Archívum

A Szerkesztő archívuma

Óriás szikla, szelfi-tenger és gyermekrendelői dekorációk Guatapéban

április 14th, 2015 1 hozzászólás

Medellinből tettünk egy kis kanyart a környék nagy látványossága felé: La Piedra, A Kő, amely eléggé sok érzelmet felkavar és viták tárgyát képzei – legalább is a lelkesebb és hazafiasabb helyiek között. A szikla két város, Guatapé és El Peñol között helyezkedik el – két város tart rá igényt, hogy elmondhassa: az övé. A guatapei lakosok ez arra a szintre vitték, hogy elkezték felpingálni a város nevét a szikla egyik oldalára ordenáré nagy betűkkel, de mivel tettük elég nyilvánvaló volt (ekkora betűket nehéz rejtegetni), El Peñol lakosai felzendültek és nagy csetepatéval kivonulva a helyszínre megakadályozták ezt a tettet. Így most nagyon gyönyörű módon egy óriási “G” és az u-betű eleje, egy “I” feszít a szikla oldalán. Nem is tudom, hogy gondolhatták, hogy ez szépen fog kinézni? La Piedra wikipedia link angolul

Praktikus információként írom csak le, hogy aki ide szeretne látogatni, tudjon róla, hogy megérkezséskor nem kell taxiba, vagy tuktukra szállnia, mert sem egy sem két óra nem lesz a sziklához való felsétálás (ahogy a helyiek mondják), hanem max 10-30 perc, tempónktól függően. A kínálkozó tuktukok gyönyörűen vannak díszítve, mi Guatapéba bemenni terveztünk az egyikkel. Amúgy még lóval is fel lehet menni a szikla tövéhez.

Ennek a tuktuknak a hátulján a következő látványosság van ráfestve, erről majd legközelebb írok

Itt már a La Piedra látható

Olvass tovább…
Categories: Dél-Amerika, Kolumbia Tags:

Medellin, a gyilkos város újraértelmezve

április 9th, 2015 7 hozzászólás

Medellinbe való legurulás addig volt élvezetes, amíg valóban lefelé ment az út. A reggelit is egy fölfelé után költöttük el egy útszéli étkezdében: tojás paradicsommal, arepa, és cacao forró vízben, cukorral. Azért írom, hogy cacao (bár ők chocholate-nak mondják), mert nem szeretném, ha holmi olcsó kakaóport képzelnétek el, afféle sablon ízű, cukrozott “instant” kakaót. Ez itt az igazi kakaóbaból készült por. Ahogy leértünk a völgybe, az út ugyan lapos lett, de nem volt valami felemelő érzés a szmogban és forgalomban tekerni. Ráadásul az egyik flakonunk is leesett az egyik kanyarban és hangos puffanással lukadt ki, ahogy a kerék alá beszorult. És olyan össze-vissza keringtünk a gps miatt, hogy majd 10 km-el többet mentünk, mire sikerült kilukadni a címnél. Felhívtuk az adott számot, remélve, hogy otthon vannak. Yuly (ejtsd: Juli) nagy öleléssel és puszikkal fogadott minket, mintha rég látott barátait látná most vendégül, nagyon jól esett ez a kedves és melegszívű fogadtatás! Valeria, a kis egy éves csöppség pedig nagyon üdítő színfolt volt a házban, krúzolt fel s alá, minden érdekelte, mindent elvett, cipelt, velünk is jól eljátszott.

Első vacsora

“Halló?”

Árpi gyakorol

Nagy lelkesen olvastuk az útikönyvet és kérdeztük Augostoékat, hogy mit érdemes megnézni a városban. Pár metró megállónyira laktak csak a belvárostól, így ez igazán kényelmessé tette az utat. Bent a városban délután felé találkoztunk egy csoport turistával, akik egy vezetett úton vettek részt. Hallottunk Yesidtől az ingyenes túráról, így érdeklődve csapódtunk melléjük. A vezető, amint befejezte, amit épp mondott, odalépett hozzánk, és megkért minket, hogy regisztráljunk egy következő alkalomra, így tudják csak nyomon követni és kordában tartani a résztvevők számát. Olvass tovább…

Categories: Dél-Amerika, Kolumbia Tags:

Az őrülten jó kolumbiai vendégszeretet gyűrűjében

április 2nd, 2015 1 hozzászólás

Sincelejoban Yesiddel nagyon sokat beszélgettünk még az este, és nem is tudom, mikor kerültünk ágyba. Kérdezgettük, milyen lesz a terep, azt mondták: sík, nem lesz dombos. Mi már mosolyogtunk magunkban és sejtettük, hogy mi lesz a valóság, és ezt el is mondtuk Yesidnek, hogy nem úgy van az ám! Főleg, mert annyira fellelkesedett a mi példánkon, hogy kitalálta, szeretne ő is biciklizni. Mi elmondtuk neki, hogy ez a lelkesedés tök jó, de ez nem csak játék és mese, lesznek nehéz napok, kemény szakaszok, főleg azokon a “sík” meg “lapos” terepeken, amit eddig olyan könnyűnek gondolt. A lelkesedés meg van, meglátjuk, mire jut.

Másnap vasárnap következett, és Yesid boldogan és nagy örömmel mesélte, hogy vasárnap a család farmján lesz egy nagy összcsaládi összejövetel, amire mi is szeretettel meg vagyunk hívva. Örültünk a meghívásnak, főleg, mert pont útba is esett nekünk ez a farm. Sőt, még jobb hír: el tudják vinni a csomagjainkat kocsival, nekünk csak az üres biciklikkel, illetve egy alapvető szerszám-víz felszereléssel elég letekerni azt a 30-valahány kilométert. Csodás!! Megreggeliztünk, majd ők autóba, mi biciklire pattantunk, és könnyen, táskák nélkül suhantunk. Meg is dícsértek minket, hogy milyen hamar odaértünk a farmra.

Útszéli csendélet

Mint a cseresznyefa virágzása, ennek a fának a virága is szép látvány volt!

No, egy fékkarral ellátott, agyváltós, felfüggesztéssel rendelkező, menő módra nyereg alatt szétvágott szuper bicikli!

És a család a farmon. Nagyon aranyosak voltak, igazi latinos hangulat ment, készítettünk is erről egy videót, remélem sikerül feltölteni.

Olvass tovább…

Csapjunk bele Kolumbiába! Két nap Sincelejoig

március 30th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Kartagéna csodálatos volt, nagyon szerettük ezt a kis butik-szerű óvárost, tényleg, mintha egy film díszletei között járnánk. A kérdés, hogy vajon e szép díszletek mögött milyen élete van a helyieknek – titok marad, de tény, hogy jól esett a szemünknek és lelkünknek ilyen szépségben lenni egy darabig. Most is ütött a tovább indulás órája, nekivátunk egy két napos rallinak Sincelejo városáig, ahol Yesid és családja várt minket. Ő egy kezdő Couchsurfinges (ez egy vendégváró honlap, ahol a regisztrál tagok befogadják az utazókat az otthonukba), de kecsegtető volt a profilja, és mindig jó érzés, ha valahol várnak minket.

A kiépített metrobusz vonalán tekerünk. Sajnos maga a járat nem működik, csak kiépítették a vonalakat. Vajon lesz-e valaha itt működő metrobusz?

A tömegben – mégis teljes biztonságban. Annyira bámulnak minket, hogy tuti nem ütnek el. Legföljebb egymással koccannak – ilyesmire már volt példa…

A legközelebb álló motoros férfin jól látszik az a sisakhordási technika, ami tök felesleges, csak a rendőr, meg a nap ellen véd. Sajnos elég sok ilyet látunk! Még ha rendesen a fejükre is húzzák, nem csatolják be. (Panama városban a biciklis rendőrök (!) sem mind csatolták be a sisakjukat…ejjj)

Itt pedig egy fiatalember a piroslámpánál mutatványaival pénzt gyűjt: Olvass tovább…

Kartagéna – Avagy ennél szebben helyen nem is kezdhetnénk el Kolumbiát!

március 27th, 2015 7 hozzászólás

Kartagéna egy hihetetlen színes, gyönyörű város – már ami a belváros részét illeti. Amennyire láttuk a belvároson kívüli részeket, egészen semmilyen, város város. De a belső rész, az óváros, na az már valami! 72 fénykép lett kiválasztva legjobbnak az itt töltött időnkről, és igazán gondban vagyok, hogy hogyan ne rakjam be mindet, ha mind olyan hihetetlenül jó és bemutat valamit abból az érzésből, amit ott átéltünk? Mindenesetre megpróbálom leszűkíteni a képek számát.

A hajóról leszállva hamar átestünk a vámon meg a pecsétszerzésen. Bár volt egy kisebb zűr, ugyanis jött egy ott dolgozó, és el akarta vinni (végül el is vitte) a bicikliket, mert hogy mi előbb sétáljunk át az útlevélellenőrzésen. A csomagellenőrzés pedig ezután következett, egy épületben volt az egész, és igazán nem értem, miért nem tolhattam én oda, ha egyszer látják, tudják, nekem nagyobb nyugtot adó, meg így biztosabb a biciklinek, ugyanis a férfi először nagy bőszen csak a kormányt ragadta meg és kezde húzni a biciklit,én meg a borulástól mentettem meg, amikor dzsungelkirálynőket meghazudtoló rikoltással ott termettem és jobb kézzel a biciklit, bal kézzel meg a férfi vállát fogtam meg, hogy mégis mit csinál és hova viszi a biciklimet, mondjuk szóljon előtte, vagy valami. Árpi meg jól leszúrt, hogy most ezzel intéztem el, hogy átnézzék minden csomagunkat (mert mi másért tiltakoztam volna, ha nem azért, mert tiltott áru van a táskáimban, stb.). Villámszórás közepette mutattam meg a mukinak, hogy hogyan ne törje el a kormányomat, majd mikor láttam, hogy megérkezett a 10 méterrel arrébb lévő csomagvizsgáló rész elé és nekitámaszotta a bicikliket egy oszlopnak, akkor megnyugodva mentem az útlevélellenőrzésre. A csomagjainkat meg a kutya se nézte meg, sőt, csak integettek, hogy menjünk kifelé. Kint még elszöszöltünk a pakolással egy kicsit (kézipoggyászból vissza mindent a táskákba a biciklire), elnevetgéltünk azon, hogy hogyan húzzák le a 20 éves aussikat a taxisok, majd vígan, nagy mosollyal az arcunkon indultunk el a belváros felé, arra a részre, ahol az olcsó szállásokat tudni véltük.

Már Kolumbia földjén

Őket jegyezzétek meg, még lesz szó róluk a későbbiekben!

Első látványosság: egy nagyon impozáns vár, a Castillo de San Felipe de Barajas

Hangulat, az van. Elég sok a falfestmény, és a legtöbb igényesen kivitelezett, hozzáad a városhoz. Legalább is nekem, mind utazónak. Hogy a helyiek mit szólnak, nem tudom.

A szálláskeresési kálvária elég hosszúra húzódott. Első olcsó hotel, amihez visszatértünk még vagy kétszer, kellemes kis belső udvarral, de drága árral rendelkezett. Sok a turista, elfoglalják az olcsó szobákat. (A ventillátoros, fürdőszoba nélküli szobák az olcsóbbak.) Mentünk pár kör az óvárosban, és arra jutottunk, ez a legelső hotel a legolcsóbb. Ekkor mentünk vissza másodjára, alkudozás reményében. Nem sikerül, de Olvass tovább…

Bye-bye Közép-Amerika, utolsó három nap Panamában

március 20th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Irány a Karib-tenger! Utunk Panama várostól Colónig

Az utolsó Panama városi estét Aliéknál töltöttük, részben azért, mert náluk vendégeskedtünk vacsorára és az elhúzódott, így mire végeztünk, olyan késő lett, hogy nem tudtuk Oscarékat elérni telefonon, hogy a matracainkért felmehessünk hozzájuk. Így az estét velük, meg a lökött kutyájukkal töltöttük, aki imádta, hogy végre játszik vele valaki. Már alig kapott levegőt, úgy lihegett a fáradtságtól, de még hozta a rongyot meg a gumi-malacot, hogy rázzam meg dobáljam neki. Reggel nem sikerült valami fényesre a korai kelés – Ali meg Árpi elhatározták még este, hogy hajnali 5-re kimennek arra a lezárt útszakaszra, amit lezárnak a bringásoknak, hogy edzhessenek -, ebből újabb és újabb szundi lett csak. Tudjátok, ahogy a mondás tartja, egy felnőtt ember alvásideje “még öt perc”. Ehelyett reggeliztünk egy finomat és újra felmentünk a közös teraszra megnézni a kilátást, ugyanis este már sötét volt, mire felmentünk. Árpi: Kár, pedig szívesen csapattam volna 60km-t másfél óra alatt Ali karbonvázas országutijának szélárnyékában a táskák nélküli fekvőbringán, de ez most nem jött össze. :) Pedig Ali állítólag ilyen edzéseket szokott tolni hajnalonként… :) 40-es átlag, ezt megnéztem volna. :) Mondjuk utána tuti nem lettem volna túl vidám a csomagokkal, szóval talán jobb így.

Bridges of the Americas

Milyen szupi már, hogy az albérlethez jár közös medence, jacuzzi, grillező meg bulizásra, összejövetelre használható terem és nagy terasz.

Panama városból kifelé még sok mindent meg szerettünk volna nézni. Az egyik egy park, ahol lehet lajhárokat is látni, a másik pedig maga a csatorna illetve a csatornáról szóló múzeum. Elsőnek a Parque Natural Metropolitano parkba mentünk be, 8 dollárért fejenként. Bár lajhárokat nem láttunk, így is volt mit nézni.

Hát nem gyönyörű?

Olvass tovább…

Sok minden történt még Panamában

március 16th, 2015 6 hozzászólás

Bringás vasárnap, új barátaink és városnézés 2.0

Vasárnap reggel lezárják a Sinta Costera sugárutat, ezt a helyi kerékpáros szervezet nyomására érték el. Ez az a szervezet, amely többek között a szuper partmenti kerékpárutat is kiépítette, munkájuk hasonló ahhoz, amit a Magyar Kerékpáros Klub végez. Két ilyen nagy megmozdulás van hetente, az egyik ez a vasárnap reggeli kerékpáros buli, a másik egy hétközbeni esti közös bringázás, autós felvezetéssel. Valamint egy másik útvonalon is lezárnak egy-egy sávot az autók elől minden hajnalban 5-8-ig, hogy a versenybringások tréningezhessenek jó minőségű úton, gondtalanul, nem zavarva senkit, és ők is biztonságban vannak. Varásnap reggel találkoztunk két párossal: Alival és Karlával, valamint Oscarral és Estefaniával. Ők a GetOneBike-nál dolgoznak, bicikli kölcsönzéssel foglalkoznak, ezzel is népszerűsítve a kerékpározás szeretetét.

Alival ketten

A tetőn Oscar, az anyósülésen Karla, és egy másik kollégájuk együtt falatoznak a vasárnapi munka után.

Ilyen szupi családos bringákat is lehet tőlük kölcsönözni

Aliéktól kaptunk finom arepát, ami eredeti venezuelai recept alapján készült

Alival egyből nagyon jó hangulatban kezdtünk beszélgetni. Azonnal felajánlották, ha bármiben tudnak segíteni, például kell valamit szerelni a biciklin, akkor szóljunk bátran. Meg is akarták azonnal nézni az agydinamómat, ugyanis nemrég észrevettük elkezdett 1-2 minimétert billegni a kerék, de ezután beszéltünk SON-ékkal Németorszgában, és mivel még garanciás, ezért küldenek nekem egy újat, és ne piszkáljuk meg a régit, hanem küldjük nekik vissza. Ali, illetve mind a négyen venezuelaiak. Ali egy elég érdekes történetet mesélt el, ami vele történt meg. Egyik este vezetett haza a furgonjával Venezuelában, amikor fegyveres férfiak megállították, és Olvass tovább…

Panamai első kalandjaink és hogy nem érkeztünk meg majdnem Panama városba

március 11th, 2015 6 hozzászólás

Irány Panama! Első napok és utunk Panama városba

Panamában úgy tervezük, hogy nem fogunk végig biciklizni, mert csak nagy autópálya van, és más bringásoktól azt hallottuk, nem éri meg itt tölteni az időnket. Ezért úgy gondoltuk, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, egy darabot biciklizünk, aztán buszra szállunk Panama városig, onnan majd újra biciklizünk Colónig, ahonnan a hajó megy Kolumbiába. Tervnek jó, lássuk, mi sül ki belőle.

Határátlépést egy-egy finom kókusszal ünnepeltük. Itt nem azt írják ki, hogy “coco frio”, hanem “pipa fria”, mivel a coco az már a megérett, húsáért fogyasztott kókusz, a pipa pedig a zöld kókusz, aminek még sokszor semmilyen húsa nincsen, csak lé van a kemény dióban.

Itt, a kókuszosnál csodálhattuk meg először a helyi, dollárral azonos pénzeket. A méret és az érték ugyanaz, csak más a neve. Dollárral is mindenhol lehet fizetni.

Valaki nagyon vicces kedvében volt.

Megérkeztünk a ma esti célállomásra, La Concepcion-ba. Itt találkoztunk először ezekkel a szép ruhába öltözött hölgyekkel, és amikor kérdeztük, hogy mi a neve annak, amit viselnek, csak annyit mondtak értetlenkedve, hogy “ruha”. Vagy nem kérdeztem jól (ami valószínű), vagy nem jelent tényleg semmi különöset ez a viselet.

Akció volt a helyi pizzásnál, mókás, hogy sajtszelőt adtak a pizzaszeletek kiemeléséhez. Formára végül is hasonló…

Egy kis földrajz órát tartottam a gyerekeknek, mert nagyon izgatta a fantáziájukat, hogy honnan jöttünk, ha nem vagyunk gringók. Először mindig azt keressük meg együtt, amelyik országban vagyunk, aztán megnézzük, az melyik kontinensen van; eddig még szokott menni a dolog, de a többi kontinensről nagyon kevés gyereknek, vagy felnőttnek van fogalma. Amit itt ismernek, az legtöbbször Ausztrália, és rácsodálkozak, hol van például Spanyolország meg Németország, amely országokat névről ismerik, de nem tudják merre van. A nagy fekete folt Afrika, de Ázsiát is csak úgy találjuk meg, ha rákérdezek Kínára, Mongóliára vagy Oroszországra. Az ezzel szöges ellentétes tapasztalatunk, amikor egyből megkérdezik, hogy budapestiek vagyunk-e? Ilyenkor szégyenlem el magam, mert én nem tudom sok ország fővárosát, de ezen a helyzeten mindig lehet javítani. (Például ezzel az utazással) :)

Olvass tovább…

Puerto Jimenez és az utolsó nap Costa Ricában

március 6th, 2015 4 hozzászólás

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb. Olvass tovább…

Francois sátrában és Ron dzsungelében az Osa-félszigeten

március 5th, 2015 7 hozzászólás

Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve. Olvass tovább…