Bejárat > Dél-Amerika, Peru > 105km downhill és az eddig leghosszabb buszos teleportálásunk

105km downhill és az eddig leghosszabb buszos teleportálásunk

Ideje folytatni az útinaplót! Legutóbb Zita ott fejezte be, hogy Cajacayban egy izgalmas nap után nyugovóra tértünk. Innen az volt a terv, hogy legurulunk Barrancába vissza a Panamerican-Highwayre, ahonnan buszra szállunk a fővárosba, Limába. A fővárost sajnos be kellett áldoznunk, mert ekkor már nagyon szorított minket az idő és ahogy számolgattam a hátralévő távokat, országokat és látnivalókat, kijött, hogy muszáj lóugrásban haladnunk, különben nem érjük el a repülőt. És hát inkább a – majd mindjárt látjátok, milyen szörnyű – parti szakaszokat és azt az állítólag 5 db. 5000 méter környéki hágót hagyjuk ki, mint… Mint az eddig megjárt szakaszokat. :) Ez mindig kicsit fáj nekünk, mármint teleportálni, vagyis buszozni, de be kell látnunk, hogy a világ nem minden része alkalmas, vagy éppen kívánatos a biciklizésre, az időnk pedig azzal végessé vált ezen az utazáson, hogy megvettük a repülőjegyeket haza Európába. De legalább megpróbáltunk úgy okoskodni, hogy a szép, izgalmas és kihívásokban sem szűkölködő szakaszokat a kerékpáron tegyük meg, a kevésbé izgalmas, egyhangú vagy veszélyes szakaszokat pedig átugorjuk. Legalábbis mi most így látjuk, de nyílván, ha ezt máshogy csináltuk volna, lehet annak is éppígy örülnénk. :) Végig bringázni minden egyes szárazföldi méterét ennek az útnak sosem volt célunk, már az elején sem, hiszen az elejétől kezdve úgy hirdetjük az utunkat, hogy (csak!!!:D) 40 ezer kilométer kerékpáron a Föld körül. Ha ezt eddig mind a bringán tettük volna meg, akkor kb. 100000km-es lenne a biciklizés, és az eredetileg nagy naivan tervezett 1,5-2 év helyett nem 4, hanem 10 évig tartana. Ennyire pedig még mi sem vagyunk elvetemültek, ez a 4 év 3 hónap pont elég lesz, ezt már kezdjük érezni így a vége felé, hiszen mikor ezeket a sorokat írom, már csak 2 hónap és 4 nap van hátra a végéig, noha, amiről most fogok írni, az még több mint egy hónappal ezelőtt történt. Na de most már elég a süket szövegből, és csapjunk a lecsóba! :)

Gyerekek a szállodánk előtt. Mindig van néhány kíváncsi szempár, akik a bicikliket csodálják. Már bánjuk, hogy nem kezdtük el őket fotózni a legelejétől, ahogyan a kezükkel mutogatják az elöl való pedálozást egymásnak, vagy vakargatják a fejüket, hogy mi a manó ez, vagy fényképeznek, egymást hivogatják… – Ezekből az állóképen is jól érthető jelenetekből a bicikli körül mára már egészen vicces kis gyűjteményt rakhattunk volna össze. :) Ráadásul mind különböző arcú, börszínű és ruházatú (kultúrájú) emberekből, és csak a bicikli lett volna ugyanaz mindegyik képen! Ajj, de kár, na majd legközelebb, vagy valaki más, aki fekvőbringával indul körbe, majd megcsinálja! :)

A reggelire várva. Csak boltnak tűnik, de a néni főzött is, finom sült halat kaptunk reggelire! :)

Elindultunk lefelé a 2600m-en fekvő faluból, és a következő település határában rögtön zsebtolvajokra figyelmeztető tábla várt ránk! :o :D (Ugye mindenkinek leesett, hogy csak vicceles, és ez csak egy gyalogosátkelő! :) )

A kilátás visszafelé a völgyre

Lent 1500 méter környékén már szárazabb volt a táj.

Hordják a házfalnak valót, majd pár képpel és pár száz méterrel lejjebb meglátjátok, mire gondolok! ;)

Itt már sokkal kevesebb zöld volt, és rengeteg barna szikla.

Itt érkeztünk meg a völgy aljába, ahonnan már csak enyhén lejtett az út. Az idáig tartó első 31 kilométert 51 perc alatt, vagyis 36-os átlaggal zúztuk le. Persze mert lejtett, mint az őrület, csak a fékeket kellett húznunk, semmit nem pedáloztunk. :) Bezzeg fölfelé jövet ugyanennyi szintet felmászni több, mint egy napig tartott… :)

Valaki mondja már el légyszi, mint jelent az portugálul, hogy “szinárdzsüdzsü”! :) Egy brazil buszállomáson ülve írom ezt az útinaplót, és még csak a 8. képnél tartok, de már vagy 20x elmondták ezt a szót a hangosbemondóban. Lehet, hogy hamarosan begolyózok ettől, még két órát kell itt várnunk. Továbbá várom az olyan portugál összetett mondatokat, amelyekben nem szerepel a cs, dz és dzs hang. Szerintem nem léteznek ilyen mondatok! :) Hogy mennyit tudnak itt össze zsizsegni meg sisegni, ez valami eszméletlen. A spanyol jobban tetszett. :)

Bocsánat a kitérőért, szóval újra Peruban vagyunk, lefelé menet Barrancába egy ilyen “indizsünösz” vagyis őslakos “indián” szobor mellett is elhaladtunk.

Basszus, hogy még a sziklákra is politikai pártok ikonjait kell festeni…

Sajnos valahol ezer méter alatt begurultunk ezekbe a szürke felhőkbe, és innentől már nem láttuk többé a kék eget, beszürkült a táj is. Ebből is látszik, hogy közeledtünk a Csendes-óceánhoz.

Fenyő! :) Valahogy mindenféle növényzetre (vagyis inkább azok teljes hiányára) számítottunk, de erre nem.

Na, mi ez? :)

A házak oldala csak egy növényszárakból összefonott vékonyka rétegből van, szinte átlátni rajtuk.

Ugyanaz, mint két képpel ezelőtt, csak már zsákokba összeszedve.

Egy egész falu környéke tele volt ilyenekkel. Egy paprikafélét szárítottak, azt hiszem ebből készítik az aji (ejtsd: áhi) nevű fűszerüket, amit mártásként, vagy kechup, majonéz mellé még gyorsételekbe is raknak.

Néni virágos kalapban

Egész domboldalakat beterített a sok száradó aji! :)

Itt építik a házfalakat. Ennek kicsit kisebb az ökolábnyoma, mint a tégla/malter/vasbeton házak falának, de mondjuk ebben már októberben is ízekre fagynánk Magyarországon, hiszen ezen szinte még a szél is átfúj, de úgy látszik, ez itt nem baj. :)

Íme egy ilyen ház közelről, mintha csak direkt erre a célra, nekünk, bemutatódarabnak építették volna. :) Azért egy bádoglemez a tetőre még elkél, mert esni bizony azt tud errefelé.

Kész, vége, leértünk, vége a hegyeknek. Maradt a síkság, meg a monokultúrális ipari mezőgazdaság sivársága. Meg a párás szürke idő, és az időközben ránktört brutális szembeszél.

No, merre menjünk, vissza a parton Trujilloba, vagy le délnek Lima felé? :) Barranca pár kilométerrel délre volt attól a ponttól, ahol visszacsatlakoztunk a Panamarican-Highwaybe, így sajnos hátra volt még ez a pár kilométer ezen a sivatagi országúton, amit senkinek nem ajánlok bringával.

A por még hagyján, de a városok környékén az út széle tele van ledobált szeméttel és építési hulladékkal is. Az idő pedig szerintem az év összes napján valami ilyesmi lehet.

A városokban mindehhez még hozzájön az autókkal járó a szmog és a zaj is.

Végre megérkeztünk Barrancába! Persze a városba befelé menet még volt egy 50m-es meredek emelkedő, odabent pedig a cél előtt két sarokkal leküldtek 5 utcával odébb, majd onnan nagy nehezen visszanavigáltunk a buszállomásra, de közben vagy 10 embert meg kellett kérdeznünk, merre van, még akkor is, amikor gyakorlatilag szinte a kapuja előtt álltunk. Mert errefelé a buszállomások csak egy koszos udvarban kapnak helyet, ahová befordul a busz, felveszi a rakományt, aztán megy tovább. A sarokban meg van egy bódé, ahol a jegyet adják. Ja, de ami a képen van: mire a végére értünk, már csak 23-as volt az átlagunk, a sok lapály, szembeszél, meg a végén a gonosz fölfelék és az utálatos Panarmarican-HWY. :) De 105km-t jöttünk és még csak fél kettő van! :)

Ez már a buszból készült, robogunk Lima felé.

A buszútra 6 órát mondtak, de persze ennél hosszabb volt. Az út alatt egymás után háromszor leadták a Légiós című filmet Jean Cloude Van Damme-al, akitől elnézést kérek, de nem ez a legjobb filmje, és azért is elnézést kérek tőle, ha nem így írják a nevét. A film lényege, már amennyit mi meg tudtunk érteni a kevés spanyolunkból, hogy a légiósok valamiért ott vannak egy sivatagban egy erődben, ahol a helyi harcias népek valamiért nagyon nem szeretik őket, ezért kb. a film felében végig csak egyhangú gyilkolászás megy. Egy kemény sivatagi menetelés közben az egyik legény összeesik a szomjúságtól, de főhösünk elcipeli a vízig, amit a kapitány nem néz jó szemmel. Később a legény megmenti a kapitány életét, lám hát mégis a főhösünknek volt igaza. De igazából ez a végén lényegtelen, mert mindenki meghal, még a kapitány is öngyilkos lesz, csak a főhös éli túl, de még ő is szomorú, így végképp nincs értelme semminek, mindenki meghalt, és még Van Damme se boldog. Ha mégegyszer az életben meg kell néznem ezt a filmet, én se leszek boldog, az tuti. :)

Nem csak a filmben, a valóságban is egy sivatagban jártunk.

Milyen lehet egy ilyen helyen, ilyen házakban élni?

“Szolgálunk és védünk!” – vagy valami ilyesmi…

Limában az északi buszállomás akkora volt, mint egy kisebb reptéri terminál, és egyben olyan modern is. A kiszállással nem volt gond, feljutni a jegypénztárakhoz már annál inkább. Végül egy biztonsági őr mutatott nekünk egy rámpát. Odafent Volt vagy 40 busztársaság, mindegyiknek külön pénztára. Kérdezgettünk egy-két nagyobbnál, de nem volt buszuk Cuzcoba, valami másik állomásról magyaráztak. Mindenre vágytunk 105km, 7-8 óra buszozás és 3 egyazon Van Damme film után, csak arra nem, hogy egy ilyen kaotikus óriásvárosban a sötétedés utáni csúcsforgalomban biciklizzünk. Végül az egyik pultnál elmondták, hogy a sor végén az utolsó társaságnak van busza innen is Cuzcoba! :) Juhééé! Rohanás oda, igen van jegy, 50 perc múlva indul a busz, meg tudtuk venni kártyával, lehet biciklit vinni! Győőőzelem! :) Persze aztán még jött bonyodalom bőven, kellett két-két solt fizetnünk az állomáshasználatért, és ahol mi beléptünk a Departure részbe, ott a biciklik és a feladott poggyászok nem jöhettek át, azt ugyanott, ahol a jegyet vettük, be kellett adni egy ablakon, és végül a túlméretes bringák, a csomagok, és mi is egy-egy külön helyen jutottunk le a buszokhoz. Szerintetek hogy cipeli le egy emeletet és viszi át kb. 300m-t egy perui a szétszedett, ülését már leszerelt, a kormányt és az első villát összekötő távtartóját már leszerelt fekvőbringát egyik helyről a másikra? Hát, ezen mi is aggódtunk egy sort, elmagyaráztuk a mukinak, hogy hogyan, hol fogja meg, stb. de látszólag nem ment át neki sok belőle. Amíg a cuccaink és a bringáink nélkül voltunk, nem maradt időnk ezen aggódni, villámgyorsan (és méregdrágán) ételt vettünk, fogatmostunk, WC-ztunk, majd kimentünk a mi kapunkhoz, ahol már ott állt a busz, és csodák csodájára a bringák is. Itt még kellett a – ha jól emlékszem – 160 solos buszjegy mellé 25-25 solt fizetnünk a bringákért, majd mehetett a bepakolást. Természetesen ezt is a mi asszisztálásunkkal, hiszen nem teremnek minden dél-amerikai bokorban ilyen fekvőbringák, ha valamit eltörnek rajta, akkor nézhetünk… Ismét az emeleten, legelöl ültünk, mint Panamában, azzal a különbséggel, hogy most alattunk csak a sofőr ült, ez egy olyan emeletes busz volt, ahol elől egy külön negyed busznyi kabinja volt a sofőröknek, ahová mi utasok nem is mehettünk. Este a csodálatos Let’s be Cops című filmet adták, de hogy minek, azt nem tudom, mert mindenki behunyt rajta. Észrevettük már, hogy a peruiak simán bealszanak iszonyatos zajok mellett is, vagy rászkodó, dobáló buszon is, szóval olyan helyeken, ahol számunkra lehetetlen, vagy órákig tart, és azután sem tudunk igazán mélyen aludni. Eközben ők úgy alszanak, mint valami kisbaba, teljesen elengedve magukat, mintha mi sem lenne természetesebb. Ennek valószínű az az oka, hogy születésük óta hordta őket mindenhová az anyukájuk a hátán, és megszokták, hogy kint vannak az utcán, a piacon, akárhol, és közben ha rájuk jön az álmosság, alszanak. Miközbe minket csendben, nyugalomban altatgattak, ezért mind a mai napig is csak így tudunk elaludni. Mikor hajnali 1 körül a film végetért, már az egész busz mély álomba volt, és nagyjából mi is elaludtunk, ám a film végén nem kapcsolt ki a lejátszó, hanem a film DVD menüjének fél perces, zenés betétjét rotálta a végtelenségig, ami a film általunk többször lehalkíttatott hangereje után ismét teljes hangerőn szólt és nagyon nyugtalanító volt számunkra. Próbáltunk találni valami személyzetet a buszon, de lent a lépcső alján a földszinti utaskabin ajtaja zárva volt, a sofőrökhöz meg átkopogni sem tudtunk, fallal voltak elválasztva tőlünk. Ez remek, itt vagyunk egy száguldó buszba bezárva az éjszaka közepén, és ordít a baromság a képernyőből, ráadásul ez rajtunk kívül senkit az ég világon nem zavar, és mindezért még fizettünk is. Később találtunk egy távirányítót, de az nem távirányított semmit. Aztán végül Zita nagy nehezen hátul a sötétben megtalálta a stewardest, aki két ülést elfoglalva az összes honfitársával együtt szintén az igazak álmát aludta a busz hátuljában. Ő hamarosan lekapcsolta a borzalmat, de ekkora én már olyan bugos lettem, hogy úgy kellett lenyugodnom, hogy végre újra el tudjak aludni.

Ez a kép már másnap reggel készült, valahol 4000 méteren

Itt már egész közel vagyunk Cuzcohoz, talán már csak 300km van hátra. :)

Kezdem érteni Eliast, aki magasbiciklivel járta a világot! :)

De hogy áll meg a sivatagban, ahol se fa, se oszlop, aminek neki tudna dőlni? :)

A Nike jel annyira menő, hogy mindkét irányban használják, sőt van hogy tükrözve van egymás mellett.

Ekkor találkoztunk először az Apu nevű párt ikonjával, ami egy focilabda! Ügyes populisták! :D

…és megérkeztünk Cuzcoba! :)

Folytatása következik! ;) Történt 2015. május 25-26-án, bicikliztünk 105km-t, teleportáltunk 1-2 ezer kilométert. Nem tudom, nem számoltam, nem is fogom, minek? :)

Categories: Dél-Amerika, Peru Tags: , , , ,
  1. debasair
    július 7th, 2015 02:24-nél | #1

    De jó, mi egy Kabir Bedi afganisztani meszarlasos filmjet, azt hiszem BEST vagy mi volt a cime lattuk 3x, ahol vagy lőttek, vagy sikoltoztak a szenvedők vagy nagyon nezték egymast. Mindez parositva a buszozas okozta hirtelen magassagi betegseggel, mamorito volt.
    Mi is Cuzco fele tartottunk bar nem ilyen egyenesen, volt benne kitero, de eletem egyik legmeghatarozobb, legélménzdúsabb 24 óraja kerekedett ki belőle, még akkor is ha túrista gettó az egész, de Fejős Pál és az egész Inka kúltúra el tudott ettől vonatkoztatni.
    Körmöm rágva várom, hogy ti mit kaptatok ott.

  1. Még nincsenek visszakövetések