Archívum

A Szerkesztő archívuma

Taizé, a tiszta forrás

augusztus 20th, 2015 1 hozzászólás

Taizé az a hely, amelyről még nem sokan hallottak, de aki ismeri, vagy volt már ott, az nem tud elfogultság nélkül beszélni róla. És itt nem igazán áll a mondás, mint például Indiával kapcsolatban, hogy “vagy szereted, vagy utálod”, Taizét egyszerűen utálni nem lehet. Szeretni lehet, vagy vállvonogatva annyit mondani, hogy “jó jó, de semmi extra”. Sejthetitek, hogy én az előbbi kategóriába tartozom. Még Árpi is azt mondta nekem 2010-ben, amikor 3 napot töltött itt, hogy “Épp, mikor kezdem megszereni a helyet már haza is kell menni?”.

Hogy miért is jön ide ennyi ember, főleg nyaranta miért váltja itt egymást több ezer fiatal hétről hétre, miben rejlik Taizé varázsa? Egy kívülálló számára elsőre nagyon furának tűnhet, hogy minek megy oda pár száz-több ezer tizenéves (és minden egyéb korosztály) napi három imára meg bibilai előadásra és azt követő csoportbeszélgetésre. Árpi is kérdezte tőlem, hogy miért olyan fontos nekem Taizé? Valahogy úgy válaszoltam neki, hogy Taizé számomra egy olyan különleges hely, ahol jobban érzem Isten jelenlétét – mert én leszek más, képesebb a szeretet befogadására. Taizé egy tiszta forrás, mentes minden hamisságtól, képmutatástól, ahol azt látod, ami van. Nem bort isznak és vizet prédikálnak, hanem azt adják át tisztán, amit ők is megélnek. Nem mellesleg ez az első működö ökumenikus közösség, ahol nap mint nap megélik a testvérek azt, amiről mi csak utópisztikusan merengünk: minden keresztény egységét.

Részlet a Kiengesztelődés Templomának díszítéséből

Olvass tovább…

Az első Kerékpárosok Háza, Chan Chan, a sivatagi város és a Hold temploma

június 12th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Andréssal beszélgettünk, hogy hogyan s mint menjünk tovább, ő mit javasol. Ismeri a Cañon del Patot is, erről is mesélt, illetve egy városról, amelyet régen egy földrengéssel kísért kőlavina annyira betemetett, hogy csak a főtéren álló négy pálmafa teteje látszott ki a törmelékből. Azok a pálmafák pedig igen magasak… A beszélgetés és térkép fölé hajolásból végül az a döntés született, hogy buszra szállunk és lerobogunk Trujilloba (ejtsd: “truhíjjó”), majd onnan egy napos tekerésre kezdődik az a privát útszakasz, ahova be lehet hajtani (csak felírják a nevünk meg a nemzetiségünk az elején és ellenőrzik a végén, hogy kijöttünk-e), így ezzel cirka egy napos többlet kerékpározást kerülünk ki. Rövidebb és nem is megy keresztül sok dombon, valamint a forgalmat is megússzuk, ez utóbbiból pedig sajnos van bőven a Panamericana Highway-en. Na de most érkezzünk meg Trujilloba.

A busszal hajnalban érkeztünk meg. Előző este 10-kor szálltunk fel és egész éjjel mentünk, így érkeztünk meg úgy hajnali 4-5 körül. Még előző este felhívtuk telefonon Lucho-t (“Lucsó”), hogy akkor reggel érkezünk és ez nem gond-e? “Nem, gyertek csak nyugodtan.” Hangzott a válasz. Na de mi is ez a hely? EZ kérem szépen a világ legelső Casa de Ciclistá-ja, vagyis egy olyan ház, ahol a kerékpáros utazókat fogadják és vendégül látják. Ezek a házak ma már egész Latin-Amerikában megtalálhatóak, még az internet előtti hőskorban szerveződött, és tapasztalatunk szerint leginkább az utazás bolondériájával megfertőzött kerékpárszerviz tulajdonosok nyitnak ilyen helyet. Itt is ez a helyzet, Lucho egy kerékpárszervizet üzemeltet majd 30 éve. És ő az alapítója a Casa de Ciclista vendégül látó hálózatnak. 30 éve fogad kerékpárosokat a világ minden pontjáról, és bizony nem is mi vagyunk az első magyarok, akik itt járnak. Amúgy van egy jó nagy listája az összes névvel, nemzetiséggel, újabban email címekkel is.

Ennek a Casa de Ciclistának a logója

Luchoval a ház előtt

Olvass tovább…

Aprajafalván – Kuelap, a kerek házak fellegvára 3000 méteren

június 8th, 2015 3 hozzászólás

Mindenki készüljön fel, sok kép lesz ma is. :))

Este, amikor megéreztünk Tingo Viejoba (Régi Tingo-ba, az új város pár száz méterrel magasabban fekszik), rögtön találtunk szállást, bár én vaciláltam egy kicsit, szeretek mindig legalább két helyet megnézni. Volt is egy másik hely, de akkora sötétség volt a faluban (legalább is azon a részen), hogy feladtam a keresést, pedig ott volt egy köpésre (az egész falu kb 10 ház…) – de ezt már csak reggel vettem észre, nappali világosságnál. Mindegy is, így sikerült elég érdekes élményeket szerezni. Három dolog volt, amin “kiakadtunk”, ezt most leírom sorban, így azt hiszem egyszerűbb. Először is nem volt kulcs a szobához. Azt ígérte a muki, hogy majd másnap hajnalban, amikor mi elindulunk 6-kor Kuelap megnézésére, akkor majd ő kinyit egy másik szobát, ahova van kulcs, és ott biztonságban leszek a cuccaink. Na reggel sehol senki, hova tesszük a táskákat? Kitaláltuk, hogy az ablakok (mindegyik szobán amúgy) úgy vannak kialakítva, hogy nincs zár rajtuk. A középső ablak-elem csúsztatható, így azt fundáltuk ki Árpival, hogy bezárjuk a szobát, és majd az ablakon keresztül visszamászunk. Szoba bezárva, ablak behúzva, irány Kuelap. Mikor visszatértünk, az ajtó nyitva volt. – hmmm – Semmi nem hiányzott, és állítólag senki sem járt a szobában. (Szellemek járnak…) A másik dolog, igazából nem nagy cucc, csak mégis, benne van a szoba árában, meg ilyenek – a meleg zuhany (forróról nem is merek álmodni). Na, az nem működött. Ekkor a muki levitt minket a saját szobájába, hogy ott működik. Ott sem működött. Tudjátok, este, sötétben, hidegben érkeztünk… ilyenkor nagyon morál romboló a hideg víz, de mit lehet tenni? Szívom a fogam és há-ke-egy beugrom alá és igyekszem nem sikítani. :)) A zuhany meg azért kell, mert a napközbeni izzadt-poros-zsíros-naptejes fél centis réteget még morál rombolóbb a bőrön hagyni. A harmadik dolog két részből áll. Az első egy jó adag kommunikációs elcsúszás. A muki mondta, hogy hajnalban 6-kor kell indulni a háztól, 15 perc séta fel Tingo Nuevo-ba az ösvény, ott lesz tourist busz, ami majd jól elvisz minket Kuelap-ba, ami sok-sok kilométerre van innen – mert az autóút kerül egy hatalmasat, vagy fene tudja hány órás gyalogtúra fölfelé. 6 előttre lett ígérve a reggeli (meg az is, hogy a táskáinkat átpakoljuk, ugye), de sehol senki. Senora, Senor! – Kiabáltunk reggel, mire az egyik nő előkerült, és gyorsan összedobott nekünk reggelit. Meg ugye útravalót is, ebédnek, de ezt is csak olyan septében és … jaj, én mondtam nekik, hogy este készítsék el nekünk, de nem akartak már ezzel foglalkozni, “manana” “majd holnap!” – hát nem is lett belőle semmi, csak hideg rizs valami csirkedarabbal.

Olvass tovább…

Piaci hangulat és a (harmadik) ötödik legnagyobb vízesés a világon

május 22nd, 2015 9 hozzászólás

Naranjitoban töltött nagyszerű este után bringára pattantunk, és ekkor jöttünk rá, hogy tegnap este a szálláskeresésben az egész falut keresztbe-kasul körbekerültük, holott a hídtól alig pár száz méterre volt a ház, ahol végül megszálltunk. De sebaj, legalább láttuk a falut és a helyiek is mind nevetgélhettek egy jót rajtunk. :)

Ha ezt előre tudjuk, hogy ilyen közel vagyunk a hídhoz… :)

Érdekes, hogy csak a hátulját díszítik így. Az oldalát miért nem?

Úgy szeretem ezeket a földrétegeket nézni. Egyszer Árpi viccesen megjegyezte, hogy nem teológiát, hanem geológiát kellett volna tanulnom. Tudjátok, mi a különbség? …Ég és föld! ;)

Mintegy élő megtestesülése a táblán látottaknak, nem gondoljátok? :)

Olvass tovább…

Amikor nagyon rosszul kezdődik, de mégis jó lesz

május 21st, 2015 3 hozzászólás

Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.

A bolt előtt a családdal

Árpi úgy emlékszik, hogy ezt a Lorenzót már sokan emlegették nekünk (nekem nem ugrik be), de említésre méltó, hogy ’97 óta úton van, 140.000 km-el a háta mögött. Ez már döfi!

Ezt is meg kell említsem, mielőtt tovább fonnám a történet fonalát. Én a nyitott hűtőktől, Árpi meg a torzított photoshoppolt képektől kap agygörcsöt. A vak is látja, hogy mennyire béna a plakát készítője. A fotós okosan használt panoráma funkciót, erre a plakát készítője (talán ugyanaz a személy) nem megvágta a képet, hogy ne 1/3 beton 1/3 iskolaépület legyen a képen, hanem összenyomta a képet és szegény gyerekek mind tök kövérek lettek, csak hogy elférhessen a kép a többi között. Nagyon “profi”… De tényleg… az épületet még megértem, hiszen az iskolához kötődik, de mi a szösznek az a tengernyi sok beton? Vagy: épp friss beruházás volt a szülők pénzén a parkoló építése, és az igazgató kikötötte, hogy annak is jól kell látszania az idei csoportképeken.

Reggeli fények… Milyen békés még most a város! Na mi nem leszünk mindjárt ilyen békések.

Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!

Olvass tovább…

Hasmenéses szép éjszaka és a Csokis ember – érkezésünk Lojába

május 20th, 2015 7 hozzászólás

A vacsoránk elfogyasztása után még egy fontos feladatunk volt: keresni egy helyet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket. Ez itt nem volt könnyű, mivel a hídépítésen dolgozó munkások az összes szállást elfoglalták, valamint a helyiek sem tűntek túl kedvesnek, hogy befogadjanak egy éjszakára. Amikor ilyesmiről van szó, hogy a helyieknél alszunk, ne arra gondoljatok, hogy baldachinos ágyat remélünk – pusztán arról, hogy valami lehetőleg betonozott talajú és tetővel rendelkező helységben leteríthessük a matracainkat, és ha lehet, válthassunk pár kedves szót egymással (térkép, fotók mutogatása, ilyesmi), hogy a kálcsöröl ekszcséndzs is meglegyen. Na, bocsánat a slendrián fogalmazásért: magyarán hogy megosszuk, megismerjük egy picit egymás kulturáját. Ezen módon keresztül aludtunk már a legkülönfélébb helyeken, ékszerbolton át kisbusz hátuljában, lépcsőfordulóban, cipőtárolóban, garázsban, csak hogy párat említsek. Persze van olyan, hogy a legszebb szobát adják oda, mert ennyire megbecsülik az utazót, sőt, olyan is volt, hogy a házaspár a saját ágyát ajánlotta fel és nem lehetett nemet mondani. Ilyen is van és ilyenkor úgy elszorul a szívem, hogy mennyit kapunk és ezt nem tudjuk nekik megfizetni/visszaadni. De nem is ezért adnak, akik adnak, és ahol tudunk, mi is segítünk. Ez az utazás törvénye: sokkal többet kapsz, mint amennyit vissza tudsz adni. Legalább is most – már várom, hogy mi legyünk szállásadók és vendégül lássuk a sok őrült vagy lökött bringást/utazót.

Itt kellett föltolni, hogy az ígért szálláshelyre eljuthassunk. Furfangosabbak vagyunk mi, mint gondolnátok: csak én mentem fel gyalog, Árpi lent várakozott a biciklikkel. Mert ha mégsincs/nem létezik/soha nem is volt szállás, akkor minek toljuk fel magunkat fölöslegesen? ;)

Hosszas kérdezősködés után egy helyet mutattak a helyiek, a férfi 20 solest akart a szobáért, viszont nem volt víz. “Mas tarde” – “később lesz”, persze ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy ezt el is higgyük neki. Illetve ő nem hazudik, csak ő is azt gondolja, hogy majd később lesz. És ha nem lesz, akkor meg puff, így jártunk, megvonja a vállát és ezzel el van rendezve. Azért vicces volt, hogy milyen bemutatót tartott nekem arról, hogyan kell vödör vízzel leöblíteni a WC-t, mintha sosem csináltam volna még ilyet. :) Ekkor még reménykedtünk egy jobb és/vagy olcsóbb szállásban, és ezt talomba helyezve elkezdtünk másik helyet keresni. Végül egy mobiltelefon és minden egyéb – chipstől kezdve a csavarokon át a fogkrémig mindent árusító – bolt tulajánál akadtunk szállásra. Egy aprócska szoba egy ággyal, funérlapokból tákolt falakkal, 15 sol. Sebaj, van víz, csak egy a gond, az ajtó le van lakatolva és nincs kulcs hozzá. :) Mivel mondtuk nekik, hogy nagyon elszántan szeretnénk ezt a szobát kivenni, mert nincs igazán másik, akkor hozott egy kalapácsot és addig püfölte a lakatot, amíg le nem esett. Ez igen ámulatba ejtő, mennyire kevéstől szétesnek ezek a lakatok. Nem is tudom, létezik egyáltlán olyan lakat, ami biztonságos?

Olvass tovább…

Irány Peru! Elmos minket az eső

május 18th, 2015 2 hozzászólás

A határátlépés lassabban zajlott, mint mi azt szerettük volna. Azért, mert sokat szöszöltünk – ettünk, pakoltunk, fotóztunk -, és így eljött az ebédidő. Ecuadorból még rendben kijelentkeztünk, elő kellett ugyan kurjantani a határőrt egy hátsó szobából, de ezen az oldalon hamar elintéztük a pecsét dolgát.

Irány Peru!

Limbóban mentünk át a 40. országunkba

A három épület közül sikerült kitalálni, hogy melyikhez is kell menni, majd közölték, hogy ebédszüneten van még fél óráig a kolléga. Így addig mi is leültünk enni még egyszer, majd itt várakoztunk.

Nehogy valaki elvigye! :)

De ami jó, arra érdemes várni. Eleve ez a muki nagyon mókás volt, valahogy az egész személyisége mosolygásra késztetett.

Itt először egy papírt kellett kitölteni, majd azzal átsétálni egy szomszédos szobába, ahol nagy buli ment: két fiatal határőr pecsételte le a papírunkat hangos zene mellett. Szerintem nincs még egy ilyen határátkelő a világon. :) Majd ezzel a lepecsételt papírral mentünk vissza az első úrhoz, aki végül a pecsétes papír által kapott engedélyt az útlevelünkbe való pecsételéshez. Így egy ember munkáját hárman végezték, de legalább három család kap enni egy helyett, ez is valami.

Olvass tovább…

Categories: Peru Tags: ,

A Sátán Vasvillája, vagy Mordor hegye, egyre megy

május 15th, 2015 7 hozzászólás

Harmadik nap – megmásszuk a Sátán Vasvilláját. Saraguro – Loja

Reggel arra ébredtünk (a telefon csipogása mellett), hogy kopog az eső a fedett kert műanyag tetőjén. Ah, lenyomtuk az órát, kicsit aludjunk még. Aztán megint lenyomtuk, megint esett, majd elállt, majd megint esett. Egy pillanatra még az is felmerült, hogy akkor itt maradunk egy napot, de végül az éhség kivitt minket reggelizni és láttuk, nem lesz ez tartós. Reggeli után vettünk pár pékárut útravalónak, majd visszamentünk a szállásra pakolni. 10-ig lehet elhagyni a szobát. Késői az indulás, de hát ha esett az eső és nem volt kedvünk kimenni megint elázni?

Mordor hegye, a Sátán Villája rögtön balra, ezzel kezdjük a napot. Épp csak Mordor gonosz szeme nem világít ott… De gondolom mindenki oda tudja képzelni.

Árusok

És portékáik – a gyöngyből készített nyaklánc itt tradícionálisnak számít.

Például itt láthatjátok, ahogy a néni visel egyet.

Főtéren lévő szép parkocska

Nagyon tetszik, hogy kalaposak a nők, vajon honnan szedték ezt az ötletet? A spanyolok tuti csak a férfi viseletben vitték be és biztos elmondták, hogy csak a férfiak viselnek kalapot. Vagy nem? Kinek van ötlete erről?

Olvass tovább…

Categories: Dél-Amerika, Ecuador Tags: , ,

Lohai lanyhulás és látogatás gringólanden

május 15th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Lohában sikeresen találtunk egy olcsó és kellemes kis hotelt, apró, de elégséges szobával. Nem ütötte meg a saraguroi hotel mértékét, de ez várható volt, hogy nem fogunk egy ilyen városban kisvárosi hangulatú, rózsakertes, családi vállalkozásban futtatott hotelecskét találni. :) De a közelben volt vagy öt salchipapás is (sültkrumplit virslivel árusító gyorsétterem – igen, csak ezt lehet kapni. Kis adagot, nagy adagot, dupla adag virslivel, szimpla adag virslivel, vagy csak szalmakrumplit, tisztára mint a Forrest Gumpban a rákételek), ez Árpi igényeit oly mértékben kielégítette, hogy ettől már én is boldog voltam. Ráadásul volt mosoda egy sarokra, így befizettünk erre a luxusra, mivel a hotel városias jellegére tekintettel itt nem volt könnyen elérhető beton mosóvályú, és nem akartam a pici közös zuhanyban kuporogni a többnapos-büdös ruháinkkal, ráadásul nem is lett volna hova kiteregetni. Így csak összekészítettünk a ruhákat, lefürödtünk, majd a fáradság kellemes kábulatában kibaktattunk a szomszédos utcákat felfedezni vacsora reményében.

Lojáról valami olyasmit olvastam, hogy a zenészeiről híres, valószínűleg sok az itt vagy a környéken született, itt tanult zenész

Főterecske a szállodánkkal szemközt.

Eco-gyufa. Szerintetek kisebb az ökológiai lábnyoma egy viaszból (?) készített gyufának, mint a fából készült társainak? (Megjegyz.: nem tudom, milyen anyagból készült. Tapintása viaszos, könnyen hajlik. Ezerféle anyaggal kezelhették, vagy lehet benne.)

Vacsorára először ettünk egy salchipapast. Aztán még egyet (evett Árpi). Azután hamburgert sültkrumplival. Annyi sültkrumplit megevett Árpi ma este, hogy egy szava sem lehet. Másnap pedig nekiláttunk bejegyzés írásának meg a képeslapoknak. Eleve nálunk voltak még a kolumbiaiak, mert Kolumbiában sokalltuk a bélyeg árát. Azt nem tudtuk, hogy itt még drágább lesz, de miután utánaolvastunk, hogy Peruban még ennyél is több, végül itt adtuk fel ezeket is. Szóval ne lepődjetek meg, kedves kolumbiai lapot kapók, hogy Ecuador bélyegei feszítenek a lapon. Megírtam azt a bejegyzést is, amit előzőleg olvashattatok, a várost is megnéztük (nagyjából).

Olvass tovább…

Hegymenet sosem volt még ilyen jó, plusz 34 ezer és chiva busz

április 18th, 2015 5 hozzászólás

Medellint elhagyni nem volt könnyű – részben a hihetetlen vendégszeretet, másfelől az előttünk tornyosuló hágó gondolatától nyomasztva sem. Nagy szerencsénkre felhős idő volt, úgy tűnt, nem kapunk sok napot. Nekivágtunk hát és éreztük, mennyire más érzés ugyanazt az útvonalat lefelé gurulva, majd fölfelé tekerve is megtenni. (Mikor Medellinbe érkeztünk, a városon túl tettek ki minket, és pont ezen az útvonalon kellett legurulni visszafelé.) Nem telt rosszul, sőt meg voltunk elégedve magunkkal.

Teherbiciklivel vinni vissza a visszaváltható üvegeket a menő. :)

A csillag úgy hisszük, még karácsoni dekoráció lehet.

Hihetetlen-zöldben pompáztak a mezők mellettünk.

Megérkeztünk a hágóba és mivel piszok hideg volt és az eső is rákezdett, a helyi étterem (nyitott) konyháján melegedtünk és száradtunk.

Elképesztően büszkék voltunk magunkra. 1850mről indultunk és 2400m-en volt a hágó, mindezt alig egy óra alatt tettük meg! Nem tudtunk hova lenni az örömtől, hogy milyen ügyesen és gyorsan feljöttünk! Levontuk a következtetést, hogy majd a svájci alpok sem lesz rosszabb, illetve, hogy nem azért mentünk eddig olyan nehezen fölfelé, mert nem tudunk, hanem mert megpukkadtunk a melegben. Most tökéletes kerékpározó idő volt: ha megállsz, fázol, ha tekersz, pont jó meleget érzel.

Forró kakaó sajttal volt a jutalom, bizony jól esett felmelegedni a hidegben, hiszen így, hogy megálltunk és izzadtak is voltunk, hamar megéreztük a hideget.

Olvass tovább…