Nászút a Föld körül

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.