Bejárat > Dél-Amerika, Peru > Amikor nagyon rosszul kezdődik, de mégis jó lesz

Amikor nagyon rosszul kezdődik, de mégis jó lesz

Reggel összekapartuk magunkat, hogy reggel 6-ra be tudjunk még köszönni Miguelnek a másik háznál. Persze még akkor ébredezett a város, meg a családban is mindenki. Végül valahogy 7-fél 8 magasságában sikerült elkészülni, átgurultunk az El Ciclista nevű másik házhoz és Miguellel meg a családdal beszélgettünk egy kicsit, készítettünk pár képet, írtunk a vendégkönyvbe meg ilyenek.

A bolt előtt a családdal

Árpi úgy emlékszik, hogy ezt a Lorenzót már sokan emlegették nekünk (nekem nem ugrik be), de említésre méltó, hogy ’97 óta úton van, 140.000 km-el a háta mögött. Ez már döfi!

Ezt is meg kell említsem, mielőtt tovább fonnám a történet fonalát. Én a nyitott hűtőktől, Árpi meg a torzított photoshoppolt képektől kap agygörcsöt. A vak is látja, hogy mennyire béna a plakát készítője. A fotós okosan használt panoráma funkciót, erre a plakát készítője (talán ugyanaz a személy) nem megvágta a képet, hogy ne 1/3 beton 1/3 iskolaépület legyen a képen, hanem összenyomta a képet és szegény gyerekek mind tök kövérek lettek, csak hogy elférhessen a kép a többi között. Nagyon “profi”… De tényleg… az épületet még megértem, hiszen az iskolához kötődik, de mi a szösznek az a tengernyi sok beton? Vagy: épp friss beruházás volt a szülők pénzén a parkoló építése, és az igazgató kikötötte, hogy annak is jól kell látszania az idei csoportképeken.

Reggeli fények… Milyen békés még most a város! Na mi nem leszünk mindjárt ilyen békések.

Egy fontos dolgot elfelejtettünk az itt töltött idő alatt: pénzt felvenni az ATM-ből. Illetve tegnap este eszünkbe jutott, de nem akartunk sötétedés után sok pénzzel a zsebünkben lófrálni. Szóval búcsúzáskor Miguel mondta, hogy elkísér minket a város határáig biciklivel, mi pedig kértük, hogy útközben vezessen minket oda egy ATM-hez, ígérjük, gyorsak leszünk. :) Na mi olyan villámgyorsak akartunk lenni, hogy egyszerre ketten lábatlankodunk a pénzfelvétellel, míg ő és a lánya kint őrizték a bicikliket. Már sétáltunk ki a felvett pénzzel, amikor kérdem Árpit, hogy hol van a kártya? Eltenném a helyére. “Nálam nincs.” Na, ne hülyéskedjünk, “akkor hol van?” A nagy zavarban, hogy ketten nyomogattuk a masinát én azt hittem, Árpi vette el a kártyát, ő pedig azt hitte, hogy én. Szaladtunk vissza a géphez, kártya nuku… ÁÁááááááágárrrrrrrrrrrrr!!!

Ezek a helyi díszek… :)

“Na akkor hol van?” Erre besétál egy másik páros, akik most konstatálták, hogy csak 9-kor nyit a bank, és szomorú képpel épp el akartak sétálni, amikor odaérkeztek, hogy “a ti kártyátokat is elnyelte a gép?” Na REMEK! Máris bevízionáltuk magunk elé, hogy 9-kor kinyit a bank, sorbanállunk, elmondjuk mi a baj, majd kihívják a szerelőt, aki majd hétfőn jön csak ki (ma szombat van), közben hivatalos pecsételt postai úton küldött levelet kérnek a banktól 5 példányban, hogy tényleg a miénk a kártya… Most akkor hagyjuk veszni a kártyát? Ezért keltünk fel hajnalban (hogy a meleg előtt elinduljunk), most akkor itt kell vesztegelni még két vagy ki tudja hány napot? … Árpi teljesen kiborult, nekem sikerült felvennem a helyiek által alkalmazott “bamba mosoly” technológiát, ami azt jelenti, hogy csak ülök és nézek (mosolyogva) miközben akármilyen katasztrófa is kitörhet: leéghet a ház, összedőlhet a világ, én csak mosolygok, hogy majd minden úgyis lesz valahogy, minek idegeskedni is a tetejébe? Persze a percek nagyon lassan teltek, alig akart 9 óra lenni. Beálltam a bejárat elé, hogy mi legyünk a legelsők, akik sorra kerülnek. Jól is tettem, kb 20 perccel a nyitás előtt már termetes sor állt mögöttem. Mikor végre kinyitott a bank, odahívtam Árpit, hiszen az a kártya az ő nevén van, úgy a hitelesebb, ha ő beszél, az útlevelével, kp-felvételi bizonylattal. A speciális sorszámkiadó gép miatt (vagy bankkártyára vagy személyigazolványra ad számot) a biztonság őr viszont mindenkit Árpi elé engedett… hát ezért álltam sorba? Mindegy volt, így is hamar odahívták Árpit az egyik pulthoz, és képzeljétek, el sem hittük, alig fél órán belül eredmény is született! A körömcipős 20 éves fiatal hölgy mobiltelefonba csimpaszkodva szedte szét az ATM-et, miközben a vonal túlvégén a tapasztalt kollégája segítette ki őt tanácsokkal, hogy mit is kell csinálni. Azért egy pillanatra megrendültünk, amikor a számítógépbe beütött valami speckó kódot, és beírt egy parancssort, mire kiírta a gép, hogy “elnyelt kártyák száma: 0″. Persze alig 5 perccel később valami belső rekeszből kiszedett valami 10 bankkártyát – köztük a miénket is.

Suhanás a városhatárig – az országútis kolléga Miguel egy barátja

Már itt is láttunk főzött szörpöt áruló férfit. Valami nagyon furcsa zselés anyag lesz az eredmény

Inka kóla. Borzasztó íze van.

Bye bye Jaen!

Ebédszünetnél kaptuk lencsevégre a leleményes árusokat: emeletes buszra nem engedik fel őket, viszont a buszon az ablak nyitható, így egy nagy seprűnyél végére ráhúznak egy félbevágott pet-palackot, és abba, mint egy kis kosárkába állítják bele az eladó holmit, üdítőt, mogyorót, zacskó gyümölcsöt… A pénzt gondolom a palackba dobja bele a vásárló, és bizonyára illdomos pontos összeget tenni, mert a visszajáró ki tudja, időben megérkezik-e?

Perui érmék. A 2-es érmény két Nazca madár van, azok vagyunk mi. A biciklijeink márjáka Nazca. :)

Beálltam egy fotóra az egyik mototaxi mellé.

Bamm, na tessék! Amazonas vidékén tekerünk! :))

Peru – a Panamerican Highway

“Siempre viva” – “Mindig élni” :))

És amikor nekem felkerült a lemoshatatlan vigyor az arcomra… Hihetetlen tájon mentünk keresztül, egyszerűen nagyon szép volt!

Nem tudom, milyen szteroidokkal pumpálják tele itt a növényeket. Kb 8 kg, és ez itt kicsinek számít!

… :))))

Az út mindenkié

Tetszik az a kibukkanó szikla

Egy kis hullámvasút

.

Ez elég nagyképűen hangzik, hogy egy városka az Amazonas szívének hívja önmagát – de hát ők tudják

Újra összefutunk Hernánnal és tovább gurulunk a szép tájban

Második ebéd – vagy uzsonna, ha úgy tetszik. Ők hihetetlen kedvesek voltak, az anyukáé az étkező, a gyerekek kisegítenek. Kedvesen, illedelmesen kérdezgettek az országunkról meg rólunk, mi is kérdezgettünk róluk, olyan jól esik az ilyen fajta kedves beszélgetés.

“Te mindenhol ott vagy?” ezzel üdvözöltük meg egy nagy mosollyal Hernánt, akivel újból összefutottunk.

Piroslámpás bemutató…

…hogy legyen miből fizetni a szállást meg a vacsorát. Csuda egy fazon, tetszik nekünk, ahogy meg és csinálja, bár mi magunk nem kezdenénk úgy, ahogy ő.

A vízpumpálós barátok. A városban itt sincs víz mindenhol, a buszállomásra kellett menni vizet szerezni. Rettentő nagy érdeklődéssel nézték végig, ahogy lepumpálok pár liter vizet, majd nagy “óóóó” meg “áááá” meg “nahát!!” felkiáltásokkal jutalmazták, amikor megmutattam nekik, hogyan is néz ki belülről a vízszűrő. Szeretem, amikor őszintén tudnak ámulni és örülni az emberek.:)

A fenséges és királyi oroszlán

“Nincs más hátra, mint előre.” Vagy mi mást írhatnék ehhez a képhez? :)

:)

Minden kanyar után jött valami nagyon szép

…amikor jó lenne autópilótával utazni, hogy én csak a tájat nézhessem. :D

Árpi kedvenc képe – ez lett a “szupermodelles”.

Három keréken guruló csábítás

És ott esik az eső…

:)

A narancstalan Narancsocska, ahol mégis van narancs – belegurulunk a giccsbe

Erre már Árpi is azt mondta, hogy na most már ez tényleg giccses. :)

Örülök, hogy nem rontotta el a napját a reggeli banki hajcihő.

Pálmafák, aranyban úszó táj, szivárvány… már csak a photoshopolt piros ferrári meg a koalamacik hiányoznak hattyúkkal a háttérben.

Megérkeztünk Naranjito-ba, ami “narancsocskát”, vagy “kis narancsot” jelent. Épp szállás után kérdezősködünk.

Ide irányítottak minket hozzájuk. Nagyon kedves hívő páros, gyermekeik is velük élnek.

Árpi beszélgetett a helyiekkel, míg én szállás ügyben elvoltam. Egy férfi mondta neki viccesen, hogy micsoda dolog, hogy narancsnak hívják ezt a helyet, de itt nincs narancs egy darab se. Közben én elsétáltam az előbbi képen látható pároshoz, akit a kórházi dolgozók ajánlottak. Ők hihetetlen kedvességgel fogadtak, majd mutattak egy szobát. Közben a helyi gyereksereg is odacsődült, illetve a rokonság is előkerült, mindenki tudni akart rólunk valamit, vagy készíteni egy fényképet velünk, vagy csak a biciklikről. A szomszéd háznál lakó egyik fiuk meghívott minket vacsorára, illetve kaptam ajándékba finom hideg mézédes papaját. Hjaj, de finom volt! Árpi nekem adta az ő adagját (mert nem szereti), viszont ezt észrevették és kérdezték, hogy akkor kér-e mást? Mert hogy van narancs. (Na akkor mégis van, nem marad szégyenben a falu a nevével.) Kaptunk vagy 3 kiló narancsot, próbáltuk visszaadni legalább a felét (hogy eszünk meg ennyit?), de hajthatatlanok voltak, egyre csak pakolgatták a már teli lévő karjainkba az újabb és újabb darab narancsot. Mi meg egymásra néztünk Árpival, hogy ma narancs lesz vacsorára, csak aztán ez sem jött össze, merthogy a meghívás ugye – sebaj, majd kicsavarjuk narancslének.

Röplabda pálya a szárítókötéllel

Nagyon élvezték, hogy történik valami igazán izgalmas a faluban

Fürdés után átmentünk vendégeskedni Celsoék házához. Itt a gyerekek különböző műsorszámokkal szórakoztattak minket meg magukat – itt éppen golyózunk.

Volt labdapörgető bajnok is

Na és kérem, itt kezdődik az élet: az egyik gyerek, egy fiú(!) egyszer csak felkiáltott: “Táncoljunk!!” És már ugrott is a zenelejátszóhoz, és tette be a salsát, majd olyan csípőmozgást levágott, hogy mi Árpival csak pislogtunk. Valószínű ő a táncoslábú a csapatban, a többiek nem nyomták olyan jól, de valahogy ez az egész olyan nagyon hihetetlen és annyira latinos volt, hogy mi csak lestünk. Otthon táncolnak a 7-10 éves gyerekek, amikor összejönnek játszani? :) Végül engem is berángattak. Ami szomorú volt számomra, hogy sokan a felnőttek közül kint álltak a sötétben és csak bámultak befelé vagy videóztak a mobiljukkal. Amikor kimentem, hogy behívjam őket is, akkor gyorsan elszaladtak. Mégis mitől féltek, vagy miért voltak ilyen szégyenlősek?

A gyerekek a spanyol ábécét is felmondták nekünk:

Aztán jött a tánc is. :)

Ez az imádkozó sáska a falon üldögélt. A gyerekektől megtudtuk: sapnyolul mantis religiosa

Balról jobbra: Katerin, Rosalia, D’Alessandro és Celso – a házaspár két gyermekével, ők láttak minket vendégül vacsorára

Na ez a bringa nem fog defektet kapni! :)

Ezen az estén még a koka-növénnyel is megismerkedtünk, ez Celsoék kertjében áll.

Ez pedig a koka levél, hatása állítólag hasonló a kávéhoz: ébren tart. A szárított levelet veszik szájba és sokáig rágogatják, állítólag pár csepp citromlével gyorsítható a hatás. Ettől nem lehet úgy “elszállni”, mint a kokaintól, bár biztos be lehet tőle csiccsenteni, ha jó sokat megrág az ember egy nap.

Matracaink meg a gitár – itt aludtunk, teljesen ingyen, nem fogadtak el fizetséget a szobáért, sem az ételért.

Reggel Árpi és Celso kisétáltak megnézni a telket.

Egy kis tavacskájuk is van, ennek a vizét szűrtem meg én addig, amíg Árpiék beszélgettek.

És íme, a koka-tea, mi ebben a formában élvezzük a koka-növény levelét.

Kipróbáltuk ugyan szájban rágva is, de nem ízlett. Így sokkal finomabb, ráadásul a rendetlenkedő gyomromat is rendbe tette. Jó a hasmenésre.

  1. Arpi
    május 21st, 2015 16:47-nél | #1

    Mielőtt bárki ítélkezni kezdene felettünk, a koka levél hatása és a kokain hatása ég és föld, valamint előbbit a fél ország rágja és issza teában, szárítva zacskókban lehet kapni a boltokban, teljesen legális. És mi konkrétan semmi hatását nem éreztük, illetve Zita hasa nagyon gyorsan rendbe jött, elképzelhető, hogy a koka-teától. :)

  2. Mohán Valéria
    május 21st, 2015 20:03-nél | #2

    Szeretem, amikor olyan videókat tesztek fel, ahol gyerekekkel szórakoztok. A tájképek mellett a helyi lakosok portréi is nagyon jók. A távoli világból csodálkozó, érdeklődő tekintetek! Valóban esemény számukra a messziről jött idegen.

  3. Németh András
    május 26th, 2015 05:03-nél | #3

    Hmmm… az imádkozó sáskának ez a tudományos (latin) neve is… vagy kis tudósok voltak a gyerekek, vagy tényleg nincs külön spanyol neve…

    Ha meg valaki beszól nektek a kokalevél miatt, akkor kérdezzetek vissza hogy szereti-e a mákos gubát :D

  1. Még nincsenek visszakövetések