Archívum

‘Costa Rica’ cimkével ellátott bejegyzés

Puerto Jimenez és az utolsó nap Costa Ricában

március 6th, 2015 4 hozzászólás

Árpi: “Ez egy nagyon rövid bejegyzés lesz!”
Zita: “Nem baj. Megérdemlik az olvasók a sok természet kép után.”

Puerto Jimeneztől a panamai határig talán 60km se volt hátra, de ehhez az kellett, hogy a félszigetet hajóval tudjuk elhagyni a szemközti Golfito felé. Körbe újra át kellett volna mennünk azokon a brutális dombokon, és jóval hosszabb is lett volna. – Árpi

Kecsesen suhanunk a hajóhoz.

Francoistól lassan szedelődzködtünk össze. Még finom reggelit készítettünk, beszélgettünk, majd pár búcsú-fénykép készítése után nekivágtunk a 8 kilométeres zötyögésnek, vissza a főútra. Meglepően hamar megtekertük a távot Puerto Jimenezig, mondjuk alig volt 14 vagy 16 km-re. Reméltük, hogy még ma fel tudunk ülni a hajóra, ami átvisz minket a túloldalra, és nem kell visszatekernünk azon a borzasztó föl-le-föl-le úton 10000% páratartalom mellett. Mikor odaértünk Puerto Jimenezbe, első dolgunk az evés és a posta volt. A postán nem volt bélyeg (mily’ meglepő), de becsületükre legyen mondva, matrica volt bélyeg helyett. De most őszintén, tegye fel a kezét, aki egy ronda nyomtatott matricát szeretne látni a képeslapján, valami szép bélyeg helyett? Kislány koromban gyűjtöttem a bélyegeket (még most is, ha tudom), így mindig odafigyelek arra, hogy ha lehet, és van választási lehetőség, a szebbik, izgalmasabb bélyeget vegyem a képeslapokhoz. Persze ez ízlés kérdése.

A kikötőben

Mikor sikerült mindent elintézni, nem voltunk már éhesek és vettünk egy rahedli képeslapot, megcéloztuk a kikötőt, mivel egy nap több hajó is ment, és jó lett volna ma átérni az olcsóbb részre. Itt, ez a hely túl turistás, a nemzeti park miatt. Ide jön mindenki, aki túrázni szeretne, Dos Brazosba mi csak Francois és a couchsuring miatt mentünk. Nem is tudtuk előtte, hogy az a falu létezik… Mikor odaértünk a kikötőhöz, már állt egy kisebb tömeg. Előrementünk, hogy kiderítsük, kitől kell jegyet venni, és egyáltalán, az ott állomásozó három hajó közül melyikre kell felszállni. A hajókapitány rázta a fejét, hogy mi erre a hajóra nem szállthatunk fel, mert nincs rajta elég hely. Szó mi szó, tényleg elég aprócska volt a hajó. De holnap reggel hajnalban van egy nagyobb hajó, jöjjünk vissza holnap. Ez azt jelentette volna, hogy szállást kell találni, ami adott esetben jó drága is lehet. De ázsiai mentialitással ott álltunk még, remélve, hogy egyszer csak mégis lesz elég hely. Hiába hagytul el Ázsiát több, mint egy éve, ez a “mindent megoldunk, nem kell aggódni, összepréselődünk, felfér még a kecske meg a tyúk is a vaságy meg a tejeskannák mellé” mentalitás azóta is rajtunk maradt. Helló, ez nem Európa! Nincsenek jogszabályok, a kutya se nézi, tessék minket felengedni. (Vannak szabályok, na, csak mégis, értitek. Pl. otthon lekapcsol a rendőr, ha nincs felszerelve a biciklid a KRESZ szavályainak megfelelően, itt meg csak az a lényeg, hogy guruljon, sőt.) Szóval álldogáltunk, vártunk, hátha kiderül, hogy felrakhatjuk a biciklit. Ekkor olyat mondott a hajóskapitány, amire nem számítottam. Azt monda, hogy “nem biztonságos”. Merhogy nincs nagyon hely, csak középen a folyósón lehetne a bicikli, és ha vészhelyzet van, akkor ott nem tudnak menekülni az utasok. Na, ekkor kattantam vissza európai üzemmódra, és csöndes megértéssel bólintottam: a biztonság adu-ász, erre nem tudok mit mondani. Egyre csak bíztatott minket, jöjjünk vissza holnap reggel, az a hajó nagyobb. Olvass tovább…

Francois sátrában és Ron dzsungelében az Osa-félszigeten

március 5th, 2015 7 hozzászólás

Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve. Olvass tovább…

Egy nagyon izzadságos nagyon hosszú nap naplója

február 27th, 2015 4 hozzászólás

< !-:hu->

Reggel korán keltünk, mert tudtuk, hogy nagyon gonosz emelkedők várnak még ránk. A képen: Árpi lustálkodik, pedig már a szúnyoghálót is elbontottam fölüle.

Még benéztünk a pálmaolaj ültetvényre (a ház mögött volt, nem kellett messzire menni), épp itt játszottak a kutyával a gyerekek, meg egy pajtásuk. A sok piros bogyó a földön a termés, ami lepotyogott szüret közben.

Még hűvösben. Reméltük, hogy szép napunk lesz.

Nem tudom, mennyire látható, de már úgy 8 óra magasságában alig volt rajtam ruha, még a hasamon is feltűrtem a pólót, amit soha nem tettem eddig. Őrület meleg volt és a hullámzó táj, a sok kaptató nem segített sokat…

Olvass tovább…

5 nap bringázás Puntarenastól az Osa-félszigetig

február 25th, 2015 6 hozzászólás

Seleniánál azon a napon, amikor ő dolgozott, mi is a gép előtt ülve próbáltuk hasznosan tölteni az időt. Ha jól emlékszem, reggelit én készítettem, de ebédre a házinéni ütött össze egy csirkés-sajtos empanada-t. Eseményektől mentesen, csöndesen telt a nap. Árpi egyik híre számomra az volt, hogy megtalálta a Corcovado nemzeti park hivatalos honlapját és azt az ehhez kötött honlapot, ami az idegenezetésről szólt. Tavaly februártól kötelező idegenvezetővel menni, nem lehet csak úgy magunkban sétálgani a parkban. Ez általános közfelháborodást keltett bennünk és Seleniában is. Amikor ezt elmondtuk neki, ő azonnal telefonhívásokat kezdett, felhívta vagy három barátját, és ez a harag táplálta a mi elégedetlenségünket is. Mi az, hogy minimum (a legolcsóbb csomag) 200 USD-ért lehet bemenni a parkba? A természet ezentúl csak a gazdag embereké? Micsoda szabályozás ez, és micsoda árakkal? Árpi írt két couchsurfingesnek, akik a térségben élnek, az egyikőjük maga is idegenvezető. Huh, ne tudjátok meg, micsoda ingerült és ideges választokat kaptunk! Úgy látszik, ez a téma egy darázsfészek, jobbnak láttuk óvatosabban megközelíteni a kérdést. Azonnal elnézést kértünk a couchsurfingos levelezőtársaktól, és további kérdéseket intéztünk hozzájuk. Eléggé zavaros volt a helyzet, de az általunk leszűrődött lényeg nagyjából ennyi: hiába van ez a szabályzat egy éve életben, a díjazás még mindig nem forrta ki magát. Egyrészt, mivel a honlap, amit találtunk, nem a hivatalos és egyetlen ügynökséget mutatja be, amelyik túrákat szervez és idegenvezetőket ad. Sok ilyen ügynökség, iroda van. Mindenhol mások az árak, talán még alkudozni is lehet. A másik része a dolognak, hogy még egy adott ügynökségen belül is indulatokkal teli beszélgetést szül az árakról való diskurzus. Ezt napokkal később tapasztaltuk meg, amikor már Dos Brazosban laktuk Francoisnál. De ne szaladjunk előre.

Továbbindulásunk napján megvártuk Seleniát, majd addig addig húzódott az összepakolás meg elészülés, hogy még ebédre is ott maradtunk. Selenia igazán elkényeztetett minket.

a finom ebéd

Selenia egyszer elment egy szervezett vulkán mászásra, ami eléggé “nomádnak” volt hirdetve, tehát ételt, sátrat cipeni kellett a többnapos túrára. Mivel kicsit túlmisztifikálta a dolgot, még mindenféle túlélő-, és életmentő felszerelést meg ételt is vitt magával. A képen látható kék-fehér csomag vészhelyzet esetén 4-6 óránként lassan elrágandó élelem pótló kekszféleségeket tartalmaz. Ilyeneket csomagolnak a mentőcsónakokba, és ezek alkalmasak arra, hogy több napig – hétig is talán, életben tartsa az embert hajótörés, vagy egyéb katasztrófa esetén. Ezt megmosolyogtuk és nem fogadtuk el, bár már bánjuk, mert igazából tök jó “energiaszeletnek” lehetne használni, időt nyerhetnénk ezekkel, ha épp nagyon éhesek vagyunk, de nincs mit épp enni.

A búcsúzás pillanata

Olvass tovább…

Merülési napló #3 – Az óceáni bolygón

február 20th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Kezdjük rögtön az izgalmakkal, mert azt gondolom kitaláltátok, hogy ma is felkeltünk, reggeliztünk és odatekertünk a búváriskolához… :) Ott Hannah a kezünkbe nyomott két kötelet, hogy gyakoroljuk a csomókat. A Search & Recover leckében ugyanis meg kell tanulni három csomót.

Félig még bringás, félig már búvárszerkóban – Közben meg már rég a csomókat kéne gyarakolnom… :)

Ezeket még a hajón is gyakoroltuk, majd lebuktunk a víz alá. Az első feladathoz le kellett hunyni a szemünket, amíg Hannah elrejtett egy kékre festett követ valahol a környéken. Mikor visszatért hozzánk, elkezdődött a keresés, de nem ám akárhogy, hanem egyre táguló négyzeteket leírva, kőrözve. A feladatokat elosztottuk, én figyeltem az iránytűt, és fordultam a 90 fokokat, Zita pedig számolta az uszonycsapásokat, vagyis a távolságot. Már két teljes kört leírtunk, amikor pont egy kisebb sziklacsoport felett kanyarodtunk, amiben lakott két gyönyörű pufferfish.

Porcupine puffer fish

Aztán mikor még másfél kört megtettünk, Hannah leállított minket, és intett, hogy kövessük. Túl nagy távokat hagytunk a négyzetek között és így nem vettük észre a követ, ami csupán pár méterre volt a két pufferfish otthonától. Ők tehetnek róla, elvonták a figyelmünket! :D

Ezt a követ kellett volna megtalálnunk. Pár méterrel mentünk el mellette.

Ezután jött az U alakú keresés, ez már egy nagyobb tárgyat, egy vasgolyóra szerelt fehér zsákot célzott meg, amit ereszkedéskor hagytunk rajta. Itt föl-alá úsztunk mindig párhuzamosan az előző útvonalunkkal, de mindig kicsit odébb, és most Zita kezelte az iránytűt és én mértem ki mindig, hogy csak 20 uszonycsapásnyi távolságon belül keressük a tárgyat. Három duplakanyar után feltűnt tőlünk valamivel jobbra a fehér zsák, és örömittasan odaúsztunk hozzá. Olvass tovább…

Merülési napló #2 – Zöld vér, elektromos rája, gömbhalak és 32 atom-tengeralattjáró a víz alatt

február 19th, 2015 2 hozzászólás

Röviden: ma kiderült, hogy egy zöld vérű földönkívüli tanít minket merülni, valamint, hogy én nem tudok tájékozódni a víz alatt, és hogy Southern Sting Ray-ből létezik 90cm-esnél jóval nagyobb példány is. :)

Hosszabban: a mai nap is ugyanúgy kezdődött, mint a tegnapi. Reggeli után odabringáztunk az irodához, leláncoltunk a bringákat, majd megbeszéltük, hogy mit fogunk ma csinálni (Deep Dive, Navigation) a két merülés alatt, aztán felpróbáltuk a ruhát, az uszonyt, majd mentünk a hajóra. Ma kevesebben voltunk, és több volt velünk a sznorkeles, talán csak öten-hatan merültünk összesen.

Az első merülést a Catalina-szigeteknél tettük, de most a túloldalt, az óceán felőli oldalán a szirteknek. Itt szépen lementünk egészen 25 méter mélyre, és közben több érdekes dolgot is láttunk. Mikor Hannah előttünk volt, Zitával felfedeztünk egy olyan kis ráját, amilyet eddig még nem láttunk. Nem pöttyös-foltos volt, és nem is homogén egyszínű a háta, hanem furcsa körmintás, a gitáralakra emlékeztető háta közepén egy nagy kerek folttal.

Bullseye Electric Ray

Mikor ezt később a felszínen elmondtuk Hannának, közölte velünk, hogy egy Bullseye Electric Rayel, vagyis egy „bikaszemű” elektromos ráját láttunk, ami állítólag 40 Voltos áramütést is képes mérni arra, akit fenyegetőnek talál! :) Óriási, nem? Még jó, hogy eszünkbe se jutott megpiszkálni az állatot…

Lent 25 méter mélyen megálltunk egy kicsit, és Hannah elővett egy táblát, amin különböző színek, direkt erre a célra fel voltak tűntetve. Itt, ilyen mélyen minden barnás-zöldesnek tűnt, a vörös pl. kávébarna volt, a sárga világosbarna, és így tovább. Persze mindezt csak úgy érzékeltük, hogy Hannah a lámpájával rávilágított a különböző színű téglalapokra, amelyeknek így már látszott az eredeti színe. Később Hannah a tengerfenékbe kapaszkodva megvágta az ujját, és mutogatta nekünk, hogy folyik ki belőle a vér és válik egybe a tengerrel. Akkor nem értettük, miért mutogatja ezt, Zita még arra is gondolt, hogy talán azért, mert miatta történt ez a kis baleset, de nem. Később a felszínen Hannah elmondta, hogy azért mutogatta a vérét, mert az zöldnek látszott mélyen a víz alatt! Én egy földönkívüli vagyok, jó, ha tudjátok! Olvass tovább…

Merülési napló #1 – Cápák, angolnák és szellemhalak

február 18th, 2015 Nincsenek hozzászólások

Megvolt az első két merülésünk! :) De nem ám akármilyen út vezetett el idáig. :) Kaptunk ugye egy e-mailt az egyik búvárközponttól (Pacific Coast Dive Center), hogy tetszik nekik az ötletünk és tárgyaljunk személyesen! Hát vasárnap reggel ugye megérkeztünk az irodájukhoz Playa Flamingoba, de azon kint volt egy felirat, hogy épp zárva vannak. Nem baj, nézzünk e-maileket! De ahhoz net kell, és Zita már intézkedett is, megkérdezte az épületben üzemelő ingatlaniroda előtt dohányzó hölgyet, Reneet, hogy van-e wifijük és használhatjuk-e. Használhattuk, sőt mi több rögvest leülhettünk a kellemes, légkondicionált irodájukban is, ami nagyon kedves volt tőlük. A fiúk, pontosabban Miguel visszaírt a búvárközponttól, hogy vasárnap zárva vannak, de hétfőn tudunk találkozni! :) Remek, ezt benéztük! :) Vasárnap, hétfő, nekünk egyre megy, egyik nap olyan, mint a másik… Akkor visszajövünk holnap reggel, és ma délután legalább tudom írni a tegnapra ígért cikket – gondoltam magamban, csakhogy ennyivel még nem volt vége, ugyanis nem volt hol laknunk. Elkezdtük nézni a szomszédos Brasilito legolcsóbb hosteljeit, mert a 6 évvel ezelőtti útikönyv említett oda 3 dollár kempingezést és 5 dolláros ágyat a tömegszálláson. Ezek szinte Nicaraguai árak, persze régiek, szóval valószínűleg ma már drágább, de még mindig olcsóbb, mint máshol, ha 6 éve is olcsó volt. Így gondolkodtunk, de végül hiába, mert a Renee és kollégái olyan kedvesek voltak, hogy végül leszerveztek nekünk egy egész házat, ahová az eredeti hosszú távú bérlő még nem érkezett meg, mert pár napot késik. Ezt a házat „fizessetek annyit, amennyi jól esik” alapon kaptuk meg, de amúgy 100 dollár környékén lett volna egy éjszaka. Mi már e nagylelkű ajánlattétel elején kijelentettük, hogy ez nem fair! :) Mármint ilyet mondani, hogy „fizessünk, amennyit gondolunk” – mi elmondtuk, hogy 10 dollárt szoktunk max. költeni kettőnkre éjszakánként, ha oda kerülünk, hogy fizetni kell a szállásért, és ezt örömmel odaadjuk most is, de ez nem beárazása a dolognak, csak egyszerűen ennyire futja részünkről. Ezen mosolyogtak és azt mondták, rendben van, kövessük őket autóval! :)

Ez a kis házikó lett két napra az otthonunk

Egy nagyon faja kis házikóhoz vezettek minket, egy feltételük volt, hogy ne járassuk a légkondit, és ezt mi meg is tettük, sőt be sem költöztünk a hálószobába, mert ott iszonyat süppedős volt az ágy, így végül csak a nappaliban használtunk egy ventilátort és egy lámpát. Volt konyhánk, asztalunk, áramunk, egy háznyira volt a tengerpart, és az egész csak a miénk volt két éjszakára! El sem akartuk hinni, aztán mire felfogtuk, azt éreztük, hogy ezt mi meg sem érdemeljük! Costa Rica egyébként brutálisan drága, főleg itt a part mentén, pl. 3 fej fokhagyma 300 forint, de egy másik boltban láttuk 2500 Colónesért, vagyis 1250 forinért is, ami teljesen nonszensz… Egy rúd szeletelt kockakenyérért elkérnek 1200 Colónest is, étteremben egy kis pizza 2500 Colónes, a családi pedig akár 10000 Colónesbe, vagyis 5000 forintba is belekerülhet. Elméletben, ezt írják az étlapokon, de mi ugye ilyesmit nem próbálunk ki – inkább kivárjuk, amíg hozzáférésünk lesz konyhához és mást is megvendégelhetünk/megörvendeztethetünk a pizzasütéssel, és sütünk magunk.

Spagetti!!! :) Háttérben a nappali sarkába terített ágyunk

Az se ezen az úton lesz, amikor elkezdünk igazán egészségesen étkezni… :) De ami késik, nem múlik! :)

A nap hátralévő része remekül telt, nekiláttam végre a cikk írásának is, nem csak a képekkel pepecseltem, és egy bejegyzést is összedobtam este, amit másnap reggel az ingatlaniroda netjén fel is töltöttem. Reggel nagy tömeg várakozott a búváriskola előtt, és Miguel, a spanyol tulaj (vagy legalábbis főnök) egyből oda is jött hozzánk, megcsodálta a bringákat, és mondta, hogy „un poquito más tarde”, vagyis hogy kicsit később tud velünk foglalkozni, most az ügyfelekkel kell törődni. Mi mondtuk, hogy rendben, időnk az van, éppenséggel abból sokkal több van, mint pénzből, és cikkeket is nagyon szívesen írok angolul és magyarul is, Facebookra sem fáj frankó cápás, rájás, és egyéb búváros fényképeket posztolnunk, és egy bannert is nagyon szívesen kirakunk a weboldalunkra. Valami ilyesmiből állt az ajánlat a mi oldalunkról, és nagy örömünkre tetszet Miguelnek a dolog, és ő is előjött egy ajánlattal, ami viszont most nem tudom, hogy üzleti titok részét képezi-e, vagy sem, úgyhogy erről nem regélek több részletet! :) A lényeg, hogy a megállapodásunk keretében befizettünk náluk egy Advanced Open Water Diver PADI kurzusra, ami 6 merülést tartalmaz. Annyira együtt álltak a csillagok, hogy ezt észre kellett vennünk, és ki kellett használnunk. Amikor Miguel még elfoglalt volt, odaköszöntünk az ingatlanirodába is, ahol Reneenek az volt az első kérdése, hogy van-e már hol laknunk holnaptól, mert megkérdezte a férjét, és mehetünk hozzájuk, örömmel látnak minket, a lánya szobája üres. Itt vagyunk a méregdrága Costa Ricában, kedves emberekkel lakhatunk, és itt ez az őrült kedvezmény, pont olyan mértékű, mint amit még remélni mertünk reálisan, a legoptimistább perceinkben, hát hol lesz legközelebb ilyen lehetőségünk? Sehol… :) Olvass tovább…

Véletlenül szélerőmű-katasztrófa turisták leszünk

február 12th, 2015 1 hozzászólás

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Olvass tovább…