Bejárat > Guatemala, Közép-Amerika > Napjaink Észak-Guatemalában – A Machete-sztori, Momó, Tikal és Flores

Napjaink Észak-Guatemalában – A Machete-sztori, Momó, Tikal és Flores

Ugyanott írom ezeket a sorokat, mint a legutóbbiakat. Vagyis Epy szobájából, Santa Familiaból. Közben sok minden történt, eltelt ha jól számolom 6 nap, és megjártuk Florest és Tikalt Guatemalában, az utazásunk 32. országában. Ezekről az élményekről egy Origo cikket is írtam, ezért most csak azokra a dolgokra fogok itt kitérni a blogon, ami oda nem fért be.

Reggel Santa Familiaban

Szóval elindultunk innen másnap reggel, vissza San Ignacioba. Sokat gondolkodtam, hogy a hosszabb, 10km-es, de biciklivel még járatlan, számunkra ismeretlen, és 5km-en saras földúton menjünk, vagy a rövidebb, de ismert, 3km-es úton, keresztül a függőhídon, amit ismerünk ugyan, de attól még egy icipicit rizikós. Végül úgy döntöttünk, hogy az ismert utat választjuk, lekanyarodtunk a függőhídhoz.

A motoros nem akarta, hogy videóra vegyük, ezért nincs róla felvétel – Talán attól félt, hogy főszereplője lesz az “Epic Fail” videók egyikének a Youtube-on… :)

A híd alja majdnem a vizet érte, sőt amikor előttünk átment rajta egy motoros, az bele is ért a vízbe, és abban gázolt át, ugyanis a híd megsüllyedt. Ennek a fele sem tréfa! De azért megnéztük, először ketten rásétáltunk Zitával, két nehéz hátsótáskával. Mi is beértünk a vízbe a híddal, de csak éppen annyit, hogy vizes lett a cipőnk alja.

Lecsekkoltuk, kibírt minket is a híd

Ha a motoros át tudott jönni a miénknél sokkalta nehezebb bringájával, úgy hogy nálunk sokkal jobban, 15cm-re is belesüllyedt a vízbe, akkor mi is jók leszünk – gondoltuk, és elindultunk.

Nem volt gond a biciklikkel, szépen lassan, óvatosan átvittük őket, csak egyszer csúsztam el, még a híd legelején, ahol egy kicsit oldalra is lejtett, jól bevertem a hónaljamat a korlátba, de ezen kívül nem történt baj. Az útleveleinket azért külön vittük át, a biciklik nélkül, mert éreztük, hogy ez most neccesebb szitu. A túloldalt a sár sem volt nagy gond, csak egy-két rövidebb szakaszon kellett leszállni óvatosan tolni, különben tudtunk biciklizni.

Ez a földút még nem volt gázos…

A délelőtt, és még egy kicsit a délután eleje is San Ignacioban telt, ügyes-bajos dolgaink intézésével, amelyekre most had ne térjük ki, nem akarok velük untatni senkit.

San Ignacio és a határfalu között

A városból kifelé menet, hogy hogy ne legyen egyszerű az indulás, egy-két rohadt meredek utcán kellett feltolnunk, aztán pedig a főútra kiérve még az is egy szép nagy emelkedőbe kezdett. A határfaluban bementünk egy kínaiba és rendeltünk négy adag chicken chowmeint, kettőt ott fogyasztásra, kettőt pedig elvitelre. Ez hiba volt, akkora adagokat adtak 6 dollárért (700 forint), hogy igazából kettő is bőven elég lett volna. Így viszont akkora adag kajával érkeztünk meg az új országba, amiről úgy gondoltuk, sosem fogjuk megenni.

A határon nem volt gond, de én olyan bugos voltam a szuper késői indulásunk és a nap nehézségei miatt, hogy el is felejtettem fényképezni, ahogyan belépünk az új országba. A belizei kilépésnél, ha jól emlékszem fejenként 75 dollár kilépési díjat, a Guatemalába való érkezéskor pedig 20 quetzalt kellett fizetnünk. Egy quetzal 35 forint, a belizei dollár pedig pontosan az amerikai fele. Egyébként erről az érdekes nevű guatemalai pénzről majd írva lesz még sok érdekesség az Origo cikkben! ;)

Guatemala fővárosa Guatemalaváros! :)

Az új országban gyönyörű, makulátlan minőségű, széles aszfalt köszöntött minket – és egy emelkedő! :)

Nem is tudom, mennyit, talán 10km-t haladhattunk, amikor már nagyon közel volt a naplemente, ezért lekanyarodtunk a főútról, hogy elérjünk egy tőle 3km-re lévő falut. Az eső szemerkélt, és hát az elmúlt napokban is sokat esett, ezért az odavezető földút alaposan fel volt ázva. Talán 20 percbe is beletelt megtenni ezt a távot, és mire odaértünk, nyakig sárosak lettünk. Na jó, ez túlzás, mert mi nem, csak a biciklik, de azok szegények nagyon. A faluban egyből megpillantottunk egy templomot, aminek az udvarkapuja nyitva volt, és bent embereket is láttunk. Itt meg kell jegyeznem, hogy ha nincs velem Zita, akkor én itt magamtól továbbmentem volna, mert még mindig bugos voltam, és ugye rossz kedvében az ember nem veszi észre a jó lehetőségeket, vagy legalábbis nem hiszi el, nem meri, nem tudja kihasználni őket. Viszont Zita pozitívabb volt, és így bementünk, beköszöntünk, és elmondtuk, kik vagyunk, mik vagyunk, és mit szeretnénk: egy tetőt. :) Ez a tető az udvar oldalában lévő iskolaépület egyik tanterme volt, ahol nagy örömmel megengedték, hogy maradhatunk egy éjszakát.

Az iyenkor szokásos térkép, ország és fényképmutogatás :) – mert annyira jól azért még mindig nem beszélünk spanyolul…

Függőágy a kisgyermeknek – így ringatni is ék egyszerű – és szép nagy lengése is van a gyereknek, nem is értettem, hogy bírta, akkorákat lengett

A pap és családja – 9 gyermeke van, a legnagyobb 20, a legkisebb 1,5 éves – és valóban nem katolikus papról van szó :)

Az este nyugisan telt, olvastunk, játszottunk a telefonon és én úgy éreztem, korai még leülni naplót írni, nem történt annyi ezen a napon, ami megérne egy fejezetet. Közben a templomban elkezdődött egy mise, ami számomra nagyon furcsa volt. Először zenéltek és énekeltek, utóbbit eléggé hamisan, de nagy szívvel, aztán pedig mindenki kántált valamit, ami csak úgy jött a szívéből, amolyan spontán, de vagy fél óráig, és többen egyszerre – van ennek a misefajtának valami neve, amit Zita akkor el is mondott nekem, de elfelejtettem és most meg már alszik, mikor ezt írom, ezért nem keltem fel.

Így aludtunk az iskolateremben :)

Reggel a bicikli – akkor azt hittük, ez nagyon saras…

A templom a fiatalabbik középső 4 gyerekkel :)

Kifelé menet vissza a főútra maga volt a pokol, most még sokkal rosszabb volt az út, és emelkedett is, nagyon megszenvedtünk és a bringák még az eddiginél is sokkal sárosabbak lettek.

A kép nem adja vissza igazán jól – persze rosszabb is lehetett volna, ha például tengelyig süllyedünk a sárban :)

Asszem van egy kis belvíz az országban :)

:I

Az első helyen, ahol reméltünk slagos vizet, megálltunk, hogy lemossuk a bringákat. Víz végül csak vödörben volt, de feláldoztuk az egyik műanyagpalackot, és abból spricceltük le a bringákról a sarat. – Közben a boltban megfigyeltük, hogy itt Guatemalában is kapni egy használatra elengendő kiszerelésben a samponokat, pont mint az indiai szubkontinesen. Valószínű itt is nagy a szegénység…

Malaccsalád az úton

A nap elején volt egy “szívritumuszavar” a oldalnézeti metszetében az útvonalunknak, vagyis kb. egy kilométeren belül felvettünk 200 méter szintet. Ezt csak tolva bírtuk abszolválni, de legalább így is rövid volt :)

És a tetején jött a pokol! Eltűnt alólunk az út, azt se láttuk, meddig tart a saras szakasz, amíg el nem készítettem a 16x zoommal ezt a fényképet, amin már láttuk, hogy ott a távolban (3km-re) újrakezdődik az aszfalt. Ez erővel töltött el minket, de hiába, mert közben az út meg dagonyával a sárhányóinkat…

Minden eddiginél brutálisabban sarasak lettek a bringák ráadásul ez valami agyagos sár volt, tapadt. Ezért mostuk le a bringákat? Mi jön még? :)

Más csak a tűzhely fűtéséért szenved annyit, mint mi…

Megebédeltünk egy kellemes helyen, aranyos cirmoscicával játszottunk, aztán továbbindultunk, és ekkor történt, hogy Zita egyszercsak hátraszólt nekem, hogy nem tud váltani. Ja, de tud… De nem tud… Csak az egyik irányba… Na állj meg asszony, mert ezt meg kell nézni!

És megnéztük! Elszakadt az egyik váltóbowden. Amikor Mexikóban le kellett cserélni az egészet, azt nem éppen ideális körülmények között sikerült megtenni, ezért a bowdenek túlontúl hosszúak lettek, és a bowdenfeszítő az alsó dobozba túl lazán futott be, valószínűleg most bejutott mellette egy kis sár és kavics a fekete dobozba, aminek a belsejében a bowdenek befutnak egy kis dobba, és ez kikezdte az egészet…

A dobból ráadásul csak szemöldökcsipesszel tudtam kiszedni apró darabonként a beleszakadt bowdent

Hamar beláttuk, hogy az út szélén nem tudjuk megszerelni, mert nem csak, hogy nem volt hozzá szerszámunk szépen elvágni a bowdent, hanem csak mocsár volt az út szélén, így veszélyes is volt ott matatnunk. Ezért azt találtuk ki, hogy visszatekerünk 2km-t az ebédlőhelyhez, és ott helyünk is lesz szerelni, meg talán valami szerszámot is tudunk majd kérni a bowden pontos méretrevágásához.

Az ebédlős férfi először egy csípőfogó résszel is bíró szorítófogóval és egy kalapáccsal jött ki, ezek együtt nem működtek elég jól – tesztelni az első fékbowden maradék, kb. 1 méterrel túllógó, feltekert részén tesztelünk, tudtam hogy valamire még egyszer jó lesz! -, majd egyszer csak felgyulladt nála a villanykörbe, és felkiáltott: “Áááá, Machete!” – erre mi csak néztünk, hogy ez megbolondult, hogyan vághatna el szépen egy bozótvágókés egy rozsdamentes acélsodronyt?! De neki volt igaza, hiába én csak egy kocka informatikus vagyok, ezek a vidéki emberek nagyszerű találékonysággal és gyakorlati érzékkel rendelkeznek, sokkal jobbal, mint én. :)

Tökéletesre sikerült a vágás, amit egyébként az elszakadt fékbowden végén hajtottunk végre. Így viszont túl rövid lett a két bowden együtt, és le kellett vágnunk a bowdenházból is. Sajnos ez a becslésem félresikerült, és még így is rövid maradt a bowden, de ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy Zitának a szokásos 14 sebességéból most így csak 13-at ér el a Rohloff agyváltóban. Ezt úgy állítottam be neki, hogy a hiányzó egy sebesség a legnehezebb legyen, ami ugye nem olyan nagy gáz, elvégre ritkán száguldozunk. Később majd levágok neki még egy kicsit a bowdenházból, pontosabban csak letekerek belőle, mert az is csak egy fémspirál, és ha ugyes vagyok, nem kell kihúznom belőle a bowdent, mert ahhoz szét kéne megint bontani az egészet a kis dobig és újravágni, azt meg már nem kéne, mert lassan elfogy neki az egész bowden és túl rövid lesz.

Ha már szétszedtük és megjavítottuk, természetesen meg is pucoltuk – most valószínűleg ez a legtisztább része az egész biciklinek :)

Most szép feszes a bowdenfeszítő, remélhetőleg így már nem jut be semmi a dobhoz, hogy kikezdje a bowdent

Cuki guatemalai gyerekek játékgitárral :)

Szerelés közben többször úgy gondoltam, hogy már nem lesz értelme megpróbálnunk eljutni ezen a napon Floresig, mert nem marad rá elég időnk, de végül mikor elindultunk, hátszelet kaphattunk, mert úgy megiramodtunk, hogy újra remény kelt bennem – talán mégis meg tudjuk csinálni naplemente előtt a maradék 53km-t! :)

Falu a közelben :)

Megcsináltuk! :) Igaz, a végén picit ránksötétedett, de ez inkább már csak akkor volt, mikor az utcában kerestük bent a városban, a szigeten, hogy hová is kell mennünk. Sikerült Julioék szállója előtt 20 méterre, a szomszédos szállodába bemenni, és onnan felhívni őt, hogy hová is kell mennünk :)

Julio nem is volt otthon, és mi teljesen megzavarodtunk, mert azt hittük, egy családhoz kerülünk, de eközben Julio testvére fogadott minket egy Los Estudiantes nevű szálloda recepcióján, és mikor elmondtuk, hogy kik vagyunk, és hogy Couchsurfing, egy szobakulcsot, WC-papírt, és két zacskós sampont adott, majd megmutatta a szállodaszobánkat, amitől teljesen zavarba jöttünk. Most fizetnünk kell majd a Couchsurfingért? …és ha igen, mennyit? Hamarosan Julio is előkerült, és a félreértések elkerülése végett én rögtön rá is kérdeztem mindenre, és megnyugtatott, hogy ez a Couchsurfing nekünk ingyen van, és egyébként ők is itt laknak az emeleten, és a szobában amúgy nem lakna senki, amíg itt vagyunk, úgyhogy nem okozunk neki veszteséget. :) Így már minden oké. :)

Na, ami most jön, az egy oltári sztori! :) Szóval ülünk Zitával a szobánk előtt a teraszon a netbookkal, és élvezzük, hogy újra van internetünk, olvassuk az új e-mailjeinket. Ekkor jön egy fazon, aki megáll előttünk a lépcsőn, és pár másodpercig csak megdermedve bámul ránk leesett állal, majd még mindig ledöbbenve, de már mosolyogva is így szól hozzám magyarul: “Nem ismersz meg?!?” – Ekkor a ledöbbenés átült az én arcomra is, némi zavarral egyben, mert bizony nem tudtam, kit kéne megismernem a kissé hippis, izzadt arc mögött. De ő máris megszakította zavarom, mert bemutatkozott: “Momó vagyok!” – egy másodpercig talán így is beletartott, de régi emlékeim közül előkerült egy ilyen nevű ARAK-os tájfutó, és még egy konkrét élmény is, hogy egyszer a Bakonyban, ahol már Zita is ott volt, egy négy napos derbin ő lett a győztes, és mivel utolsó nap az időkiegyenlítésben befogott Bander, aztán elbénáztunk egy pontot és befogott minket Allwinger Hedwig is, így a végére én már le is csúsztam arról a dobogóról, aminek ő állt a legfelső fokán. Ezen kívül még annyi emlékem volt róla, hogy a bátyám sokat mondta, hogy ő rengeteget utazik és túrákat is vezet, pl. Novai Gyurival is mentek az Aconcaguára, de fagyásveszély miatt végül visszafordultak a csúcs előtt. A vicces az, hogy a bátyám még noszogatott is indulás előtt, hogy kérdezgessek Momótól, mert sokfelé járt a világban, és biztos tud majd segíteni nekünk, de ezek a kérdéseim végül mind elmaradtak, mert az indulás előtti hónapok egyszerűen annyira sűrűek voltak, hogy kérdezni nem volt időm, vagy ha volt is, azok akkor még nem távoli országokra vonatkozó kérdések voltak. De most itt volt a szemünk előtt Momó, egy igen távoli országban, és így végre személyesen is kérdezhettem tőle. Persze ezek a kérdések most nem abban merültek ki, hogy “Te figyelj, milyen lesz Honduras, mit érdemes ott megnézni?”, hiszen az ilyesmi ráér később is, e-mailben. Előbb azt bogoztuk ki, hogy micsoda mázli ez az egész, hogy találkoztunk. Momó a hazaiaknak nem mondta el, merre is jár pontosan a világban, pedig épp azelőtt küldött el egy Stravas Velencei-hegységbeli rekordról egy levelet a bátyámnak és még néhány hazai futóbolond havernak, mielőtt feljött az erkélyre, hogy találkozzon velünk. Egész pontosan az ott száradó pólójáért jött fel, amit azért tett ki az első emeletre, mert a szálloda udvara olyan keskeny, hogy oda alig süt be a nap. Mi pedig csak azért ültünk ide ki, mert csak itt kint volt asztal és szék – ha lett volna a szobánkban is asztal és szék és ott ülünk le netezni, vagy ha picit nagyobb lett volna a szálló udvara, akkor nem találkozunk össze. Ha épp másik városban vannak, vagy másik országban, vagy csak a szemközti szállóban, akkor nem találkozunk össze. Ha mi feladjuk a küzdelmet az idővel a bowdenszakadás után, vagy ha csak egy nappal előbb, vagy később érkezünk, akkor valószínű nem találkozunk. Elképesztő nagy szerencse (?) kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön.

Akit a képen láttok velem, ő Momó, az ARAK-os tájfutó, sifutó oktató, túravezető, életművész, vagy akármi, ami lenni akar, inkább ne ragasszunk rá több címkét :) – ezt a képet rögvest el is küldtem bátyámnak, aki reggel azzal válaszolt, hogy megy és vesz lottót, mert az ötösre több esély van, mint erre a találkozásra :)

Egy gyors zuhanyzás után folytattuk a lelkes beszélgetést, közben kimentünk még a maleconra is, hogy együnk, de javarészt a szobánk előtti kis asztalnál ültünk, egészen éjfélig. Momó annyi mindent csinál az életében, ami az én szememben írtó vagány és remek dolog, hogy rögtön arról kezdtem faggatni, hogy ez az egész hogyan jött, hogyan indult neki. Magashegyi terhelésből írta a diplomamunkáját, ami annyira sikeres lett, hogy ezt aztán tovább is vitte, egy komolyabb expedíció alatt a hegymászótársak mind mérési alanyok voltak, és ezzel az egésszel edzőtáborba is kijutott az akkori olimpiai atlétika csapat segítőjeként, eljutott az USA-ba is, megtanult angolul, és bekeveredett egy olyan közegbe és olyan kapcsolatokat szerzett, ami lehetővé tette neki azt, hogy kibontakozzon, és azt csinálja, amit szeret. Mindezt miért? Mert ügyesen, szorgalmas csinálta azt, amit szeretett, és így egyben szenvedéllyel és jól is. Mikor emlegettük, hogy jártunk Arizonába Flagstaff környékén, ahol a sok sportoló magashegyi edzőtáborozik, ő is elmesélt párat az ottani élményeiből és egyetértett abban, hogy valóban 2100 méter az az ideális magasság (Momó utólagos korrekciója: “ez inkább egy tartomány 1800-2500m között, bár az afrikaiak ugye a Rift völgyben ennél magasabban edzenek, szóval valahol ez a fenti érték fehéremberre értendő”), ahol jó ez a fajta legális vérdopping, hiszen a vérben lévő oxigént szállító vörösvérsejtek úgy elszaporodnak a ritka levegő miatt, hogy azok még napokkal, vagy akár hetekkel később is nagy pluszot jelentek a sportban, még akkor is, ha közben visszatértünk a levegő- és oxigéndús tengerszintre. Ugyanakkor 2100m felett már olyan ritka a levegő, hogy a test nem képes érdemi edzésmunkát végezni, ezért ez az ideális magasság. Gondolkodtam, hogy Magyarország környékén hol van ilyen hely, de csak a Sas Út jutott akkor eszembe a Tátrában, ahol talán még szállás is van a lanovka tetején a Kasprowy-n, pedig hát ott van tőlünk nyugatra az Alpok is, és azt hirtelen nem is tudom, Erdélyben nincsenek-e ilyen magas helyek?

A Momó-sztoriba itt most nem mennék bele jobban. Legyen elég annyi, hogy szerintem még fogok vele egyszer egy nagyszerű riportot készíteni az Utazási Rovatba! ;) Többet amúgy sem biztos, hogy elárulhatok, és bármennyire is próbálnám visszaadni az este és a beszélgetés hangulatát, úgysem sikerülne. Volt sok érdekes szó a bennünk lévő harcgépről, az örökké küzdő egóról, amelyet, ha sikerül alapjáratra állítani valahogy ideig óráig, akkor azalatt nagyon jó felismerések érhetik az embert, ami még mindig csak félsiker a boldogsághoz, mert ezután jön az a rész, hogy mindezzel mit kezdünk, és ezen élményekkel gazdagodva hogyan próbáljuk meg jobb irányba terelni az életünket. Mert szinte az összes problémánkat az egónk teremti.

Momó a barátnőjével, a svéd Annával volt, aki sajnos hamar kidőlt, mert Momóék három napja nem aludtak, amikor találkoztunk velük…

Az egó kapcsán érdekes volt az is, ahogyan Momó bemutatta a barátnőjének a mi utazásunkat, és ahogy én erre reagáltam: “Rengeteg országban jártak, végig bringával, már 3 éve, tiszta őrület, baromi jó, amit csinálnak, óriási!” – “Ugyan, erre bárki képes, ha elfáradunk, megállunk és pihenünk, nincs ebben semmi óriási varázslat, sokan csinálják, amit mi, talán százan is vannak a világban jelenleg hasonló túrán, mint a miénk…” – válaszoltam rá, és valóban, mindkettőnknek igaza volt. Beszélgettünk az irigységről is, hogy miért van az, hogy én (és Zita is mondta, hogy néha ő is érez hasonlóan), aki élménymilliárdos, meglátok egy szép fotót, valami gyönyörű helyről, valami nagyszerű élményről, és elfog az irigység, amivel párhuzamosan még hülyének is érzem magam, hiszen ha valakinek, nekünk nem lenne szabad ilyet érezni, de mégis. Erre Momó azt mondta, hogy azért, mert mi igazán értjük, igazán át tudjuk érezni, hogy az ott, akkor, abban a való pillanatban milyen nagyszerű lehetett, mert nekünk is sok ilyen pillanatunk van, de az egó nyughatatlan – egy harcgép, ahogy ő nevezte. Az, hogy a fenti párbeszédet hogyan kapcsoltuk később össze az egóval, már nem is tudom, de talán egyszer majd újra kibogozzuk, ha újra sikerül találkozni Momóval. Elvégre megint egy országban vagyunk. :) Mert ők másnap átjöttek ide Belizebe, mi pedig maradtunk még pár napot ott Flores környékén, mielőtt visszatértünk. Mikor Momótól elbúcsúztunk, Zita megjegyezte nekem, hogy “Nem is tudtam, hogy a bátyádnak ilyen spirituális barátai vannak!” – amire én azt válaszoltam, hogy valószínű Zoli (a bátyám) se tudja, mert Momó egy igazi világvándor, nem sokkal több időt tölt el odahaza, mint mi az elmúlt 3 évben. Egy-egy szezonra ugyan mindig Skandináviában van a sífutás miatt, de közben már legújabban felfedező expedíciós túrákat is vezet, ami azt jelenti, hogy olyan helyre mennek, ahol előtte még senki nem járt, vagy olyan kutatások végeznek amelyet előtte úgy / ott / abban a formában még senki. Ez valljuk be, baromi izgalmas lehet, és Momónak tényleg irigylésreméltó élete van, amiből biztos, hogy sokan mi is tanulhatnánk, úgyhogy én már alig várom, hogy elkészíthessem vele azt a riportot. :) Ezért most legyen is elég ennyi, és haladjunk végre kicsit a történtekkel is. :)

Azért esett pár szó Bolíviáról és Guatemaláról is, és szerencsénkre a végén még azt is szóba került, hogy mikor volt utoljára otthon Magyarországon, és mikor lesz legközelebb. Így egy az eddigieknél kisebb, de számunkra éppoly fontos (és nehéz… :D) szeretetcsomagtól megszabadultunk, és Momóék által hazakerül december 11-én, nekünk pedig már Flores óta nem kell tovább cipelnünk a maja kalendárokat és egyéb csecsebecséket. Juhééé! :)

Másnap reggel gyalogszerrel felfedeztük Flores szigetén, amit kb. 20 perc alatt körbe lehet járni. Ha az összes utcát be akarjuk járni, akkor talán egy órába is beletelik. :)

Ebben az utcában laktunk

Jó, hogy nem ebben az utcában… :) Este a hosszú nap végén nem lett volna finom még macskakövezni is, ráadásul fölfelé

Karácsonyfa pálmafával a főtéren… :) Mellesleg november közepén

A szigetre délről egy töltésen keresztül lehet behajtani, de északra sincs messze a part

A szomszéd sziget – Floresen már nem fért el ez az óriási antenna, vagy csak nem mutatott jól, ezért szegény szomszédok kapták?

Hajóval is meg lehet közelíteni Flores szigetét, elvégre az olyan romantikus – és újabb megélhetési forrásokat jelent az amúgy nagyon turistás város környékén

A város a déli partról

A Floresre vezető egyetlen út, a töltés a tavon

Tényleg szép, na, joggal lett népszerű a turisták körében

Julio kisfia a szálloda udvarán játszik – a lépcsőn maja írás :)

Zita és Julio a szobafestés terveit beszélik meg – Kb. ugyanitt állt Momó előző este, mikor megpillantott minket ennél az asztalnál.

Most, hogy így jobban belegondolok, nem is tudom, hogy találkoztunk-e már olyan emberrel ezen utazás során, akit már indulás előtt is ismertünk? Zita Johnny-val, velük nem csak, hogy találkoztunk, hanem az előző Karácsonyt és két hetet töltöttünk náluk. Kezdetben ott volt Dani és még néhányan Magyarországon, köztük az édesapám, de ez nem igazán számít, mert az az út legeleje volt. De azóta…? Most hirtelen nem jut eszembe senki. Pedig több tucat magyarral találkoztunk ezen az úton, de egyiküket sem ismertük előtte. Ez azért elég érdekes, nem? :) Elindulunk körbeutazni a világot, odavagyunk 4 évig, és közben nem csak, hogy világot és más kultúrákat, embereket ismerünk meg, hanem rengeteg olyan honfitársunkat is, akit előtte nem ismertünk. Hogy őszinte legyek, valószínű Momóval sem beszélgettünk volna soha sokkal többről annál, hogy ki hogyan, merre ment a nyolcas pontról a kilencesre. Jó ez az utazás. Lehet, hogy sokan képesek lennének rá, de én személy szerint nagyon örülök, hogy elindultunk, és hogy úton vagyunk, és bár néha szerénykedem, amikor mások hájpolnak minket, de azért közben én is tudom, hogy ez hatalmas dolog nekünk. Ha hazaértünk, azután is máshogy fogunk élni. A futás és a régi barátok megmaradnak, ezek most is nagyon hiányoznak, de sok új dolgot viszünk majd be az életünkbe.

Jut eszembe, mikor utoljára csuktam le a netbookot Floresben, eltört a bal oldalt a képernyője és a teste közötti csatlakozási pont, most kb. egy fokban ferdén áll a képernyő és nem csak kinyitva, hanem akkor is, ha lecsukom. Bizgerálni nem merem, mert félek csak rosszabb lesz, a webkamera és a mikrofon kb. egy hete szállt el, és állandóan pittyeg, hogy új USB eszköz csatlakozott fel vagy le, persze közben nem, csak valami érintkezési hibás odabent. És a hátsókerekem is úgy csúszkál már, ahogy soha eddig, úgyhogy gyorsan írok is egy levelet az angyalkáknak, elvégre közeleg a Karácsony! :)

Kedves Angyalka!

Légyszi küldjél nekünk egy barátot, aki Karácsony környékén jár majd az USA-ban, és tud nekünk hozni, mondjuk Guatemalavárosba egyet abból a 250 dolláros Lenovo netbookból, amit annyira dícsérnek. Nem kell drágább, se nagyobb, csak legyen meg időben, hogy ezt a régi hűséges masinát, még haza tudjuk küldeni, mielőtt összeroskad, és le tudjuk tenni egy asztalra végleg, ahonnan aztán nem mozgatjuk többé, hanem rákötünk valami régi külső monitort, meg egy USB-s billentyűzetet, hogy még sokáig használhassuk/használhassák mások, pl. a leendő Couchsurfinges vendégszobánkban, a leendő vendégeink. Megszolgálta már ez a masina, a három év és három hónap alatt, mióta kézhezkaptuk Örményországban, több, mint 80 cikket írtam rajta, ezzel többszörösen megkeresve az árát (78 ezer forint, ha jól emlékszem), arról nem is beszélve, hogy valószínű a 400+ blogbejegyzés is (remélem) sokaknak örömet okozott. Az utódjára is éppígy fogok vigyázni, vagy még jobban, és azon leszek, hogy az is nagyon hamar visszahozza az árát! ;)

Még egy dolog, ami fontos lenne, hogy biztonságban tovább tudjam gurulni a maradék 9 ezer kilométert: jól jönne egy utolsó pár Schwalbe Marathon Plus 1.75×26-os gumikülső. Ezekkel már hazáig el tudnék gurulni, hiszen ezek 10 ezer kilométert is kibírnak. De tudod mit, ezt majd megrendelem ebayen, csak egy önzetlen jóbarátot küldj, aki megveszi nekünk az e téren olcsó USA-ban a netbookot, és elhozza nekünk postaköltség, idegeskedés és vámköltség nélkül. Errefelé sunyi mókusok laknak a postahivatalokban, és ha nem is nyúlják le a csomagot, még csak eztán jönnek a gonosz vámosok, akik a külföldit dúsgazdagnak nézik és mindenre hatalmas csúnya vámokat tesznek, és nem érdekli őket, hogy én utána kiviszem a cuccot az országukból. Azért nem kérem, hogy közvetlen Te hozd, mert kicsit össze is zavarodottan bevallom, mivel nekik ott fent az USA-ban valami Mikulásféle fazon viszi ki az ajándékokat és nem Te. Ő meg kicsit kövérkés, és fancy rénszarvasos szánon jár nagy puttonnyal, ami tiszta gáz, és most elképzeltem szegényt, amint lekapcsolnák a vámosok, hát az tuti nagy fogás lenne nekik, durván lehúznák az öreget, ha meglátnák a szerkóját meg a puttonyát tele drága nyugati szajréval… Ezt pedig nem szeretném, hogy megtörténjen, szóval küldjél csak egy barátot, aki segít ez ügyben, semmi többet nem kérek! Küldhetsz kettőt is, a másik lehet magyar, aki hazautazik Guatemalavárosból és rögtön haza tudja vinni a régi netbookot! Ez az, küldj egy magyar barátot, aki Karácsony környékén utazik az USA-ból Guatemalavárosba, és onnan haza Magyarországra! Igen, ez lenne a legjobb! :) Ígérem, ha ezt megkapom, a következő Karácsonyt már otthon töltjük a családunkkal, és soha többé nem kérek magamnak semmit Karácsonyra! :) Igazából ezeket is csak azért kérem, hogy tovább tudjam csinálni, amit szeretek: írni, és biciklizni. Köszönöm, üdv, Árpi

Az Angyalkát nyugodtan magatokra vehetitek, ugyanis Ti vagytok az angyalka, olyan értelemben, hogy ezen holmik ára ki fog jönni a naptárak hasznából. ;) Szóval köszönöm, köszönjük Nektek, hogy rendeltetek tőlünk, reméljük örömötöket fogjátok lelni benne, és kicsit továbbad majd Nektek abból a rengeteg élményből és inspirációból, amit mi ettől az úttól kapunk és ami által megszülethettek maguk a fotónaptárak is! Mikor ezt írom, már mennek felettük a nyomdagépek, és mikor olvasni fogjátok, valószínű már átvevőhelyeken várnak rátok a példányok! :) (december másodika, keddtől)

No, de nagyon elkalandoztam. Közben már egy másik helyről fejezem be, gyorsan: Floresben lebetegedtem, lázam is volt aztán hasmenés, kicsit meg is ijedtünk, hogy nem dengue-e, de nem az volt, gyorsan átment rajtam és már elmúlt. De emiatt busszal jöttünk vissza Belizebe.

Ha a guatemalai Floresben jártok, látogassátok meg a Los Estudiantes Hotelt, és Julio családját!

…és lakjatok az első emeleti 7-es szobában, Zita egy szép magyar mintát festett fel a falra, a különbség csak annyi a tévés népmesék elején látott verziótól, hogy ezen egy quetzalmadár ül. :) Quetzalmadarakról majd az Origo cikkben szólok, már kaptam is fülest, hogy jövőhét elején lesz publikálva.

Bicikliztünk 39 és 88km-t, történt 2014.XI.20-25., megírva 25, és 27-én.

Tikalról időközben megjelent a cikkünk, amelyet itt olvashattok el: Miért hagyták el Yavin negyedik holdját a maják?

  1. Zoli
    november 28th, 2014 08:47-nél | #1

    Öcsi!

    Momóval az elmúlt 2-3 évben többször is futottunk együtt. Jellemzően ha itthon van 1-2 hetet, akkor összehoznak az ARAK-os srácok egy közös futást a Velencei-hegységben. Bella-tó – Angelika forrás kör, amit 15km és 2003 környékén futottam velük először.

    Meg néha egy-egy tájfutóversenyre is eljön, így legutóbb júniusban találkoztunk. A váltó OB-n ment nálam 8 másodperccel jobbat és a csapatuk is pont megvert minket.

    15km alatt elég sokat lehet beszélgetni, így általában rólatok is szó esik. No meg a Norvég sífutó táborokról, mert vagy szezon előtt, vagy épp utána van itthon.

    Az említett szakdolgozat pedig 2-3 évvel ezelőttig a polcunkon hevert. Elkértük elolvasni, de vagy épp elfelejtettük visszaadni, vagy Momó nem volt azonos kontinensen velünk. :)

  2. november 28th, 2014 13:18-nél | #2

    Oké-oké! :) Bocsánat, akkor én erre rosszul láttam rá, abból indultam ki, hogy legközelebb csak valami 16 órát lesz Magyarországon… Amúgy Rita, a szomszédotok is ránkírt a napokban… Majd csapjunkegy bulit az utcaban, ha hazaértünk… :) A szakdolgozatot majd elolvasnak. :D

  3. november 28th, 2014 13:54-nél | #3

    ElolvasnaM. Zita osoreg apro netbookjarol irok mert mar csak ezen mukodik a skype. Most adtunk interjut a Kossuth Radioba, hallgassatok holnap reggel fel kilenctol a Szombar Reggel cimumusorban leszunk. :)

  4. Edit
    november 28th, 2014 14:15-nél | #4

    Momó ebből a témából TDK-t is csinált. Szakdolgozatot már visszaadtam, Momótól kell kérned. Ahhoz képest, milyen keveset megyek tájfutni, meg futni, még én is találkoztam vele idén.

  5. Zoli
    november 28th, 2014 20:10-nél | #5

    Nem azért írtam, csak azért 3,5 év nagy idő. Itthon is történnek a dolgok. Korosztályunkban pl. meg fogsz döbbenni hányan lettek szülők azóta.

  1. Még nincsenek visszakövetések