Nászút a Föld körül

Igen, nem csal a szemetek, ez itt egy új bejegyzés, Új-Zélandról, közvetlenül Indonézia közepe után. A blogban így egy fél Indonéziát, Kelet-Timort, Ausztráliát és fél Új-Zélandot átugró rés keletkezik, és ez minket is zavar, de ettől még szeretnénk folytatni a blogolást, és reméljük ennek Ti is örültök. A legkönnyebben úgy tudjuk folytatni a blogrollt, ha a jelenről írunk, talán így a legkönnyebb írni és így lesz a legszínesebb, legérdekesebb is a végeredmény. Pár hónapja sok hónapnyi őrlődés után feladtuk a folyamatos blogolást, mert azt vettük észre, hogy már a nyúl viszi a vadászpuskát, és a sok iromány az út élvezetének rovására megy. Most mégis újra kezdjük, de már nem merünk semmit ígérni. Talán lesz hétfőnkként és csütörtökönként egy-egy bejegyzés, talán csak hétfőn, talán az se. De igyekszünk, és meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Próbáltuk a dolgokat egyszerűbbé, gyorsabbá tenni a blogbejegyzések megszülése körül. Amint azt látjátok, most már csak egyféle méretű és formájú képek vannak, viszont azok legalább képaláírásokkal. Rájuk klikkelve a felugró ablak még most sem működik, de talán ebben is segít nekünk majd valaki. (nem bírjuk életre lehelni a Lightbox plugint, valamelyik WP-frissítés óta ilyen, nagy kupi van a blogmotor körül, bár reméljük, ez kívülről nem látszik). Egy másik változás, hogy ismét vannak hirdetések a főtörzsben, ez most nem egy konkrét partnerünké, hanem dinamikus Google Adsense, tehát “ők” találják ki, melyik hirdető illik a honlaphoz vagy az olvasójához. Elnézést kérünk ezért, de mi is pénzből élünk, bármennyire is próbáljuk ezt okosan és ügyesen tenni. :) Ha nagyon zavarnak itt a nagy, mozgó hirdetések, a használj valamelyen Adblockert a böngésződhöz, amellyel könnyedén eltűntetheted őket! ;) Minden hozzászólást, észrevételt, építő jellegű kritikát szívesen veszünk és jó olvasást kívánunk Nektek!

Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez!

Egy libamáj, két 42-es lapos kulcs, egy gumikalapács, két lepény és már mehetünk is!

Na, hát rövidre zárva az „eseménytelen” napokat, még annyi történt, hogy Liliannak (aki középiskolás padtársam volt, és most PR-menedzser, és felajánlotta nekünk a segítségét, magyarán szívességi alapon lett egy PR-osunk, nem is akármilyen! :) ) írtam egy rövid, de érdekes „sajtónyilatkozatot”, amit ő olyan ügyesen szétküldött mindenféle médiáknak, hogy most több mint ezerrel több követőnk van FB-on, mint egy hete volt… Ennek kapcsán meg is talált minket nagyon hamar egy nlcafe-s újságíró, így venni kellett még egy libamájat a mobilra (1 GB-t) 19 dollárért, mert persze az előző feltöltés naná, hogy ekkor merült le teljesen. Szóval az új libamájból rögtön el is lőttünk 100 megát, mert 1 órát beszélgettünk vele, de jókat kérdezett és elvileg ma reggel (hétfő, de otthon még vasárnap este) meg is fog jelenni a kész cikk. (Azóta, hogy ezt írtam, már megjelent.) Szóval ez ment egész délelőtt, meg pakolásztunk, aztán főztünk mert ebédidő lett, aztán még elmentünk zuhanyozni, aztán egy bringaboltba mert Zita bringáján meglazult egy csavar amihez fél kilós nagykulcs kell és ilyet nem cipelünk kontinenseken keresztül. Meg az én bal fékkarom behajlott hogy alig fértem el a bal combommal tőle, azt is ki kellett ütni gumikalapáccsal. A bringaboltos csaj elvileg 2:30-kor zárt volna, de még 4 után is ott találtuk, ráadásul meghívott magához, ha nem tudnánk aznap elindulni a városból. Aztán csak sikerült megmozdítanom azokat a csavarokat, így meg tudtam javítani Zita bringáját, elmentünk még a hüpermarketbe enni egy négy dolláros fokhagymás-bazsalikomos-sajtos lepényt a pékségben megmelegíttetve, aztán végre, valamikor 5 után elindultunk.

Freecamp a tóparton, Frodó bedobja a gyűrűt a végzet hegyébe

Míg napközben gyönyörű napsütésünk volt, olyan, hogy nem látszott tőle a netbook képernyője, most este szürke, homályos idő volt, végig erős szembeszéllel. A völgy oldalában az út meg hullámzott, és nekünk nagyon nem volt ínyünkre a hideg szembeszél, ami még a lefelé gurulásban is akadályozott. Vagy ezek miatt, vagy mert több mint egy hete nem bringáztunk érdemben, úgy elfáradtunk, mintha 100km-t tekertünk volna ezen a napon, pedig épp csak harminc lett a vége.

A völgy Clyde felé – Szép időben, szembeszél nélkül vidámabb lett volna

Clyde városka felé lekanyarodtunk a főútról, ami magasan a domboldalban folytatta, és a duzzasztógát mellett (addig a tó bal partján tekertünk) lecsorogtunk a városba, ahol rögtön szemet szúrt nekünk egy „Fish & Chips” felirat.

Clyde főutcáján

Bementünk és kértünk egy „Wedges”-t 4,5 dollárért, vagyis egy fűszeres krumplit, nagy szeletekbe vágva olajban kisütve. A majonéz mindehhez +1 dollár lett volna egy nagyon apró pohárkában, ezért ezt nem kértük, hanem helyette, Zita szemfülességének révén másik 4,5 dollárért vettünk egy 350ml-es üvegges majonézt a szomszédos pult mögül, ami egy apró vegyesbolt volt. Ezt a majonézt még vagy három napig ettük, de így érte meg. A krumplit, ahogy az ilyen „take-away” vagyis elvitelre kért ételeket errefelé szokás, egy zsírpapírba, majd 2-3 réteg újságpapírba csomagolták be. Csakhogy mi nem tudtuk, hogy mi elvitelre kértük, ezért leültünk az egyik asztalhoz, mert közben odakint eleredt az eső. Ezt elméletben nem lett volna szabad és ránk is szóltak, hogy ejnye, de aztán szépen megkértük őket és maradhattunk. A vacsora után még beljebb csorogtunk a városkába, találtunk egy kempinget, de 17 dollár volt fejenként a sátrazás, mint ahogy a lakókocsiban való maradás is. Ez persze bőven túllőtt a mi keretünkön, de a recepciós hölgy azt is elmondta, hogy tudunk „free-camp”-elni, vagyis szabad-, vagy ha úgy tetszik, vadkempingezni. Gurultunk hát a gát túloldalára, a völgy szemközti oldalába, ahol már jövet is láttunk lakókocsikat a tó partján.

Egykor Cromwell-ig húzodott a vasútvonal, de aztán felduzzasztották ezt a tavat a völgyben, amelynek a partján sátraztunk

Az eső szemerkélt, szürkült, mi pedig felállítottuk a sátrat egy fa alá, bepakoltunk és bemásztunk. Ezen az estén elolvastam a Gyűrűk Urának 6. könyvének (a Kindle-n nekünk hat részben van meg) közepét, a gyűrű beleesett a végzet hegyének tüzébe, Samu és Frodó megmenekültek, a sötét úr megsemmisült, én meg már csak azt nem értem, mi fog történni a következő, még hátralévő kb. 100 oldalban… :) Vacsorára már nem ettünk semmit, csak eldőltünk és reggel ugyanilyen szürke, de már tisztuló időben összeszedtünk magunkat.

Hullámos ösvényen megpakolt fekvőbringával

Reggelire ettünk még egy sültkrumplit mert még bőven maradt a majonézből, és mert mind a ketten jóllaktunk belőle. Egy közeli bringaboltban (rengeteg a bringatúra szervező iroda Clyde-ban, mert itt van az egyik vége a legnépszerűbb új-zélandi bringaútvonalnak, az Otago Rail Trailnek) Zita kért vizet, mire a boltos elküldött minket a feleségéhez, a 95-ös szám alá (az egész városka szinte csak egy utca), akitől nem csak csapvizet, de még a termoszba forróvizet is kaptunk.

A vizerőmű a gátról nézve

Ismét áthajtottunk a folyó túloldalára a kemping mögötti hídon, mert azt terveztük, hogy az ott kanyargó bringaúton keresztül hajtunk át Alexandrába. Erre egy másik mód is van, egy másik bringaúton, amit viszont vonalzóval húztak meg, ezáltal biztos, hogy gyorsabb, de unalmasabb is. A folyóparton csak egy apró murvás ösvény vezetett végig, először meg se találtuk, elindultunk fölfelé a meredek autóúton, amikor láttam a GPS-en, hogy eltértünk a tervezett útvonaltól.

A folyó nyugati oldalán egy hullámos, kanyargós ösvényen hajthattunk

Csak ekkor fordultunk rá a nem éppen könnyű, de mindenképpen élvezetes kis útra, ami azért volt jó, mert mindenféle erdőkben kanyargott és sosem vett fel egyszerre 5m-nél több szintet, ezt pedig általában még lendületből meg tudtuk tekerni. Talán csak egyszer kellett leszállnunk emiatt, az egyik rövid, de meredek fölfelében Zita elvesztette az egyensúlyát és le kellett tennie a lábát. Jól megpakolt fekvőbringákkal, amiken csak Schwalbe Marathon Plus van és nem valami terepgumi nem lehet elindulni meredek murvás fölfelé, ezért ekkor le kellett szállnunk és feltolni pár métert a gépeket. De különben baromi jól teljesítettek, jól jött hogy tudtunk lazítani a telókon és nagyon jól viselkedtek a terepen, ami amúgy már inkább volt MTB-ösvény, mint túrabringás útvonal.

Egy régi fúrófej mellett

Sok apró hídon át kellett hajtanunk, de a legtöbb helyen nem volt víz alattuk, nem úgy, mint itt! :)

Vicces kedvében volt a favágó :)

Az ösvénymenti egyik pihenőhelynél

Néhol gyönyörű erdőkben hajtottunk

Alexandra határában a régi híd pillérénél

Kb. másfél órát tölthettünk így a folyó mellett, amit végig nagyon élveztünk, sok kis hidat is kereszteztünk, ezek némelyike olyan keskeny volt, hogy alig fértünk át rajtuk a csomagokkal a bringák oldalán. Alexandrába érve egy nagy közúti hidat kereszteztünk a folyó felett, ami mellett még álltak a régi híd pillérei. Bent a városba egyenest a bolthoz, a New Worldhöz hajtottunk. Itt is megmelegítettek nekünk egy-egy pizza-szerű péksüteményt, tehát úgy néz ki, ez nem csak a Cromwelli szupermarket sajátossága volt, hanem mindenhol ilyen kedvesek. Miután odakint elfogyasztottuk ezeket, már tele hassal mentünk vissza bevásárolni a következő 4 napra. Ezt direkt csináltuk így, mert ha éhesen mentünk volna be, túl sok ételt vásároltunk volna (így is túl sokat vettünk, de csak azért, mert mindenütt megvendégelnek minket). Nekem sikerült a ló túloldalára is átesnem, egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, ételre se bírtam nézni, így Zitára hagytam a bevásárlást, és én csak az akciós termékek után kószáltam, illetve a magazinoknál befényképeztem egy-egy érdekes lehetőséget a helyi bulvárújságok hasábjain. Azt ígérik, hogy ha beküldünk fotókkal saját történetet, akkor akár 2000 dolláros jutalmat is kaphatunk érte, készpénzben. Ezt több újság is állítja, ezért meg fogjuk próbálni. Ha csak a fele igaz, vagy a negyede, már nagyon megérte a fáradtságot. :) Elvégre van egy-két érdekes sztorink, akár csak Új-Zélandról is, reméljük valamelyik újság ráharap majd, még azon is gondolkodom, hogy meg lehetne versenyeztetni őket a jutalom mértékét illetően. :)

Murvás, de sosem meredek úton, távol az autóktól, közel a természethez

A bevásárlás után immár púposra pakolt hátizsákkal az ülésem mögött, végre elindultunk a híres Otago Rail Trailre. Rögtön gyönyörű tájakra vitt minket az egykor vonatsíneknek helyet adó töltés. Egyenletes, alig érezhető emelkedőn haladtunk a murvás úton, ami mindenféle érdekes sziklaalakzatok között vezetett minket a kopár, bokros tájon.

Végre a Rail Trail-en! :)

A terep később kevésbé izgalmas környékké változott és a töltésünk sem kanyargott már, hanem egy végeláthatatlan egyenesben tűnt el a horizonton, pontosan előttünk. Ráadásul emelkedett is, igaz, csak enyhén, hiszen anno vasútvonalnak adott helyet, és ezért nem lehetett meredek, és ezt tudtuk előre.

Mások is bicikliztek a Rail Trail-en, sok montis le is tért e nagy útról itt-ott…

Jó érzés volt, hogy bár murván haladunk, de tudjuk biztosan, hogy a következő két nap egyáltalán nem lesz meredek kaphatónk.

Vagy csak hisszük! :) Ez élet sosem ilyen egyszerű. A még Sergai-éktól kapott kerékpártúrás könyv fénymásolt lapjaiból megtudtuk, hogy ezen a napon fogunk elhajtani Ophir mellett, ahol a legrégebbi új-zélandi posta található. Ezen információ tudátban mindjárt nem elhajtani akartunk mellette, hanem meglátogatni ezt a helyet. Én már ki is gondoltam, hogy most végre milyen jól fog jönni az új okostelefonunk, hiszen azon meg tudunk nyitni Google Drive dokumentumokat is, mert egy ilyenbe érkeznek a képeslapkéréseink. A célunk az volt, hogy a most esedékes képeslapokat erről a speciális helyről adjuk fel, hogy minél több embernek minél nagyobb örömet szerezzünk velük. :)

Olykor gyönyörű sziklás tájon vitt minket keresztül az út

Ez az ezeréves autóroncs vagyis annak a fele az út mentén állt :)

Nagyon élveztük itt a bringázást

Volt, hogy egy egész nagycsalád jött velünk szembe! :)

Ehhez azonban el kellett érnünk a postát zárás előtt, hiszen az Alexandra iSite információs irodában Zita azt az infót kapta, hogy délután kettőtől este fél hétig van nyitva Ophirban ez a bizonyos nevezetes posta. Viszont mi ekkor már jócskán a délutánba jártunk és azt is tudtuk, hogy nem két perc lesz megírni a lapokat, ezért azt eszeltem ki, hogy ahol a Rail Trail egy nagy Z alakot ír le a főútot többször is keresztezve, ott mi letérünk a rövidebb és simább, aszfaltal borított főútra. Így is tettünk, újra a széles autóút bal oldalán találtuk magunkat, és azon, hogy meredek fölfelében tekerünk a tűző napon. Ez a kaptató ráadásul két hullámban jött, a teteje valahol 400 méter felett volt, és onnan végre már nem volt messze az elágazás Ophir felé.

Új-Zéland legrégebbi postája és a Kiwi vendégszeretet

Egy nagyon sziklás, füves tájon suhantunk lefelé, körülöttünk birkák legeltek, és az egésznek valami vadnyugat hangulata volt, könnyen el tudtuk képzelni az egykor itt tomboló aranylázat.

Átbukva a nyergen gyönyörű táj tárult elénk

A híd az Ophir felé vezető úton

Ahogy letértünk a főútról, rögtön egy keskeny kis öreg hídon hajtottunk át egy folyón, majd hamarosan megérkeztünk a településre, ahol rögtön az első kanyarban szembe jött velünk a posta épülete, el sem lehetett volna téveszteni. Ám az sajnos már rég zárva volt, a nyitvatartási idő pedig nem úgy volt, ahogy mesélték a városba. Holnap pedig vasárnap, még annyira sem lesznek nyitva, mint ma. Elkeseredés helyett továbbhajtottunk a szomszédos vendéglőhöz, ahol embereket láttunk. A hölgy nagyon készségesen elmondta, hogy kit kell keresnünk és hol a posta miatt, és amíg Zita elrohant ez ügyben, én a telefont és annak töltőjét előkeresve a táskám mélyéből megkértem a hölgyet, hogy tegye föl nekünk egy pár percre tölteni. Ennek is készségesen eleget tett, miközben én a vendégek kíváncsi kérdéseire válaszoltam a biciklivel kapcsolatban.

Zita öt perc múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy jöjjek gyorsan, pakoljak és guruljunk vissza a postához, mert ott van Julie és vehetünk lapokat meg bélyegeket és kapunk egy-egy pohár bort és sátrazhatunk a kertben! :) Wow, varázsereje van ennek a lánynak, mit tett és mit mondott, hogy hirtelen ennyi ajtó kitárult előtte? Vagy ha nem az ő műve, akkor mit szívnak a helyiek, hogy ilyen rettentő kedvesek és közvetlenek? Őszintén, hogy lehet az, hogy 5 perc beszélgetés után kinyitják nekünk a boltot és meghívnak magukhoz? :)

Zita elmondta később, hogy ő csak válaszolt a kérdésekre, és az egyik az volt, hogy mi a tervünk mára, hol fogunk megszállni, mire ő azt mondta, hogy valahol feljebb a rail trail mentén majd feldobjuk a sátrunkat. Ezután jött a meghívás, amelynek örömmel eleget tettünk, miután megvettünk minden szükséges képeslapot és bélyeget, követtük Julie-t a postával szomszédos ház mögé.

A száz éves autók és a fa felnis bicikli

A garázs előtt elkezdtük lepakolni a málhákat, és amikor beraktuk a bicikliket a tető alá, előkerült Julie férje, Pete is. Na ekkor elszabadult az őrület, mert Pete lerántotta a leplet a garázsban parkoló két autómatuzsálemről, az egyik egy 1907-es versenyautó volt, a másik egy ennél pár évvel öregebb utca járgány (számunkra nem sok különbség volt a két járgány között), amely arról nevezetes, hogy a legeslegelső autó volt Otagoban. Egy aranybányászé volt, aki bizonyára sikeres volt a mesterségében. :)

Pete nagy örömmel felajánlotta, hogy elvisz minket egy körre az egyik autóval, és ennek se mondtuk nemet, hiszen ki tudja, adódik-e ilyesmire még egyszer lehetőség az életben. Mert hát ezek az autók tökéletesen működtek, gyönyörűen fel voltak újítva, az egyetlen módosítás annyi volt rajtuk, hogy volt bennük egy apró japán indítómotor, így nem kellett a motorháztető előtti kurblit használni az indításukhoz.

A műszerfal igazán szerény a mai autókhoz képest :)

Mi több, ezekre az autókra még „forgalmi” is van, igaz csak nappalra, mert ugye lámpa az nincs rajtuk, ahogy tető sincs. Három sebesség, a váltókar kb. mint egy öreg gőzmozdonyban, csak kisebb, elől a lábunk előtt a víz, az olaj és az üzemanyagtank, előbbit a hűtőráccsal egy egyenes rézcső köt össze, alatta a motor. A kormány alján különböző karlantyúk, a gázt és a levegőt külön kell adagolni.

A gőzmozdony karok a vezető jobb oldalán

A vezető jobb oldalán azok a bizonyos gőzmozdony karok, van belőlük vagy három, az egyik a kézifék, okosan van megoldva a biztosítása, és itt nincs eltakarva még semmi, minden a szemünk előtt van, még az is jól látszik, hogy az autó alváza két hatalmas fagerendából áll.

Beülni egy 100 éves autóba még úgy is nagy élmény volt, hogy amúgy egyáltalán nem vonzanak az autók

A motor hangosan pöfékelve elindult, hogy Pete fekete füstfelhőt eregetve kitolatott a garázsból, majd kezdődhetett a vidámság, először Zitát vitte át a falu másik végébe, amit én az egyik kezemben a fényképezőt tartva a fekvőkerékpáron ülve üldöztem, aztán pedig már a bal oldali ülésen Pete mellett ülve.

Ezen a kocsin még nincs biztonsági öv, de még szélvédő se, ha az utólag rárakott tükröt nem számoljuk, az egyetlen üvegfelület a kocsin az 1200 körül ugráló fordulatszámmérő üveglapja.

Mentünk egy kört a falu végéig és vissza (Zita azóta megvarrta a gombot az ingemen, már nem fúj be alá a szél! :) )

Miután visszatértünk az örömautózásból, Pete még a versenyautót is beröffentette, azzal is mentünk egy kört, miközben elmesélte, hogy az egész régi autó gyűjtemény egy itt élő öregé volt, akinek nem volt családja és akinek ők viselték gondját a halála előtti 10 évben. Jutalmuk ezek az autók lettek, és még a legszebbet nem is láttuk, mert éppen festik a szomszéd településen. Az a Bugatti olyan értékes, hogy a garázs betonpadlózatához szoktál láncolni még a zárt garázsban is, pedig aztán Új-Zéland nem éppen az autólopásokról híres, hiszen innen a szigetekről nincs hová szökni az autóval, pláne nem egy ilyen különlegessel. A falon egyébként még egy bicikli is díszelgett, az is az öregé volt, és a különlegessége az volt, hogy fából volt a felnije.

Bicikli fa felnis kerékkel! :o

100 éves autóval Új-Zéland legrégebbi postája előtt

A kertben sátrazásból végül nem lett semmi, mert megkaptuk a vendégszobát, látnotok kellett volna Zitát, milyen boldog volt, hogy falak között, meleg takarók alatt, nagy ágyban alhatunk… Vacsorára Julie nagyon finom Lasagne-t készített, amit itt nem rétegelt tésztalapokból csinálnak, hanem apró, hajlított tésztalapocskák sokaságából, de ugyanúgy darálthús van a tepsi alján, besamel-mártással és paradicsomszósszal, sajttal. Na meg finom borocskával, ugyanis Julie és Pete szombat délutánja általában azzal telik, hogy egy-egy pohár borocska mellett figyelik a faluban zajló életet a verandájukról, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a ma 62, de egykor, az aranyláz idején 6000 főt számláló településre. Gondolhatjátok, hogy ez nem valami izgalmas tevékenység, még úgy sem, hogy bor jár mellé és a rail trailt járó, Pete elmondása szerint 98%-ban szervezett utakon résztvevő kerékpártúrázók jövése-menése. Az unalmas szombat este helyett minket fogadtak be magukhoz vendégségbe, és azt hiszem, nem kellett csalatkozniuk, mi nem győztünk örülni és hálálkodni a segítségüknek és nagyon élveztük egymás társaságát, sokat meséltünk mi is az utunkról és Európáról, ahogy ők is Új-Zélandról és a környékről. A legjobb az egészben, hogy 2016-ra egy Szentpétervár – Isztambul utat terveznek, és Budapest is az útvonalukon van, így személyesen tudjuk majd viszonozni a kedvességüket.

Julie-val és Pete-el nagyon jól elvoltunk, kölcsönösen örültünk egymásnak

Reggel tovább folytatódnak a nagy beszélgetések és Zitával megírtuk a képeslapokat, amelyeket az ország legöregebb postájának üzemeltetőjén, Julie-nál hagytunk. Mire megreggeliztünk a máskor napfényes, de a felhős, szeles idő miatt most borús verandán és mindezzel végeztünk, már dél lett. Összepakoltunk és egy közös fotó erejére Pete-el kitoltuk a versenyautót, amely meglepően könnyű volt.

Julie-val és Pete-el – Valaki fekvőbringával nyomja, valaki meg száz éves autómatuzsálemen :)

Útjára engedtünk néhány képeslapot erről a speciális helyről

Hiába, ezen nincs sok kasztni és még bukócsövek sincsenek rajta. Amikor megkérdeztem Pete-et, minek az anyósülés a versenyautóba, nem tudott rá válaszolni. Mondtam, hogy biztos rally autó volt és a mitfarernek kellett a második ülés, de ez nem valószínű, inkább csak egyszerűen arról van szó, hogy száz éve még nem figyeltek az ilyen apróságokra, ahogy az aerodinamikára sem: a hűtőrács síkja merőleges a menetirányra, miközben az autó, ha jól emlékszem, a hőskorában már képes volt a 100km/h-ra is.

Az 5 dolláros krumpli és az 500 dolláros kerékpártúra

Julie és Pete vendégszeretetéből nem jutottunk messze, visszafelé menet a rail trailre, a szomszéd városkában, mivel megéheztünk, megálltunk enni. Morálromboló lett volna megállni főzni rögtön a nap elején, ezért csak a sarki vendéglőben rendeltünk egy adag „wedges”-t, vagyis fűszeres, nagy szeletekre vágott sültburgonyát. 5 dollár volt az étel, de egy akkora tál krumplit raktak elénk, hogy ezt ketten alig bírtuk megenni, főleg, hogy még egy tál paprikás tejfölt és majonézt is kaptunk hozzá. Amíg az ételre vártunk, odakint az ablak túloldalán egy család állt meg a biciklijeinken csodálkozni. Én gondoltam egyet, és kiszaladtam hozzájuk, felkaptam a legapróbb, legkíváncsibb gyereket és beleültettem az ülésbe, de persze csak azután, hogy megmutattam neki, hol a csengő és a duda a járgányon. :) Miután kikérdeztek minket az utunkról, ők is elmesélték, hogy mivel foglalkoznak, az apuka túrákat vezet a rail trailen, így egy kis betekintést nyertünk az árakba: egy bicikli egy napi bérlete 40 dollár, átlag 3-4 nap alatt szokták megcsinálni a vendégek a túrát (60%-ban Kiwik, utána Ozik, majd nyugat-európaiak), főszezonban napi 70-80-an naponta (ez csak egy cégnél,, de sok van!) veszik igénybe a szolgáltatásaikat, főleg társaságok, tehát nem csak a környék felfedezése és a kerékpározás a cél, hanem egy társasági élmény az egész, esténként megtelnek a pub-ok, isznak, buliznak, másnap letekerik kényelmesen, csomagok nélkül a 40-50km-es távot, aztán folytatódik az előző nap félbemaradt buli, de már egy másik helyen, egy másik kocsmában. Egy 4 napos, 3 éjszakás biciklis program így a szállásokkal együtt 500 dollár alatt nem áll meg, és ebbe még csak a szállítás, a bringa, a szállás és a reggeli volt benne, az ebéd, a vacsora és a sörök nem.

5 dollár vagyis 950 forint egy ekkora kupac sültburgonyáért! :)

Mi ezen mosolygunk, és elmeséljük, hogy ennyiből mi ketten két hétig is elvagyunk, de azt is elmondtuk nekik, hogy valahol megértjük azokat is, akik ezt így nyomják, hisz több a pénzük, de kevesebb az idejük, és rövid idő alatt, gondtalanul és nagyon jól akarják érezni magukat. A mi napi, fejenkénti 14 dolláros büdzsénkre kitérve megkérdezte az apuka, hogy akkor ebbe egy sör sem fér már bele, mire mondom, hogy hát nem, az nem fér bele, sört csak akkor iszom, ha meghívnak rá, így már el is szoktunk az alkoholtól ezért igazából kevés is elég belőle a nagy vidámsághoz. Ezzel egy hibát követtem el, nem szabad ilyet mondani a Kiwiknek! :) Ugyanis 20 perccel később, mikor befejeztük az óriás adag sültkrumplik felfalását és megcsodáltuk azt az újságcikk kivágatot, amely szerint évi 7 millió dollárt hoz az Otago Rail Trail a környéknek a turisták által, két kisgyerek jelent meg az asztalunk előtt. Az előbb kifaggatott apuka gyerekei voltak, egyikük kezébe egy Cider, a másikéban egy Speigths márkájú helyi sör. Még arra is figyeltek, hogy Zita megjegyezte, hogy nem szereti a sört. Viszont a Cidert igen, szóval ezzel telibe találtak. De nem a vendéglősünknél, aki aggódva szaladt az asztalunkhoz ugyanebben a pillanatban, hogy ezeket ki ne nyissuk itt, mert nincs license alkoholos italokra és megbüntetik. Mondtuk, hogy jójó, rendben, kint fogjuk meginni gyorsan, amíg még hideg. Megköszöntük a hatalmas adag ételt és elmondtuk neki, hogy a tejföl pont olyan finom volt, mint odahaza, és úgy tettünk, ahogy ígértük, kint az utca túloldalán egy árnyékos padon koccintottunk Zitával erre a csodás napra, amit gyakorlatilag még meg se kezdtünk. Délután kettőre járt már ekkor, de a bringákban még mindig csak két kilométer volt aznap.

Hát így nem sikerült repülőrajtot vennünk Ophirból a második napi Otago Central Rail Trail túránkon. :)

Történt 2014. március 7-8-9-én, lejegyezve majdnem ugyanezen napokon! (Juhú! :D)