Nászút a Föld körül

Befejeztük Zitával a táblázat frissítését, ő már felállította a szúnyoghálót a templomterem oldalában, én lementettem a képeket és a táblázatot, most végre jöhet a mai nap útleírása. Ma végre nem fogok kisregényt írni, legalábbis megpróbálom! :)

Douggal és a séffel a Copper Bank Inn előtt

Reggel elköszöntünk Dougtól, és megpróbáltuk megtalálni a hangyákat, de már nem voltak ott, úgyhogy csak némi kekszet vettünk a “Welcome to Chinese Shop” nevű boltban, aztán elhagytuk a falut. Miközben ezt írom, a feleségem mosolygó arcát nézem, azért ilyen vidám, mert élvezi, hogy ilyen ügyes a férje, hogy még így is tud gépelni. Pedig ez igazán nem nagy tudomány. Azon szoktunk viccelődni, hogy ő az egyetlen, akinek tetszik a szörnyű humorom – ezért lett a feleségem. :)

Zita beszélget útközben – én ezen a szakaszon nem voltam túl kommunikatív, nehéz volt hajtani a biciklit, és nem értettem, miért? :)

Progressoban nagyon szép katonás rendben pakolták ki a zoknikat száradni :)

Zita meg is dícsérte őket :)

Letértünk a főútról a parti útra, hisz úgyis mindegy volt, mind a kettő földút volt, de ez legalább szebb!

Ilyen házakat Mexikóban is sokat láttunk, sok étteremnek ilyen tetőt építenek, hogy már messziről is látszódjanak – és mert szép :)

A lagúna Progressonál

Copper Banktől részben már ismert úton – egy nagyon köves, poros úton – 18km-t tekertünk, mire megérkeztünk Progresso Shoresra, ahol meglátogattuk Scottot, ezúttal végre az otthonában. Ez egy szerény kis házikó volt, egy amúgy nagy birtokon, amit javarészt ő birtokol, de amúgy feldarabolta és egy részét már eladta, egy részét még árulja.

Érkezés Scotthoz

A régi kameragyűjteménye :) Vicces volt kézben tartani egy nagyon apró LCD kijelzős 2MP-es Canon Powershotot :) Ez van a miénkre is írva, de közben ég és föld a különbség a két gép között

A belizei az egyetlen olyan ENSZ által is elismert nemzeti zászló, amelyen emberalakok vannak – Mesélte nekünk Scott.

Ebben a kis házikóban lakik – az ablakokon nincs üveg, csak szúnyogháló

Az ingatlanfejlesztés mellett egyébként online marketinggel is foglalkozik, az egészséges étkezés, azon belül is a vegán és nyers ételek a területe – ő maga eszik húst, ha úgy hozza az élet, de magától nem enne már soha. Scott készített nekünk egy smoothy-t, és körbevezetett minket kicsit a birtokon. Ezt azzal kezdtük, hogy lementünk a háza alatti mesterséges tóhoz, és megetetettük kenyérdarabokkal a házi krokodilt! :D Az állat azután költözött oda, hogy a tavat Scotték létrehozták. Azt mondta, fogalma sincs, hogyan és mikor került oda a krokodil, egyik nap egyszer csak ott volt. Azóta olyan jól érzi magát itt a sok hal (kaja!) között, hogy nem megy máshová. Pedig egy nagy lagúna is van a kert végében, ami 10km hosszú és összeköttetésben van azzal az öböllel is, ahol tegnap jártunk.

Látjátok azt a fekete foltot a vizen? Na ő a házikrokodil! :)

…aki szereti a kenyeret! :o

A lagúna partján

Miután jól ottfelejtettünk egy palack vizet Scott hűtőjében (Megint -1 palack, nesze neked fenntarthatóság, megint vehetünk újat!), elindultunk az újabb szakaszra, még az addiginál is borzasztóbb úton, cukornád és papaja ültetvények között kb. 12km/h-s átlaggal átrepesztettünk egy Orange Walk nevű településre.

Nem csak a buckák miatt, hanem evégett is kellemetlen volt a földúton haladni

Egy-két szakaszon nagyon köves volt az út, még a telókon is lazítani kellett kicsit

Egy falu volt útközben, ott fotóztunk néhány házat

Ez a hattyűs díszítőelem nagyon menő errefelé :)

:)

A belizei buszoknak kihajtható stoptáblája van :) Gondolom mert importbuszok egy olyan országból, ahol az ilyesmi alap volt – már 30 éve is, mikor ezek a buszok újak voltak…

Bokorkutya :)

Orange Walkba érkezve… Csak nem a főtér? – Gondoltam magamban :) (de tévedtem)

Ezektől a házaktól enyhe vadnyugati érzésem volt…

Mire oda megérkeztünk, már majd le estem a bringáról, olyan éhes voltam. Hamar találtunk egy éttermet, ahol azt hirdették, hogy van ingyen wifi, és még a kaja is egész tűrhető áron volt, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyit hallottuk, hogy Belize milyen drága lesz.

Itt ebédeltünk

Egy tányér csikencsómin (Chicken Chowmein, vagyis kínai zöldséges tészta csirkehús darabokkal összesütve) 5 dollár, egy hambi 3 dollár, üdítő 1,5 dollár. Ez mind belizei dollár, tehát az US dollár felével kell számolni, vagyis, ha jól emlékszem, ezeket 120-al kell szorozni, ha forintosítani szeretnénk az árakat. Az étteremben nem csak ettünk, hanem a Couchsurfing.org-ra is felcsattantunk és kiküldtünk a guatemalai Floresbe és környékére 4 új kanapékérelmet.

Ezzel annyira elment az idő, hogy mikor elhagytuk az éttermet, már csak 2 óra 18 percünk volt naplementéig. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a GPS ilyet is tud – és ezt is nagyon szeretem benne. :) Azt meséltem már, hogy amikor Ausztráliában nyílegyenesen keletnek tekertünk egész álló nap, akkor reggel és este több perc különbség volt a naplemente időpontja között? Csupán egy nap alatt annyit tekertük magunk alatt a Földgolyót, hogy az már percekben mérhető volt :)

Szóval mivel már csak ennyi időnk maradt a bevásárlásra és a maradék negyven kilométer megtételére, ezért előbbi elég kapkodósra sikerült.

Lámpás kereszteződés és földút? Ezt hogy hozták össze?

Pár sarokkal délebbre egy lámpás kereszteződés (mi a manó, ki gondolta volna, hogy ilyen is van egy ekkorka kis poros országban :) – bocsánat a porosért, de tényleg az!) túloldalán megtaláltuk a főteret szép színes fali szobrokkal és taxiállomással. Itt Zita beszaladt egy boltba és egy tégla szeletelt kenyérrel, mackósajttal (amit itt és Mexikóban Happy Cow-nek hívnak), kukorica- és tonhalkonzervvel tért vissza. Azért csak ennyivel, mert amíg ő bent matatott, addig én megtudtam egy nagyon jó fej zöld-sárga-piros színű csávótól, hogy a faluban, ahová igyekszünk, van étterem és Chinese Shop. Úgy látszik itt annyira tolják a kínaiak az élelmiszerboltokat országszerte, hogy már inkább így hívják őket.

A főtéren

Taxiállomás

Segítőnk

Még a toronynak is ilyen színei voltak :)

Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy tegnap előtt Tropical Man azt is elmesélte nagy lelkesen, hogy Belize nem csak a világ egyik legkisebb, hanem legszínesebb országa is, a 311 ezer lakos között van afrikai származású, fehér ember, maja, arab, kínai, stb. és beszélnek mindenféle nyelveket, nem csak spanyolt és angolt, hanem maját, meg valami kreolt(?) is, és vannak keresztények és muszlimok is.

Mondom, hogy menő a hattyú :) Vajon jelképez valamit?

Rum gyár?

Ugyanitt öko-kalandok! :) Mondjuk errefelé bármi, ami a turistáknak szól, és városon kívül van, az nekik már öko, még akkor is ha tankokkal visznek ki a dzsungelbe megnézni a fakitermelést…

Orange Walkból kihajtva számolgattam az átlagsebességünket és az időt, és az jött ki, hogy hiába lódultunk meg attól, hogy végre már aszfalt van a kerekeink alatt, nem fogunk megérkezni sötétedés előtt, kb. 8-10km-t a naplemente után kell majd megtennünk. És ez sok, mert itt, ilyen közel az egyenlítőhöz már nagyon gyorsan, szinte merőlegesen bukik le a nap a látóhatár alá és a naplemente után fél órával bizony már kuksötét van. És ez nem csak a forgalom miatt, hanem a szálláshely keresés miatt is gáz. De inkább az előbbi a baj, mert ahány ember eddig óva intett minket a belizei veszélyek miatt, ők mind mondták, hogy éjszaka ne biciklizzünk, mert szörnyen vezetnek a helyiek és gyakorlatilag szabad inni is vezetés közben, ha egy sörrel a kezedben nyújtod át az igazoltató rendőrnek a jogsidat, itt nem lesz belőle ügy… Ezért végül úgy döntöttünk, hogy megállunk Carmelitában. Innen még kerek száz kilométer lesz Gyuri étterme holnap, de mivel innentől már végig aszfaltozott az út, és viszonylag töklapos is, ezért ha korán felkelünk, ez a táv nem okozhat komoly gondot, főleg, hogy útközben nincs is nagyon semmi, csak az út, és 2-3 kisebb település. Belize nem egy Banglades, nem lakják sűrűn. :)

A faluban viszonylag könnyen ment a szálláskeresés, az első két ember, akit megkérdeztünk, itt élő amerikai nyugdíjasok voltak. Végül Manuel lett a segítőnk, ő egy mosolygós guatemalai fickó, akinek odahaza három gyermeke van, és mikor találkoztunk vele, éppen tamalest árult a motorbiciklijéről. A nyugdíjasoktól ő vett át minket, és megmutatta az utat a falu két templomához. Az elsőnél kedélyesen beszélgetett spanyolul az embereinkkel és eladott nekik néhány tamalest, míg mi is ugyanezt tettük, csak tamales nélkül és angolul. Laza csávó ez a Manuel, egyből megkedveltem, az a jókedélyű életvidám mosolya picit Erőss Zsoltra emlékeztetett.

Manuel az első guatemalai volt, akivel találkoztunk – Ha ilyen jó arcok lesznek a honfitársai is, akkor Guatemalát is nagyon fogjuk szeretni! :)

Nem sietett sehová, örömmel segített nekünk, de azért közben nagyban kiabálta szerteszét a faluban, hogy “Tamaaaleeesz!” :) Ami egyébként kukoricacsuhéba tekert és úgy kifőzött fűszeres kukoricadara, közepében valami húsfélével.

A második helyen, ahová Manuel vezetett minket, egy kedves hölgy, Marisol fogadott minket, aki nagyot csodálkozott ránk, mikor bemutatkoztunk neki. Az ő Guatemalában élő anyai nagypapája magyar volt, de sosem találkozott vele, mert már nem élt, mikor megszületett. Épp mostanában gondolkodott rajta, hogy jó lenne többet tudni ezekről a gyökereiről és Magyarországról, erre megjelentünk mi a fekvőbringáinkkal, akik 3 éve 5 hónapja és 4 napja indultunk el Magyarországról és 30515 kilométert tekertünk idáig. :) A maradék négyszáz métert már együtt tettük meg, Marisol kinyitotta nekünk a templomot és a mellette lévő kis fürdőszobát, majd elővettük a kis kincsesládánkat, megmutattuk neki a prospektusokat Budapestről és Magyarországról, amelyeket még a pakisztáni magyar nagykövetségen kaptunk, előkerültek a laminált térképek és a családi fényképeink is. Apropó, Boldog Szülinapot Bálint! :) A napokban volt három éves a bátyámék első gyermeke, akit mi még nem is láttunk élőben, hiszen már úton voltunk, mikor megszületett.

Zita fényképezte, miközben én ezt a naplót írtam :)

Szép az élet. Megszületünk, utazunk kicsit ezen a kék-zöld csodabolygón, ami egyelőre úgy néz ki, hogy a maga élettel teli mivoltában az általunk látható univerzumban teljesen egyedi, aztán meghalunk, elmúlunk, vagy legalábbis a testünk szétbomlik és az azt alkotó kémiai elemek átalakulnak és más módon alkotják tovább az örök körforgást. Közben érzünk, fájunk, szeretünk, gyűlölünk, és tanulunk életfogytig. :) És ha szerencsések vagyunk, közben születnek gyermekeink, akiknél tovább folytatódik ez a kör. Ti is érzitek néha, hogy milyen csodálatos, hogy embernek születtünk, tudattal és értelemmel, amelyekkel annyi mindent fel tudunk fogni és meg tudunk érteni, fel tudunk fedezni és ki tudunk fejezni? És micsoda korban, micsoda bolygón! Marha nagy mázlisták vagyunk!

Még csak 8:41 van és már befejeztük a napot és én befejeztem a naplót is. Ez nagyon jó érzés, rég éreztem ilyet. És még maradt is bennem lendület, úgyhogy nekiállok a “Magyarként a világ körül” című cikknek, ami majd a decemberi HTM magazinban fog megjelenni.

Történt 2015. november 15-én, megírva ugyanezen napon, bicilztünk 53km-t, de azt nagyon köves, durva úton. :)