Nászút a Föld körül

Néha van, hogy teljesen megvadulok, és álmodozva, türelmetlenül várom a következő kalandokat, és alig bírom kivárni az előttünk álló új élményeket. Ilyenkor menni kell előre, vagy ha épp nem biciklizünk, akkor jó leülni és tervezgetni a következő szakaszt – már önmagában a térkép felett álmodozni is nagy élmény, hát még aztán bejárni a kitalált utat! :)

És néha olyan is van, hogy 3-4 napig megállás nélkül tekerünk, van hogy 100km feletti napokat, és ilyenkor a nap végén még akkor se marad erőm és lelkesedésem írni, ha történetesen van áram, asztal és szék ott, ahol alszunk. Pláne akkor nem, ha tudom, hogy a következő rész, amit le szeretnék írni, egy nagyon boldog szakasza volt az utazásunknak. Gondolkodtam már azon, hogy újra elkezdek a mából írni, de akkor meg valószínű belevesznék a részletekbe és minden nap 3-4 oldal lenne. Amibe meg ismét belefáradnék és lemaradnék, úgyhogy folytassuk csak onnan ahol abbahagytuk.

Memoéknál igazából semmi különös nem történt, csak egyszerűen nagyon jól kijöttünk velük és nagyon élveztük a társaságukat – és azt hiszem ők is a miénket. :) Már akkor megtetszettek, mikor Memo úgy írta alá az első válaszlevelét Couchsurfingen, hogy “Memo and the Gang” – szeretem, amikor valakinél fontos a család, és kiemeli ezt, én is sokszor úgy írok alá leveleket, hogy “Zita és Árpi”, pedig én írom, de a feleségem nevében is. :)

Memo és Janelle Mexikóban találkoztak egy véletlennek köszönhetően. Évekig alig tartották a kapcsolatot, aztán amikor Memo az USA-ban tanult, és jött a 9/11, és valami átvilágításon kellett átesnie, és ebben Janelle, aki USA állampolgár, a segítségére volt. Ennek a vége az lett, hogy összemelegedtek, elmesélték nekünk a gyűrűs leánykérés történetét is – az utolsó pillanatban érkezett meg a gyűrű a postával. :) Ők is kerekeztek együtt, egyik este kölcsönös élménybeszámolót tartottunk a tévére kivetített képekkel, ők az USA határától a Baja California félszigeten keresztül egészen Guatemaláig bicikliztek le, ott aztán Memo kapott egy munkaajánlatot Argentínába, ezért megszakították a kerékpártúrát és odaköltöztek. Memo ott tanított az egyetemen (most is egyetemi tanár itt Tolucában), és közben született két gyermekük, Ana és Memito. Utóbbi név a Memo becézése (Kicsi Memo), és rövidítve, csak Mitonak hívják a kissrácukat, tehát Ana és Mito. :) Ők ketten kezdetben félénkek voltak velünk, aztán 1 nap múlva már úgy kezeltek, mintha mindig is ott lettünk volna az otthonukban, Mito önfeledten és hangosan beszélve játszott mellettem az asztalnál a szuperhőseivel, Zita meg Ana pedig sikítós-nevetős-kergetőset játszottak körbe az egész házban. :) Ehhez képest mikor megérkeztünk még szólalni sem mertek, csak sugdolóztak a szüleiknek. :) Hamar feloldódtak és jó volt látni a gyermekek önfeledt játékát és nevetését rajtuk nap mint nap.

Első nap kora délután megérkeztünk hozzájuk, le tudtunk pihenni így este frissen fedeztük fel Metepec (egy régen különálló város, de ma már egybenőtt Tolucával) központját, ahol akkora kukoricát árultak, hogy a szemei üveggolyó méretűek voltak. És mivel majonézben és reszelt sajtban (de a kérésünkre csiliben nem!) is megforgatták, nem lehetett úgy enni hogy ne nézzen ki így az ember :)

Az estét egy népszerű, emberekkel teli étteremben zártuk. Itt nagy volt a nyüzsgés, úgy kellett várni az asztalra, sok volt a szín, a szag, és nagyszerű ételeket készítettek az orrunk előtt a rendelésünkre.

Még egy szentély is volt az étkezőterem végében! :)

Ahogy mondtam, volt minden! :)

A nagy klasszikus a “Tacos al Pastor” sem maradhatott ki a kínálatból

Egy quesadilla :) Kétféle sajttal és zöldségekkel – olyan finom volt, amilyennek látszik – és nagy meglepetésünkre ez a hely egyáltalán nem volt drága, sőt! Ez az étel pl. csak tíz peso volt, ami egy ilyen helyen, ilyen adagért és minőségért egy városban nagyon olcsónak számít.

Este Memoékkal és a barátaikkal lenyomtunk egy Catan partit a 6 fős kiegészítővel, mert ők is szeretik ezt a játékot és megvan nekik egy homemade verziója

Másnap reggel kimentünk futni Memoval és egy közeli futótársával, aki a félmaratonra készült. 10km-t futottunk egy autópálya két aszfaltsávja közötti széles zöld területen. Mivel Toluca 2500m-el a tengerszint felett terül el, hiába csak 6 perces kilométerekben kocorásztunk, én a végére már nagyon ki akartam köpni a tüdőmet. :) Mikor visszaértünk a házhoz, Memoval kimentünk a sarki gyümölcsléfacsaró üzlethez, és útközben megpillantottam újra egy hentesbolt előtt azt a csodát, ami jövet egyszer már szembejött, de akkor elmulasztottam lefényképezni. Most nem! :)

A vándorköszörűst! :) Nagyon örültem, hogy engedte magát lefényképezni. :)

Sőt, levideózni! :)

Íme a csodajárgány! Nagyon ötletes, hogy ugyanaz a hajtás adja a köszörűkőnek és a keréknek a közlekedéshez is a fordulatot! :)

Még ugyanezen a napon bementünk Toluca központjába, ahol meglátogattuk a botanikus kertet, amely ebben a régi vásárcsarnokban kapott helyet

Ez a Cozmoviral, ami mára a város legnagyobb jelképévé lett és nagyon szeretik az emberek. Tényleg szép volt, nagyon ötletesen az oldalsó ablaküvegeket ilyen színes képekre cserélték

A botanikus kerttel szomszédos templom udvarán gyerekek gyakorolták a táncot

Bent a templomban – Ez nem a bazilika, csak egy random templom

Zita nagyon érdekesnek találta, hogy a Szentháromságot itt három kinézetre kb. azonos korú fazonnal ábrázolták, ami nem a megszokott mód

Ha jól sejtem, ez volt a bazilika

Még mindig ugyanezen a napon, a délután, mikor én az étkezőben maradtam irogatni, Zita Janellel és a gyerekekkel a szomszédba látogatott, ahol az egyik kispajtásnak volt szülinapja

A szülinap ünnepléséhez Mexikóban furcsa szokás társul… :)

Itt még barátok, egészen összeöltöztek

Kezdődik a buli! :)

A gyerekek nem boldogultak, ezért végül némi felnőtt segítséget is be kellett vetni

Szétverték, lefejezték a bábút, de miért is?

Mert cukorkák tömkelege volt elrejtve a belsejében! :) Ez a Piñata, amit talán már láttatok bugyuta amerikai filmekben, hiszen az USA-ban is sok mexikói él, akik tartják ezt a szokást, amit egyébként Karácsonykor is csinálnak. Eredetileg egy hét ágú csillagot ütöttek szét a gyermekek, ami a hét fő bűnt jelképezte (szétverni a bűneinket? – nekem még mindig nem teljesen kerek ez a dolog… :D), de ma már átformálódott ez a dolog és mesefiguráktól kezdve űrlényeken át ilyen bábukig mindenféle Piñata létezik.

A kis Mito egy cupcakkel

Ez pedig már egy másik szülinap, plusz egy másik ünnep is. Szeptember 16-án volt a Mexikói függetlenségi nap, a Grito de Dolores, aminek kapcsán vendégségbe voltunk hivatalosak a család, és így mi is, a pár sarokra lakó nagymamához, Memo anyukájához. A képen épp Memo tálal 6 Sope-t, amiről azt hiszem már volt sző, ez az az étel, amiről először azt hittük, hogy leves lesz, mikor megrendeltük :)

A Sope mellé volt nagyon finom carbonara spagetti is

…és meglepetés torta! :) Ez nagyon-nagyon kedves volt Memoéktól, ilyesmire abszolút nem is számítottunk.

Volt hozzá ének is, persze spanyolul, így nem sokat értettünk belőle, de nem is ez számított, hanem hogy ennyire nagyon kedvesek voltak és a kedvünkbe jártak

De nem csak ez a pár kiemelt pillanat volt számunkra az igazi szülinapi ajándék, hanem minden perc, amit Memoékkal töltöttünk. Tényleg ők voltak Zitának a szülinapi ajándék, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat e remek család szeretetében, öröm volt látni a vidám gyerekeket, az okos szülőket, akik két nyelven (angolul és spanyolul) beszélnek a gyerekekhez, így már mind a ketten jól beszélnek mindkét nyelven. És hogy így is van élet, vidámság, szabadság, nem köti le őket olyan szörnyűségesen a két gyermek, mint ahogy azt sok “inkább örökké agglegény maradok” típusú ember gondolná. Volt idejük, figyelmük ránk, de közben a gyerekkel is sokat voltak (épp hosszúhétvégén voltunk náluk), tudtam sok naplót írni, de közben minden nap történtek az izgalmas dolgok, és velük is sokat voltunk, miközben folyt a családban a megszokott élet, a közös étkezéseknél megfogtuk egymás kezét, úgy imádkoztunk, a gyerekek puszit adtak a szüleiknek lefekvés előtt, az egyik szülő mindig felment velük mesét olvasni…

…aztán mikor végre bevágták a szunyát a kölkök, elkezdődhetett a második, ezúttal maratoni hosszúságú Catan parti!!! :) Ójeee! :D

Zita még a puhacukorkáit is sorba rendezte, nem csak az utakat, a falvakat és a városokat :)

Ezúttal egy kancsó bor is előkerült, így nem akartuk abbahagyni a játékot, amikor sorozatos mázlikkal először elértem a 12 győzelmi pontot – játszottunk 15-ig, aztán 18-ig, aztán még tovább, just for the love of it, mert élveztük :) – A képen Memo az alapszabályok (melyeket jól kibővítettünk a bor adta vidámságunkban) szerint szabálytalanul építette körbe a Kerekerdőt. A magas épület egyébként egy Penthouse, és három nyersanyagot ad! :D

Kicsit bővelkedtem a hadi kártyákban…

Éjjel kettőig játszottunk, rég nevettünk ennyit és ilyen jóízűeket

Közben a TV-ből U2, Of monsters and the man és hasonló jó zenék szoltak a youtube-ról, merthogy ma már ilyet is tudnak a tévék, sőt Netflixet is, ami egy online előfizetéses film és sorozat tár, streamingelve lehet nézni rengeteg mindent fix havidíjért, akármikor, akárhányszor. Itt Mexikóban már létezik és a TV-k, set top boxok is tudják, de ha jól tudom Magyarországon még ez is csak most jön majd. Apropó, az Uber megy már odahaza, vagy sikerült egyelőre megfúrniuk a taxisoknak?

Na most időzavarba kerültem. Ez a kép a szülinapi köszöntő után készült, a közeli kis parkban, ahol majálisszerű buli volt minden jóval, többek között a magyarral össze sem hasonlítható, borzasztó göröngyös és iszonyat béna csocsóasztallal :) – Ha minden igaz, onnan jön a képzavar, hogy 14-én este nyomtuk a második Catan partit, és a mexikóiak igazából 15-én este ünnepelnek. Igen, így volt.

Ana a körhintán

Memo és Mito a dodzsemben

Milyen jó, hogy a magyar és a mexikói trikolor azonos színekből áll! :) Így mindkét zászlót ráhúzhattuk a háromszínű krétával az arcunkra. :)

Megint egy újfajta étel, a Pambazo, ami nem más, mint egy olajban kisütött csilis kenyérdarab, benne kolbásszal és krumplival – finom volt, bár utána tüzet okádni volt kedvem a sok csilitől :)

Ha nem pakolták volna meg zöldségekkel és jóféle feta-szerű helyi sajttal, nem bírtam volna megenni – így viszont megszivatott, mert egyszerre volt nagyon finom és nagyon csípős, ezért nem bírtam abbahagyni az evését, amitől megkínlódtam :)

Aztán végre eljött az este 9 óra és megérkeztek a helyi önkormányzati vezetők, elmondták az ilyenkor szokásos beszédüket:

Ami ha minden igaz, ez volt, vagy ennek egy verziója. Ezt a felkelésre buzdító szöveget Dolores mondta a spanyolok ellen sikeresen megvívott függetlenségi háború kezdetén, és ezt minden évben újra elmondják az ország/város vezetői, ahogy a videón is láthattátok. Jó volt itt lenni ebben a tömegben ilyen kedves, szerető barátok között, mint Memoék, nagyon jó volt megélni ezt a pillanatot. Közben önkéntelenül is eszembe jutott ’56, a mi legutóbbi szabadságharcunk, és felötlött bennem, hogy mi lett volna, ha tényleg sikerül kirugdosni az országból a ruszkikat, és nem jönnek vissza a tankokkal, hanem mondjuk nyugati segítséget kapunk. Tudom, ez utópia, és ez már rég elmúlt és kár ezen agyalni, de olyan jó volt látni a sok boldog, büszke, felszabadult mexikóit (ekkor nem gondoltam arra, ahogy gondolom ők sem, hogy egy ciklus kivételével már száz éve ugyanaz a szuperkorrupt banda van náluk hatalmon), és elképzeltem, hogy milyen szép lenne, ha mi is így ünnepelnénk a március 15-éket, október 23-ákat és elképzeltem, milyen szép, gazdag, fejlett és főleg talán vidámabb lehetne Magyarország, ha akkor máshogy alakulnak a dolgok.

De nem így történt, ezért ma félig búskomorak ezek az ünnepek, ahogy (mondják…) a magyar nép is. Bár ezt még leírni sem szeretem, mert én nem tartom magam annak, ahogy a közvetlen barátaimat, családomat, ismerőseimet sem. És én már nem is leszek az soha, és teszek róla, hogy a környezetem se legyen, se most, se máskor, se itt, se majd ha otthon leszünk és otthon élünk. Ami volt, elmúlt, csak a ma van, amiből felépítjük a holnapot, igen, tudom, rettentő végtelen naív vagyok, de mindezt pozitív gondolkodással kezdve! :) Naná, hogy sikerülhet!

Hazasétálva a majálisból otthon a tévében is megnézhettük az elnök beszédét a szomszédos Mexikóváros főteréről élőben közvetítve – Elvileg ezen a napon már abba a városba kellett volna legyünk, de nem vágytunk erre a nagy tömegre, a térre amúgy sem mentünk volna ezért ki, Memoék meg marasztaltak és nagyon jó volt velük, ezért maradtunk

Íme az elnök. Két napra rá mi is láttuk ezt az erkélyt :)

Utolsó reggel bundáskenyeret készítettünk :) Ehhez ugye senkinek nem kell wikipédia link? :D

Mito még rátolt egy kis csilis-citromos görögdinnyét!

Superpower! :))) Mito után mi is így pózoltunk a fotóhoz :) Azt a pólót ugye már Ti is láttátok, amire az van írva, hogy “I speak Hungarian. What is your superpower?” :) Magyarul: Én tudok magyarul. Mi a Te szuperképességed?

Még ezen az utolsó reggelen is kimentünk újra futni Memoval, de valami lehetett az előző esti Pambazoval, mert hiába mentem el előtte WC-re, futás közben visszatarthatatlan erővel utolért Montezuma bosszúja, és mire a 3km-re lévő futókörre értünk, már nem bírtam tovább. Szerencsére nem történt kínos baleset, volt a pálya szélén egy rötyi, és még nagyobb mázli, hogy Memo nővére is sportos, és épp a pályán tartozkodott és volt nála egy csomag zsebkendő… Visszafelé már autóval mentünk velük, nem mertem kockáztatni. Egyébként futás közben a távoli horizonton látszott egy ötezres, havas tetejű vulkán! :)

A búcsúfotó :)

Általában mindenkivel jól érezzük magunkat és tartalmas, izgalmas órákat töltünk együtt, de Memoékkal valahogy különösen jó volt, talán azért, mert mi is valahogy így akarunk lenni majd 5-10 év múlva, ahogy most ők, és ezt jó volt látni, jó volt velük lenni, nagyon egy húron pendültünk. Remélem, ahogy mások is, ők is meglátogatnak egyszer, és nyomunk majd odahaza Zuglóban egy egész éjszakás Lovagok és Városok + Tengeri Utazós + 6 fős kiegészítős Catan partit velük! :)

Memoékkal mindössze három teljes napot voltunk, de azok olyan tartalmasak voltak, hogy egy hétnek tűnnek. Pedig csak 2014. szeptember 12-től 15-ig voltunk náluk. Mindez lejegyezve október 21-én.