Bejárat > Peru > Irány Peru! Elmos minket az eső

Irány Peru! Elmos minket az eső

A határátlépés lassabban zajlott, mint mi azt szerettük volna. Azért, mert sokat szöszöltünk – ettünk, pakoltunk, fotóztunk -, és így eljött az ebédidő. Ecuadorból még rendben kijelentkeztünk, elő kellett ugyan kurjantani a határőrt egy hátsó szobából, de ezen az oldalon hamar elintéztük a pecsét dolgát.

Irány Peru!

Limbóban mentünk át a 40. országunkba

A három épület közül sikerült kitalálni, hogy melyikhez is kell menni, majd közölték, hogy ebédszüneten van még fél óráig a kolléga. Így addig mi is leültünk enni még egyszer, majd itt várakoztunk.

Nehogy valaki elvigye! :)

De ami jó, arra érdemes várni. Eleve ez a muki nagyon mókás volt, valahogy az egész személyisége mosolygásra késztetett.

Itt először egy papírt kellett kitölteni, majd azzal átsétálni egy szomszédos szobába, ahol nagy buli ment: két fiatal határőr pecsételte le a papírunkat hangos zene mellett. Szerintem nincs még egy ilyen határátkelő a világon. :) Majd ezzel a lepecsételt papírral mentünk vissza az első úrhoz, aki végül a pecsétes papír által kapott engedélyt az útlevelünkbe való pecsételéshez. Így egy ember munkáját hárman végezték, de legalább három család kap enni egy helyett, ez is valami.

Szól a zene, megy a buli – amúgy kértem (és kaptam) engedélyt a fotózásra. :)

Peru a világ közepe! :)

Ahogy megkaptuk a belépési pecsétet, azonnal elkeztett esni az eső… Ajjjj, hogy miért nem tudott ezzel várni az éjszakáig?! Kénytelen kelletlen esőruházatot húztunk, csak az a baj, hogy itt melegebb van, nem vagyunk olyan magasan, mint korábban, így gyönyörűen belefülledtünk a ruháinkba, így nem csak kívül, hanem belül is csurom vizesek lettünk. Ettől nagyon rossz kedvem lett, nem is nagyon akaródzott a tekerés, reméltem, hogy megállunk a határ utáni faluban (ahol van szálláslehetőség), de Árpi nem értett egyet, így tovább mentünk.

Keselyűk a grundon

Aztán megtapasztaltuk a perui utak gyengéjét is: földcsuszamlás. Remek, tolhattuk fölfelé a sárban, ettől csak még komorabb lettem.

Nem lettem volna ott, amikor ez a szikla lezúgott fentről! Egy ilyen simán kilapítana minket.

És az eső csak esett, hol jobban, hol kevésbé, de a nyirkos hideg bekúszott a ruháink alá és nem festette vidámra a hangulatot. Árpi azt mondta, végig lesznek falvak, szóval több lehetőség is akad a megállásra. Nem emlékszem már pontosan, hogy az első, vagy a rákövetkező falunál éltem-e a vétó jogommal, de viszonylag hamar. Egy boltot láttunk az út szélén, munkás ruhába öltözött emberek áldogáltak előtte és beszélgettek. Furán néztek rám, amikor csapzott hajjal, vizesen, mint egy ázott kutya elhaladtam mellettük hogy betérjek a boltba kérdezősködni. Hátha van szálló (hotel, motel, hospedaje, bármi) bár ennek 1:100-hoz volt az esélye. A férfi csak ingatta a fejét, itt nincs szálló, viszont további kérdésemre, hogy mégis tud-e egy helyet, ahol aludhatnánk, egyik kisfiút menesztett velünk megmutatni a helyet, ahol alhatunk. Egy sáros meredek úton ereszkedtünk le a falu közepe felé, ahol egy nagyobb füves tér körül helyezkedek el a házak. A mező közepén állt egy tetős épület, minden kétséget kizáróan a fesztiválok, esküvők, bulik színhelye. A kisfiú csak messziről mutogatta, ide gondolták nekünk a szállást. Lesétáltam megnézni a helyet. Döngölt föld volt a padló és persze körben semmi fal, tehát az összes házból végignézhetik, mit csinálunk, ami kétségkívül jó szórakozás lenne az ilyesmi apró falu lakóinak. Az ilyentől borsódzik a hátam, legalább a sátrunk velünk lehetne, de az sincs, csak két matrac, meg szúnyog háló. Visszatoltuk a bicikliket meg magunkat a bolt elé, és igyekeztünk megtudni, milyen messze van a következő település, amikor minden átmenet nélkül egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy jöjjünk, van egy szoba ahol alhatunk a földön – már ha nekünk is megfelel. A hála érzése csordult volna túl a szívemen, ha nem lettem volna hihetetlenül fáradt és nyúzott ehhez. Nagy örömmel vackoltuk be magunkat a szobába a pankrátorok meg futballisták közé, még egy matracot is kaptunk.

Házi papagály. Dícséretes, hogy szabadon tartják – napközben a szomszédos fákon tanyázik, estére jön a vacsoráért, meg aludni. Sokkal jobb, mint azok a szerencsétlen módon apró ketrecbe suvasztott madarak, amelyeket Mexikó óta látunk szinte mindenhol. Mindig azon fantáziálok, hogy kiengedem a madarakat amikor nem látják, és aztán csak csodálkozom én is, hogy jé, valahogy elszökött. Bár valószínű, hogy az ilyen rabságban tartott állatok nem tudnának megélni a vadonban.

Ilyenkor mindig előkerül a kis szórakoztató-szett: esküvői meg családi fotók, világtérkép meg turista prosptektusok Magyarországról illetve Budapestről (sok bennük a kép, nagyon szeretik nézegetni.)

Még a határátkelői étteremből volt nálunk maradék, azt ettük vacsorára a családdal együtt. Olyan jó ilyenkor leülni azokkal, akik befogadnak minket, úgy érzem, így ismerjük meg igazán az országot, hogy látjuk és megéljük az itteni emberek életének egy szeletét. A kisfiú még házit írt, az anyuka, Carmen rendezgetett a konyhában, az apuka, Segundo pedig még a boltban tett-vett. Vettünk tőle pár tojást meg kenyér-szerű péksüteményt, ezt reggelire készítettük el. A vacsora után pedig még beszélgettünk. Kérdezték például, hogy mi, magyarok táncolunk-e? Mi pedig mondtuk, hogy igen és mutogattam a képeket a prospektusokon, ahol néptáncosokat mutatnak a képek. Árpival még be is mutattuk az egyetlen lépést, amit tudunk: egyet jobbra, egyet balra, kettőt jobbra, kettőt balra, meg hogy csujjogatunk vagy mit csinálunk tánc közben, vagyis nem csak éneklünk, hanem ki is beszéljük a dolgokat: “Ez a legény úgy járja, a faluban nincs párja, ha te hateha” vagy “Járd ki lábam, járd ki most, nem paracsol senki most.”, stb. Ez az egész felettébb tetszett nekik és csak ámuldoztak, hogy milyen furák vagyunk. :)

Íme, ahol aludtunk. Árpi épp lementi a napi adatokat meg képeket, én már az alvásra készülődöm.

Még több kutya, még több földcsuszamlás és egy nehezen záródó szép nap

Itt még csak békésen fekszenek, de a legtöbb agresszívan megugat és megkerget. Itt Peruban találkoznk sorozatosan a legagresszívabb kutyákkal. Amúgy ez itt a trend: a kutyák a porta előtt héderelnek a betonon, innen tartják szemmel a felségterületüket meg az eseményeket.

Épp egy keskeny sávnyi hely maradt…

Csak mint érdekesség: több iskolán is láttuk, hogy tanuló, vagy játszó gyerekeket festenek a kapukra.

Sárból készített téglák. Olcsóbb, mint más megoldás és természetbarátabb is. Ilyen megoldásokat kéne támogarnia az államnak otthon, hogy ne kelljen óriási hitelbe verniük magukat házépítéskor. Például szalmabála ház.

Egy kisebb folyón is át kell kelni. Hiába, most van az esős évszak.

Kávészárítás az út szélén. A kávébabban két sárga kávészem van, azt kiszárítják, majd ha megszáradt, kézzel morzsolva is le lehet hántani a szemekről a sárga burkot, és abból zöld kávészemek bújnak elő. Ez a zöld kávészem lesz megpörkölve, ezt veszitek meg otthon. Talán pont ezt, mit itt ez a hölgy szárít. Gondoljatok rá ma, amikor a kávétokat szürcsölitek.

Mennyivel szebb minden, ha nem esik az eső!

Kávécsősz

Korábbi képeken is láthattátok, sok az ilyen falfestés. Ezek politikai pártok választási hirdetései. “Szavazz az XY pártra!” És persze mindegyik ilyen plakáton ott van egy-egy jel, a párt jele, ebben az esetben egy csöpögő csap, bekeretezve és beikszelve. Csak hogy az írástudatlan is tudja, kire kell szavazni. És persze szárad a kávé, meg talán a kakaó (a barnább). Ebből is tudjuk, hogy jó idő lesz ma.

Ezt csak azért, hogy lássa mindenki, micsoda luxusban élünk: “kóla pezsgővel” frissítem magam a nehéz felfelék után! :))

Kérdezték, honnan jövünk, hová tartunk? “Biciklivel? Még egy óra!”

“mototaxi”-k minden mennyiségben.

Mindkettőnket a régi lovashintók felfüggesztésére, kialakítására emlékeztet az utasszállító rész.

San Ignacio már nincs is olyan messze.

San Ignacio főtere

Így pohárba kimérve árulják az izotóniás-féleség italt.

Bambuszból az álványzat…

Élvezzük, hogy minden országban (és azon belül is régiónként változóan) más és más a taxi/riksa/tuktuk kialakítása-díszítése.

Látszik, hogy nagyon igyekezett a kép alkotója, de ha ez az oroszlán szembejönne velem az utcán, szerintem csak körberöhögném. :) Amúgy a tigris meg az oroszán (Jézussal versengve) a legkedveltebb minta a különféle járművökön. Egyszer láttunk egy kamiont, amin Jézus volt egy tigrissel ábrázolva. Azóta is sajnálom, hogy arról nincs fénykép…

Szép szép!

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy nem üti el semmi ezeket a teheneket? Olyan őrülten vezetnek (meg dudálnak) a sofőrök…

Épp megálltunk inni, amikor egyszer csak Hernan begurult elénk.

Ez szinte nekem is fáj.

Főleg az előző kép kapcsán sokan felszisszenhetnek, és jogosan is teszik, de kérlek egyet értsetek meg: a lényeg itt nem az, hogy hogyan van beállítva a biciklije vagy hogy egyáltalán milyen biciklije van (note: a hátsó kereke ráadásul pár centire kiáll jobbra – vagy az első kerék balra, a fene tudja ezt megmondani – ja és csak most veszem észre, szerintem nincs is nyerge!), hanem az hogy még egy ilyen csotrogány biciklivel is többezer kilométert meg lehet tenni és szó szerint szinte pénz nélkül útnak lehet indulni! Azért “szinte”, mert ő a pénzt piros lámpáknál bemutatott mutatványokból kalapozza össze. Hernán nem egy nagy bringás ezt a vak is látja, de nekiindult és boldogan csinálja. Akárhányszor összefutottunk vele (mert többször is sikerült), mindig mosolygott, élvezte az életet, sosem panaszkodott, áradt belőle az öröm és a pozitív érzés. Szóval a tanulság ez: lehet menni, jó vagy normális technikai eszközök nélkül is, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan állunk hozzá a dolgokhoz. Ha nincs szuper bringád, az ne legyen kifogás. Ahogy mi utazunk, az a bőkezű szponzorainknak köszönhető, és tegyük hozzá, nekünk nagyon kényelmes is így. :) De ez nem azt jelenti, hogy csak ilyen kerékpárral vagy felszereléssel lehet utazni, ez csak egy módja.

Ez már döfi :)

:)

.

Árpi megviccelt, hogy az az út ott szemközt a miénk. – hahaha…

Ennyire lent vagyunk, hogy itt már rizst termesztenek

Azt hiszem különösen a rózsaszín köpenyestől kell félni, muhaha…

Upsz

Ezt a hidat láttuk a szatelit képen, sajnos még csak építik, így körbe kellett menni. Persze nem sokat.

Szemközt esti desztinációnk, a romantikus-hangulatos Cunla városka.

…Amiről kiderült, hogy annyira mégsem romantikus és nem is hangulatos. Inkább a porfészek elnevezés lenne a megfelelő, ráadásul az emberek sem voltak túl kedvesek vagy segítőkészek. Egyik helyről a másikra küldtek, hogy ott van szállás. Illetve kezdjük ott, hogy a hídépítők közül egy munkás mondta nekünk, hogy van hospedaje a faluban, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy az összes foglalt, mert mindet belakták a hídépítésen dolgozó munkások… Szóval küldözgettek minket fel, s alá, még egy nem létező hotelbe is elküldtek ketten, majd egy harmadik nő mondta, hogy ez a hotel nem is létezik. (??) Na mindegy. Ebbe Árpi belefáradt és mondta, hogy együnk valamit, mert mindjárt eléhezik. Jó, akkor keressünk éttermet, közben egy gyerekcsorda követett minket mindenhová, tiszta Banglades hangulatom volt. Valahogy a frász ver ki, amikor valakik követnek mindenüvé és bejönnek utánam pl. szálláshelyre, vagy étterembe és végighallgatják, mit beszélek a tulajdonossal vagy az éttermessel, holott semmi keresnivalójuk ott. Végül az egyikőjüket rá tudtuk venni, hogy ne csak bámuljon, hanem segítsen is, így ő vezetett el minket a biciklijével egy étteremhez. Ahol nem volt étel. Remek. Szerencsére a szomszédban volt egy másik étkezde, ott adtak 5 sol / tányér áron ételt, amelyek kíváncsi szemek kereszttüzében fogyasztottunk el. Na de hol fogunk aludni?

Mit csinálsz, gringó?

Rejtvény: van egy téglalap alakú masszív, nagy csónakod, amin akár három autó is elfér, de nincs hozzá evező, se motor, se semmi ilyesmi. A gyors sodrású, mély folyó 50 méter széles. Van két nagyon erős drótköteled, az egyik 60 méter hosszú, a másik 30 méter hosszú, és van egy csigád, amit szabadon tudsz rögzíteni bármely kötél végén, illetve úgy át tudod hurkolni bármely kötelet a hajó rövidebbik élén hosszában, vízszintesen elhelyezett rúdon, hogy az a kötélvég szabadon csússzon a hajó két sarka között. A drótköteleket mindkét folyóparton is szabadon tudod rögzíteni. Van egy motorcsónakod, amellyel szabadon viheted-hozhatod a holmijaidat a folyó két partja között, de csak két körre elég benzin van benne, és másnap vissza kell adnod a haverodnak. Van még pár rövidebb köteled, amelyek csak arra jók, hogy a folyóparton stabilan rögzítsd a bárkádat. Hogyan építesz ezekből kompot, ami bármikor oda-vissza képes járni a folyó két partja között? A megfejtéseket hozzászólásokban várjuk, a helyes megoldást pedig holnap reggel 8-kor fogjuk elárulni a következő bejegyzés elején! ;)

Categories: Peru Tags: ,
  1. Márk
    május 19th, 2015 23:45-nél | #1

    A Sajón láttam szerintem ilyen “kompot”. Egy drótkötél volt kifeszítve, és a hajó azon csúszott át. Ha egy kicsit előre engedték a hajó orrát, és így a folyásra ferdén állt, akkor az áramlás átvitte. Visszafelé fordítva fordították, így visszament. Végülis a folyó sodrása vitte át a hajót ide-oda.

  2. Gergő
    május 20th, 2015 13:09-nél | #2

    Sri Lankán nincs ilyen luxus, hogy sodrás dolgozik az emberek helyett, aki át akar kelni a folyón húzzon szépen! :) remélem nem volt túl nehéz a pálya kiépítése!

  1. Még nincsenek visszakövetések