Nászút a Föld körül

Sincelejoban Yesiddel nagyon sokat beszélgettünk még az este, és nem is tudom, mikor kerültünk ágyba. Kérdezgettük, milyen lesz a terep, azt mondták: sík, nem lesz dombos. Mi már mosolyogtunk magunkban és sejtettük, hogy mi lesz a valóság, és ezt el is mondtuk Yesidnek, hogy nem úgy van az ám! Főleg, mert annyira fellelkesedett a mi példánkon, hogy kitalálta, szeretne ő is biciklizni. Mi elmondtuk neki, hogy ez a lelkesedés tök jó, de ez nem csak játék és mese, lesznek nehéz napok, kemény szakaszok, főleg azokon a “sík” meg “lapos” terepeken, amit eddig olyan könnyűnek gondolt. A lelkesedés meg van, meglátjuk, mire jut.

Másnap vasárnap következett, és Yesid boldogan és nagy örömmel mesélte, hogy vasárnap a család farmján lesz egy nagy összcsaládi összejövetel, amire mi is szeretettel meg vagyunk hívva. Örültünk a meghívásnak, főleg, mert pont útba is esett nekünk ez a farm. Sőt, még jobb hír: el tudják vinni a csomagjainkat kocsival, nekünk csak az üres biciklikkel, illetve egy alapvető szerszám-víz felszereléssel elég letekerni azt a 30-valahány kilométert. Csodás!! Megreggeliztünk, majd ők autóba, mi biciklire pattantunk, és könnyen, táskák nélkül suhantunk. Meg is dícsértek minket, hogy milyen hamar odaértünk a farmra.

Útszéli csendélet

Mint a cseresznyefa virágzása, ennek a fának a virága is szép látvány volt!

No, egy fékkarral ellátott, agyváltós, felfüggesztéssel rendelkező, menő módra nyereg alatt szétvágott szuper bicikli!

És a család a farmon. Nagyon aranyosak voltak, igazi latinos hangulat ment, készítettünk is erről egy videót, remélem sikerül feltölteni.

A második reggeli: chicharron vagyis töpörtyű egy krumpliféleséggel, valamint aludttejjel.

Sétáltunk is egy kört a telkükön. Van halastavuk, pár tehenük, tyúk-kacsa-liba és teknősök is. Hej, sajnos valamelyiket hamarosan a levesbe teszik, ugyanis a teknős tradicionális húsvéti étel. (Csak a családban vagy a régióban, vagy egész Kolumbiában, nem tudjuk.)

Ennek a kis komának még van pár éve talán, még túl pici.

Hamarosan eljött a búcsúzás ideje, még ebédet is kaptunk elmenetel előtt, sőt, még le is tudtunk zuhanyozni. Ez igazán frissítő volt! Sőt, a legjobb hírt még nem is mondtam! A terebélyes család annyira megszeretett minket, hogy sorban felajánlották segítségüket, vagyis, végig Medellinig kaptunk szállást tőlük. Sőt! Az első szállásadónk, Julio és családja szintén felajánlotta, hogy (mivel ők is ugyanoda mennek, vagyis haza) elviszik a cuccainkat! Hát ez elképesztő nagy segítség volt, el sem tudom mondani, milyen könnyen suhantunk a csomagok nélkül! Na a történethez hozzá tartozik, hogy ők 90 km-re laktak a farmtól. Az eredeti terv az lett volna, hogy még 50-valamennyit megyünk, és ott megszállunk egy benzinkút melletti kis hotel-motel-féleségben – ahova amúgy szintúgy volt kontakt a családon keresztül, ingyen aludhattunk volna ott. Viszont ha már elviszik a csomagjaink, és mint tudjuk, a terep is “sík”… hát menjünk, amíg tudunk! A táskákat bepakoltuk Julioék autójába és nagy búcsúzkodások közepette nekivágtunk a maradék 90 km-nek, Planeta Rica településre.

Első blikkre mintha a Hold lenne a fa koronájában.

Útközben történt meg az is, ami nagy-nagy vágyam volt: lajhárt látni és hovatovább meg is fogni, simogatni. A képeken viszont nem mosolygok, vagy nem nagyon, mert a szívem nehéz is lett, hiszen nem ilyen körülmények között szerettem volna ezt. Valahogy úgy képzeltem, hogy sétálunk a dzsungelban Árpival egy kellemes túra keretében, majd egyszer csak felpillantunk a fákra, és igen, ott van a Lajhárcsalád! Ők örömteli izgalommal odaintegetnek nekem, majd kecses libbenéssel az alsó ágakra ugranak, és a Lajhármama bátorítóan ösztönzi a kis Lajhárkáját, hogy menjen, és boruljon kebleimre, eközben Lajhárpapa és Lajhármama a legalsó faágon ülve, egymáshoz bújva, könnyeikkel küzdve és boldogságtól repeső szívvel nézik, ahogy kis Lajhár gyermekük megteszi az első lépést a fajközi barátságban! Uff – hát ja, nem pont így történt. Ehelyett találkoztunk egy férfival, aki egy 3 hónapos lajhár kölyköt árult, két zöld papagáj társaságában. A lajhár valószínűleg éhes volt és kialvatlan (20 órát alszanak egy nap), és elszakítva az anyukájától elég esélyes, hogy ha nem egy olyan valaki veszi meg, aki ért is a lajhárokhoz, hamar el is pusztulhat. Felhívtuk Yesidéket, hogy mit tudunk tenni az ügy érdekében, ha például megvesszük a fickótól, van-e olyan hely, ahol le tudjuk adni, pl. állatkert vagy menhely, vagy ha elengedjük, akkor életben marad-e (ők mondták, hogy nem valószínű). Mindenesetre sehogy sem OK, hogy jött-ment emberek illegálisan (védett) állatokat áruljanak az út mentén. A lajhár elfogásához pedig még csak ügyesnek sem kell lenni, lajhárt fogni szerintem csak az nem tud, akinek nincs keze-lába. Innen nézve akik iguánákat árultak, legalább csodálatra méltóak az ügyességükért, mert iguánát fogni szinte lehetetlen, gyorsak és védekeznek. A lajhár meg…jaj, hát… szóval nem egy fürge állat, meg nem is valami agresszív fajta. Julioékhoz érve szóba hoztuk a témát, és ők ajánlottak egy állat- és növényvédelmi szervezetet, ahol online be lehet ilyeneket jelenteni. Fényképpel megtettük a jelentést, reméljük sikerül nekik valami pozitívat kihozni a dologból. (Amúgy azóta sem kaptam választ a beküldött jelentésemre, nem tudom, mi lett a dologból.)

Ólcsó lajhár, csak 60000 peso! Ez kb 6500 Ft-nak felel meg. :(

Kis cukorfalat, úgy szeretem az a kis buta pofiját.

Na, haladjunk… Megkérdeztem, mit árulnak így levelekbe csavarva: cukornádból kivont nyers cukor, az első fázisa a cukor kivonásának, a finomított fehércukor dédapja.

Nagyon hosszú volt ez a nap, de csomagok nélkül csak mentünk, csak mentünk. Elhaladtunk a benzinkút mellett is, integettünk (bár nem tudjuk, látta-e akinek kellett), de be kell valljam, ekkor már eléggé meg voltunk hümmedve. Azét 125, vagy hány kilométer az 125 kilométer, főleg, hogy a síknak hirdetett terep eléggé hullámos volt. Már az “eléhezés” szélén tartottunk, amikor sikerült megállni egy faluban, 15 km-re végállomástól. Az “eléhezésnek” azt hívjuk mi, amikor (leginkább sportolás közben) annyira lemerül a belső erőkészlet, és leesik a vércukor, hogy ha nem eszünk valamit, hamar az ájulás állapotába kerülünk. Ezért kell sokat nassolni, többször pihenni. Persze a test csodákra képes, sok eléhezés közeli állapotból feltámadtunk már, mint a főnix madár.

Hamar letértünk a főútról, itt is egy kereszteződésben van az élet, gyorsan haraptunk krumplival töltött kisütött kenyérféleséget, meg megittunk 2-2 üdítőt. Ilyenkor megbocsátható a sok kóla, mert azonnal energia lesz belőle. Itt láttuk, hogy sorban minden motoron van rongyszőnyeg, mivel túl nagy a meleg, a nap felforrósítaná az ülést.

Szép naplemente. Még a fáradság ellenére is tudtuk élvezni. Eközben Julioék elmentek mellettünk az autóval, integettek (ahogy kértük, hogy ne dudáljanak, mert az fáj), és vészvillogót bekapcsolva vártak ránk valamivel később egy benzinkútnál, majd egész a házig vezettek minket.

Hulla fáradtan, de boldogan. Olyan finomat ettünk! Julio még telefonon is beszélt valakivel a családból, mert annyit megértettem a beszélgetésből, hogy rólunk beszélnek, hogy biztonságban megérkeztünk és épp vacsorázunk, amire külön kiemelte, hogy “tudnak ám enni”. Jó volt a huzatunk, na. :)

Este még ezen röhögtünk az ágyban Árpival, hogy milyen sík. A grafikon csak egy metszete a napnak, de látszik, hogy az össz mászás 775 méter volt… Sík a nyavaja, haha! :)

Búcsúzás – nagyon szépen köszönjük a kedves vendéglátást!!

Nagy szeretetben és jól voltunk tartva Julioéknál, “mi casa es tu casa” – az én házam (otthonom) a te házad (otthonod). Reggeli után nagy búcsúzkodás következett, majd indultunk a következő ismeretlen ismerőshöz, Yesid egyik bátyjához, aki Caucasiában lakik. A terv az volt, hogy innen buszra szállunk, mert mindenki azt mondta nekünk, a Caucasia utáni szakaszt Medellinig nehogy biciklivel tegyük meg, mert veszélyes, nagyon keskeny az út és nagyon nagy a forgalom. Láttunk mi már karón varjút, de úgy voltunk vele, megfogadjuk a tanácsot és nem állunk neki a 2500+ méteres fölfelének 4km/órás szuperszónikus szebességgel a kamionok között lavírozva.

Milyen szupi tetőszerkezete van.

Figyelitek, hogy visszakanyarodik a fa alatt körben a biciklisáv a falu végén?

Elég jó kis bringaút volt, kár, hogy folyton bekanyarodott a járda mellett-mellé, ahelyett, hogy egyenesen ment volna az út mellett. Ebből is látszik, hogy akik a bicikliút építési terveit megtervezik és elfogadják, még soha nem akartak eljutni A-ból B-be X-idő alatt biciklivel

Na, a rendőr ideparkolt. Leszálltam, bementem az étterembe, és a tányérjába bámuló, rámnézni nem akaró rendőrnek elmagyaráztam, hogy a bicikliút nem parkolásra van, jó lenne, ha nem csinálna ilyet.

“Platos del día” vagyis napi menü így néz ki: levesféleség, majd egytál étel rizzsel valami hús, sült banán (platano), bab, saláta, plusz egy pohár üdítő. Ez olyan 5-900 forint közötti áron – és kettőnkek elég egy adag.

Teljesen biztonságos utasszállítás. Vajon a kamion sofőrje tud róla, vagy csak úgy felkapaszkodtak az utasok az egyik kereszteződésnél?

Vendégcsalogató hotel… remélem a medencében nincsenek krokodilok!

A nap találkozása. A békéért biciklizik, ezért a furcsa fehér festés is az arcán – bár azt nem értettük meg, miért. Mindenesetre figyelem felkeltő, az biztos!

“Viva la paz, sin violencia” – Éljen a béke, erőszak nélkül. Az üzenet fontos, reméljük, sokakhoz eljut és sokakat megérint. Ecuadori, így a spanyol nyelv nem akadály, sokakkal tud beszélgetni, hátha megfogan az üzenet azokban, akikkel találkozik…

Alig voltunk 3(!) kilométerre Caucasiatól, amikor egy autó, de nem is akármilyen autó intett nekünk és megállt előttünk. Na kik voltak azok? Emlékeztek arra a sok furcsa biciklire az utánfutón, amit a Panama-Kolumbia kompjáraton láttunk és le is fotóztunk, és mondtam, hogy jegyezzétek meg, mert lesz még róluk szó? No, ők voltak azok. Elios, és Elois Junior állt meg, és szinte kész tényként közölték velünk, hogy ők Medellinbe mennek és elvisznek minket is. Mi csak pislogtunk, és megvallom őszintén, pont nem esett jól egy ilyen ajánlat. Bár tudom, ez furcsán hangzik, de már csak 3!!! km-re voltunk a napi céltól, és ilyenkor mentálisan már rá vagyok pörögve az utolsó hajrára, a megérkezés örömére és a zuhanyra, amivel lemosom magamról a napi mocskot. Ez kb olyan lenne, mintha egy maratoni futónak, vagy bármilyen távot teljesítő sportolónak 300 méterrel a cél előtt odaállnának, hogy hé, várj, innen beviszünk kocsival/hajóval/akármivel. Ez olyan lehangoló! Amikor be akarsz futni a célba és érezni akarod a benned eláradó örömet, amit a célbajutás és a közönség tombolása jelent! Ez ment bennem érzelmi szinten. Tudatosan azonban tudtuk mindketten, hogy ez fantasztikus lehetőség! Két -jó eléggé valószínűleg – “lökött” útitárssal, a bicikliket biztonságosan szállítva, ingyen el tudunk jutni Medellinbe! Jhaj, de akkor is… felhívtuk telefonon a Caucasiai barátot, hogy mit szól a dologhoz, ő nem haragudott, megértette a helyzetet. Gyorsan pakoltunk, felkötöttük a bicikliket és bepréselődtünk a kocsiba (az is tele volt cuccokkal). Ők ketten igazi bolondok, a férfi, Elios több, mint 11 évig csak biciklivel utazott (az egyik őrült biciklijével, nem ám normálissal), majd ilyen autós-utánfutós módra váltott. A fia útközben született, Olaszországban. Magyarországon is jártak egyébként. Biciklis show adásából tartják fenn magukat, és ebből következően Eliosnak meg is volt az a temperamentuma, hogy amit ő kigondol, az meg is lesz, keresztülviszi mindenen. Pont ezért hiába kértem, hogy álljunk meg egy benzinkúton, had fürödjek le, 5 perc az egész, ez valahogy nem volt benne az általa elképzelt valóságban. Mivel a nap vége előtt kb 20 perccel vettek fel, így enni sem tudtunk (jött az eléhezés), így nagyon asszertívnak kellett lennem, hogy enni álljunk meg, mert már kezdtem rosszul lenni. Végül vettünk valami üres pogácsaféleséget, rágógumi ízű (itt nagyon népszerű) üditővel. Jobb volt, mint a semmi. Így telt, egész éjjel mentünk, hajnali 3 körül álltunk meg Medellin után (itt is volt egy kis nézeteltérés, hiába mondtuk, hogy mi Medellinben ki szeretnénk szállni, ő ezt másképp gondolta) 25 km-rel. Ez,a fáradság, az éhség, meg a nem fürdés engem nagyon sírásközeli állapotba vitt, főleg, hogy tudtam, nagyon hálásnak kell lennem, de valahog mégsem jó az egész. Végül beszereztek egy vödör (jéghideg) vizet, és a 0.3 négyzetméteres fürdőkabinban bucket-shower módra, magamra öntögetve a vizet valahogy lefürödtem hajnali 3-kor, vacogó hidegben, több ezer méter magasan. Félreértés ne essék, nem vagyok hálátlan, vagy nem haragszom meg ilyesmi, csak valahogy nem tudtam egy hullámhosszra kerülni velük és nem tudtam azt a “minden happy” életérzést tartani, amikor a mások számára banális, számomra nagyon fontos dolgok elintézése nem sikerült, vagy késlekedik. Ők nem voltak kifáradva az egész napi tekeréstől, nem izzadtak meg és nem ragadt a bőrükbe az út mocska, na meg férfiak, minek fürdeni, meg az evést is valahogy “majd eszünk valamikor” módon akarták megoldani. Végül vagy 25 tojásból csináltak rántottát, de még az után is éhes maradtam.

A találkozás pillanata, épp magyarázzuk, hogy a terv Caucasia.

Nagyon ügyes, kompakt életet élnek!

És nem is tudom, hány liter benzint cipelnek magukkal, mert így olcsóbb. Az olcsó országban feltankolnak, majd azt használják több ezer kilométeren keresztül – minden ki van tervelve, minden meg van szervezve, ügyes!

A búcsúzás, és utolsó fénykép. Ők még úgy gondolták, hogy innen is tovább visznek minket, úgy kellett magyarázni, hogy nem, mi itt megállunk, megyünk vissza Medellinbe – látszott rajtuk, hogy valahogy nem értik, minek csináljuk ezt. :) Amúgy még róluk annyit, hogy ügyesen szervezik az utukat: kis falvakban állnak meg és a polgármesterrel beszélik le az előadást. Egy tank benzint kérnek, meg egy helyet, ahol parkolhatnak, cserébe a show ingyenes. Persze kalapot kiteszik, ha valaki ad bele, az külön jó. Elios Junior anyukája és így Elios párja pedig mexikói, egész a közelmúltig együtt utaztak, arról nem szólt a fáma, hogy most hol van ő, de mivel arról beszéltek, hogy ez lesz az utolsó útjuk (mennek Brazíliába), gondolom, előre ment és letelepedett, hogy a fiúkat már kész otthonnal várhassa.

Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint legurulni Medellinbe (szerencsére többnyire lejtett), és megkeresni a címet, ahol Yesid lánytestvére, Yuly él a férjével, Augostoval, és lánygyermekükkel Valériával.[/caption]

Ezer köszönet Elioséknak a hatalmas fuvart, bár rajtam akkor nem talán nem látszott, de nagyon értékeltük.