 millió embernek, és számos más állatnak életet adó Sundarban

A cím nem elírás, noha nem létezik ilyen nemzeti park, se Bangladesben, se máshol. Sundarban Nemzeti Park létezik, és mi meg is néztük, már amennyire a hatóságok és a pénztárcánk engedték. Hogy hogyan lett belőle részünkről SundarBunda, azt mindjárt megírom, de előbb tisztázzuk az eredeti nevet: Sundar-ban azt jelenti: “gyönyörű-erdő”, és még azt is, hogy itt lakik sok sundari tree, vagyis sundari fa, az a bizonyos mangrove fa, amiből a legnagyobb egybefüggő erdő itt maradt meg a világon. Ez az erdős terület régen sokkal nagyobb volt, csak amíg nem nyilvánították védetté, addig folyamatosan zsugorodott, szükség volt ugye a megművelhető területekre meg a tűzifára… Ám még ma is sokan élnek a területén és „belőle”, ez a szám állítólag 3 millió fő – ők azok akik közvetlen vagy közvetve a Sundarban Nemzeti Park természeti értékeiből élnek, ami ugye javarészt halászatot és rákászatot takar.
A terület nem csak embereknek, hanem krokodiloknak, folyami delfineknek (Gangetic River Dolphin), bengáli tigriseknek (majestic Royal Bengal Tiger), és pöttyös hátú őzeknek (Spotted Deer) is otthont ad, na meg még gondolom ezer másik fajnak, amelyek mind aprók vagy kevésbé látványosak, ezért a parkba turistákat hordó vezetők és utazási irodák nem emlegetik őket. :) Na de majd mi mindjárt, csak érjek el odáig!


SundarBunda – Éhgyomorral sose alkudj!

Vezetőnknek végül a szállodánkhoz tartozó emberkét választottuk, és sok alkudozás árán, de megállapodtunk vele 6220 takában, ami fedezte a hajó költségeit (csak hajóval lehet a parkban közlekedni, a terület mocsaras, és tele van folyókkal), az engedélyeket (állítólag külföldi csak egy rakás engedéllyel mehet bárhová is, és még a hajóra is kell engedély), és az ő vezetői díját. Az utcán ugyan kaptunk 4000 takás árat is, és mint azt már az előző bejegyzés végén megírtam, egy menő szállodában kaptunk egy 8000 takás ajánlatot, ám végül mégis ezt a középárasat választottuk, mert emberünk jól beszélt angolul, és ezzel kielőzte összes vetélytársát, mi pedig mellette döntöttünk, mert nem akartunk egy egész napot valaki olyan társaságában tölteni, akivel nem tudunk beszélgetni és akitől nem tudunk semmit kérdezni.

Mégis, később meggondoltuk volna magunkat, vagy legalább körbekérdeztünk volna máshol is, mert ahogy számolgattunk a 61 takás dízelárral, mindig az jött ki, hogy súlyos ezreket keresnek rajtunk, és az engedélyek mibenlétében sem voltunk biztosak, nem volt olyan, aki nem érdekelt a lehúzásunkban és megkérdezhettünk volna. Ekkor kezdtük el (amúgy hangosan, de ez mit sem számított, mert vezetőnk nem volt tisztában a Bunda szó jelentésével) SundarBundának hívni a nemzeti parkot, és sejtésünk aztán később beigazolódott, amikor elmeséltük, hogy mennyiért vásároltunk egy napos utazást a parkba, mindenkinek az volt a válasza, hogy „They cheated you”, vagyis hogy átvertek minket. Sajnáltunk kiadni közel 20 ezer forintot egyetlen napért, még akkor is, ha cserébe sokat ígértek. Persze ekkor már késő volt, nem tudtunk mit tenni, mert a hajós emberünknek kifizettünk 1500 taka előleget az üzemanyagra.

Ezen már kár rágódni, de a tanulságokat még levonom, aztán elindulunk a hajóval. Sose adjunk előleget, sose alkudjunk fáradtan, éhgyomorra, és bármikor mondjuk bátran azt, hogy még gondolkodom, és meghallgatom mások ajánlatát is. Mi ezeket mind megszegtük, utólag nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen balgák. Azt hittük, hogy sietnünk kell, mert az emberünknek még az előző nap meg kell kérnie az engedélyeket, na meg ő volt a legmeggyőzőbb az összes előző ajánlathoz képest. Ha tudjuk, hogy ennyire drága ez a mulatság, és ennyire nincs ilyenkor errefelé semmilyen csoport, akikhez hozzácsapódva megoszthattuk volna a költségeket, akkor próbálunk embereket toborozni a neten, hogy velük együtt akár egy több napos túrára is elmenjünk. Na de kár ezen már gondolkodni, ezt csak azért írtam le, hogy aki utánunk jön, az tanuljon a mi hibáinkból.


Delfinek a folyóban, apály idején

Reggel a megbeszélt időpontban találkoztunk a reggeli után, majd kisétáltunk a kikötőbe, ahol meglepő módon most sokkal kevesebb vizet láttunk, mint tegnap, amikor megérkeztünk. A hajók a parton álltak a sárban, sokukat egyáltalán nem érte a víz. Kérdeztem az emberünket, hogy hát ez meg hogy lehet, mi történt? Low-tide, vagyis apály van! Micsoda, egy folyón? Igen, mert ez már a deltának számít és itt már nagyban bejátszik a tengerek ár-apály jelensége. Hoppá, mik vannak! Pedig a Bengáli-öböl innen még legalább 100km-re, de ez úgy látszik, ezen a sík vidéken már nem távolság az ár-apálynak. A hajóval is ezért megyünk rögtön a legdélebbi kiszálláshoz, a „Barbaria”-hoz, mert apály idején visz minket az ár lefelé a folyón. Vagyis inkább az apály növekedésének, tehát a vízszint csökkenésének idején – ha jól gondolom.

Hajónkkal még mielőtt kiértünk volna a Passur folyóra, amin aztán elindultunk lefelé, a torkolatban folyami delfinek mellett haladtunk el. Erre a vezetőnk szerint most, low-tide idején volt jó esélyünk, mert ekkor ficánkolnak igazán a halak. Ez volt az első alkalom, hogy folyóban delfint láttunk, sőt, be kell valljam, mielőtt Indiába érkeztünk volna, én úgy tudtam, a delfin csak a tengervizet szereti. :) Most viszont ott ugráltak a hajónk mellett, és a saját szemünkkel láttuk a szürke testüket – és ez fantasztikus látvány volt, még akkor is, ha lencsevégre kapni nem tudtuk. A delfin nem az az állat, amit természetes élőhelyén olyan könnyű fotózni, mert épp csak kiugrik, vagy kiemelkedik kicsit a vízből és mire észbe kapnál, már újra el is tűnt.


Krokodil és Tigris – A rákász szakma veszélyei

Miután megcsodáltuk, hogy egy hatalmas, a sárpadra az dagály-apály által felfektetett teherszállítóhajó aljáról hogyan vakarják le a rozsdát, átvágtunk a több, mint 1km széles Passur folyó jobb, vagyis nyugati partjára. Itt haladtunk lefelé úgy 30km-t, ami alatt már sok érdekeset láttunk. Emberek derékig, sőt néha nyakig a vízben járva hálót húztak maguk után. Vezetőnk elmondása szerint különböző, fiatal korban járó apró rákokat (crabs and lobsters) gyűjtenek, amelyeket aztán vagy ők maguk, vagy azok, akiknek eladják, betelepítik őket egy földdel elkerített medencébe, ahol mint egy farmon, szép nagyra tudnak növekedni. Egy kisrák ára 2-5 taka között mozog, és egy nap akár sok százat, vagy akár ezret is be tudnak gyűjteni, ez tehát nem rossz meló, csak a krokodilokkal és a bengáli tigrisekkel kell vigyázni… :-o Vezetőnk azt meséli, hogy az egyik közeli faluban épp a múlt héten tépett szét a tigris az álmában egy fiatal asszonyt. Hogy ebből mi igaz, s mi csak a turisták számára továbbmesélésre mondott történet, nem tudjuk, de ezt hallottuk! :) Mint ahogy azt is hallottuk (ahogy mesélik), hogy a szemünk előtt dolgozó rákászokat is előszeretettel támadják meg a krokodilok. Szóval ha ez mind igaz, az azt jelenti, hogy van még hely a földön, ahol nem az ember áll a tápláléklánc csúcsán, vagy legalábbis nem minden esetben.

A parton egyébként néhány gyíkot is láttunk, az apály végett a víz és az erdő között üresen lévő saras területen napoztak. Az erdőről sokat nem tudok mesélni, érdekes növényeket láttunk, és a várttól eltérően a „deep forest” nem jelentett hatalmas őserdőt, óriási fákkal. A növényzet nem tört túl magasra (talán a talaj, a mocsár az oka?), viszont lent elég sűrű az aljnövényzet, mondhatni szép kis kettes-hármaszöld az egész Sundarban Nemzeti Park. :)

Jó két óra hajókázás után végre elkezdtünk visszatérni a bal partjára a folyónak, ahol hamarosan ki is kötöttünk, és egy pallón felmásztunk a szárazföldre, ahol betonozott járda vezetett a Harbaria látogatóközpontba. Itt kaptunk egy „guard with a riffle”-t, vagyis egy egyenruhás, fegyveres őrt a tigrisek végett, pont ahogy előre el lett mondva a beetetésünkkor, ez is benne van, és benne kell, hogy legyen az árban, 400 taka egy csoportra, és muszáj kérnünk, nincs apelláta! Hát, a fickónk csak egyre volt jó, hogy ránkszólt, hogy maradjunk csendben, amennyire tudunk, hogy ne ijesszük el az állatokat. Különben az esernyőjét gyorsabban nyitotta volna ki, mint hogy a puskájával egy ránktámadó tigrist lelőjön. Az egész csak egy nagy színház volt, egy újabb történet a lehúzásunkra. Volt, hogy 50m volt köztem és a fegyveres muki között, ha elkap egy tigris, mire ő észbekap a puskájával, nekem már rég annyi, és ha valami csoda folytán sikerült is volna lelőnie szegény védett állatot, kár lett volna érte, mert kétlem, hogy a „Majestic Royal Bengal Tiger” játszadozni kezd az áldozatával, mint cica az egérrel, sokkal inkább végez vele az első csapásra, még mielőtt az észbe kapna.


A félkarú, behajtható szemű rák, és a mudskipper

Persze ne higgyétek, hogy ez mind annyira zavart minket, inkább csak nevettünk ezen, és próbáltunk nem bosszankodni a lehúzásunkon, hiszen az a hajó már elúszott, most itt vagyunk, és ha már sokat fizettünk azért, hogy itt lehessünk, akkor élvezzük is, nemde bár?

Nézzünk rögtön a lábunk alá, mert ezer kis csoda szaladgál a földön! Apró rákok kisebb armadáját fedeztük fel a sétányunk mindkét oldalán a sárban. Az apró lények, ha csöndben maradtunk, és mozdulatlanul figyeltünk, előbújtak a sárba vájt lyukjaikból. Először csak az egyik szemüket kihajtva kikukucskáltak, majd ha mindent rendben találták, először a nagyobb vágójukat, majd az egész testüket kitolva kijöttek a felszínre. Zitával mindketten, mint a gyerekek, hosszú percekig guggoltuk a sétány szélén, és nagy érdeklődéssel lestük a kis lények életet. Nézzétek meg őket! Hát nem elképesztő?!? Először is, hogy aszimmetrikusak! Nem sokat agyaltam rajta, de nem jutott eszembe másik állat, amely ennyire aszimmetrikus lenne, hogy az egyik karja hatalmas, szinte akkora, mint az egész állat teste, a másik pedig apró. A kis rák úgy tartja maga elé a hozzá képest óriási vágóját, mint valami pajzsot. Gondolom e célt is szolgál, na meg persze elsődlegesen azt, hogy nagyobb dolgokat is ketté tudjon roppantani vele. Aztán itt vannak a szemei, amelyek gyakorlatilag egy-egy csáp végén vannak, és ez már önmagában elképesztő, hát ha még jobban szemügyre vesszük a lényünket, és észrevesszük, hogy ezek a „szemek”, vagyis ezek a csápok behajthatóak! Behajtható szemű rák!!! Ott van a testében a pontosan olyan alakú üreg, ami pontosan arra van, hogy oda behajtsa a szemét, amikor elbújik az üregében! Hát most mondjátok meg, nem csodálatos a természet! Egyszerűen elképesztő! Ilyenkor kezdem megérteni azokat a természetvédőket, fotósokat és kutatókat, akik egész életüket eddig ismeretlen fajok felkutatására, vizsgálatára és megértésére szentelik. Mi csak egy faj vagyunk a sok millió elképesztően csodálatos faj közül, e földön. Minden másik faj felettinek képzeljük magunkat, mert a többiek vagy kisebbek, kevésbé ügyesek, vagy intelligensek, és ez igaz is, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének kevésbé csodálatosak.

Nézzétek hogy esznek(?), hogy lapátolnak a kis ollójukkal a szájukhoz:

Aztán itt van ez a Mudskipper, vagyis a “Sárugró”. Ez egy hal, vagy én nem is tudom micsoda, de nem csak a vízben tud úszni, hanem a testének hirtelen összerántásával hatalmasak is ugrik. Legalábbis a testéhez képest óriásikat, ha a testhosszúság/ugrási távolság vagy magasságot néznénk, csúnyán odaverne a legjobb atlétáinknak is. Szóval ezek az állatok csodálatos lényeg, és ebből az sem vesz el, hogy igen apróak. Sőt, ha belegondolunk, az is csodálatos, hogy ilyen picik… Valahol egyszer a neten azt olvastam, hogy James Cameron az Avatar című filmjét a Földről mintázta, és nem csak az alapszituációt (ember a nyersanyagokért írtja a természetet és a természettel összhangban élő intelligens fajt), hanem magát a Pandora bolygót is. Nekünk is vannak furcsa lényeink, repülnek, úsznak, vadásznak, halásznak, üreget ásnak, fészket építenek, egymásra utalva, egymástól függve élik csodálatosan sokszínű, varázslatos életüket, amelyet mind a mai napig nem értünk még teljesen.

Anyjuk, mász ki és hajtsd ki a szemeidet, mert ilyet még nem láttál: két fehérember! :)

Ezért talán teljesen lököttnek nézhettek minket, de mindkettőnknek ezek a kis rákok voltak a legnagyobb élményeink ezen a Sundarbunda utazáson, és még tovább megyek, én úgy gondolom, hogy ez jó, hogy ez fejlődés. :) Lehet, hogy egyszer majd visszazuhanok a munka világába, és magam is csodálkozni fogok azon, hogy mennyire tetszett, és mennyi örömöt leltünk egy kis rák kihajtható szemeiben, de most ez így van, így érezzük és nagyon élvezzük. Lehet, hogy gyerekesek vagyunk emiatt, de gyereknek lenni jó nem? A gyerek az, aki ártatlanul, a világot tisztán szemlélve csodálja azt, mindenféle ítélet és háttérzaj nélkül. Ez pedig jó, nem igaz? Szerintem egy gyerekben rengeteg olyan tulajdonság van, amely felnőtt korunkra eltűnik belőlünk, és ez az utazás ezeket is újra előhívja belőlünk, és ez rettentő érdekes. Zitában ezek a dolgok jobban megmaradtak, bennem kevésbé, de most mind a ketten éppúgy odavoltunk a kis rákoktól. :)


A Barbaria téglalapsétán

Na de most aztán már sétáljunk tovább a rákjaink mellől a téglákkal kirakott sétányon, mert soha nem érünk a nap végére, pedig már három oldalnál tartok, de még mindig a délelőttben. (Reggel 7-kor indultunk a low-tide kihasználása végett). Ez a sétány az erdőben, a deep-forestben vezetett minket végig, egy kb. másfél kilométeres, téglalap alakú(!) útvonalon. Először egy kis toronynál kanyarodtunk, aztán a téglalap hosszabbik oldalának végén eltűnt alólunk a kb. egy méter magasan haladó pallós, korlátos sétány (biztos a krokodilok és a tigrisek ellen védett minket), és haladtunk tovább a sárban, levetett szandálokkal. Láttunk egy csomó érdekes növényt, amelyeknek a leírására és részletezésére az én tudásom és szókincsem sajnos édeskevés, de talán majd a tanultabb és okosabb kollégák kisegítenek. Volt itt például ez a lélegző gyökeres történet, szinte mindenütt a fák körül a földből egyenesen fölfelé növekvő, gyökérszerű tornyok nőttek max. 30cm magasra. Vezetőnk szerint ezekből nőnek ki a fák, míg máshol mintha azt olvastuk volna, ezek „lélegzésre” vannak, de nekem mindkettő verzió hülyén hangzik, szóval maradjunk egy nemtudomban. :)

A fantasztikus téglalap alakú ösvényt körbejárva még egy kis négyzet alakú tó közepére épített, tízszögletű pihenőhelyen időztünk. Bírom, hogy ennyire adtak a természetes formák megtartására… :)


Egy falu a vizen

Amikor a hajóra visszaszálltunk, arra lettünk figyelmesek, hogy a hajóról leszálláskor, és a hajóra felszálláskor is fölfelé kellett mennünk a pallón, vagyis amíg odavoltunk a körtúrán, talán 2 métert is emelkedett a vízszint. Hogy lehet, hogy itt ekkora az ár-apály?

Visszafelé menet most a dagályt kihasználva, fölfelé a keleti partján hajóztunk a Passur folyónak. Megálltunk egy helyen, ahol egy másik nagy folyó ágazott le a miénkből, és a két folyó közötti földnyelven szemügyre vettünk egy kis halászfalut. Ez egy újabb érdekes állomása volt az utazásunknak. Amíg engem a természet elhívott egy mocsári sétára egy helyi család udvarának budijába, Zita szemügyre vette, ahogy az apró rákokkal megy az üzletelés. Néhány lungis helyi éppen átszámolta őket egy-egy fehér merőkanállal rakosgatva vödörről-vödörbe a rákokat. Ez ám a meló! :)

Azért még egy gondolatot ide biggyesztenénk. Sajnos nem vagyunk pontos adatoknak birtokában, csak hallottuk emberektől, útikönyvben olvastuk, hogy az ilyen rákász-emberkéknek az élete azért annyira nem felhőtlen. A kis rákokat, amiket összefogdosnak, sós vizű “medencékben” tenyésztik, ezért nagy területeket árasztanak el rizsföld módjára tengervízzel. Az így átalakított termőföld értelem szerűen soha többé nem használható növénytermesztésre. A gond ott van, hogy ezeket a rákászembereket nem fizetik meg rendesen. Nincs “fair-trade”, így egy ördögi kör alakult ki. Aki egyszer elárasztotta földjét sós vízzel, az már nem tud ebből a szakmából kilépni, még ha akarna se… Nincs termőföldje, költözni nincs pénze, viszont keresni sem keres eleget rendes megélhetéshez. (Banglades második legnagyobb bevételi forrása az export hal és rák-termékekből áll…)

Aztán körbejártunk a Passur folyó oldalán is, ahol az emberek gyakorlatilag a vizen éltek. Csak egy vékony sáros földnyelv volt a folyó és a „ráktavak” között, ahonnan cölöpökre épített házakhoz lehetett belépni. Az egyik ilyen házikó tornáca alatt kivártuk, amíg leszakadt az ég, majd megcsodáltunk néhány vízre épített budit is. Alacsony vízállásnál biztos van értelme, de úgy, ahogy mi láttuk, gyakorlatilag akár a vízbe is pottyanthatnának… Ahogy elnéztük ezeket a szabadtéri vécéket, konstatáltuk, hogy némelyiket csak úszva, vagy legalábbis derékig vízben lehet csak megközelíteni magas vízállás idején.

Itt sok gyerek követett minket, de láttuk őket csónakokban is. Igazi „Waterworld” volt ez, már egész apró gyerekek eveztek és mentek-jöttek a csónakokkal. Hát igen, aki egy ilyen helyre születik, az talán előbb megtanul úszni és evezni, mint járni. :) Az embereknek itt tényleg nem sok mindene volt, ám mégis megéltek valahogy, és ez azért valahol csodálatra méltó, hiszen ők valóban a folyóból élnek, egyenesen a természetből. Biztos nincs sok pénzük, de láttunk gyerekeket pánt rágni… – Ha azt a pénzt teszem azt iskolára költenék, amiből a pánt szerezték, egész szép világ lehetne még itt is, persze tudom, biztos most is nagyon naiv vagyok, és a legközelebbi suli sok tíz kilométerre van innen. Apropó, egyébként ezt a helyet már úton is meg lehet közelíteni, legalábbis mi láttunk aszfaltot a falu központjában, és a vezetőnk is azt mondta, hogy van útösszeköttetés innen Monglába.

Egy-két helyen az utca, vagyis a sársáv, amin haladtunk és amin a házak jobbra-balra kinőttek, olyan keskeny volt, hogy csak a házak sarkába kapaszkodva tudunk továbbjutni úszás nélkül. Ezeknek az embereknek valószínű a vízzel is meg kell küzdeniük, és a töltésüket újra és újra megépíteni, hogy ne mossa el teljesen az ár.

Mikor továbbindultunk, egy hatalmas teherszállító hajó dübörgött lefelé a Passur folyón. Mellette a halász és rákászcsónakok az embereikkel igen aprónak tűntek, a szingapúri vasóriás pedig hatalmasnak. A kép jól mutatja világunk különbségeit, az emberi társadalom végleteit.


Karamjal Breeding Center

Visszafelé a folyó szélén lévő saras sáv eltűnt a víz alatt, és a víz a növények szárát nyaldosta. Ekkor tetőzhetett a „high-tide”. Még egy kisebb kanalban, vagyis a folyóba betorkolló csatornában tettünk egy kis kerülőutat, majd nem maradt más hátra, mint a Karamjal nevű hely, ahová szintén belépő fejében juthattunk be. Ezen a helyen „Breeding Center” van, vagyis itt tenyésztik az állatokat, itt láthattunk ketrecben majmokat, sáros területre körbezárt pöttyös hátú szarvasokat, és különböző korú és méretű krokodilokat, mint egy oviban vagy iskolában, kor szerint különválasztva, az egykorúak mindig egy osztályban. Ez persze annyira már nem kötötte le a figyelmünket, állatkert otthon is van állatokkal, sőt a Vértesben, ha szerencsém van, egy tájfutóverseny alkalmával én is láthatok akár egész nagy csorda szarvast és őzet. Persze őket is a nagyrészt vadgazdaság eteti, de legalább relatív szabadban vannak, egy nagy erdőben, a természetes élőhelyükön.

Akárhogy is, nagy buli volt ez a Sundarbunda, sok szépet láttunk, és fantasztikus napunk volt, az pedig, hogy talán kevesebbért is megúszhattuk volna, nem szabad, hogy különösen zavarjon így utólag. Inkább arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hagytuk ki, most nem is tudnánk a behajtható szemű rákok létezéséről… :)

A Sundarban Nemzeti Parkban 2012. augusztus 5-én jártunk.

Ha tetszett, kövess minket Facebook-on is / rendelj tőlünk 2013-as falinaptárat / kérj képeslapot! :)

  1. szeptember 11th, 2012 09:33-nél | #1

    Szerintem Ti már soha nem fogtok visszasüllyedni a munka világába abban az értelemben, amire gondoltál írás közben. És egyáltalán nem gyerekes, hogy tudtok örülni ezeknek a dolgoknak, sőt! Ha valaki csak a nagy dolgoknak örül, az elég rosszul jár, mert nagy dolog kevés van az életben (általában). De apróságok, kis sikerek: hogy süt a nap, vagy reggel azt mondta nekem egy férfi, hogy mosolyoglyon kedves, maga olyan szép, vagy feltekertem a Kékesre stb. nagyobb eséllyel fordulhat elő.

  2. Németh András
    szeptember 11th, 2012 11:13-nél | #2

    Hát kezdjük a rákokkal, szóval ők az integetőrákok, tudományosan a futórákok családjába tartozó “uca” nem tagjai: http://hu.wikipedia.org/wiki/Uca a nemben van olyan 100 faj.

    A szitakötőknek van úgy 5680 faja szóval azt hagyjuk is :)

    A delfin talán: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gangeszi_folyamidelfin

    A krokó pedig: http://hu.wikipedia.org/wiki/Mocs%C3%A1ri_krokodil de akár gaviált is láthattatok: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gangeszi_gavi%C3%A1l

    a mangrove gyökérzete pedig tényleg a fura gyökereken keresztül lélegzik bármilyen hülyén is hangzik: http://www.plantarium.hu/tag/legzogyokerek/

  3. Németh András
    szeptember 11th, 2012 11:36-nél | #3

    a ahalacska pedig az iszapugró gébek (Oxudercinae) alcsaládjába tartozik: http://hu.wikipedia.org/wiki/Oxudercinae

  4. szeptember 11th, 2012 17:50-nél | #4

    @Németh András
    Számítottunk Rád András, köszi!!! ;)

  1. Még nincsenek visszakövetések