Bejárat > Közép-Amerika, Nicaragua > Véletlenül szélerőmű-katasztrófa turisták leszünk

Véletlenül szélerőmű-katasztrófa turisták leszünk

Reggel valamivel 8 óra előtt keltünk, és nekem az első dolgom volt kisétálni a kertbe és megkérdezni a vendéglátónkat, hogy mikor megy a délelőtt az első komp vissza a San Jorgeba. A válasz az volt, hogy 9-kor, ezért egyből riadóztattam Zitát, és gőzerővel kezdtünk pakolni. Arra azért ügyeltünk, hogy mindent a helyére tegyünk el, mert ha nem így teszünk, azzal csak egy-egy percet tudunk nyerni, viszont mikor keresni kell… Húhúúú, de be tud gőzölni az ember, amikor nincs meg az a nyomorult szúnyog elleni spray, vagy a lakat kulcsa, vagy esetleg az útlevelünket nem találjuk hosszú percekig. Szóval jobb az ilyesmit kerülni. Legnagyobb örömömre és meglepetésemre 20 perc alatt összekaptunk magunkat, pedig eléggé szana-szét voltak a cuccaink, főleg az én holmim, mert mint már írtam, kicsit elengedtem magam a betegség alatt. De most már végre újra úton voltunk, újra bele az ismeretlenbe, jöhetnek az új élmények és az új izgalmak!

Hát, ami ezt a napot illeti… Nem azt hozta, amire számítottunk, de ezen már nem lepődtünk meg. A kikötő mindössze háromszáz méterre volt, és már kisebb tömeg állt ott. Sikerült megtudnunk, hogy még túl nagy a szél, ezért nem indul a hajó, de poquito mas tarde. De mennyi az a poquito? Azt nem tudják, ők nem időjósok? És mi van, ha megenyhül az idő, lecsendesednek a hullámok, és amikor a sziget és San Jorge között vagyunk, újra feltámad a szél?

Elsüllyedünk?

Kb. egy órát vártunk a kikötőben, addig Zita elment kakaóért és pékárúért (nagyon élveztük, hogy itt ilyesmit is lehetett kapni, sőt nem minden pékárú volt agyoncukrozva!) reggeli gyanánt, és mikor már épp befaltunk mindent, és álltam volna neki naplót írni a netbookon, szóltak, hogy lehet felszállni. Egy büdös, nagy teherautó rögtön odacsörtetett a hajóhoz, mi már alig fértünk el mellette a bringákkal. A jármű már önmagában befoglalta szinte az egész hajót, de erre föl jött egy másik teherautó is, ugyanakkora lendülettel, mintha csak azon múlna, hogy felfér-e, hogy milyen gyorsan próbálja azt. Számunkra úgy tűnt, teljességgel lehetetlen, hogy ez a két teherautó együtt felférjen erre az apró kompra, de ők megoldották.

Fentről, az emeleti kabinról mindez így nézett ki

Zita meg volt győződve róla, hogy ezt így nem fogja bírni a hajó, és a hullámok beborítanak és elsüllyesztik majd az egész hajót. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan tudják a dolgukat az itt dolgozó emberek, és minden rendben lesz. Később az történt, hogy a második teherautó végül nem jött velünk, ellenben egy pick-up kisteherautó és még két motorost feltuszkoltak mellénk. Majd megkezdődött a hajón is a várakozás. Az utaskabin dugig volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett, és odafent sem volt jobb a helyzet. Állítólag azért volt ennyi ember a hajón, mert az előző hajókat lefújták a szeles időjárás miatt, és most több kompnyi ember került így fel erre a hajóra. Reméltük, hogy nem fogunk beborulni a Nicaragua-tóba ezzel a hajóval úgy mint pár napja a kajakkal. Naplóírásról szó sem lehetett, ahhoz kevés volt a hely, ezért az okoskát vettem elő játékra, Zita pedig a Kindlen olvasott. Újabb néhány óra múlva végre elindultunk, és lévén most hátulról fújt a szél és nem szemből, kb. egy óra múlva már ki is kötöttünk San Jorgeban. A szigetre menet is egy órát mondtak, de akkor több, mint két órát ment a hajó, mert végig erős szembeszelünk volt, néha fel is csaptak a hullámok a fedélzetre. Sajnos a sok várakozás miatt már majdnem három óra volt, mire végre kiszállhattunk a hajóból.

A kompon lévő teherautó pótkereke. Bíztató, mi? :)

Volt káosz a kipakolásnál

Átpingált régi amerikai iskolabusz, tetőcsomagtartóval szerelve – Nicaragua, mint ahogy sok már latin-amerikai ország elsőszámű távolsági tömegközlekedési eszközei

Rivas felé menet a körforgalomnál megebédeltünk, majd Zita kérésére meglátogattuk a postát. Most csak egyetlen egy képeslapot küldtünk el, mert nem voltak meg nálunk lementve a friss képeslapkérők nevei és címei. De ha meg is lettek volna, nem hiszem, hogy szerencsés lett volna a netbookot elővenni a postánál. Igazából szerintem az is nagy mázli volt, hogy ezt az egy lapot fel tudtuk adni. Volt képeslap nálunk és volt megfelelő címletű bélyegből elegendő a postán. Ilyen ritkán történik meg! :)

A posta előtt megint szembejött a quesillosos hölgy, megint pont úgy, mint a szobor! :)

Valaki nagyon ügyesen bánik a sövényvágóval Rivasban! :)

Rivas főtere a parque central, avagy a plaza. Jó dolog a sok vidám szín, de ez szerintem most nem sikerült nekik. :)

A főtérnél még gyorsan benyomtunk egy-egy hot-dogot útravaló gyanánt, aztán indultunk volna, de én előtte az órára néztem. Már négy óra is elmúlt ekkor, másfél óránk sem maradt naplementéig. Egyértelmű volt, hogy már nem tudjuk megtekerni a maradék 40km-t a határig, ezért úgy döntöttünk, hogy irány a Bomberos. Jelölte is a GPS térképe, csak pár sarok volt tőlünk, indultunk hát. A tűzoltóságig végül el sem jutottunk, mert egy sarokra a főtértől találtunk két hotelt. Az egyik méregdrága volt, a másik nagyon olcsó. Parányi földszinti, ablak nélküli, de saját fürdős szobákat 20 ezer Córdobáért, vagyi 2000 forintért adtak egy éjszakára. Próbáltam alkudni ebből az árból, mert ekkorka szobáért sokalltam a kétezret. Vicces dolog történt, ugyanis a csávó mutatott nagyobb szobákat az emeleten, és végül ezzel ő nyert, mert egy akkora szobáért, már hajlandó voltam ennyit fizetni. Itt már némi nyílás is volt a szabadba, amiken keresztül csak úgy süvített befelé a szél, és pont ráláttunk rajtuk át a Concepción vulkánra. Tegnap ilyenkor ott ültünk kint a szigeten, a homokpadon a Punta de Jesus Mariánál! – Gondoltam vissza a szigeten töltött napokra. Azért betegség ide, betegség oda, de jó volt ott lenni, élveztük azokat a napokat, szép volt.

Este kimentünk vacsorázni, aztán eltettünk magunkat a holnapi napra.

Szélerőmű tornyok árnyékában Costa Rica felé

Reggel az előző napinál komótosabban, de még mindig viszonylag gyorsan felmálháztuk a lovakat, és hamar kint voltunk az úton.

Ahol a már a szigetre menet is látott szélerőművek mellett haladtunk hosszú-hosszú kilométereken át. Nem számoltam, de talán száz ilyen torony mellett is elhajthattunk.

Nem is tűnnek nagynak

Pedig, ha belegondolunk, hogy az egy ajtó a torony lábában…

Ez a lapát csak úgy le volt rakva az út mellé, úgyhogy mellé hajtottam, hogy látszódjanak az arányok! :)

Brutális! :)

A hossza is. Zita ott áll a végében, de már alig látszik, olyan távol van

Szerintem baromi jól néznek ki!

Upppsz! Hát itt meg mi történt?

Közelebb érve láttuk, hogy egy egész torony kidőlve fekszik a legelőn, és ez már olyasvalami volt, amiért meg is álltunk, hogy közelebbről is megnézzük

Az ott a torony töve, hát ez bizony szépen elhajlott. A két sérült torony egymás mellett volt és egy közeli fa tövében egy shotgunos bácsi őrizte őket. Őt megkérdeztük, hogy szabad-e átlépni a kerítésen, csak fotózás céljából, és megnézni. Intett, hogy jöhetünk, így közelebbről is szemügyre vehettük a kidőlt szélerőművel. Gondolom csak azért őrizték, hogy szét ne hordják az alkatrészeket a népek.

Az egyik széllapát ripityára törve. Még az úttest túloldalán is voltak belőle darabok.

Valaki nálam okosabb légyszi írja meg, ez miből készült? Valamiféle műanyagszál? Én valamiért azt gondoltam, sokkal masszívabb anyagból vannak ezek a lapátok, persze ez valóban logikusabb.

Azért ez brutális!

Ott a kis létra, azon másztak fel a mérnökök. Szerencsére az esetnél senki nem volt a környéken, senki se sérült meg, és áldozat sincs. Köszönet Dikának, aki belinkelte az erről szóló hírt. Most sajnos nem tudom idelinkelni, mert egy vöröskereszt állomás garázsában vagyunk a jetskik és a motorcsónakok között éjszakázunk, mikor ezt írom. Feltöltéskor pedig valószínű nem lesz időm ilyesmire, de ott van a Facebook oldalunkon, vissza lehet keresni, ha valakit érdekel.

Tűz is volt. Sőt, mintha valaki azt írta volna, a tűz miatt történhetett az egész dolog…

Az őr elmondta, hogy itt két torony sérült meg, és még odébb egy másik, az eset pedig kb. egy hónappal ezelőtt történt.

Biztos volt némi robaj… Azért megnéztem volna annak a mérnöknek az arcát, aki a megszűnt monitoring jelek végett kiszállt a helyszínre, gondolván, hogy biztos tönkrement a rádió… Aztán meglátta a kidőlt tornyot.

A másik torony is megcsuklott egy kicsit

Ez már a természet, nem emberi. :)

Egy egész fa be volt nőve ilyennel, oltári jól nézett ki

Ezek a bocik biztosan Bangladesből vannak, és még ott tanultak meg így bámulni. :)

Kibővül a csapat még három fővel és pár ezer rühatkával

A határ előtt megláttunk egy megpakolt kerékpárt, és hamar meg is találtuk a gazdáját, Miguelt, egy francia-mexikói srácot, aki Mexikóból Panamába teker. Épp az ebédjét fogyasztotta, amikor vidám beszélgetésbe kezdtünk vele. Mondtuk neki, hogy részünkről nem probléma, ha csatlakozik hozzánk, aztán majd meglátjuk, hogyan bírjuk egymással, de azt tudnia kell, hogy nekünk most épp mindenféle egészségügyi gondjaink vannak, én még antibiotikumon vagyok egy fertőzéssel, Zitának ekkor meg épp megint ment a hasa, és még nem tudtuk, mennyire súlyos. Később kiderült, hogy semennyire, az egyszerű széntabletta csodálatosan megoldotta a gondot. Na, de a lényeg, hogy erre föl Miguel is elkezdte a magáét, hogy hát ez vicces, mert neki is van egy bőrproblémája, viszket mint a fene és már minden baja van, már volt dokinál, de nem használt, és kezdte sorolni a rühesség tüneteit, mi meg kezdtünk egyre távolabb ülni tőle. :) Zita vette át tőle a szót, és folytatta, hogy este, fürdés után jobban viszket-e, meg hogy a puhább bőrön, az érzékenyebb helyeken vannak-e puklijai, és azok vándorolnak, sokasodnak-e egyenes vonal mentén? A srác meg csak nézett és bólogatott, mi meg mondtuk, hogy Ember, hát Te rühes vagy! :) Érdekes módon ettől ő boldogabb lett, mert végre már tudta, hogy mi a baja. Egészen felszabadult és lelkesen mutatta a rüheit a lábán, úgy kellett lelőni, hogy álljon már le, nekünk már volt ezekből elég, látni sem akarjuk őket. Erre azt mondta, hogy mi vagyunk az ő angyalai, mert már igazán kezdett aggódni, mert otthon, mikor hazatér egy hónap múlva, várja a barátnője és hát ott is vannak neki a – most már tudja – rühekből, és eddig nem tudta, mi a baja és már nagyon rossz dolgokra is gondolt és tisztára ki volt. Erre én elmeséltem neki, hogy nekünk is a harmadik doki adta meg a helyes diagnózist, pont úgy hogy engem vizsgált meg egy óriási kerek Sherlock Homes féle nagyítóval a micsodámon, és amikor megbizonyosodott a dologról, mint valami kabaréfigura, nyújtott karral rámutatott a férfiasságomra, és hangosan kijelentette, hogy rühes vagyok! :) Ez volt anno Thaiföldön, most már több, mint két éve. :) Most már mosolygunk rajta, de akkor igazán szörnyű volt, főleg Zitának. Miguellel végül tényleg együtt indultunk el, de kerültünk vele minden fizikális kapcsolatot. :) …és ebből folyamatosan viccet is csináltunk, csak hogy el ne feledkezzünk róla, hogy új barátunktól jobb, ha tartózkodunk.

Miguel bringája. A képen nem látszik, de a bicikli, és a holmijai is teles-tele vannak rühekkel! :D

Ne gyere túl közel!!! :)

Hoppá mennyi zsozsó! :)

Ő már egy pénzváltó a nicaraguai-costa ricai határon. Nála váltottunk, 1 dollárért 534 Colónest adott nekünk. Az akkora dollár árfolyammal számolva ez azt jelentette, hogy 1000 Colónes 502 forint, tehát megint könnyű dolgunk lesz a számolással :)

Míg a kilépési pecsétért álltunk sorba, befutott Christina és Yannis is. Elmondták, hogy nem tetszett nekik a két ökofarm a szigeten, ezért egyik helyen sem maradtak. Így öt fősre duzzadt a csapatunk, ilyen utoljára a Pamírban volt! :)

Hát, velük nem fáztunk együtt sose, ezt előre elárulom, de többet nem, mert itt véget értek a kalandjaink Nicaraguában, ezért most véget ér ez a bejegyzés is, hogy ne lógjon át egy másik országba. Nicaragua tényleg egy remek hely, valóban, ahogy a már előttünk itt járt utazók elmondták, egy izgalmas, barátságos ország, és számunkra is talán Belize-el holtversenyben, vagy éppen lecsúszva a dobogó legfelső fokáról, de ott van a legkedvesebb országaink között Közép-Amerikában. Persze Mexikót most ne számoljuk, mert ott 3 és fél hónapot voltunk, nem is lenne fair az összehasonlítás, sőt egyáltalán, semmiféle rangsor nem fair és ne is vegyétek alapul semmihez, hiszen ahány ember, annyi ízlés, ahány nap, annyiféle élmény, és lehet, hogy másoknak azok a helyek és pillanatok lesznek a legszebbek, ahol mi nem is jártunk és amit mi nem is éltünk meg. Egy a lényeg, Nicaragua egy remek kis ország, és ráadásul még olcsó is! :) Mert a szomszédja, Costa Rica… Huhúúú, apám, itt aztán vannak árak! :) Vége van az aranyéletnek! :) Na, de ezekről a dolgokról majd legközelebb. Különben meg aranyéletünk van a tűzoltóknál, a templomnál, a rendőrségen, és minden más helyen is, mert a világ tele van kedves, segítőkész emberekkel, akik errefelé egyáltalán nem néznek ránk furcsa szemmel, amikor elmondjuk nekik, hogy “No tenemos dinero para hotel”.

  1. UB
    február 14th, 2015 00:09-nél | #1

    A turbinalapát szerintem üvegszálas kompozit anyagból készült. Epoxi gyantába vannak ágyazva az üvegszálak.

  1. Még nincsenek visszakövetések