Bejárat > Észak-Amerika, Mexikó > Öt kőkemény nap Puerto Vallartától Guadalajaráig – 1. rész

Öt kőkemény nap Puerto Vallartától Guadalajaráig – 1. rész

Hol is kezdjem? :) Volt ez az öt nap, amely talán a legkeményebb öt biciklis nap volt nagyon rég óta. Hogy miért? Talán mert az egy hét pihenő alatt elpuhultunk, talán mert nem készültünk fel rá eléggé lélekben… A fene tudja. Viszont a végére elég jól belejöttünk azért, azt meg kell hagyni. :)

1. nap: Puerto Vallarta – La Estancia

Minden kezdet nehéz, főleg az ilyen meredek kezdések

Arról nagyon hamar letettünk, hogy első nap elérjük az 1800m-es hágót, főleg azok után, hogy kifelé menet a városból a “rövidebb” utca időben kb. 4x annyi ideig tartott, mint a főút, amivel a reptér felé kerültünk volna. Történt ugyanis, hogy egy empedradós, saras, mocsaras, pocsolyás borzadályon keresztül hagytuk el a várost, ahol csak gyök kettővel tudtunk haladni. Mire a végére értünk az első, 25km-es, viszonylag sík szakasznak és elkezdődött a fölfelé, már javában hőség volt. És ez volt a nagy baj!

Ez még finom volt, főleg, hogy itt még az emelkedő sem kezdődött el

Ha csak ilyen marad a terep, az rendben lett volna :)

De jöttek az emelkedők – Itt épp az első, kb. 200 méter magas mászás tetején vagyunk – mert bár a grafikonon nem látszik, de a fölfelében voltak lefelék is – tehát valójában sokkal többet kellett mászni, mint amennyi látszik a szintmetszeten

A lefelé aljában közölték velünk, hogy ha éttermet keresünk, ahhoz vissza kell mászni a lejtőn, amin épp leszáguldottuk, majd be kell kanyarodni a faluba. Hála az égnek, nem hallgattunk rájuk, csak csurogtunk tovább lefelé és a lejtő aljában találtuk ezt az útszéli étkezdét…

Ami mondjuk nem volt valami szuper: szürke lisztből készült tésztája volt a quesadillának, a töltelék pedig mócsingos hús volt olyan sajttal, aminek már nyersen is gumiállaga volt, hát még megolvasztva… Mintha műanyagot ettünk volna… Zöldségjük az nem volt semmi. De azért megettük, nem volt más.

A fölfelé pedig brutális volt, tűzött ránk a nap, hőség volt és fülledt, párás idő, valószínűleg 100%-os páratartalommal. Nagyon hamar nagyon szétcsúsztunk. Valahol 350 méter környékén állhattunk meg először pihenni, ekkor eléggé el voltunk csüggedve.

De azért ezt az érdekes fát észrevettük :) Erre nem mászik fel senki az tuti!

Próbáltuk észrevenni magunk körül az apró csodákat, amíg az árnyékban hüsöltünk. Ez, ha nehezebben is ment, mint máskor, azért sikerült

A számításaimba ott esett hiba, hogy hamarabb lett meleg a délelőtt, mint vártam és lassabban haladtunk fölfelé, mint vártam – utóbbit részben a nehéz indulás, részben a rejtett lejtők és ezáltal méghosszabb fölfelék okozták

Hőség ide vagy oda, erőt vettünk magunkon, és tovább indultunk fölfelé – a képen nem látszik, de ez az út legalább 10%-os emelkedő

Megálltunk még egyszer pihenni, ekkor már a vízből is kifogytunk, mert sehol nem volt falu, se ház, ahol kérhettünk volna, ezért Zita egy üres üveggel “stoppolni” kezdett. Így hamar kaptunk, ha nem is sok, de egy liter vizet. Közben Zita egy rövid videót is készített a helyzetről:

A következő megálló már egy ház kocsibehajtójánál volt, itt is kénytelenek voltunk szusszanni egyet, ittunk, ettünk kekszet és készültünk a következő, kimerítő szakaszra. Valahol 600m környékén lehettünk, noha kb. 1000m szintet már megmászhattunk ekkorra.

Emlékeztek a hálójába nagy X-et rajzoló nepáli pókra? Na, ő egy mexikói testvére lehet, ugyanazon célból egy függőleges vastag vonalat szőtt a hálójába, és a szemünk előtt elfogyasztott egy szöcskét, aki a hálója csapdájába esett. A pók szájszervénél az a zöld valami a szöcske lába. :) Azért ez a kis apró, olcsó fényképezőgép is tud jó makrókat, hiába alig volt 18 ezer forint :)

Egy kis újabb hullámvasutazás után végre kinyilt a táj és egy két kanyarból kiláttunk egy kicsit a völgyre, amiben töretlenül haladtunk fölfelé

Nem messze egy hatalmas hidat pillantottunk meg magunk előtt, úgy számoltuk, hogy ha átkelünk rajta, utána már valahol meg kell érkeznünk a faluba, ahol maradni terveztünk estére

A hídhoz menet szembejött ez az érdekes járgány, talán valami cirkuszi produkció, vagy utcai árus része lehet…

A híd lábánál is megálltunk fényképezkedni

Ugyanitt egy éttermet is találtunk, kértünk ételt, nagyon kedvesen kiszolgált minket a család, az anyuka Caldo de Pollot, vagyis tyúklevest rakott elénk – Ez nagyon finom volt, és nagyon-nagyon jólesett

Aztán másodiknak quesadillát is kaptunk, babbal és zöldséggel – ez is egyből vérré vált bennünk

Evés közben egy a terasz széléhez rögzített mini szélerőmű szurta meg a szememet. Közelebbről is megnéztem, és közben az apukát kifaggattam, aki elmondta, hogy odalent Puerto Vallartában vette a cuccot a Costco-ban (amerikai METRO-féle raktár áruház) 600 dollárért, és a rákötött akkumulátorokkal nagyszerűen ellátja a háztartás és az étterem áramellátását – amire amúgy nem lenne más mód, mert nincsenek bekötve a hálózatra.

Íme az akkupakk a virágok között – valószínű ez még annyiba sem került mint a szélkerekes generátor, mert apró volt és nem tűnt profinak. A kutya egyébként ott volt elásva, hogy az egész étterem egy kitett völgyoldalban volt, ahol folyamatosan süvített a szél, és nem csak amikor ott voltunk, hanem az családfő elmondása szerint mindig (“siempre”) – hát, ügyesen kihasználta ezt a természeti adottságot, meg kell hagyni! :)

Ők is ugyanazt ették, amit mi – ők az éttermet vezető család :)

Ezzel a képpel két másik magyar utazót, kalandort, sőt rájuk talán lehet mondani, hogy felfedezőt üdvözlünk! :) – és egyben köszönjük a tőlük kapott vándordíjat! :)

Amikor már a nap vége felé járunk, elgyötörten és fáradtan, kimerülten, akkor még mindig tud jönni valami olyan egy kanyar után, ami még ilyenkor is meg tud minket mosolyogtatni :) – Kérdés, hogy most vigyázni kell a vadmacskákra, vagy félni tőlük? :)

La Estanciába beérve egyből kérdezősködni kezdtünk a falu elején fedél gyanánt, és egy autószerelő műhelyhez irányítottak minket, ahol a “mayor”, vagyis talán a polgármester(?) engedélyt adott a műhelyben való esti táborozásra. Azonban ott még dolgoztak és mi ételre és zuhanyra is vágytunk, amit egy sarokkal feljebb, a pláza oldalában kaptunk meg.

Itt vagy 5 autónyi gépfegyveres megyei rendőr állomásozott – nem csináltak semmit, csak tengették az időt a falu főterén, volt, aki a telefonjával játszott, volt aki a gépfegyverére támaszkodott, vagy az egyik kocsiban unatkozott, és voltak néhányan, akik a két furcsa jövevényre voltak kíváncsiak – Ez a kép aközben készült, hogy Zita zuhanyzott a bolthoz tartozó fürdőszobában

Megkérdeztük őket arról, hogy mit keresnek itt egy ilyen kis apró településen ahol látszólag soha semmi nem történik? A válasz az volt, hogy de hát történhet, és nem csak itt, hanem bárhol a környéken – és ha így lesz, ők azonnal odamennek. Ők a mi biztonságunkért vannak… Hát jó! Én akkor sem szeretem a fegyvereket, de Mexikóban kénytelenek voltunk hozzászokni a mindennapos látványukhoz, mert ez van mindenütt, rengeteg gépfegyveres rendőr van szerte az országban, nem csak vidéken, hanem nagyvárosokban is. Van hogy kisebb konvojokban közlekednek és a nagyobb pickupok tetején még géppuskafészkük is van. Mikor ezt a kis történetet elmeséltem a rendőrökkel később egy mexikói vendéglátónknak, elmesélte nekünk, hogy három féle rendőrség van, a megyei, mint ők a képen, az állami, és a katonai. Az első csoport a legkorruptabb és ők rengeteg helyen még most is szemet hunynak a drogbandák felett, vagy ha úgy tetszik, együttműködnek velük. Például azzal, hogy amíg az egyik csoport valahol ténykedik, addig a másik egy attól távoli kietlen faluban állomásozik akcióra várva. Persze ezt nehéz elhinni azok után, hogy beszélgettünk ezekkel a rendőrökkel és teljesen normális embereknek tűntek, de én most itt nem akarok ítélkezni senki felett és véleményt sem akarok nyilvánítani, csupán leírtam ami történt velünk és amit hallottunk.

A zuhanyzás után pedig megvacsoráztunk egy közeli tortázóban, ahol még másnapra, elvitelre is kértünk az élelemből, mert korai indulást terveztünk, és ők csak 8-kor nyitottak ki, napfelkelte után majd egy órával. Élelmszerzés után visszamentünk az utcafront felől nyitott autószerelő műhelybe, és felállítottuk a szúnyoghálónkat.

Hát ennek a napnak is vége, sokkal keményebb volt, mint vártuk.

Ezen a napon 61km-t haladtunk, 10km/h-s átlaggal.

2. nap: La Estancia – Mascota

Második nap már lélektanilag sokkal felkészültebben és főleg sokkal korábban, sokkal hűvösebb időben kezdtünk neki a ránk váró még közel újabb 1km szintemelkedésnek. Reggel a faluban hűvös volt, főleg, hogy már napfelkelte előtt az úton voltunk. A faluvégi benzinkútnál vettünk még némi tartalékkekszet és elintéztük ügyes-bajos dolgainkat, majd nekiláttunk a nagy emelkedőnek.

Innen indultunk

Vigyázat, földomlás?

Első pihenőnkön egy igen szabályos hangyabolyt csodáltunk sokáig

Oldalról is jól nézett ki :)

Hiába volt még korán és hűvös, az ingem így is alig egy óra alatt csurom vizes lett, facsarni lehetett… A páratartalom még 1000 méter környékén is magas volt

Útmenti vízesés – Tegnap milyen jól jött volna a hőségben! :)

A második pihenőnkön is jött az apró csoda, egy méhecske Zita izzadtságából falatozott a sisakjának belső szivacsaiból

Még jó hogy észrevettük, mielőtt felvette magára!

…és már megint, még mindig: fölfelé!

Harmadik pihenő

Talán már nincs sok hátra!

Felértünk! Előbb mint vártuk, már 1715m-en megérkeztünk a hágóba. 12km, 4,9km/h-s átlaggal, nettó 2 óra 26 perc tekerés, szinte végig 10% feletti emelkedőn. (Nyolcszáz-valamennyiről indultunk reggel)

Rögtön meg is ebédeltünk a csúcson

Jó volt itt lenni :)

Zita a nagy táblás, de lefelé mégis elsuhant emellett a gyöngyszem mellett :)

Túl sok kigyót gázoltak el, ezért elszaporodtak a nyulak? :)

Ez az!!! Bár nem túl egyedi darab, de akkor is ez a legkedvencebb táblánk!

Leértünk az 1250m magas síkságra, innen már laposon folytattuk Mascotáig

Zita még talált egy bokorba bújt gyöngyszemet a város előtt

Gyűlnek a felhők… Csak nem eső lesz?

Vajon ez gyári tető a John Deere traktoron? :)

Na ezt kitaláljátok-e vajon, micsoda? Két képpel lejjebb elárulom

Mascotába beérve empedradós útborítás fogadott minket – örültünk neki nagyon… Az utolsó pár kilométeren a szállóig megint szétrázott minket az út

Még csak délután volt, én mégis olyan hullafáradt voltam, hogy a zuhanyzás után beájultam az apró szállodaszobánk ágyába. Szinte azonnal elaludtam, csak arra emlékszem, hogy ezzel párhuzamosan odakint elkezdett szakadni az eső – Ezzel most nagy szerencsénk volt, épp befejeztük a napot a délutáni zuhé érkezése előtt – miután elállt, az első emeleti teraszra kiteregette Zita a mosást

A kettővel ezelőtti képen pedig freeroam csirkefarmot láthattatok a város szélén. Azok a sorba lerakott kis “sátrak” a csirkeólak :)

Mascota főtere

Ugyanez középről

A templom kívülről

és belülről

Mascotának van egy nagyon érdekes kis múzeuma is – volt szerencsénk itt átvészelni egy újabb 20 perces égszakadást, miközben odabent megcsodáltuk a helybéli ásatási leleteket, egy csomó cserépedényt és mindenféle agyagtárgyat köztük jellegzetes, csípőretett kézzel állva szülő nőket ábrázoló kisszobrokat – fotózni odabent sajnos nem lehetett

Egy múzeum melletti patináns épület, az eső után

Falfestmény a városháza bejáratának belső falán

Sope-t kértünk, azt hittük levest kapunk, erre ezt hozták ki :)

A kis délutáni császkálásból hamar visszatértünk és este korán lefeküdtünk, hiszen volt még hátra bőven a mászásból Guadalajaráig. :) De a többiről már csak legközelebb!

Történt 2014. augusztus 27-28-án, bicikliztünk 61 és 41km-eket, megírva szeptember 28-án.

Categories: Észak-Amerika, Mexikó Tags:
  1. Még nincs hozzászólás
  1. Még nincsenek visszakövetések