Nászút a Föld körül

Vang Veingből annyira korán nem sikerült elindulni, mint ahogy terveztük, de legalább 11 órakor már az úton voltunk, megreggelizve és a tojásos melegszendvicseinkből jó alaposan betárazva. Zita ma reggel is nekiállt a szendvicsgyártásnak, de ma nem hagytunk elöl semmit, amit gyerekek elvihettek volna. Ellenben a csirkék, azok még a tegnapelőtti afférunk után is felugrottak volna a pultra és megkóstolták volna a kajánkat, ha hagyjuk. Írtam már, hogy egy baromfiudvar volt a recepció, nos, hát ez azóta sem változott.

Ki az utcára, át a repülőtéren, majd fel a főútra és irány észak, vár ránk Laosz! Felettünk borús idő, előttünk meg egy-egy pár láb pumpálta a pedálokat strandpapucsban. Ha már muszáj megáznunk, legalább a cipőnk ne ázzon át – gondoltuk, közben pedig már esőkabátban és esőnadrágban voltunk. Az út lassan emelkedett, ez eleinte nem okozott különösebb nehézséget. Aztán kitértünk a völgyből, és onnantól már volt néhány igen combos szakasz. Egy-két helyen az út néhány tíz méteren át olyan meredeken emelkedett, hogy egyszer még le is kellett szállnom a gépről, mert máshogy nem bírtam volna. Vagy ha mégis, annak már nem láttam értelmét, hogy szétszakítsam magam, vagy a láncot.

Közben a táj csodás volt, ezért aztán különösen zavart minket az enyhén szitáló eső – hisz így nem mertem elővenni a fényképezőt. Szegény Canon-t már nagyon megkínoztuk és ez a Panasonic is háromszor volt már szervizben, ezek után inkább marad a tokjában a vízálló zsebben, amikor esik. Inkább használjuk még évekig, ha bírja, minthogy sem tönkretegyük egy-két jobb kép kedvéért.

Persze aztán szép lassan alábbhagyott az eső, mígnem végül teljesen abba nem hagyta, így aztán lettek képeink erről a napról is dögivel. Egy kislányon Zita egy macit fedezett fel, pontosan úgy felkötözve a mellkasára, ahogy az anyukák a gyermeküket szokták – ezen a vidéken. Árusok sora mellett haladtunk el, felettünk hatalmas mészkőóriások tornyosultak a friss felhők között, idelent pedig a mezők zöldelltek. Az egész meseszép volt. Amíg nem jött még egy olyan combszaggató fölfelé! :) Hála az égnek ezek amilyen meredekek, olyan rövidek is voltak egyben.

Viszont nekem ismét le kellett szállni a gépről, de már nem azért, mert meredek volt, hanem mert beragadt a váltókarom, ismét. Most sokkal gyorsabban makacsolta meg magát, mint a múltkor, és sokkal jobban. Ha két kézzel nekifeszültem, már akkor is csak nagy nehezen tudtam vele váltani. Megint a víz, gondoltam. A múltkor az eső, most talán a patakon való átkelés tett neki rosszat. A bowdent azóta sem cseréltük ki, lehet, hogy most itt az ideje, elhatároztam, hogy este szerelés következik! Mert azért az út szélén így késő délután nem akartam nekiállni, ne itt derüljön ki, hogy nincs meg hozzá minden szükséges szerszám vagy alkatrész.

Tudtuk, hogy egy hágónak hamarosan következnie kell, ahonnan már csak lefelé lesz, aztán egy folyóvölgyben északnak fordulunk, és ott megérkezünk majd Kasi-ba, ahonnan valószínűleg ezen a napon már nem tekerünk tovább. Az út mellett sohasem látni az ég felé meredő parabola antennáktól. Remélem, valami hasznosat vesznek az égből ezekkel a műholdvevőkkel.

Fent a hágóban bambuszházak falva fogadott minket, írnám hogy ez is olyan volt, mint egy mesében, de ez nem igaz, mert a mesében a kunyhók

Miután elindultunk lefelé, egy kanyarból kiláttunk az alattunk lévő völgyre. Odalent út kanyargott, és ahogy az sejthető volt, az az út ugyanaz az aszfaltsáv volt, mint amin mi is haladtunk.

Ekkor észrevettem, hogy a GPS kijelzője üres, az kikapcsolt. Próbáltam visszakapcsolni, de nem reagált semmire. Kipróbáltam két másik garnitúra aksit, de azokkal sem moccant meg, se kép, se hang… Na jól nézünk ki, beragad a váltókar, tönkremegy a GPS! Mi jöhet még ma?

Lent a völgyben aztán kilaposodott alattunk a terep és hamarosan megérkeztünk Kasiba. Kerestünk egy olcsó szállót, ahová bepakoltuk a bringákat, majd én rögvest neki is álltam a nagy szerelésnek. A GPS-el nem tudtam sokat kezdeni, feltettem két pár aksit tölteni, és vártunk, hátha csak az a baj, hogy minden aksink le van merülve. Illetve várni egy percet sem vártunk, mert közben nekiálltam szerelni a beragadt váltót. Most először a bowden alsó, váltó oldali végén lévő fekete dobozt kaptam szét. Ezt a múltkor, Bangladesben, az ékszerész bódéban teljes egészében hanyagoltam, és most kiderült, hogy ez hiba volt, mert itt is nagy bajok vannak. A két bowden egy tárcsa oldalában lévő vájatokba tekeredik fel, így tudják tekerni a tárcsát, ami pedig, ha a kis fekete doboz a helyére van illesztve, egy másik tengelyt teker meg, ami már közvetlen összeköttetésben van az agyváltóval. Hát ez a kis fekete doboz csúnyán tele volt gempával, kikaptam belőle a tárcsát és a bowdeneket, majd szépen türelmesen mindent jó alaposan végigtisztogattam. Ekkor látszott csak, hogy a bowdenek a végeiken már elkezdtek szétrojtosodni, és ez már olyan dolog volt, ami okozhatta a beragadt váltókart. És sajnos mást is okozott, a tárcsa vájatainak szélén apró sérüléseket fedeztem fel. Még jó, hogy nem túl nagyok, ez még valószínű nem kritikus dolog, talán még nem túl későn álltam neki megszerelni. Innentől nyilvánvalóvá vált, hogy cserélni kell a bowdent. Ehhez először is ki kellett bontani mindent a két bowdent elejétől a végéig. Ezek rengeteg gyorskötözővel voltak a vázhoz, a kormányhoz fogva, illetve összefogva, és ahogy számolgattam ezeket, kiderült, hogy csak szűkösen van annyi műanyagkötözőnk, amennyi kelleni fog. Ezért aztán egyet sem használtunk végül el, nem a könnyebb, szétvagdosom, aztán újakat húzok rájuk módszert, hanem a kihúzom a bowdent a gyorskötözők szorításából módszert választottuk. Zita volt az asszisztensem, mint egy orvosnak a műtétnél, mindig mindent a kezembe adott, és ő volt az is, aki felfedezte, hogy a szomszédban van egy nagy szerszám- és barkácsbolt. Ide be kellett térnünk a régi és az új bowdenekkel, hogy utóbbiakat pontosan méretre vágjuk. Ez nem sikerült tökéletesen, mert az elsőnek vágott bowden vége kicsit szétfoszlott, de csak éppen, így még vissza tudtuk tenni a helyére a szálakat és a bowdent be tudtuk fűzni a teflonbetétes bowdenházva. A kölcsönadott harapófogóval 10 perc alatt végeztünk az új bowden méretrevágásával, és lelkesen tértünk vissza az apró hotelszobánkba szerelni.

Pontosabban csak lepakolni, mert itt megint közbeszólt Zita, amúgy nagyon helyesen, hogy menjünk el vacsorázni, mert ha éhgyomorral folytatjuk, az nem lesz jó, még hibát vétünk, a szerelés megvár, de a vacsora nem, mert ha bezár minden hely a városkában, akkor majd nézhetünk… Finom sültrizst ettünk, és a szomszéd boltban még csokis shake-et is kaptunk, így a vacsora terén teljes volt az öröm.

Persze mindeközben a váltóm bowdenezése darabokban hevert, és ez már nem volt olyan örömteli tény, mert a művelet pikantériáját az adta, hogy nem tudtuk biztosan, össze tudjuk-e majd rakni, ugyanis sosem csináltunk még ilyet, és ezek a bowdenek elég nyakatekerten tekeredtek az alsó tárcsa körül, amit ugye most szedtem szét először életemben. Ezzel együtt magabiztosan tettem a dolgom, tudtam, hogy a legjobb, ha én magam csinálom, és tettem ezt óvatosan, lépésről lépésre, mindent jól megfigyelve és kétszer megfontolva. Zitával együtt megtisztítottuk a váltókart is, amit így másodjára már sokkal egyszerűbbnek tűnt szétszerelni, még így is, hogy az egyik apró imbuszos csavar a WD40-es kezelés után is beragadva maradt, így sikerült elferdíteni a legkisebb imbuszkulcsunkat, miközben a váltókar a helyén maradt. Ez nem jelentett tragédiát, mert lévén a bowden ki volt húzva belőle, könnyedén szét lehetett szedni így a helyén is. Ismét találtunk benne a bowdenből ideszökött teflondarabokat, megtisztogattuk, majd következett a legizgalmasabb, sorsdöntő rész: az összeszerelés. A bowdenek felső, kupakos végeit beakasztottuk a váltókarba, azt a helyére csúsztattuk, majd a túl végen következett a tárcsába való rögzítése a szabad végeknek. Itt volt egy necces rész, mégpedig az, amikor a picit megfoszlott bowdenvéget kellett beletenni egy apró lyukba. De ez is sikerült és aztán rá tudtunk szorítani egy kis imbuszkulccsal, hogy aztán az többet már nem mozdult. Hátravolt még a bowdenek felcsavarása a tárcsára, a tárcsa helyére rakása, a kis fekete doboz helyére illesztése és a váltókar végleges összecsavarozása. Ezek is mind rendben mentek, és sikerült úgy összeraknunk a váltómat, hogy azzal újra lehetett váltani, méghozzá érezhetően sokkal könnyebben, mint azelőtt. Egy bibi volt csak, mégpedig, hogy csak 13 sebességet számoltunk meg, egy valahol elveszett a nagy szerelésben. Volt már ilyen: ha más sebességbe váltunk a karral, miközben a kis fekete doboz le van választva a tengelyről (mert pl. ki kellett venni a kereket a helyéről), és aztán így szereljük azt vissza, akkor elméletben, ha pl. 1-esben szedtük le és 14-es állásban raktuk vissza, akkor elveszíthetjük mind a 13 alsó sebességünket. Gondoltam, most is ilyesmi történt, csak épp egy sebességgel tévedtünk összesen, és próbáltam kijavítani ezt a hibát. Ezt azelőtt már többször sikerült, nem volt egy nagy varázslat, csak le kellett szedni a dobozt lent, úgy váltani, amíg meg nem találjuk a megfelelő sebességet. De most hiába próbálkoztunk Zitával, mindannyiszor csak 13, vagy még kevesebb sebesség lett a vége. 15 perc hiábavaló próbálkozás után rájöttünk, hogy a hiba nem a váltóban van, hanem a mi készülékünkben: a 13 kattanás nem 13 sebességet jelent, hanem 13 sebesség váltást, ami pontosan annyi, amennyinek lennie kell, hiszen 1-esből 14-esbe 13 váltáson át vezet az út. Az, hogy erre nem jöttünk rá azonnal, azt mutatja, hogy bizony már eléggé meg voltunk fáradva ennek a hosszú napnak a végére mind a ketten. Ezzel együtt, a hosszú és fáradalmas művelet után diadalérzéssel dőltünk ágynak, mert sikerült a nagy szerelés, és újra működött a váltóm. Üröm volt az örömben, hogy a GPS a frissen feltöltött elemekkel sem volt hajlandó megnyikkanni.

Ez a nap 2012. november 27-e volt, amikor 60km-t bicikliztünk Vang Vieng és Kasi között.