Nászút a Föld körül

„Ohh, it is too far, five kilometer!”

Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)

Az is említésre méltó, ahogy leszálltunk a buszról. Még szinte le se tettem a lábam, amikor odaszalad (a szó szoros értelmében) három tuktuk pilóta. „Yes, my Friend!?” – mintha csak szólítottam volna őket, úgy szóltak hozzám. Én is köszöntem nekik, és mondtam, hogy köszönjük, de nem élnénk a tuktuk lehetősévébel, mivel sétálni fogunk. Erre az volt a válaszuk (nagyon aggódtak értünk), hogy „Ohh, it is too far, five kilometer!” Miközben mi még nem árultuk el nekik, hogy pontosan hová is tartunk. Persze ők betanulták a szöveget, „Túl messze van, 5 kilométer…” :) Valójában alig 2km-t kellett csak sétálnunk a szállásunkig, amit könnyedén megtettünk fél óra alatt, bevásárlással együtt. A szállásunk egy hotel volt, amihez kaptunk egy kontaktszemélyt is, méghozzá Nicole-tól. A fickóról hamar kiderült, hogy a szálloda tulajdonosa, és egy kis beszélgetés után már baráti, „annyit fizettek amennyit szeretnétek” alapon volt maradásunk. Ennek mi nagyon örültünk, ugyanakkor zavarban is voltunk, mert mielőtt Nicole felajánlotta volna ismerőse segítségét, mi már kinéztünk egy 150 rupis helyet, ez a szálloda viszont jóval drágábbnak tűnt annál, de végül ezt is megbeszéltük, és ezzel sem volt gondja. Szóval jó helyünk volt, köszönet ezért a Hotel Nayee Haveli-nek!

Spirituális gyógyítás 5 rupis keksszel

A szállásunk ugyan hamar meglett, de ettől persze még nem voltunk teljesen gondtalanok, hiszen nekem még mindig tartott a hasmenésem. Igazából ez csak azért volt gond, mert Udaipur sok-sok szép tetőtéri étterme finomabbnál finomabb étkekkel csábított, és ezeknek muszáj volt ellenállnom, hogy rendbe jöjjek.

Első reggel átsétáltunk a szállodánkhoz közeli gyalogoshídon a Pichola-tó túloldalára. E rövid séta alatt sok érdekeset láttunk. Ahogy kiléptünk a szállodából, néhány, a fejük tetején lavórban ruhát cipelő, talpig száriba öltözött nőt pillantottunk meg. Hamarosan, a hídról azt is megláttuk, hogy honnan jöttek. A tó partján a lépcsőkön nők mostak. Kézzel, szappannal, a kövön. Némelyiküknél még egy botszerű fadarab is volt, amivel csapkodták a ruhákat. Ilyet most láttunk először élőben, pedig ez a látvány nagyon tipikus Indiára, legalábbis számomra az volt előzőleg. A híd túloldalán India megmutatta azt az arcát, amit az interneten, vagy az útikönyveken keresztül nem tud. Ürülékszag terjengett az utcán, nem is gyenge.

Pár méterrel odébb megint egy olyan dolog történt velünk, ami nagyon jellemző Indiára. Benéztünk az egyik sarkon egy étterembe. Láttunk pirítóst az étlapon, de nagyon drágának találtuk a pár szelet pirított kenyeret 20 rupiért. Erre a tulaj felajánlotta, hogy, ha adunk neki 10 rupit, és hozunk kenyeret a boltból, megpirít nekünk 4 darabot is ennyiért. Ezt még mindig sokalltuk kicsit, és hogy ne nézzen teljesen bolondnak minket, elmeséltük a helyzetünket, a hasmenésemet. Erre azzal jött, hogy miért nem ezzel kezdtem, hát ő meggyógyít masszázzsal. Na, ez egyre jobb, gondoltam, és már kérdeztem is, hogy az mennyibe fog kerülni? A válaszon meglepődtünk, mert azt mondta, ingyen lesz, csak vegyünk hozzá egy 5 rupis kekszet (Five Rupee Biscuits) a szemközti boltban. Ettől aztán végképp kíváncsivá tett, mégis hogyan fog meggyógyítani egy csomag keksszel és masszázzsal, amikor már 3 napja megy a hasam, és nem akar megállni, pedig csak kekszen, pirítóson, főtt krumplin és rizsen élek, mióta ez a bajom van. El nem tudtam képzelni, mit fog velem csinálni a fickó. Leültetett magával szemben, és kérte, hogy vegyem le a papucsom és adjam oda neki a lábfejem. Először a baj, majd a jobb lábfejem belső felén elkezdte végighúzni erősen odaszorítva a hüvelykujját a belső bokacsontomtól a nagylábujjamig. Utóbbiak tövét közrefogta a mutató és középső ujjai porcaival, jól összeszorította, majd lassan, erősen megrántotta a nagylábujjamat, hogy a végén lecsúsztak róla és nagyot csattantak az ujjai. Ez utóbbi művelet eléggé fájdalmas volt, mivel úgy éreztem, hogy kettétöri a nagylábujjam körmét közben. Persze ilyen nem történt, és a fájdalom is elmúlt, ahogy abbahagyta rajtam a rövid kezelést. Ezután már csak a kekszeket kellett megennem, hogy az eltelítsen. A mester szerint még egyszer el fogok menni vécére, utána jól leszek és nem lesz több bajom. Még mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, megmutatta a vendégkönyvét, és azt is meg tudtuk, hogy az étterem igazából csak hobbi, a spirituális gyógymasszázs az, amivel elsődleges foglalkozik, és amiben nagyon jó. Ezt a vendégkönyv aláírta, rengeteg elégedett írást olvashattunk benne a világ minden tájáról érkezett emberektől. Kíváncsian vártuk, hogy mi lesz velem. Miután hazatértünk, iszonyú hasgörcs tört rám, ami 10 perc után elmúlt, majd valóban, ahogy megjósolta a gyógyító, elmentem még egyszer meglátogatni a vécét. Aztán aznap és másnap még néhányszor… :) Szóval nem jött be a gyógyítás, a gyomorfertőzést nem sikerült spirituálisan meggyógyítani a masszázzsal és a fávjrupibiszkittel. Persze az is lehet, hogy én nem hittem benne eléggé. Mindenesetre ártani biztos nem ártott. Nem úgy, mint a Flagyl, amiről időközben megtudtuk, hogy antibiotikum. Többet ezt nem szedjük, legfeljebb, ha tényleg komoly bajunk van és orvos írja fel nekünk, de persze ezeket a helyzeteket próbáljuk megelőzni. Durva, hogy olyan gyógyszereket – mint pl. ez az antibiotikum – amelyeket otthon csak recepttel tudsz kiváltani, itt Indiában megtalálod a „gyógyszertárban”, chips és a kóla között. És minden további nélkül megveheted, 10-20 rupiért őket, vagyis kevesebb, mint 100 Forintért. Ez nagyon durva és ennek sajnos mi is áldozatul estünk, mert naivak voltunk. Most már legalább tudjuk, hogy buták voltunk. Azóta az aktív szénnek is utána néztünk. Ez viszont már egy jó dolog lehet, ha ésszel használjuk. Képes megkötni rengeteg dolgot, mérgeket, de még antibiotikum származékokat és a fogamzásgátlót is vagy épp a szervezet számára amúgy fontos ásványi anyagokat is, szóval tényleg ésszel kell használni.

Az udaipuri palotában és a hindu templomban

Na de térjünk vissza Udaipurba. A város jellemzői a Pichola tó, a városi palota, és annak néhány testvére a tavon, valamint egy pompás hindu templom. Utóbbit meglátogattuk egyik kora reggel, még a hőség beállta előtt. Sajnos annyira körbeépült, hogy nem sikerült igazán jó fotót készíteni az egész templomról. Próbálkoztam egy panorámával, de sajnos a végeredmény elég torz lett. :) Az igazi szépségét a templomnak persze az apró részletekben lehetett felfedezni, amikor közel mentünk és alaposabban megszemléltük a kőfaragványokat az óriási épület oldalában.

A palota már kicsit hosszabb séta volt, ráadásul pénzbe is került, és én sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy élvezzem. Ugyanakkor, ha nem mentem volna be, azt éreztem volna, hogy kihagyok valamit, amiért kár, hisz „ha már itt vagyunk, nézzük meg”. Szóval ez egy nehéz ügy, és ezért nem szeretjük mostanában annyira az útikönyvet, amikor azt írja, hogy valami „must see”. Akkor nézze meg az útikönyv, én csak jól akarom érezni magam, és megismerni a helyet, de semmi ne legyen kötelező! :) Szóval a palota egy igazi fő turistalátványosság Udaipurban, és tény, hogy nagyon sok érdekes dolgot lát odabent az ember, ahogy a szűk folyosókkal és lépcsősorokkal összekötött termeket és udvarokat járja, de nekem valahogy annyira nem jött be, noha Zita látszólag sokkal jobban élvezte. Ezért én pedig próbáltam minél türelmesebb lenni. A palotából egyébként a tóra, és Udaipurra is gyönyörű kilátás nyílt, persze csak akkor, amikor oda lehetett férni a turistatömegtől az ablakokhoz. :) Szóval összességében ez a palota is érdekes volt, ám jobb lett volna ide is kora reggel menni, amikor még nincs tömeg és nem vagyunk fáradtak.

„A mókus is patkány, csak jobb a marketingje”

Pihenni nem csak a szállodaszobánkba, hanem a szállodánk, és más vendéglők „Rooftop Restaurant”-jára. Egymást érik a tetőtéri éttermek Udaipur turistanegyedében, és azon versenyeznek, hogy melyik magasabb, és melyikről jobb a kilátás a tóra és a palotára. Egyszer felmásztunk kb. az 5. emeletre, ahonnan egy szűk kis lépcső még feljebb vezetett, a konyha feletti kis teraszra. Ezen a teraszon volt még egy kis árnyéktetővel ellátott fém felépítmény, egy darab asztallal. Na, Zita ötletére ide másztunk fel egyik nap ebédelni. Én annyira nem éreztem ott magam biztonságban, kicsit szédelegtem, nem is tudom, hogy a magasságtól-e, vagy attól, hogy napok óta nem ettem már rendesen, és éhgyomorral kellett felmásznom ilyen magasba. Miközben az ételre vártunk és csodáltuk a kilátást, más érdekes dolgot is láttunk. A felépítményünk alatti szinten, a kis terasz oldalain mókusok szaladgáltak. A korlátról átugráltak az üres asztalokra is, ahol még ott voltak hagyva az üres teáscsészék. Ezeket előszeretettel látogatták a mókusok. :)

Zsuzsi és Ádám – Úszás az Pichola tavon

Kint az utcán, a valódi életben már sokkal több érdekes dolgot láttunk, és ezek sokkal jobban tetszettek mind a kettőnknek, mert ezek ingyenesek voltak, és valódiak. Egyszer a tóparton egy nagy gyülekezést fedeztünk fel. Valami érdekes készült, ezért én visszarohantam a fényképezőgépért. Mire megérkeztem a géppel, elindult már a menet. Nők talpig száriban vonultak, úgy, hogy közben a fejük tetejére egy kisebb edényt fogtam, aminek a tetején vizes ruhába csomagolt kókuszdió volt. Elől egy kisebb zenekar dobolt, és így vonultak végig Udaipur utcáin. Közben némelyik nő vonaglani kezdett, egyfajta transzba is estek úgy kellett néha elkapni őket, hogy le ne dobják magukat a földre. Ilyenkor mindig jött egy férfi, egy kókuszdiót a földhöz vágott, hogy annak héja megtört jön, és az így hozzáférhető kókuszlét a nő fejére öntötte. Aztán a nő felállt, és a menet ment tovább. Mindez március másodikán történt, 2012-ben, India Rajasthan államában, Udaipurban – Ha valamelyik Kedves Olvasónak esetleg lenne kedve utánanézni, mi is volt ennek az ünnepségnek a háttere… ;)

Második nap Zita elment egy kicsit egyedül sétálni, és ekkor összetalálkozott egy magyar párral, Zsuzsival és Ádámmal. Estére megbeszélt velük egy találkozót, így történt, hogy az utolsó két estét velük töltöttük. Ők ha jól emlékszem, 5 hónapot utaznak csak Indiában. Blogjuk az utazásról a Gudlakmajfrend. Több szempontból is örülök, hogy találkoztunk velük. Ádám kitalálta, hogy ússzunk egyet a tóban, és ez az ötlet nekünk is nagyon tetszett Zitával, szinte szégyelltük, hogy nekünk maguktól nem jutott eszünkbe. Szóval másnap becsobbantunk a Pichola-tóba. Végre valami kis őrültség! :) Nem sok embert láttunk rajtunk kívül úszni a vízben, de ennek az oka leginkább az volt, hogy nem sok turistának jut ez eszébe, az indiaiak nagy része pedig nem tud úszni. Ádámmal és Zitával hármasban beúsztunk egy közeli kis szigetépülethez, amit csak galambok laktak. Sajnos az épület kapuja zárva volt, de azért a lépcsőjére ki tudtunk mászni pihenni egy kicsit. Innen továbbúsztunk az öböl túlsó peremén lévő lépcsősorhoz. Itt is mostak a nők, illetve néhány fiatal is időzött a lépcsőkön. Rövid pihenés után megkonzultáltuk, hogy nem úszunk már tovább a nagy szigetre, hanem inkább visszasétálunk az öblöt megkerülve a gyalogos hídon. Visszaérve a kiindulópontra megtaláltuk Zsuzsit, aki már épp ott tartott, hogy elindul csavarogni a városban. Amíg száradtunk az úszás után, találkoztunk egy a parton csücsülő, és helyi hangszerén zenélő indiaival. Nagyon tetszett a hangszer hangja, mert semmihez nem volt fogható, amit otthonról ismertem. Elnéztem a sötétbőrű arcát az embernek, a Pichola-tóval a háttérben, és a fülemben a furcsa, érdekes zenéjével, és rájöttem, hogy bizony messze jutottunk. Itt vagyunk Indiában, ez India! Nagyon valóságos volt, ugyanakkor nagyon hihetetlen is.

Séta Udaipur utcáin

Ádámmal és Zsuzsival aztán még egy nagyot csavarogtunk Udaipur utcáin, ahol sok érdekeset láttunk. Ittunk kókuslevet kókuszdióból szívószállal, majd megettük a kókusz belsejében lévő, fehér, zselészerű anyagot. Sem ízében, sem állagában nem hasonlított arra, amit eddig mi otthon kókusz címén ismertünk (reszeléket, vagy csokoládé szelet tölteléket), de Zsuzsiék megnyugtattak, hogy ha délebbre megyünk, fogunk találni érettebb kókuszdiót, amin már nincs rajta a vastag zöld héj, csak a vékony, kemény belső réteg, aminek a belsejében már kevesebb a lé, viszont vastagabb és keményebb, finomabb ez a belső réteg.

Zsuzsi és Ádám délről észak felé haladnak, és ez pont jó volt arra, hogy kölcsönösen tudjuk mesélni egymásnak arról, hogy mi van mögöttünk, és mi vár még rájuk. :) Aztán másban is egymás „segítségére” voltunk. Amíg mi Ádámmal a netbookokkal küszködtünk, Zsuzsi Zita karjára hennát rajzolt. Mi pedig összehoztuk, hogy Ádámék Nokia mobilját összekötve a netbookjukkal, éppúgy elérjék az internetet kvázi „bárhonnan-bármikor”, mint ahogy azt már mi is tesszük egy ideje. Ez tipikusan az a tudás, amit ha nem mutat meg valaki, órákig vagy napokig is eltarthat rájönnöd, főleg ha egy kicsit sem kocka. Én utóbbit nem mondhatom el magamról, de azért még nekem is voltak fenntartásaim afelől, hogy végül sikerülni fog-e a dolog, de végül összejött, aminek nagyon örültem, mert így Ádiék sokkal könnyebben és olcsóbban tudnak netezni, és az az egy-két óra sem veszett kárba, amíg ezzel küzdöttünk.

Ádámék egyébként néhány dologban nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint mi, ami meglepő volt, de ugyanakkor jó érzés is. Elutazunk ide a világ végére, Indiába, találkozunk más magyarokkal, és lám, ők is egy természet- és emberközeli jövőképet vizionálnak maguknak. A különbség csak annyi kettőnk között, hogy ők nem csak beszélnek róla, ahogy mi, hanem már tettek is néhány lépést, van egy kis földjük, a föld mellett barátaik és néhány hozzá fűződő álmuk.