Bejárat > Észak-Amerika, USA > Hawai’i #1 – Két nap O’ahu-n, amikor a biciklik a dobozban maradtak

Hawai’i #1 – Két nap O’ahu-n, amikor a biciklik a dobozban maradtak

Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :)

Honolulu a 33. emeletről

Alig 10 perces autókázás után egy, a kínai negyed sarkában lévő 40 emeletes toronyházba kanyarodtunk be az autóval. Ezt az épületet eredetileg hotelnek tervezték, a sok japán turistára számítva, de ez a számítás úgy látszik annyira nem jött be, mert most csak mint egy „condominium”, vagyis mint lakóház működik, ahol lakásokat lehet bérelni. Lauráék a 33. emeleten laknak, és az épületben egyébként az első 7 emelet parkolóház az ott lakók autóinak, a 8. emeleten van egy bowling pálya, lent pedig konditerem, úszómedence, szauna és dzsakudzi. Az épületben portaszolgálat is működik, és a kapott chip-es kulcstartót minden ajtó melletti érzékelőhöz oda kell érintenünk, ha át akarunk jutni. Ugyanígy a liftben is, csak ott annyi a különbség, hogy csak a 33. emeletre működik a chip. Mivel kicsit féltettük lent hagyni a bringákat, azokat is bepakoltuk a liftbe, és arra a két napra, amíg O’ahu szigetén voltunk, vendéglátóink nappalijának oldalában pihentek a dobozban. A lakásukhoz egy erkély is tartozik, ahonnan mondanom sem kell, elég durva a kilátás. Még egyikünk sem járt Zitával soha ilyen magas épületben, ezért először kicsit félve álltunk ki az erkély szélére a korlát mellé.

Ez elsőre nem ment könnyen… Mármint kiállni az erkély szélére

A kilátás Honolulura a 33. emeletről

Este még ettünk pár falatot és beszélgettünk talán olyan éjjel egyig, majd mindenki nyugovóra tért. Mi is egy külön szobát kaptunk, ami mellett egy fürdőszoba is volt, amit gyakorlatilag csak mi ketten használtunk Zitával.

Reggeli a 33. emeleten

Másnap reggel John és Laura dolgozni mentek, de mivel Laura önkéntes az Aquariumban, ő meg tudta várni, amíg mi is felkelünk, így kaptunk tőle némi útbaizgazítást, még a buszmegállóig is lekísért minket. Itt a buszozás úgy működik, hogy kinézzük a thebus.org-on, hogy hová szeretnénk menni, majd felszállunk a megállóban az adott számú buszra, és a sofőr melletti kis dobozba beledobunk/rakunk 2,5 dollárt. Ami általában úgy működik, hogy 2 darab papír egydollárost, majd két quartert, vagyis negyed dollárost rakunk a gépbe, vagy ha pl. ketten vagyunk, mint mi Zitával, akkor egy 5 dollárost. Igen, ez elég drága, egy jegy kb. 550 forint, de mivel csak két napot voltunk ezen a szigeten és ezt a két napot se gyaloglással, se bicikliszereléssel nem akartuk elrontani, ezért ha jól emlékszem, összesen négyszer buszra szálltunk.

Hula tánc, AT&T, Lego és Ben&Jerry’s a plázában

Elsőnek egy plázába mentünk, igen, jól olvastátok, egy bevásárló központba. Azért egy ilyen helyre, mert itt adták elő ingyen és bérmentve a tradícionális Hawaii Hula táncot minden délután 1 órakor. Ez a tánc mára persze már enyhén westernizálódott, ahogy sok minden más is a világon, de azért még mindig elég érdekes volt, és egyedi. A Hawaii kultúrában egyébként azért játszott nagy szerepet ez a tánc, mert amíg nem jöttek a telepesek és honosították meg az írást és az olvasást a hawaiiak nyelvén is, addig nekik nem volt semmilyen írott hagyatékuk, minden szájhagyomány, illetve ezen táncok alapján maradt fent generációról generációra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Ezek a táncok tehát történeteket, tanításokat mesélnek el és tartanak fenn, vagyis hát tartottak fenn, mert ma már van ugye videokamerája is az embernek, így fel tudja venni és meg tudja mutatni Nektek, hogyan is néz ki egy ilyen tánc:

A pláza egyébként más miatt is érdekes volt számunkra, és nem azért, mert Bangkok óta nem jártunk ilyesfajta létesítményben. :) Hanem azért, mert ez kicsit más volt, először is nyitott volt az egész, tehát a boltok közti folyosók sokszor nem voltak fedettek, vagy ha mégis, akkor sem volt légmentesen lezárva az egész a környezettől. És a boltokba is bementünk, persze csak céltudatosan. Először is SIM-kártyát szerettünk volna venni, és mint azt megtudtuk, ilyet csak két szolgáltatónál lehet venni, a T-Mobile-nál és az AT&T-nél. Illetve a kioskokban kapni még mindenféle egyéb típusokat is, de azok is csak ezen szolgáltatók hálózatát használják, és mivel ezáltal se nem olcsóbbak, se kézzel fogható ügyfélszolgálat nem tartozik hozzájuk, ezért nálunk ez az opció kiesett. A többi mobilszolgáltató valami más rendszert használ, amire a mi európai telefonjaink nem képesek. Maradt tehát ez a kettő, és mivel plázánkban csak az AT&T-nek volt irodája, ezért még nem vettük meg a SIM-kártyát, de az árakon már hanyatt vágódtunk. 25 dollár a legolcsóbb értelmes pre-pay csomag 30 napra, ebből 250 perc lebeszélhető, de ezek akkor is ketyegnek, ha minket hívnak. Viszont az sms az korlátlan, küldeni és fogadni is, bármely hálózatra, szerte az egész USA-ban. A legolcsóbb netes csomag ugyan ezt tudja csak korlátlan beszélgetéssel és 1GB adattal, de az már 40 dollártól kezdődik. Ja, és persze ez még nem az igazi ár, mert mint minden feltüntetett árra, így erre is rájön még az adó. Magyarul, amit a boltokban látsz kitéve árat, az sosem az, amit aztán valójában fizetned kell. Ráadásul attól függően, hogy milyen típusú szolgáltatásról vagy termékről van szó, az adó mértéke is változó… Szóval kész agyrém! :)

A plázában még bementünk, vagyis a bennünk lakó gyermek behúzott minket egy LEGO-boltba, ami érdekes volt, főleg, hogy igazából soha életünkben nem jártunk eddig ilyen üzletben, ami csak kifejezetten LEGO-t árult volna.

Kilóra árulták a legnépszerűbb kockákat :)

Kilóra is meg lehetett venni az építőkockákat, és persze az egyik sarokban ott voltak a régi kedvenceim, a Technic LEGO-k, igaz manapság már sokkal inkább elment az egész irányzat a teljesen egyedi alkatrészekből összeépülő, mozgatható dolgok irányába, így már szinte csak azt lehet összerakni belőlük, ami a dobozukon szerepel, vagyis az egészből elvész a kreativitás, ami szerintem nem jó. Persze ezen elég könnyedén túl tudtuk tenni magunkat, főleg miután a szomszéd boltban Zita megpillantott egy Ben&Jerry’s hűtőszekrényt, tele a legeslegkedvencebb fagyimárkájával, amit persze odahaza nem lehet kapni, és mindenhol, ahol eddig jártunk a világban, méregdrága volt. De nem itt! Egy buszjegy árából már tudtunk venni egy kisebb pohár fagyit, amire persze még rájött az ÁFA! :) De legalább kanalat, azt ingyen kaptunk hozzá, így már nagy boldogan sétálhattunk ki a szemközti tengerpartra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Hawai’i Feeling… :)

Ez még nem a híres Waikiki part volt, hanem egy vele keletre szomszédos, sokkal csendesebb tengerpart. Mivel időnk már nem sok maradt, a vízbe nem mentünk be, pedig nálunk volt a snorkeling felszerelés, de úgy voltunk vele, hogy majd holnap. Ehelyett most csak sétáltunk egy jót a parton, néztük az embereket, a felhőkarcolókat, a vízi mentők bódéit, és próbáltuk felfogni, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Ez ekkor még nem igazán sikerült, de azért boldogok voltunk, hogy itt vagyunk. Ekkorát még sosem ugrottunk ilyen gyorsan. Nemrég még jég borította hajnalban Új-Zélandon a sátrunkat, most meg itt mászkálunk egy homokos tengerparton mezítláb, rövidnadrágban…

Futás Pearl Harborban

Délután három órára már vissza is tértünk a 33. emeletre, mivel az volt megbeszélve Laurával és John-nal, hogy elmegyünk velük futni. Ők ugyanis keddenként eljárnak egy helyre a barátaikkal futni, és mikor én ezt meghallottam, megkérdeztem, hogy velük tarthatunk-e. Persze nem voltak ellenére, sőt… Így aztán az SPD cipő és a strandpapucs otthon maradt, helyette futó- illetve túraszerkóban autóba ültünk, és ott is maradtunk vagy egy órát, ugyanis odafelé menet olyan dugóba kerültünk, hogy mi olyat, ha jól emlékszem, Brisbane óta nem láttunk. Szinte álltak az autók az autópályán. Azért még valahogy éppen időben odaértünk és John-nal kettesben elindultunk futni, míg Zita és Laura sétára fogták. Pearl Harborban jártunk, egy mérföld futás után egy híd rámpájára futottunk fel. John egy olyan cégnél dolgozik, ahol az itt felújított tengeralattjárón végzett munkálatokért felelős (és egyébként az ő cége találta fel a ducktape-et, melynek license-ét aztán eladták, pedig ha megtartják, csak azzal nagyobb üzletet csinálhattak volna), ezért az ő igazolványával be tudtunk menni mind a ketten, persze az útlevelemet azt nekem is meg kellett mutatni a híd előtti kapunál a biztonságiaknak. Ez a híd egyébként nagyon speciális, ezt is John cége üzemelteti, egy évben egyszer felnyitják, vagyis felemelik a legmagasabb részét és a mellette lévő szakaszt beúsztatják alá, így a nagy csatahajók át tudnak úszni a szoroson. Hogy erre miért van szükség, miért nem kerülik csak egyszerűen a szigetet, amire épp befelé futottunk ezen a hídon, az már csak később jutott eszembe, ezért erről nem kérdeztem meg John-t. A híd túloldalán feltűnt az Arizona csatahajó emlékműve, ez ugye egyike azoknak a hajóknak, amelyet 1941-ben az alatt a nevezetes japán csapás alatt elsüllyesztettek.

Az Arizona emlékmű

Ez volt az a bizonyos „Pearl Harbor”, amiből aztán film is készült, nem is egy… Mi pedig itt terveztünk körbefutni, ezen a szigeten, ami valamiféle katonai terület, de nem épp a legdurvább, hiszen különben nem lehettünk volna ott csak így. A szigeten egyébként mindenféle katonai szolgálatot betöltő, vagy betöltött emberek is laktak, tehát volt egy teljesen normális lakónegyed, csak katonák és veteránok számára. Ahogy kerültük meg a szigetet, egyik oldalt feltűnt a távolban a vízen egy leszerelt, de még szükség esetén újra beüzemeltethető atommeghajtású repülőgép-hordozó anyahajó, majd ahogy fordultunk a sziget túloldalán, úgy szemközt három tengeralattjáróra is rámutatott John, amelyeket én különben nem vettem volna észre.

Egy berozsdásodott, régi atommeghajtású repülőgép-hordozó… :o

Ezeket azért tudja ilyen jól, hogy hol „parkolnak”, mert az egyiken épp most dolgoznak. Visszafelé menet, amikor már nagyon oda voltam, hiszen a 8 mérföld az kilométerben számolva 13km is megvan, és majd le szakadtak a lábaim, akkor egy másik csatahajó, a Missouri mellett is elfutottunk.

A Missouri is már csak múzeum

Ez is már csak mint valamiféle múzeum áll itt, de mi nem mentünk be, különben is zárva volt már.

Jó kis futás volt ez, sajnálom, hogy a lányok végül nem tudtak bejönni a szigetre, ha ezt előbb tudom, akkor megbeszélem John-nékkal, hogy csak sétáljunk a kapuig, hogy ők is be tudjanak jönni John mellett az ő igazolványával. Bár igazából nem is a futás, hanem az utána tartott kis evős-ivós összejövetel volt igazán jó, mindenki hozott ide valamit, volt két óriási szalámis pizza, sütemények, chipsek, hideg sör és üdítők. Itt remek egy órát töltöttünk el érdekes emberek között, megismerkedtünk a futás kiinduló és végpontjának otthont adó sportbolt vezetőjével, és egy utazás-őrült hölggyel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a tanácsainkat Magyarország és Kelet-Európát illetően, és aki mellesleg lábtyűben futott. Ez utóbbi dolog nekünk is megfogta a fantáziánkat, olvasva Geszti Dani terepen futott félmaratonjairól, pár nappal később el is gondolkodtam, hogy ha ez tényleg jó dolog, és megtanulható, megszokható, akkor nekem is jó lehet futáshoz, illetve nekünk is túrázáshoz, illetve a sziklás partokon való vízbeereszkedéshez is. Mindez azért lehet logikus, mert talán tényleg egészségesebb és jobb ez a fajta „cipő”, és másrészt nálunk a táskákban egy-egy ilyen pár lábtyű kevesebb helyet és súlyt foglalna el, mint a mostani túra és futócipőink.

A futás után már nem sok erő maradt bennünk, főleg bennem nem, mert a 13km nagyon kivett belőlem, és nem csak a lábaim érezték meg, hanem a második „light” sör megivása már valahogy utólag nagyon nem tűnt számomra jó ötletnek. Valahogy eltelített, vagy az volt a baj, hogy nem az alkohol, hanem a kalória tartalma volt csak alacsony, és ekkora terhelésre nem kellett volna ennyit (kétszer 330ml) innom. Szóval kidőltem na, nem is emlékszem már másra ebből a napból. Ja, de igen, begyűjtöttük a timelapse kamerát az erkélyről és lementünk a jacuzzi-ba Zitával. :)

Kefir klubkártyával a kenyérre kenve

A másnapra, vagyis a második o’ahui napunkra viszont nagyon is emlékszem, mert sok szép és izgalmas dolog történt velünk ezen a napon. Először is lementünk a közeli Safeway szupermarketbe és felfedeztük az amerikai élelmiszerbolti felhozatalt. Az már nyilvánvaló volt az első perctől, hogy azonnal ki kellett váltanunk egy klubkártyát, hogy a néha több dollárral olcsóbb akciós árakat megkapjuk. Ekkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan ez a plasztikkártya másra is jó lesz! :) Ugyanis reggelinek kenyeret (szeletelt, kocka, 3 dollár), kefirt, felvágottat (vékonyra szelt sonka, megint 3 dollár) és lapkasajtot (20db, 3 dollár) vettünk, és mivel a kefirt a kenyérre kellett valamivel kennünk, ehhez pont jól jött a frissen kapott plasztik klubkártya. :)

Visszajáró érméket adó gép a pénztárnál :)

A kefír klubkártyával kenve az igazi! :)

John egyébként elmondta nekünk, hogy mivel Hawaii egy távoli szigetvilág és itt kevés élelmiszert állítanak már csak elő a helyi lakosság méretéhez képest, ezért a szárazföldről hozzák be az ételt, ami így drágább, mint ott, az USA többi részén. Ami itt a szigeteken 20 dollár, azt a szárazföldön általában már megkapni 13-14 dollárért. Ez jó hír, ezek szerint csak a kezdet lesz ilyen drága itt Hawaii-on.

Miután megreggeliztünk a bolt előtt, Zita visszarohant a 33. emeletre eltenni a maradék ételt a hűtőbe, hogy meg ne romoljon, én pedig elindultam a pár sarokra lévő T-Mobile üzletbe, hogy megnézzem a pre paid simkártya és az ahhoz tartozó előfizetési lehetőségek árait. Sajnos itt még drágább volt minden, 35 dollárról indult a legolcsóbb csomag és ehhez még hozzájött egy 10 dolláros aktiválási díj valamint ugye még az adók, így az egész kitérő csak arra volt jó, hogy az egyik kiállított, görbített kijelzős csudamobilon megnézzem, hol van a legközelebbi AT&T iroda.

Ezután szaladtam vissza Zitához, és már sétáltunk is az 1,6 mérföldre lévő irodába. Ez egy szép séta volt, útközben gyönyörű parkos részeken haladtunk keresztül, láttunk egy érdekes teknősszobrot, a nagy király szobrát, valami kastélyszerű épületet szép kerttel, na és végül az AT&T iroda is meglett.

A Cisco is mindenütt ott van! :) Csak nem olyan látványosan, mint pl. a Google vagy az Apple

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Itt se kapni autót 20 millió forint alatt…

Itt tényleg csak 25 dollár volt a 250 perces, végtelen sms-es csomag, plusz egy kis áfa. Ezt megvettük és már hívtunk is rögtön néhány ismerőst, illetve a buszról, ami az iroda előtt vett fel minket, még kiküldtem pár sms-t mindenkinek, akiknek már tudtuk az amerikai mobilszámát.

Alagúton keresztül egy vulkán tetejére, avagy túránk a Diamond Headre

A busszal a Diamond Head nevű helyre mentünk, ami egy vulkánkráter Honolulu központjától néhány mérföldre keletre a part mentén. A buszmegállótól, ami egyben a busz végállomása is volt, már csak pár száz métert kellett sétálni, és megérkeztünk „a hegy rámpájához”. Elindultunk fölfelé egy makulátlanul aszfaltozott út mentén, ami hamarosan véget ért a hegyben. Vagyis hogy egy alagútban folytatódott. Megkérdeztük az egyik nyitott turistabusz vezetőjét, hogy nekünk gyalogosoknak akkor most merre kéne mégis továbbmenni, mire ő az alagút felé mutatott. És valóban, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy bal oldalt, az út mellett hajlékony fényvisszaverő karókkal le van választva nekünk egy keskeny sáv.

Az alagút a kráter belsejébe

Ezen keresztül át tudtunk sétálni az alagúton, egyenesen be a vulkán kráterének tágas, lapos belsejébe. Bent egy jegypénztár (gyalogosoknak 1 dollár, autósoknak 5 a belépő), nagy parkoló, mosdók és büfék fogadtak bennünket egy kellemes parkkal körülvéve. Itt vizet vettünk magunkhoz, majd elindultunk tovább, fel a kráter peremére a szépen kiépített, kezdetben betonozott, aztán már csak sziklákon haladó ösvényen haladtunk. Ahogy mentünk följebb, ez úgy kanyargott egyre jobban a domborzatot követve, és közben már régi vízvezetékcsőből épített korlátok is szegélyezték. Mígnem meg nem érkeztünk egy alagútig, ami enyhén emelkedett, és talán 100 méter hosszú lehetett. Bent voltak lámpák is, így fejlámpa nélkül is elboldogultunk volna, még úgy is, hogy a végén, a tetején vett egy 90 fokos kanyart az alagút. Ezután már újra kint voltunk a forró délutáni napon, és megcsodálhattunk néhányat, a számunkra igen idióta és vicces amerikai figyelmeztető táblákból! Ekkor láttunk először ilyet, később aztán még rengeteg helyen, Zita meg is jegyezte, hogy ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül esnek le, hát milyen dolog ez!? Persze nem azon röhögtünk, hogy ráeshetnek valakire itt a sziklák, hanem azon, hogy ezt úgy írják ki, hogy „without warning”. :)

Ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül ránk zuhanhatnak!

A Diamond Head csúcsa

A csúcsig már csak pár lépcsősor volt, és az egykor második világháborús bunkert odafent most, mint árnyékot adó menedékként élvezhettük. A kilátás pedig valóban gyönyörű volt, látszott a város és talán a fél sziget, na meg a gyönyörű tenger.

Körpanoráma a csúcsról – Az “üres” óceánt nem vettem bele

Egy világítótorony a vulkán lábánál

Helló! Itt vagyunk a Diamond Head tetején! :)

Város mindenütt, ahol lehetett építkezni, ez O’ahu és Honolulu

Kilátás Honolulu és a Waikiki Beach felé

Odafent lakomáztunk egyet az előre elkészített (klubkártyával megkent) szendvicsekből, majd ahol jöttünk, vissza is mentünk, azzal a különbséggel, hogy a kráter túloldalán, ahogy visszaérkeztünk az utcákhoz, nem a buszmegállóhoz sétáltunk vissza, hanem egy talán 2 mérföld hosszú utcán lesétáltunk a szintén híres Waikiki Beach-hez. Mikor megérkeztünk a partot övező zöld parksávhoz, megkérdeztünk valakit, hogy merre van az Aquarium, és ezt milyen jól tettük, mert megtudtuk, hogy még balra, vissza kelet felé kell mennünk egy kicsit. Mire megérkeztünk, már lejártuk a lábunk és fáradtak voltunk, megint leültünk, most a fűbe, a pálmafák alá, hogy megegyük a maradék szendvicseket.

Waikiki Beach

A belépő sajnos valami 15 vagy 25 dollár volt az Aquariumban, így ezt kihagytuk most és Laura tanácsára csak snorkelingezni mentünk a közeli vizekbe. Pár lépésre keletre az Aquariumtól volt is egy nagyon szép part, öltözővel és zuhanyzóval, igaz utóbbiak kicsit lepukkantak voltak, de legalább voltak. Itt átvedlettünk békaemberbe és már mentünk is a víz alá. A tenger kicsit zavaros volt, ki is volt téve emiatt egy piros zászló, amit mi csak utólag vettünk észre. Sajnos nem sok érdekes dolgot láttunk így a víz alatt, és az dobált is minket sokat, ezért körbeúsztuk a háborús emlékművet, aztán visszasétáltunk a parton a cuccainkhoz.

A partot legtöbb helyen ilyen szép zöld park övezi

Facebook-on már többen megírtátok, hogy hívják ezt a lényt…

Az ilyen üregekben szeretnek elbújni a halak a kíváncsi emberek elől :)

Azért egy pillangóhalat így is sikerült elcsípni

Mivel felni is van rajta, ez tuti nem véletlenül esett le egy hajó oldaláról, hanem emberi hülyeség által került a vízbe.

A part a vízből :)

A víz túl vad volt most a nyugodt nézelődéshez, féltünk hogy hozzávág minket a korallhoz és megsérülünk, na meg ugye eleve ugyan emiatt a láthatóság is elég rossz volt odalent. De azért szép volt, és így is élmény volt, hiszen ilyen meleg, kellemes vízben már nem úsztunk Kelet-Timor óta, ami már vagy 9 hónapja volt.

A fürdés után még sétáltunk kicsit a parton, megcsodáltunk néhány szobrot és a röplabdásokat, meg úgy egyáltalán a környéket, a gyönyörű zöld parkot a pálmafákkal és a hosszú homokos fövenyt.

A parti sétány

Itt is vannak banyana fák :)

Wakiki Beach

Strandröplabda

A Diamond Head a Waikiki Beachről nézve – Ott voltunk fent a legtetején! :)

Szörfös és fóka szobor :)

Aztán pedig felszálltunk egy hazafelé tartó buszra. Ez még érdekes volt, mert leült mellém egy fickó, és elkezdett nekem beszélni a legújabb Godzilla filmről. Hogy milyen jó volt, meg hogy ő ma hat dollárért meg tudta nézni, és hogy ez most más volt, mint a régi Godzilla filmek, mert a Godzilla volt a „good guy”. :) Mi persze kellemesen elbeszélgettünk vele, annak ellenére, hogy ez valószínű nem volt (sajnos) normális dolog ezen a buszon, mert többen furcsán néztek rá, hogy csak úgy leállt dumálni velünk (ráadásul két turistával! :o), és emlékszem, még a buszvezető is hátrafordult mosolyogva. Aztán emberünk leszállt, mi is jót mosolyogtunk rajta, majd mi is leszálltunk, és mielőtt még felmentünk volna a 33. emeletre, újabb kört tettünk a Safeway-ben, bevásároltunk a pizzához, amit én azon nyomban nekiálltam begyúrni, ahogy hazaértünk.

Ja igen, egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, ezen a reggelen online becsekkoltunk a Hawaiian Airlines másnap reggeli, Kona-ba tartó járatára, és a rendes feladott poggyászaink (23kg – 15 dollár klubtagsággal) mellé vettünk két bicikli-poggyászt is (32kg – 25 dollár), ezért ezen az estén egy kicsit átrendeztük a táskáinkat, beledobtunk egy-két nehéz holmit a biciklim dobozába, hogy a másik feladott poggyászból most ne kelljen majd a reptéren kipakolni. És persze ugyanezen az estén megsütöttünk 3 nagy tepsi pizzát, amit finom borral és a hűtő mélyéről előkerült Ben&Jerry’s fagyikkal ettünk meg, utóbbit Zita nem kis örömére. :)

Másnapra is maradt, a végét már a Nagy Szigeten, a biciklik összeszerelése közben ettük meg.

Mindezt persze még mindig a 33. emeleti erkélyen, Laura és John nagyszerű társaságában.

Másnap John kivitt minket dobozostul a reptérre, ahol minden rendben zajlott, csak az egyik biztonsági őr volt kicsit bunkó és türelmetlen velem, amikor ahogy a táblák felszólítottak rá, én minden elektronikai cuccot kipakoltam a táskámból. Lehet kicsit soknak vélte a sok régi kompakt fényképezőgépet, a netbookot, meg ennek a sok holminak az összes tartozékát és töltőjét. :) De hiába, hát ez az irodánk, ezek nélkül nem lennének videók, fotók és blog sem lenne, sőt talán már utazás sem, hiszen rengeteg mindent az online világ tett számunkra lehetővé, online találtunk rá Laurára és Johnra a Warmshowers-en, online vettük a repjegyeinket, online terveztük az utunkat, stb, stb…

A kifutóról még láttunk egy-két vadászgépet a hangárokban meg olyan nagy böszme katonai gépeket, mint a filmekben, aztán felszálltunk és már csak a saját repülőnk árnyékát csodáltunk a meseszép vizeken. A repülőút nagyon rövid volt, elő se vettem alatta a netbookot, máris ereszkedtünk a Nagy Sziget nyugati városa, Kona felett. Hogy ott mi várt ránk, azt már csak a következő fejezetekben mesélem majd el! ;)

Történt 2014. május 19. és 22. között. Megírva május 30-án.

  1. R0fike
    június 5th, 2014 15:56-nél | #1

    Sziasztok Zita, Árpi!

    Hát ezért a klassz LEGO üzletért kár volt ilyen messze mennetek. Ilyen már van Budapesten is az Aalleban, mármint hogy kilóra lehet venni darabokat! :-)

  1. Még nincsenek visszakövetések