Nászút a Föld körül

Egy gyors reggeli és pakolás után már lent is voltunk a parton, ahová, mivel az talán száz méterre sem volt az alvóhelyünktől, papucsban, és búvármaszkkal a fejünkön gurultunk le a bicikliken.

Éppen arra várok, hogy a matrac leeresszen alattam és össze tudjam hajtani

A Two Steps merülőhely

Lent a parton két nagy lépcsőn lehetett lelépni a fekete sziklákon a vízbe, és mivel éppen apály volt, a víz épphogy csak nyaldosta az alsó lépcsőt. Zita valamiért hezitált és végül úgy döntött, ő megvár a parton és most nem jön be a vízbe, ezért végül csak egy rövid, 20 perces kört tettem a víz alatt.

A part mellett persze a szokásos tüskék lények köszöntek rám :)

Meg néhány érdekes pöttyös hal

És egy félénk csipeshal, aki alig hagyta magát lefényképezni :)

Ezt nagyon szeretjük, amikor ilyen szép az idő :)

Már visszafelé kanyarodtam, amikor egyszercsak egy nagytestű kék hal úszott el mellettem sietve, mintha csak tudomást sem venne rólam.

Sikerült lefotózni a nagy halatt, ami aztán el is tűnt a messzeségben

Black Triggerfishek gyönyörű példányai

Egy közelebbről

Mások is voltak a vízben, ide hozták Konáról a fizetős embereket a csónakok

Egy teknőc is előkerült a mélyből levegőt venni, én szúrtam ki először, de mivel ekkor már siettem ki Zitához, csak bemutattam őket egymásnak néhány búvártársamnak, és már mentem is

Útközben egy nagy csoport, különböző féle halat láttam szorosan egymás mellett, ami furcsa volt, mert ilyet ritkán látni

Így nézett ki a part

És a partról a City of Refuge egyik háza

Kukui, Tim és Cook-kapitány

Miután kiúszkáltam magam, a parton gyors értekezletet tartottunk Zitával, és lévén itt se én, se más nem látott ezen a reggelen delfint, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a másik, szomszédos Kealakeua partra, ami innen alig 7km-re volt egy kisebb dombon át. Azt mondják az a legjobb hely arra, hogy delfint lássunk a Nagy Sziget partjainál.

Útközben láttuk ezt a virágot

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ezen a másik parton még a tábla is azt mondta, hogy itt tényleg lehetnek delfinek

A valóságban sajnos nem láttunk delfint, és a víz is elég “rough” volt, vagyis durva, hullámzó. Kitettük a cuccainkat száradni, és leültünk egy fa alá falatozni, mert éreztük, hogy egy kicsit fel kell töltődnünk, mielőtt belemegyünk ebbe a vízbe. Közben én már azon is gondolkodtam, hogy hogyan fogunk innen feljutni ismét 600m-re, mert ezt nem megint egy fél napos mászással gondoltam megoldani, hanem stoppolással. Innen ugyanis hiába van alig 20km-re légvonalban Kona városa, mert közben van itt ez az öböl pont az orrunk előtt…

A Kealakeua-öböl

…és hát az út ott a nag sziklák felett halad. :) Eszembe jutott a csónak is, mert hát azzal sincs messze ide az öböl túloldala, ahonnan már talán találni olyan utat, ami kevesebb szintemelkedéssel elvinne minket Konába. Aztán az autókban is elkezdtem reménykedni, mert bár itt kezdetben sokkal kevesebb autó és ember volt, mint odaát a másik parton, de aztán elkezdtek jönni az emberek, egy-két pickup is megállt. Köztük volt egy nagy fekete autó, amelynek platójáról egy fekete kutya ugrott le nagy vidáman, és első megmozdulása az volt, hogy kis híján lepisilte a fa tövében száradó vízálló fényképezőgép tokunkat. A gazdája is észrevette, hogy ijedten a kutya felé nyúlunk, mire odajött, és ő is hasonló ijedtséggel kérdezte: “Ohh, no, tell me she hasn’t peed on it!?” – mire megnyugtattuk, hogy nem, nincs baj, csak majdnem… :) Emberünkkel beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ő 30 évet búvároktatott és töviről hegyire ismeri a merülőhelyeket ezen a szigeten is. Sajnos rossz hírekkel is szoltált, itt ma nem lesznek delfinek, ha eddig nem jelentek meg, akkor már nem is fognak, ilyenkor nappal pihennek és játszanak, és általában három öböl valamelyikében vannak, vagy itt, vagy a Two Stepsnél, ahonnan épp hogy csak eljöttünk, vagy egy harmadik öbölben, ami innen jóval messzebb van, visszafelé, és egy napba is beletelni odajutnunk a biciklikkel. Ennyi időnk már nem volt, így szépen lassan elfogadtuk, hogy sajnos a delfinekkel való találkozás ezúttal sem jött össze.

Erről természetesen még nem mondtuk le teljesen, megyünk mi még Közép-Amerikába, élnek sokfelé még delfinek ezen a szép kerek világon. :) Mivel emberünk profi búvár volt, meg tudta mondani, mi volt az a nagy hal, amit odaát láttam: Egy Uluát, egy Giant Travelly-t láttam, ami egy nagy szerencse, mert ilyen halat nagyon ritkán látni merülés közben, mert nagyon tartózkodik az embertől. Hát, nekem ez nem így tűnt de igazából ezzel nem veszekedtem, őrültem hogy láttam egy szép nagy érdekes halat. :)

Zita, Kukui és Tim :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Timmel való találkozást egyébként Kukuinak köszönhetjük, így hívják a lánya kutyáját, aki még akkor is a habokban ugrált, amikor Tim már azt mesélte, hogy miért hívják szemben azt a helyet, ahol az a kis monument áll Captain Cook-nak.

Ott ölték meg az őslakos hawaiiak Cook kapitányt

Tim lelkesen mesélt nekünk

Szóval a híres Cook kapitányt ebben az öbölben érte utol a végzete. Már nem emlékszem a pontos részletekre, és hát Tim sem egy élő, lélegző enciklopédia, ezért bocsájtsatok meg, ha pontatlan lennék. :) A lényeg, hogy a hajó legénysége csónakokon kiment a partra élelmet és vizet szerezni. Az őslakos hawaiiak ekkor még a békés-szezonjukat élték, így nem is volt eleinte különösebb baj. Egyfajta istenként is tisztelték a kapitányt és a furcsa embereket, hiszen nagy fehér vitorláson érkeztek, amit előtte még sosem láttak, és furcsa ruhákat hordtak – azt gondolták, Cook valamiféle messiás vagy ilyesmi. Cookék kihajóztak, de valami sérülés történt a hajón, és vissza kellett térniük ebbe az öbölbe. Közben a hawaiiaknál megtörtént a szezonváltás a háborús évszakba, mert náluk ez így ment, fél évet békében éltek, aztán volt másik fél évük hogy lerendezzék a nézeteltéréseiket. :) Najó, lehet, hogy ez néhány havonta történt, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Mivel a hawaii őslakóknak a magántulajdonról is más fogalmaik voltak (ha egyáltalán voltak – hajajj, ez a szitu nekünk is ismerős… :) ) mint a nyugati embereinknek, így egyszerűen csak elkötöttek egy csónakot, mert úgy gondolták, ebbe semmi rossz nincs. Erre Cookék begurultak, és ha jól emlékszem, még túszokat is szedtek, majd Cook a király elé vonult, magyarázatot és a csónakot vissza-követelve. A királynak ekkor kezdett leesni, hogy Cook lehet hogy nem is egy olyan istenség, mint aminek kezdetben vélték, és e tantuszt egy fejbekólintás is követte. Cook kapitány halálát a hajóról a legénység távcsöveken keresztül nézte végig, néhányan mások is elestek és végül kénytelenek voltak kihajózni. Hogy ebből mi és hogy igaz, azt nem tudom, de mi így hallottuk Timtől, vagyis hogy egész pontos legyek, én így emlékszem rá egy hónap után. :)

A legszebb pálmafás parton és egy vízalatti barlangban

Mivel Tim azt is elmondta, hogy a Two Steps, ahonnan átjöttünk, a legszebb merülőhely egész Hawai’ion, eldöntöttük, hogy visszamegyünk. Olyan nincs, hogy Zita pont ott ne merüljön, és hát fuvart is könnyebben szerzünk majd onnan – gondoltuk. Miközben pakoltunk, Tim is befejezte Kukui sétáltatását, és felajánlotta, hogy ha akarjuk, átvisz minket. Mi akartunk, így hát amíg Zita Timmel beszélgetett, én lemálháztam mindkét bringát és felpakoltam Kukui mellé a platóra, ahol aztán én magam is helyet foglaltam, és elindultunk.

Az autóablakból vagy platóról kihajoló boldog, a szelet élvező kutya képe már Ausztrálián és Új-Zélandon át is kísért minket – és most végre én is csatlakozhattam hozzájuk :D

Tim mutatott egy épülő házat, amelynek az elődjét állítólag az a Tsunami okozta, amely a fukusimai atomerőmű katasztrófát is. Durva, mire képes a természet, hisz a két hely között több ezer kilométer távolság van. Mi vagyunk mi mindehhez képest emberek… Én nem tudom, mi a teljes igazság ebben a témában, de olvastam Menyhárt Jenő: Az Agitátor című könyvét, és nekem abból úgy jött le, hogy ezen dolgok lebomlásához több idő kell, mint egy politikai ciklus, vagy mint amennyi idő eltelt átlagban a történelem során hatalmak bukása, világok fordulása között. Ergo veszélyes dolgot játszunk az atomerőművekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

De hogy ne kanyarodjunk el messze Hawai’i csodás szigetéről, érkezzünk meg a City of Refuge mögé, ahová Tim elviett minket.

Egy gyönyörű parton találtuk magunkat a City of Refuge mögött

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim azt is felajánlotta, ha van még 20 percünk, elsétálhatunk vele és Kukuival egy csodás helyre, amit nagy örömmel megmutat nekünk. Fürdőruhát, búvármaszkot, légzőcsövet és vízálló tokot is hozzunk a fényképezőgéphez! Oké, ez jól hangzik, induljunk! Míg elvoltunk, egy kedves piknikező házaspár vigyázott a platón hagyott holmijainkra.

Izgatottan vártuk a Tim által ígért érdekes helyeke

Tim megmutatta a lávafolyamban elégett fák nyomait

Ez ugyanannak az útnak egy másik szakasza, amin már bicikliztünk a szigetre érkezésünk másnapján – Itt szedték az adót anno :)

A kedvenc partunk távolról

Tim egy sziklaperemhez vitt minket, ahol elmesélte, hogy amikor először a barátja elhozta ide, azt mesélte neki, hogy van egy helyi szokás, miszerint aki először ugrik bele innen a vízbe, annak a gatyáját a fejére húzva pucér alsóval illik ezt megtennie. Tim így is tett, majd a vízbe csobbanva megkérdezte a haverjától, hogy ki kezdte el ezt a nem gyengén idétlen szokást? Mire az nevetve kijelentette, hogy “Hát Te! Épp most…” :) Csak egy tréfa volt az egész. Tim az ugrást, bár jópár éve nem tett ilyet, most megismételte nekünk:

Aztán látva hogy mennyire majrézom, biztatás képpen egy alacsonyabban lévő peremről is beugrott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Végül úgy voltam vele, hogy mi baj történhet, ez már igazán nem volt olyan magas, és némi további majrézás után, végre leugrottan én is, amit Zita videóra vett. Persze én közel sem voltam olyan profi, mint Tim, sőt igazából még az “ugrásom” vagyis inkább ereszkedésem pillanatában is úgy voltam vele, hogy ez őrültség. De éppen ezért volt jó! :)

Mire magamhoz térten az őrületből és felhúztam magamra a búvármaszkot, tim egy óriási tengeri sün(?)nel tért vissza a mélyből.

Na, ezen nagyot néztünk! :)

Ezen igazán elcsodálkoztam, elvégre ennek az állatnak, vagy lénynek, vagy akárminek, de szúrnia kéne. Tim elmondta később, hogy mivel nagy felületen fogja, és könnyű az egész, ezért a tüskék nem szúrják át a bőrét. Ami jó, mert ez nagyon tud ám fájni, egyszer amikor szigonyhalászott egy barlangban, miután meglőtte a halat, annyira megfeledkezett a környezetéről, hogy elfelejtette, hogy a barlang mennyezete tele van ilyen lényekkel. Háttal nekik ment és mindkét válla és a nyaka alatt tele lett millióegy ilyen szúrással. A merülőtársát kérte, hogy számolja meg, mennyi van belőlük, mire az csak legyintett, és jól elverte Timet egy fakanállal. :) Igen, egy fakanállal kell jó erősen ütögetni a szúrásokat, mert így a tüskék apró részekre törnek a bőrben és másnapra feloldódnak a testünkben a vérárammal. Tim egy óvatlan pillanatában most is szerzett három szúrást az egyik úján, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit azon a napon átélt. :)

Mire felocsudtam, már Zita is mellettünk volt, ő a lépcsőt választotta a sziklán. Tim ezután sem állt le, azt mondta, csak figyeljünk és élesítsük a kamerát, mert az újdonsült nászutas barátainak, azaz nekünk tartozik egy eljegyzési gyűrűvel. Majd alámerült, mi pedig figyeltük mit csinál:

Tim gyűrű alakú légbuborékokat ereget :)

Hasonló produkciót láttunk már Thaiföldön a búvároktatónktól, de az már rég volt és teljesen elfeledkeztünk róla, így most abszolút meglepődtünk és persze örömmel kattintottunk. :) Tim panaszkodott, hogy már kijött a formából, mert rég nem csinálta, és ha látnák a csámpás gyűrűit a búvártársai, kinevetnék, de mi megnyugtattuk, hogy nekünk nagyon jó volt és nagyon tetszett, hisz még egy gyémánt is volt a gyűrűjén… :)

Ezután Tim megmutatott egy vízalatt barlang kijáratot, majd egy nagyobb, félig a vízfelszín felett lévő járatba úsztunk be.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim a vízalatti barlangon keresztül úszott ki, de természetesen mi nem voltunk ilyen profik, odakint a nyílt vizen újra találkoztunk vele, ahonnan aztán Zita is beugrott egy alacsonyabb sziklaperemről:

Azt hiszem egyikünk sem lesz világbajnok az “én vagyok a legmájerebb mert én ugrom bele a tengerbe a legszebben a legmagasabb szikláról” versenyben, de ez talán nem is baj. :)

Vacsora Vernánál

Timmel visszasétáltunk az autóhoz, miközben elmesélte, hogyan küzdött meg a bőrrákkal és hogy mennyire kell vigyázni a nappal és hogy mennyire érdemes időről időre átvizsgálni a testünket ilyen téren mert a korai felfedezése a betegségnek nagyon fontos hisz így még nagyon nagy eséllyel gyógyítható. Ezen a napon egyébként befelhősödött a délután, aminek mind a hárman örültünk, mert így legalább meleg sem volt. Tim még visszavitt minket a Two Steps belépőjéhez, aztán még egy negyed órát beszélgettünk jóízűen, majd telefonszámot cseréltünk azzal, hogy megpróbál nekünk sátorhelyet találni odafent, ahol ő lakik a Captain Cook Monument feletti sziklaperem tetejénél. Nála sajnos nem lehetünk, mert nem enged ilyesmit a főbérlő, de megkérdezi néhány barátját, hátha tudnak nekünk segíteni. Timmel hatalmas volt találkozni, abszolút kárpótolt minket a delfinek miatti csalódásunkban, sőt szinte egyenest szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a delfinek helyett végül vele hozott össze minket a sors. :) Nagyon izgalmas és szép volt az a néhány óra, amit vele töltöttünk, amiért ezúton is ezer köszönet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A kirándulásunk persze jóval hosszabb lett mint húsz perc, ezért közben alaposan megéheztünk. Főztünk egy masszív adag ételt a parton egy asztalon, majd a felét a sznorkelling előtt be is toltuk. A víz most délután már kicsit hullámosabb volt és a fények sem voltak olyan jók, de azért nagyon szépet búvárkodtunk. Odébb másztunk ki a parton és visszasétáltunk a papucsunkhoz, amikor egyszercsak ismét megpillantottuk Timet egy hölggyel. Verna Tim szomszédja és szintén művész, és mellesleg elférünk a kertjében a sátrunkkal és örömmel lát minket. :) Ennek apropójából rögtön le is jöttek értünk, és próbáltak telefonon elérni, de ugye a vízben voltunk… :) Nagyon örültünk nekik, és hogy van hol laknunk és így már se ezzel, se a 600m szinttel és az azt áthidaló fuvarral nem kell többet törődnünk, Tim ugyanis nem csak hogy nagyszerűvé tette a délutánunkat, hanem mindezen kérdéseket megoldotta nekünk a nagylelkűségével. Nem is tudtuk, hová legyünk nagy örömünkben, végig mosolyogva ültünk Kukui mellett a platón fölfelé menet. Micsoda nap! …és még nincs is vége! :)

Nehéz kiszúrni a koromsötét bundája miatt, de köztünk a háttérban ott figyel Tim lányának kutyája, Kukui is :)

Vernáról kiderült, hogy ő sem egyszerű lélek, saját maga rendezte be az otthonát úgy, hogy szinte mindent saját kezüleg épített. minden szekrény és asztal kerekeken gurul és könnyen mozdítható, és minden ajtó, minden panel talált vagy régiségkereskedőnél vett darabokból van építve. Verna pedig amúgy masszázsterapeuta.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Verna Tom Selleckkel – Persze csak egy karikatúrán :)

Tim hozott halat és egy szállítható, saját készítésű grillt amin kisütötte őket, majd egy nagyon jóízűt vacsoráztunk, és beszélgettünk. Nagyszerű zárása volt ez ennek a csodás napnak, amit elsősorban Timnek köszönhettünk. Nagyszerűen éreztük magunkat egész nap, főleg attól kezdte, hogy találkoztunk Kukuival és Timmel, és belevittek minket ebbe a sok jóba. :)

Elrepülünk a bolondok szigetéről, túl meleg van itt :)

De sajnos minden végetér egyszer… Így ezen a napon is eltűnt a nap nyugatra a horizont felett, és Tim hazament, és Verna is lefeküdt aludni. De előtte még elárulta a wifi jelszavát, ami azért jött nagyon jól, mert ekkor már nem volt hátra 24 óra a másnapi repülőnk indulásáig. A Deltánál és a Hávájian Erlájnsznál is (valószínű minden egyesült államokbeli légitársaságnál) van ez a számomra kissé érthetetlen és idegesítő szabály, miszerint a feladott poggyászt csak 24 órával az indulás előtt, az online becsekkoláskor tudjuk megvenni. Ez ugye nálunk azért volt fontos, mert a speciális poggyászokat, vagyis a bringák szállíttatását is így kellett megvennünk. Van egy erős gyanúm, hogy ezt az egészet azért találták így ki, hogy az ember az utazás előtti órákban minderről megfeledkezzen és a reptéren majd a már megemelt, drágább díjakat fizesse a poggyászokért. A disznók! :) De rajtunk nem fogtak ki, eszembe volt minden, és bár sikerült rendben minden poggyászt megvenni, azért az ilyenkor szokásos idegeskedés már bennem volt ezen az estén lefekvéskor. Elvégre nem minden nap repülünk keresztül a fél Csendes-Óceánon. Sőt, ez nekünk egy óriási ugrás, amely alig néhány nappal egy másik óriási ugrás után következett, hiszen ekkor még nem volt három hete, hogy Új-Zélandon Aucklandben eltöltöttük azokat a csodás napokat Virág Zsuzsiéknál. És most itt vagyunk Hawai’ion, annyi őrült és csodás élmény után, hogy még fel sem bírtunk ocsudni belőlük, erre holnap már repülünk is el… Nem szoktuk ezt a tempót, de tudtuk, hogy Hawai’i egy nagyon speciális helye a világunknak (Ez Hawai’i!!!) és hogy valószínű egy darabig most biztosan nem jutunk el ide. Ez egyben nyomás is volt rajtunk, de azt hiszen jól ellenálltunk, vagyis inkább helyt álltunk ennek a nyomásnak. Ennyi sok őrültséget, ennyi sok élményt ilyen rövid idő alatt nagyon rég nem gyűjtöttünk be. :)

De még nem volt vége, el kellett húznunk a szigetről, és erre egy egész napot szántunk, a repülőnk másnap este indult a konai repülőtérről és addig még sok dolgunk volt. Timnek másnap délelőtt munkája volt, ezért vele sajnos többet már nem találkoztunk. Mielőtt elindultunk volna le a hegyről Konába, Vernától is elbúcsúztunk, mert neki is el kellett rohannia valahová. Reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk mi is. Az első néhány kilométer még hullámos volt, kaptunk néhány emelkedőt, majd elindult a nagy zúzás lefelé. Mivel fent esett is, és a szél is tépett minket a száguldásban, lent a tenger mellett a tűző napsütésben már kicsit hülyén éreztem magam talpig fekete esőruhába beöltözve. :) Megálltunk hát, vetköztünk, és tekertünk tovább egészen a Target bevásárlóközpont melletti mekiig. Emlékszem, amikor abba a kereszteződésbe értünk, ahol anno két és fél hete is jártunk, megjegyeztem Zitának: “Itt vagyunk, itt már jártunk, most zárul be a kör, körbeértünk a szigeten, nem csak, hogy megmásztuk azt az átkozott hegyet, hanem körbe is bicikliztük Hawai’it! Megcsináltuk!” – és tényleg úgy éreztük mind a ketten, hogy ennél szebben, ennél teljesebben nem is nagyon tölthetük volna ezt az időt itt a szigeten. Ezúton is ezer köszönet az összes magyar barátunknak a kedvességüket és a szeretetüket, és a többieknek is, akik esetleg google translate-el olvassák e sorokat. :)

A mekiben vettünk néhány egydolláros burgert, és miközben megtömtük velük a majmokat, nagyon furcsa élményben volt részünk. Balfékségünknek hála, a tévé mellé ültünk le, ahol valami hírek mentek, és ezt a velünk szemben ülő, kezdetben normálisnak tűnő fickó is nézte – és nem hagyta szó nélkül. Elképesztő blődségeket árasztott magából, alig bírtam magamban tartani a röhögést. Persze sikerült, és kifelé csak hümmögtem. Emberünk szerint ez itt a világ egyik legforróbb helye, holtversenyben a Norvégia – Moszkva – Kunming háromszögben található területtel. :o Hogy ezt hogy hozta össze, nem tudom, de ezeket a helyeket többször is megismételte, és hangoztatta, hogy a köztük lévő terület a Föld legmelegebb része, persze csak rögtön Kona után. :) Kár, hogy e két város és Norvégia (amit én nemigazán neveznék pontnak) között talán még egy egyenes vonalat is lehet húzni, ami ráadásul sok olyan helyet is keresztez, ami inkább a hidegről híres, mintsem a forróságáról. Mindegy, ezen nem álltam le vele vitatkozni, mert hát ugye a hülyékkel nem szabad, mert lehúznak a saját szintjükre és ott lenyomnak minket, az ő “mélysége” pedig számomra minden képzeletet felülműlt, és valamiféle őrült kreativitásról is árulkodott, ami engem kíváncsivá tett így hát az ízfokozókban gazdag olcsóburgeremen tovább hümmögve bólogattam neki, és vártam a folytatást. :)

Mikor megkérdezte, hogy honnan valóak vagyunk, látszott rajta, hogy nem nagyon tudja belőni Magyarország helyét a világtérképen, ezért elmondtam neki, hogy valamivel a Norvégia-Moszkva-Kunming forrósági háromszögtől délre, Közép-Európában lakunk a Kárpát-medencében. Felsoroltam neki a szomszédainkat is, mire persze Ukrajnán egyből felszísszent és már kezdte is, hogy ó jaj, hát akkor haza se menjünk, mert minket is lerohannak hamarosan az oroszok… :) Elmondtam, hogy azért nem úgy van az, mert hát van NATO, meg EU, meg ilyen apróságok, és én azért nem féltem annyira kishazánkat etéren. Persze ez nem hatotta meg, és folytatta a gigantikus marhaságait. :) Hogy ő visszafejtette a családfájat a 7. századig, és hogy az angol királyi család sarja, és tulajdonképpen ő uralhatná Angliát, de egész Európát, így Magyarországot is. Ezen kijelentésében az sem zavarta, hogy három perce talán még fogalma sem volt szeretett országunk létezéséről… :)

Sajnos ezen a ponton elfogyott az műanyagétel a tálcánkról, és jobbnak láttam inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálni, ezért nem szórakozhattunk tovább e remek műsoron, elköszöntünk a bolondunktól. Zita átült egy másik asztalhoz két nő mellé, én pedig elindultam a kartondobozszerző körutamra. Mert hát a bringákat ugye be kell csomagolni a reptetésükhöz. mire visszaértem egy műszaki áruházból két hatalmas dobozzal a fejem felett, Zita nagyon összebarátkozott a két nővel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nem tudom mit mondott nekik – valószínű csak az egyszerű igazságot – de odáig meg vissza voltak, hogy ez az utazásunk milyen csuda jó, és hogy feltétlen menjünk el oda is, ahol ők laknak a mainland USA-ban. Ami persze csak néhány ezer kilométer kitérő lett volna nekünk, ezért illedelmesen visszautasítottuk. :) Ami vicces, hogy mindeközben Verna is feltűnt, bejött a mekibe üdítőért, amikor a bejárat mellett látta az ismerősen furcsa bringákat, és aztán Zitát is megtalálta a csajok mellett. Elmesélte, hogy az este nála sátraztunk, és hogy masszőr, mire a két nő mégnagyobb örömben tört ki, mert hát volt még pár napjuk hátra a nyaralásból és megörültek a lehetőségnek. :) Remélem végül tényleg sikerült így Vernának néhány új kuncsaftot szereznünk. :) Ezt mi már nem tudtuk megvárni, elbúcsúztunk a most már három boldog nőtől, és odaát a Target árnyékában nekiálltuk bedobozolni a bicikliket. Amíg szereltünk, többször elhaladt mellettünk egy furcsa szemüveges srác. Mikor már vagy ötödjére jött, megállt felettünk, majd mintha csak valami rádióhirdetés végén mondaná fel a kötelező szöveget a gyógyszer mellékhatásairól, villámgyorsan elhadarta nekünk háromszor megismételve, hogy egy közeli étteremben milyen jó ételeket ehetünk milyen olcsón. Mi pislogni nem tudtunk közbe, csak néztünk, hogy mi van, mire ő már el is tünt… :o Miközben megjelent egy amúgy nagyon értelmes arcú, de rettentően kövér fiatalember rózsaszín cipőben és a szemünk előtt fölfalt egy nagy tégely Ben&Jerry’s jégkrémet, Zita elmesélte nekem, hogy Richard elmondta neki, miért van ennyi hajléktalan és bolond ezeken a szigeteken. Más államokból ezeket a “problémás embereket” átküldik az általuk kiválasztott valamelyik másik államba, oly módon, hogy felajánlanak nekik egy belföldi repülőjegyet – bárhová, csak menjenek innen el! E nem túl együttérző, rettentő önzetlen, a probléma tartós megoldására koncentráló megoldás következtében rengetegen repülnek ide Hawai’ira ezek az emberek, hiszen itt nem fenyegeti őket a megfagyás veszélye, itt egész évben meleg van, ráadásul “Ez Hawai’i” ugyebár. Hmm, érdekes! …és gáz!

Most a bringákat nem szedtünk teljesen szét, hanem a kerekeket, fékekek és sárhányókat benthagyva a dobozokat köréjük építettük. Csak az ülést szedtük le és a kormányt, valamint a felfüggesztést lazítottuk ki a helyéről. Utóbbit csak az én bringámon, mert Zitáén be volt szorulva és elvesztettem a türelmemet vele, ezért az ő doboza kicsit magasabb lett. És megint, a bulgáriai cirill betűs történet után most másodszor esik le nekem egy nagy tantusz írás közben. Azóta tönkrement a hátsó telóm. Sejtettem eddig is, hogy a repülés, a reptéri szállítás alatt ment tönkre, de most már az is megvan, hogy pontosan miért. Én is hibás vagyok, nem csak a reptéri személyzet, a telót a helyén kellett volna hagyni, mindkét végén rögzítve, ezzel védve a behatásoktól, a mozgástól, biztonságban a váz, a kerék és a csomagtartó védelmében. Jó hír, hogy bár nem volt egyszerű, de már találtam rá megoldást, de ezt majd akkor, amikor ide ér a történet, abba a jelenbe, ahonnan írom. ;)

A táskákat beletéve a vacak óriás-cipzáros-szatyrukba, és a bringákat feldobva egy-egy bevásárolókocsira kitoltuk őket a közeli kereszteződésbe, ami már azon a nagy főúton volt, ami a reptérre is vitte a forgalmat. Mire én visszatoltam a két üres kocsit, Zitának már meg is állt egy hosszú kombi. Nem értettem, hogy gondolta a tulaja, hogy ide mi beférünk, mert már eleve volt a kocsiban két gyerek, meg két szörfdeszka, de végül megoldottuk. :) A deszkákat feltettük a tetőre, a gyerekeket egy gyerek ülésbe, magunkat meg egy anyósülésre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Így befért minden cucc és 10 perc múlva már a repülőtéren is voltunk. Mivel bírtuk a srácok és láttuk a kocsin, hogy nem éppen egy “most fancy car”, emberünktől megkérdeztem, hogy örülne egy kis benzinhozzájárulásnak, elvégre nem a reptéren lakik, így kerülőtt tett értünk. “I would appriciate that”, jött a válasz, az ő tenyerében pedig egy tízdolláros landolt. A taxi kb. 20 dollár lett, de neki már nem kell visszahajtania a városba, így jó üzletet csináltunk, win-win.

Az egyik légitársaság pultjánál találtunk mérlegeket, így egy kicsit még legóztunk a holmijainkat, hogy a bringák dobozba ne haladja meg a 32kg-t, míg a másik feladott poggyász se legyen több 23-23kg-nál, és a kézipoggyászunk se 9kg-nál. Ezzel gyorsan megvoltunk, már csak a vizeinket kellett kiönteni a palackokból, mert hát azt se lehet átvinni a biztonsági vizsgálaton, csak az üres palackokat, amiket aztán bent újra megtölthetünk csapvízzel. Zita a vizet nem csak úgy kiöntötte, hanem átsétált az út túloldalára, ahol egy fa tövébe öntötte azt, hogy mégiscsak valami hasznát vegye a folyadéknak, ne csak a csatornában végezze, vagy csak úgy elpárologva. Ennek a fának szép fehér virágai voltak, ezért kettőt a lehullajtottak közül Zita felvett, és egyet az én hajamba, egyet a sajátjába tűzött.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Elvégre, ha minden jól megy, 12 órával és egy los angelesi átszállással később a San Francisco külvárosának számító Oakland nemzetközi repülőterén fogunk földet érni, és hát ahogy a jó öreg Scott McKenzie azóta legendássá váló dalában megénekelte: “If you’re going to San Francisco, be sure to wear some flowers in your hair” :) I hope we will meet some gengle people there – kiderül a következő bejegyzésekből! ;)

Történt 2014.06.08-09-én, bicikliztünk 7 és 22km-eket, lejegyezve, beszerkesztve július 11-én.