Nászút a Föld körül

Az eddigi legnehezebb éjszakánk története

Na, már elmeséltem, hogy hogyan jutottunk oda Pushkarba, és hogy milyen nagyszerű helyen laktunk ott, most jöjjön maga Pushkar, és az ott töltött napok története.

Történt, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a bizonyos tábortűzhöz első nap valamikor fél egy környékén, ki voltunk tikkadva, és kértünk egy kis vizet Sukháéktól. Ők egy bontatlan üveg 1l-es, műanyagpalackos ásványvizet raktak elénk, mire én kérdeztem, hogy mi ez, csapvíz nincs? Ti mit isztok, tiszta, egészséges a csapvíz? A válasz igen volt, azt mondták, ők is ezt isszák, és már meg is töltötték az egyik üres palackunkat a langyos csapvízzel. Nohát, langyos a víz, sebaj, Jószi bá’ szerint ez még jó is, előbb megérkezik tőle a „medvecsalád”! :) Hát ittuk a csapvizet Indiában. Ez felelőtlenség volt és bajt okozott.

Zita egy éjszaka alatt túlesett rajta, nem részletezem hogyan, de a lényeg, hogy következő reggelre (egy teljes nappal később a rossz víz fogyasztása után) kicsit dehidratáltan, de jól volt, ehetett, ihatott, nem volt több baja. Én már egy kicsit jobban megszívtam a dolgot, első éjjel a hideg rázott és rosszul voltam, gyengének és betegnek éreztem magam. A lázamat nem tudtuk megmérni, mert a lázmérőnk megbolondult. Pedig biztos voltam benne, hogy legalább hőemelkedésem van, mert nagyon rosszul voltam. Másnap ez kitartott, és csak rákövetkező nap derült ki, mi bajom, amikor már a maláriára is gyanakodtunk. Persze körülöttünk mindenki – beleértve a helyieket is – mondta, hogy nem lehetek maláriás, mert most nincsenek szúnyogok (voltak, csak kevesen), és ha maláriás lennék, sokkal-sokkal szarabbul néznék ki. Én hittem nekik, de az mégiscsak zavaró volt, hogy nem tudtuk, tulajdonképpen mi is a bajom. Közel 48 órával a rossz víz fogyasztása után végre elkezdtem fosni. Ennyire még sose örültem a híg székletnek! :) Egy fél estét a vécén töltöttem, és másnapra már kicseréltek. Igaz, hogy diétáznom kellett, de tudtuk, hogy mi a bajom, és nem rázott többé a hideg sem, nem éreztem magam többé betegnek, csupán le voltam kissé gyengülve.

A vízről pedig megtanultuk a leckét: akármilyen fáradtak és szomjasak vagyunk, és akármit is mondanak a helyiek, mindig használjuk a vízszűrőnket és/vagy a víztisztító tablettáinkat. Palackos vizet csak vészhelyzetben veszünk, mert 1, pénzbe kerül, 2, nem szeretnénk tovább gyarapítani a műanyagot ezen a bolygón.

Az egészben talán nem is a betegség volt a legnehezebb, hanem az az este, amikor mind a kettőnkön kiütött. Aznap este ugyanis valami „templomfesztivál” vagy mi a jó fene volt az egyik közeli templomban, a domboldalban, és nem viccelek, kb. úgy este 8-tól hajnali ötig, folyamatosan, és mindezt igen durván kihangosítva doboltak és énekeltek. Nem csak úgy hangosan, hanem nagyon hangosan. Szó szerint zengtek a kis házunk falai, és hiába húztuk a párnát magunkra, és hiába használtuk a füldugót, ezek semmit sem értek, mert az egész ház szó szerint zengett a hangos dobolástól. Ha nem lettem volna olyan gyenge, hogy mozdulni se bírjak, megkerestem volna a templomot, mert nagyon kiborultam. A baj az volt, hogy eleve nem voltam jól és akkor erre a gyengeségre, hidegrázásra és rosszullétre még rájött ez az egész estés őrült és számomra érthetetlen, borzalmas zajongás. Kínomban írtam egy FB posztot hajnalban, ami jól tükrözi az akkora elmeállapotomat. Grant Juli fordításában:

Kedves indiai barataink! Kerjuk, mondjatok meg nekunk, hogy hogy lehet az, hogy a szomszedos hindu templomban a pap/emberek hihetetlenul hangosan enekelnek es dobolnak egesz ejszaka? Mi lett az emberi jogokkal ebben az orszagban? Szerintunk ez nagyon goromba dolog. Es miert hasznalnak hangszorokat? Az egesz volgy tele van ezzel a zajjal! Mindketten betegek vagyunk a szornyu higieniai korulmenyek miatt igy pihenesre van szuksegunk, de nem tudunk pihenni mivel ezek az embered elvettek az alapveto emberi jogainkat. Edesanyam mindig azt mondja, hogy mindenki tehet amit akar, felteve, hogy a tevekenysegevel nem bant masokat. Es hogy ezt egy vallasos aktivitassal teszik, keptelenek vagyunk megerteni. Miert kell a hangositas? Es miert kell, hogy ilyen szornyen hangos legyen? Mit csinaltak regen amikor meg nem volt villany? Este 8 ora ota megy ez a zaj es most mar hajnali 5 ora van. Egy percet sem aludtunk… Bar mar van sok jo elmenyunk ebben az orszagban, ma nem szeretjuk Indiat. Elnezest, hogy ezt irom. Tudom, hogy kesobb meg fogom banni ezt a posztot, de hogy ereznetek ti magatokat egy ilyen helyzetben? Majd ha meggyogyultunk el fogunk menni ebbe a templomba es rakerdezunk majd erre az orult szokasukra. Ja, es van olyan, hogy Ombudsman ebben az orszagban? :)

Az se volt egyszerű, amikor egy percre abbahagyták, és azt hittük, hogy végre el tudunk aludni, de nem, mert csak rápihentek a következő dalra. Aztán valamivel a FB posztom után végre valóban abbahagyták, és elájulhattunk. Zita nem kevésbé volt ki, mint én.

Később persze már nem mentünk vissza, viszont délelőtt, amikor mint akit agyonvert a „sátor szelleme”, kikászálódtunk az ágyunkból, és megkérdeztük Sukha-ékat, hogy mégis mi a franc volt ez, és… a fent leírtakat, hogy hogyan lehet ilyet csinálni? A válasz az volt, hogy „This is India, Here everything is possible!”, meg hogy „This is the life!” :D Mit lehet erre mondani?  Semmit, le kell nyugodnunk, és el kell felejtenünk! Egyébként a nagyobb városokban van törvény erre, és este 10 után már nem zajonghatnak, vagy ha teszik, rájuk lehet telefonálni, hogy hagyják abba, vagy rájuk lehet hívni a rendőrséget, aztán vagy történik valami, vagy nem. :) Viszont itt, Pushkarban, egy vallási zarándokhelyen, a sivatag szélén, ez normális és természetes, és nem tudunk ellene tenni semmit, el kell fogadnunk és együtt kell tudnunk vele élni, ha itt vagyunk.

Tiszta víz – Műanyaggal, vagy adókkal kéred?

A Sukhánál lévő vendégeknél – Nicole-t és minket leszámítva – nem volt semmilyen vízszűrő vagy víztisztító eszköz, és az étteremnél se volt felszerelve a falra egy olyan víztisztító, amit már annyi háztartásban láttunk, többek között Chandannál is. Mindenki sorra vette a 15 rupis literes, műanyagpalackos ásványvizeket. Mivel Sukhával ekkor már jóban voltunk, és tudtam róla, hogy nulla osztály általános ide, vagy oda, megvan neki a magához való esze, ezért megkérdeztem, hogy ugyan, miért nem vesz és szerel fel egy vízszűrőt ide, annyi műanyagtól megmenthetne minket, és annyi pénzt spórolhatna a vendégeinek. Ez utóbbi tudom, hogy nem érdeke a legtöbb vendéglátónak, főleg, ha ő maga is kereshet az eladott ásványvizeken, de Sukha nem az a profitorientált típus, inkább mondanám béke- és boldogságorientált fickónak, ami tudom, hogy hihetetlenül és meredeken hangzik, de így van! :) Indiában még tudja az emberek többsége, hogy a pénz nem egyenlő a boldogsággal.

Na, mindegy, nem ezt akartam most mondani, szóval térjünk vissza Sukha válaszára: Ő megpróbálta, hozatott Izraelból egy profi víztisztítót, fel is szerelte, de csak két napig használták, mert a szomszédok meglátták, jelentették a rendőrségnek, akik ki is jöttek, és figyelmeztették Sukhát, hogy fizesse be a kőkemény, súlyos adókat, amik kötelezőek egy ilyen helyen a víztisztító használata után. Én ezen nagyon kiakadtam! Mi van?!? Adó a víztisztító után? Teljesen megkergültek ezek? Talán a műanyag palackok után kéne adót fizetni, hogy ne érje meg őket eladni, vagy legalább, ha már ragaszkodunk ahhoz a rohadt műanyaghoz, találjanak ki rá olyan betéti díjat, hogy senkinek eszébe ne jusson eldobálni a palackokat. Ehelyett a sokkal fenntarthatóbb megoldást adóztatják… Valami nagyon nincs rendben odafent, ahol ezeket az őrült döntéseket hozzák!

Sukha fogta, és még azon nyomban leszerelte a rendőrök előtt a víztisztítót, és odaadta nekik, hogy vigyék, ha ő nem, legalább a rendőrségen használják egészséggel. Sukha nem akar bajt, mert nagyon jól tudja, hogy ha csak egyszer felkerül a rendőrség nyilvántartásába, utána lőttek a külföldi utazásoknak. Márpedig ő szeret felülni a Harley Davidson-szerű, „Bullet” márkájú motorjára, amire fel is málházik, és eltűnik pár hónapra feltöltődni, csavarogni, világot látni. Aztán visszatér, épít még néhány kunyhót, vagy eladja az éppen aktuális kóceráját, és létrehoz egy teljesen új helyet. Sukha egy szabad ember! :)

A Pushkari tó, naplementével, szélhámosokkal

Na, de most már hagyjuk a nehézségeket, épüljünk fel és sétáljunk ki Pushkar utcáira! Nappal sokkal jobban tele voltak emberekkel, árusokkal és tehenekkel. A templomok közül nem mindegyik volt nyitva számunkra, külföldiek számára. A szent tavat először egy „Sunset View” nevű étterem mellől pillantottuk meg, és… Eleinte nem, aztán szép volt. Mert ez India! Az történt, hogy már jövet, még távol a tótól egy fickó nagyon szaladt utánunk és két apró sárga virágocskát nyújtott át nekünk, és valami fesztiválról beszélt, meg hogy dobjuk a tóba. Már ekkor nagyon gyanús a dolog, mert ha valaki tényleg tiszta szívből adja azt a virágot és nincs vele hátsó szándéka, akkor nem fut így utánunk, és nem erőlteti ennyire. Ezért rá is kérdeztünk egy közeli árusnál, hogy miről van szó, és mi is ez a fesztivál? Megtudtuk tőle, hogy most nincs semmiféle fesztivál, hanem átverés az egész, és ha majd a tóhoz érünk, le akarnak húzni minket a virággal. Aha, oké! Mire a tóhoz értünk, megfeledkeztünk a virágról, noha még a kezünkben voltak. Ez hiba volt, mert egy nagyon furcsa kinézetű fickó, aki nyilvánvalóan valami vallási alaknak öltözött be, odajött hozzám, és nagyon nyomulósan elkezdett valamiféle szertartást, amiért utólag nyilvánvalóan utólag pénzt kért volna. Mondtam, hogy én nem vagyok hindu, és hogy nem érdekel ez a dolog, és hogy hagyja abba, de ő csak folytatta. Kiterített valamit a tóparton a legalsó lépcsőfok betonjára, majd vizet locsolt a betonra, és odatette a kis virágot. Végül máshogy nem ment, faképnél kellett hagynom a fickót, de ekkor meg bosszús lett, és „rossz karma”-ról kezdett nekem beszélni. Egyértelmű volt, hogy összejátszottak a virágot adó fickóval, mert senki másnál nem volt ilyen virág, és senki mást nem abajgatott ez a tóparti fickó. Viszont nekünk alaposan megtépázta a kedvünket a tóparttal kapcsolatba, ezért ekkor el is hagytuk a helyszínt, elmentünk, kerestünk egy olcsó és jó éttermet, ahol megvacsoráztunk, és csak ezután tértünk vissza a tóhoz, a kis virágokkal mélyen a zsebünkben. Mivel nem volt fesztivál, és csak az embereink állították, hogy amit a mai napon kívánunk, miközben a tóba dobjuk a virágot, az valóra fog válni, ezért nem is kívántam komolyat. Csak annyit kívántam, hogy a jövőben az ilyen és ehhez hasonló szélhámosok hagyjanak békét nekünk.

Ennek tudatában próbáltuk gyorsan el is felejteni a történetet, és minél inkább élvezni az amúgy csodás naplementét a tó túloldalán. Az ég alja és a tó felszíne gyönyörű aranyban úszott, az egész nagyon hangulatos volt, annak ellenére, hogy amíg nem láttuk a tavat egy kicsit szebb, rendezettebb helynek gondoltuk. A mi képzeletünkben egy ország első számú vallási zarándokhelyén nincsen mocsok és nem úszik szemét a szent víz felszínén. De mivel ez az ország India, itt minden lehetséges! :) Szóval hagyjuk a szemetet, és koncentráljunk a szép dolgokra. Például arra, hogy mennyire tombol még itt is a természet, mennyiféle madarat látni a tó körül és a tó felett repkedni. Sokat említem, hogy itt mennyi a szemét, de ugyanakkor a természet sokkal inkább tombol, még itt a sivatag peremén is, mint nálunk otthon, amit kicsit nem értek. Lehet, hogy csak az éghajlati különbségek miatt van így, de el tudom képzelni azt is, hogy nálunk otthon is épp ennyi, vagy még sokkal több a szemét és a környezeti szennyezés, csak mivel minden sokkal jobban szervezettebb, nem az orrunk előtt történik, ezért nem látjuk. És mivel sokkal régebb óta történik, már jobban megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy az élővilág otthon nem olyan sokszínű, mint itt. Valaki, akinek van erről kifejlettebb véleménye és kiterjedtebb tudása ezzel kapcsolatban, ossza meg velünk, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lehet az igazság.

Később, a csodás naplemente után, amikor odébb sétáltunk – mezítláb, mert csak úgy szabad a tóhoz levezető lépcsőkön tartózkodni – a tó sarkánál szemtanúi lehettünk egy valódi hindu szertartásnak, ami igazán szép és megindító volt. Először egy fickó dobolt egy kiugró kis erkélyszerű állásból, és tette ezt nagy beleéléssel. A tó szépen vitte a hangot, így az egész nagyon hangulatos volt, ahogy az is, ami ezután következett. Néhányan lementek az egyik medence széléhez, és ott egy kis tüzet gyújtottak és imádkoztak. Nem tudjuk pontosan miről szólt a történet, de amit láttunk és értettünk belőle, az szép volt és tetszett nekünk.

A társaság Sukhánál

Az előző bejegyzés végén említettem, hogy más vendégek is voltak Sukha-nál, köztük egy magyar is. Amikor megérkeztünk első éjjel a tábortűzhöz, Zitával egymás közt magyarul beszéltünk, mire az egyik lány felém fordult a tűztől, és megkérdezte tőlem, hogy „Are you speaking Hungarian?” – Mire én válaszoltam, hogy „Yes, why are you asking?”, és a válasz már magyarul jött: Azért, mert én is magyar vagyok! :) Hogy egész pontosak legyünk, Nicole magyar-amerikai kettős állampolgár, szülei 56-osak, és ő már kint született, de rengeteget volt Magyarországon is már gyerekkorától kezdve, így jól beszéli a magyart. Nagyon jókat beszélgettünk vele, és nagyszerű volt vele találkozni. Reméljük, hogy ezeket a találkozásokat még megismételjük, mert három észak-amerikai címet is kaptunk tőle, ahol ő vagy barátai fellelhetők. :) Nicole mesélte azon a bizonyos délelőttön, amikor annyira ki voltunk bukva, hogy amikor először járt Indiában, neki is voltak olyan hasonló élményei, és nem kedvelte annyira Indiát, de miután hazament, hamar azon kapta magát, hogy már a következő indiai utazásról álmodozik. :) Ezt teljességgel meg tudom érteni, mint ahogy azt talán már Ti is érzitek az eddigi indiai beszámolókból, India eddig a legőrültebb hely, ahol jártunk, a szó legjobb, és legrosszabb értelmében is.

Egyik este egy kisebb „bandában” kiszabadultunk Pushkarba Sukhától. Az egyik lány „tüzet dobált” a tóparton, ahogy egy helyi is tette. Mivel szükségük volt a produkcióhoz valami ütemre, és zenét nem tudtunk keríteni sehonnan, ütemre tapsoltunk nekik. Elképesztő, amit műveltek, különösen a helyi fickó volt nagyon profi, többször azt hittem, hogy meggyújtja a közönséget, vagy saját magát, de nem történt ilyen, nagyon érezte a tűzet a fickó, amit két rövid kötélre erősített, valamilyen gyúlékony anyaggal átitatott párnákból kapott, és pörgetett, dobálta, magasba lába között, egyszerre, külön, mindenfelé, hogy csak úgy ámultam. Aztán a végén egyetlen, az előzőeknél gyorsabb mozdulattal eloltotta mindkét tüzet.

A tóparti produkció után vacsorázni mentünk a sukhai barátainkkal és egy általuk ismert helyivel, aki tudta, hogy hol adják a legjobb thálit a városban. A fizetésnél a legnagyobb meglepetésünkre az egyik lány kijelentette, hogy ő állja az egész cehet. A számla „just a few buck”, csak néhány dollár, igazán nem nagy dolog, ne is izgassuk magunkat rajta. Mi izgattuk, mert talán ő nem is gondolta, de ez nekünk nagy segítség volt, amit nagyon megköszöntünk neki. Igaz, a számla ránk eső része most nem volt akkora, mint szokott, hisz én nem ehettem még rendes ételt.

Sajnos én csak főtt krumplit és rizst ettem a hasmenésem miatt, de ezúttal valahogy nem esett olyan nehezemre az önmegtartóztatás. Azt hiszem, egyre jobban megy ez az „elengedés”, és ha néha még ki is borulunk, egyre ügyesebbek vagyunk a „minden rosszat a javunkra fordítunk” dologban. Persze elbízni sose szabad magunkat, hisz tudjuk, hogy sok minden olyat tartogathat még India, és általában ez az út, amiről még fogalmunk sincs, és amelyek az eddigieknél nagyobb megpróbáltatások elé állíthatnak.

Még egyszer köszönet Sukha-nak, az ottani vendégeknek és Nicole-nak mindenért, a nehéz este ellenére nagyon élveztünk ott lenni Veletek!