Bejárat > Dél-Amerika, Peru > Átkelés a 3600 méter magas Fekete Sár hágón

Átkelés a 3600 méter magas Fekete Sár hágón

No, ha már így lendületbe jöttem, akkor ma nekikezdek a harmadik bejegyzésnek is, elvégre több mint egy hónapja történtek ezek az élmények velünk, ideje behozni a lemaradást! :) Szóval most Leimebambából indulunk tovább Cajamarca felé a 3600 méter magas Fekete sár hágón át, mindez történt május elsején, másodikán és harmadikán. Te jó ég, mennyi minden belefér három napba, mikor az ember utazik! :)

Ezt a képet már láthattátok a Facebook oldalunkon, találtunk egy fosszíliát indulás előtt az egyik leimebambai ház oldalában is. És valóban, köszi hogy felhívtátok rá a figyelmet, tényleg egy bicikli alakja van a kagylóknak, ezt akkor észre sem vettük. :)

Útban a múzeum és a hágó felé kedves tehenészfarmerek érdeklődtek nálunk, hogy honnan, hová, és hogy mifélék vagyunk… :) “Áááá, Hungaros! Africa?” :) No, no es un pais pecquena en la Europa”, vagyis hogy nem, nem Afrikában van Magyarország, hanem Europában. :) De egyébként általában tudják, nem ez a jellemző.

No, ez a néni már kora reggel felvidította a napunkat, ugyanis mikor megkérdeztük, hogy hány éves, azt mondta, “cien”, vagyis hogy száz éves! :) …és közben a hátán hordja az (déd vagy ük?)-unokáját, és mosolyog és dolgozik, miközben figyel a gyermekekre… Elképesztő, nem? :) Mikor ez történt velünk, közeledett anyák napja, ezért el is határoztuk, hogy anyák napi köszöntésképpen ezt a nénit fogjuk megosztani a Facebook oldalunkon inspiráció gyanánt. :)

Míg a nénivel beszélgettünk, jött ez a srác a bringáján ezzel a hatalmas csákánnyal és akkorát perecelt, hogy öröm volt nézni… De nem esett baja, felállt magától és ment tovább egy szó nélkül.

A múzeum előtt csináltunk egy közös képet a szerkofág másolatokkal, ha már itt mentünk el… Ekkor ugrott vissza Zita a kolibrikhez is elkészíteni a slow motion videót, amit az előző bejegyzésben közöltünk, mert témájában inkább oda tartozott.

…és emelkedünk! :) Látjátok az autóút szerpentinjében azt a keskeny kanyargós sávot? Na az az a lépcsősor, amin tegnap levágtunk fölfelé menet a múzeumhoz gyalog! :)

Lent Leimebamba, még szinte el sem indultunk, máris mennyi érdekes dolog történt velünk, és máris milyen magasan vagyunk! :) Viszlát Utcubamba völgye, csodaszép volt rajtad felbiciklizni idáig! :)

“Zita mosolyogjál! Ne, ne vicsoríts, mosolyogj! Na, ez az!!!” :)

Ahol az út kanyart vett a szerpentinben, ott ilyen földkivágásokban tekertünk át

Alattunk az út két másik szakasza, ahol pár perccel ezelőtt jártunk

Később egy rövid szakaszra kilaposodott, itt házakat is láttunk

Néni vár a ház előtt, hogy jöjjön a teherautó elvigyék a tejet

Vályogházak bádog tetővel, ez igen jellemző Peruban

Hopp, mindjárt kiérünk egy másik völgybe, és új táj fog elénk tárulni! :)

Egy egész tág, nagyon zöld, lapos völgy nyílt ki előttünk

“Valaki vegye már meg és vigye el tőlünk ezt a sok tejet!” :)

Ahogy haladtunk fölfelé, úgy tárult elénk egyre szebb kilátás

Custom Fighter, fentről kukucskáló utasokkal

Na ez egy őszinte kép… Szívjuk a csudajó, de nekünk már kicsit ritka hegyi levegőt 3000 méter felett, és akkor jön egy ilyen ótvar büdös teherautó, ami után még száz métereken át lehet érezni azt az okádék bűzt, amit maga után hagy. Nem is tudom, máshol voltak-e ilyen büdös járgányok, mint itt Peruban, egyszerűen elképesztő büdösek tudnak lenni. Lehet, hogy az üzemanyag is rossz minőségű, de az is biztos, hogy itt semmiféle zöldkártya rendszer nem működik, és semmilyen követelménynek nem kell megfelelniük a járgányoknak kibocsájtás terén. Vagy ha igen, azt biztos, hogy egy kis kenőpénzzel országszerte nagyon könnyen “el lehet intézni”. Ez szomorú és ez egy nagy negatívum nálunk Peruval kapcsolatban, noha emellett ezer és ezer nagyszerű élmény kínál nekünk az ország és a polgárai, de azért nem teljesen rózsaszín ez a kép. Ja, és amilyen jófejek a bádogdobozon kívül a peruiak, a volan mögött akkora nagy ……. tudnak lenni. Azt hiszik, jó fejek, ha közvetlenül mellettünk dudálnak ránk, de mi ezt nagyon rühelljük, hiába csak köszönni akarnak, ez nekünk brutál hangos és nagyon rossz. Ennek ellenére 10 járgányból 8 így dudál ránk, tehát ez nem figyelmeztetés, hogy jövök, mert akkor dudálhatna 100 méterrel mögöttünk is. Vezetni pedig borzasztóan vezetnek, indexet nem ismerik, követési távolságot nem ismerik, dudálni persze minden körülmény között tudnak, és ha szemből is jönnek, akkor szűken előznek minket, úgy kell figyelnünk állandóan a tükröt és “kitolnunk” a kezünkkel a közeledő autókat, hogy nagy ívben előzzenek minket. I6lyenkor van, hogy megteszik, de ha szembe is jönnek, akkor mondjuk fele-fele arányban megelőznek minket veszélyesen közel, hogy általában leugratunk az útmenti porba, vagy tényleg lelassítanak, és megvárják, amíg biztonságos távolságban meg tudnak minket előzni. Ilyenkor újra intünk nekünk, hogy köszönjük, hogy jófejek voltak. Persze az ilyen apró utakon, mint ami a képen látható, olyan gyér és lassú a forgalom, hogy az ilyesmi nem szokott gond lenni. Panaszkodás vége! :)

Ja, és ha már itt tartunk, ezen az úton még annyi forgalom se volt, mint eddig, átlag 1-2 autóval találkoztunk óránként, a hágó után a délután pedig csak kettővel, ebből az egyik el volt akadva egy földcsuszamlásos sáros rész előtt, de ezt majd látni fogjátok lentebb a legutolsó timelapse videóban, ha lesz türelmetek végignézni. :)

3200 méteren inkább már csak lóval közlekednek. Ez is tud büdöset hagyni maga után, de az mindjárt más… :)

3300 méter környékén már egészen kilaposodott a táj

Egy kis kilátót építettek a sziklára :)

Kanyargunk, bele a nagy fehér felhőbe… Itt már hideg volt, de mivel fölfelé mentünk, ki voltunk melegedve.

Még egy utolsó fotó, mielőtt beleveszünk a ködbe. Látjátok lent azt az élénkzöld foltot a kis folyóval? Na, az az a rész, ahová kilyukadtunk, ahol a vályogház volt… :)

Felértünk! :) Az utolsó pár kilométert már tejfölben tettük meg.

Ugyanitt az a “remek” ötletem támadt, hogy felolvasom a számokat a kamerának a GPS-ből, illetve hozzáteszem azokat az adatokat is, amit a gép nem mutatott. Ezt Zita először őszinte vacogással, majd szintén őszinte mosollyal fogadta, majd a felvétel elkészülte után teljesen jogosan hozzátette, hogy ezt elkészíthettem volna akkor is, miután át- és felöltöztünk. :)

A 3600 méter magas Fekete Sár hágóba feljutni a 2300 magas Leimebambától, noha sokáig tartott, de sokkal könnyebb volt, mint vártuk, mert az út sehol nem volt túl meredek, ugyanakkor egyenletesen haladt felfelé, így szépen vettük fel a szintet, és ezt jó volt látni, követni a GPS magasságmérőjén. A hágó neve egyébként már nem aktuális, mert néhány éve leaszfaltozták ezt a szakaszt is, ahogy az egész Utcubamba völgyét is, valamint tovább Cajamarca felé is már végig aszfaltozott az út. Ez az útvonal egyébként nem a legrövidebb út Jaen és Cajamarca között, de mindenképpen a legszebb és a legizgalmasabb, amit csak ajánlani tudunk minden kerékpártúrázónak! ;)

Miután átvedlettünk és felfaltunk néhány csúcs-csokit, elkészítettük ezt az örömfotót a hágóban

Majd a biciklimre már felszerelt timelapse kamerát elindítva megindultunk lefelé:

Mivel még mindig a tejfölben haladtunk, egy idő után kikapcsoltam a felvételt, mert nem láttam sok értelmét.

Mivel a sálkendő a fejem tetején volt, más megoldás híján végül a szmog elleni Respro maszkomat vettem fel a hideg ellen. Víz is volt rendesen, amint látjátok. Szerencsére a Brinno timelapse kamerához egy esőálló tokot is küldtek, így ez a felvételeket nem gátolta meg, csak egy kicsit életszerűbbé tette az állandó vízcseppekkel és törölgetésekkel. :)

Próbáltam fotózgatni a rendes fényképezőgépünkkel is (Canon Powershot SX160, a nagykedvenc ősöreg! :D), de aztán inkább eltettem, gondolva arra, hogy ha szeretném még használni ezen az úton, akkor jobb, ha száraz marad.

Aztán tisztulni kezdett egy kicsit az idő, és szép kanyargós részen haladtunk, ezért újra elindítottam, és lám, a végén mibe futottunk bele? :)

Egy szívárvány!!! :) Jól át is hajtottunk alatta! :)

Majd végleg kiértünk a felhőzetből, és meseszép kilátások tárultak elénk. :)

Nem győztünk eleget fényképezni és nézni, csodálni a tájat körülöttünk. Ezek a felhők ott gomolyogtak az orrunk elett, csodaszép volt.

Olyan szép volt, hogy azt már a fényképezőgép sem bírta fókusszal! :)

Itt egyébként tévedtem a videóban, ez a falu még nem Balsas, ahová ezen a napon tartottunk, az még sokkal lentebb volt és innen még nem volt látható.

Még a nap is kisütött, amire nem is számítottunk.

A kordon azért volt kint, mert leszakadt az út mellett a föld.

Itt már nem kellett kérni, hogy mosolyogjon, nevetett magától! :) Legyőztük a 3600 fejú sárkányt, és már csak a tiszta élvezet várt ránk ezen a napon, a lefelé! :)

Micsoda hegyek! :)

Nem, ez még nem az a völgy, ahová mi lefelé tartunk, az még jó ezer méterrel lejjebb van! :)

Néhol szerpentinen haladtunk lefelé, de ezen a szakaszon ez még nem volt jellemző.

Az út fölé nyúló sziklafal sem maradhatott el!

Igazán vadregényes volt, nagyon élveztük a suhanás minden egyes méterét, nem bírtunk hová lenni örömünkben. :)

Ez nem a mi szerpentinünk, csak egy apró bekötőút az előbb látott lenti falvakba.

A távolban dél felé is gyönyörű hegyeket találtunk, mikor végre átbuktunk egy gerinc másik oldalára, ahonnan már erre is elláttunk.

Na az ott Balsas, oda megyünk le a mai napon!

Ugyanez a 16x zoom nélkül, a távolban a folyó a kis faluval, amit az előző képen nagyban láttunk.

Ezen a képen talán érezhető az út kitettsége.

Itt meg egy szép pók, amelyik az úton mászkált, mikor mi megérkeztünk, mire ő megdermedt és hagyta magát fényképezni. :)

Hohohóóó, ez még mind ránk vár! :)

Ugyanitt, vagy talán egy kanyarral később elindítottam egy hosszabb timelapse-et, ami végigköveti a képen és a videón látott őrült jó szerpentinen való legurulásunkat. :) Itt már megszünt a “nem tudok betelni” érzés, és átvette a helyét egy flow élmény, talán annak köszönhetően, hogy a késő délutáni kevés fényben már kevesebbet fényképeztem, vagy talán azért, mert a sok kanyarban nagyon oda kellett figyelni. Persze amit itt láttok, az egy gyorsított felvétel, a valóságban lassan és óvatosan haladtunk! ;)

A felvétel végén, kicsivel azután, hogy ezt a fotót készítettem, azért álltunk meg, mert…

Furcsa kattogást hallottam a hátsó kerekem felől, aminek az okát már pontosan ismertem… A fékpofák annyira megkoptak, hogy az őket szétfeszítő apró kis fémrugó már a féktárcsát érte. Megérett a cserére a fékpofa! :) Ezt egy 15 perces szerelés alatt gyorsan meg is oldottuk, de sajnos ezalatt az idő alatt lement a nap, és végképp nem maradt elég fény a fényképezéshez vagy videózáshoz, pedig még volt egy két félelmetesen gyönyörűen kitett rész lefelé menet. :)

Itt már lent, Balsasban, másnap reggel, a teherautó hátuljára festett híd a falucska jelképe

Ezek a minitigrisek a szállónk előtt lepakolt dobozokban laktak

A híd

Az előző három fotót a buszra várva lőttük, ugyanis Balsasból, 950-ről ismét felkapaszkodott az út 3000 méter felé, és erre a szakaszra nem jelölt semmilyen falut a térkép, a sátrunk ekkor pedig még nem volt nálunk, azt viszont tudtuk, hogy a megpakolt fekvőbringákkal egyetlen nap alatt 2000 méter szintet nem tudunk megmászni, ezért a buszozást választottuk. Ez a fotó már a buszból készült, a völgy nyugati fele meglepően száraz volt a tegnapi keleti mellékvölgyekhez képest.

Útközben át kellett szállni, mert ugyanazon cég másik irányba közlekedő busza karambolozott, és a garázs közelebb volt Cajamarca irányába, Celendínben, amerre mi tartottunk. Ezért aztán a karamobolozott busz karoszszériáját egy kötéllel az ép buszra kötve kihúzták, hogy szabadon tudjon mozogni az első kerék, majd átszálltunk, átpakoltunk ebbe a félroncs buszba, és mentünk Celendínig vele, míg az ép busz ment a hosszú útjára, arra, amerről jöttünk Leimebamba és Chachapoyas felé.

Megy a nagy szerelés…

Azok ott leendő parcellák, épül Balsas Nuevo fent a domboldalban, mert lent a szűk völgyben már nem fér el a szaporodó lakosság, pont mint Tengo Viejo és Tengo Nuevo az Utcubamba völgyében. :)

Jobbra az út, amin feljött a buszunk. Itt megpusztultunk volna a hőségtől a bringákon, nagyon tűzött a nap.

Szemben az a legfelső vágás a hegyoldalban a mi utunk. Nem tűnik meredeknek, mert zöld, de közben eléggé kitett volt a hegyoldal. És 3000 méter környékén itt is eltüntünk a felhőkben.

Volt falu, egy nevenincs szórványtelepülés, itt kaptunk volna ételt és elalhattunk volna, de látva a végtelen fölfelét, igazából örültünk, hogy a buszon vagyunk.

Átbukva a hágón és kiérve a felhőkből, elénk tárult Celendín

Egy furcsa alakú épület

Celendínben átszálltunk egy nagyobb, sértetlen buszba, amire kb. fél órát kellett várni. Az állomáson volt egy családi ház is, ami nagyon furcsa látvány volt, de később megértettük a dolgot. A váróterem sarkában két kislány üdítőket árult, és mikor megkérdeztük, hogy van-e meleg teájuk, előkerült az anyukájuk, aki betessékelt minket a családi ház nappalijába, ahol forró teát szolgált fel nekünk. Ha jól raktuk össze a képet, akkor ez a család volt a busztársaság tulajdonosa… A teát pedig grátisz, kedvességből kaptuk. Hát ilyen ez a Peru, nem elképesztő? :)

Celendíntől még kb. egy órát buszoztunk Cajamarcáig, ahol már várt ránk Elizabeth és családja. Mázlinkre a buszállomástól csak pár sarokra laktak. Elizabeth pár hónapja felvett egy külföldi stopposlányt, akit végül vendégül is láttak az otthonukban. Ez a lány mesélt nekik a Couchsurfingről, amire Elizabeth fel is regisztrált, így mi lehettünk a második vendégeik. :) Andrés, a férje rengeteg nagyon hasznos tanáccsal látott el minket az út folytatásához, a fiúk, Joseph pedig teljes természetességgel ajánlotta fel a szobáját és az ágyát számunkra. Próbálkoztunk a matracainkkal a nappali sarkába, de rögvest olyan “ellenállásba” ütköztünk, hogy éreztük, ezt illetlenség lenne tovább erőltetni. Hát ilyen ez a Peru, nem elképesztő? :)

Reggelire megkóstoltunk egy helyi különlegességet, amit egyébként egész Peruban kapni a Nestlé által, de állítólag itt a legfinomabb és a legeredetibb Cajamarcában. A termék nem más, mint egy finom tejkaramellkrém, amit mindenre rá lehet kenni, vagy bele lehet sütni. :)

Másnap Elizabethék elvittek minket a Banos del Inca nevű termálfürdőbe, ahol állítólag már az inkák is élvezték a földből feltörő forró termálfizet.

A bejáratnál találtunk egy kis múzeumot, amiben az volt az érdekesség, hogy hátul volt egy csak 18 éven felüliek számára látogatható szobája, ahol nagyon furcsa dolgokat láttunk. Ezeket ha nem baj, most nem teszem ide képként, csak linkként. A lényeg, hogy ezek kb. az inkák káma-szutrája, csak ivóedények formájában. Számomra nem szép, sőt, némelyik alkotás egyenesen gáz, de hát én egy prűd gyerek vagyok. Mindenesetre érdekes érdekes volt ezt is látni, szóval itt vannakk:s

Itt, itt, itt és itt láthatjátok őket. Minket megleptek ezek a szobrok, nem is tudtuk, hogy ilyen is van, vagyis volt. Állítólag egy limai múzeum is tele van ezekkel, de végül ott nem jártunk.

A fürdő udvarán ez a bácsi pénzért lefényképezett minket, ami azért volt nagyon vicces, mert a tükörreflexes fényképezőgépén, miután felcsapta a vakut, a keresőbe nézett, és ezzel a kalapjának a karimájával félig visszanyomta a vakut, amin mi remekül mulattunk.

Négyszer mentünk át oda-vissza a nyomtatón, először a sárga, aztán a piros, majd a kék színeket vitte fel a gép, és végül negyedszer is átmentünk rajta a papír, amit Andrés viccesen kommentált, hogy “Most javítja ki a nyomtató a borbély hibáit”, vagyis photoshoppol :)

A kész kép :)

Az udvari élmény után újabb meglepetés következett, kiderült, hogy a fürdő valójában 3 fős privát fürdőszobákkal üzemelt. :) Ezekben 45 percet tölthettünk el, ennyi elég is volt, hiszen a forró víz hamar kiszívja az ember erejét.

Még egy, most már saját csoportkép az udvaron :)

Cajamarca egyik nyüzsgő utcája

Az egyik templom a főtér oldalában

Bent neon-izzót tartó angyalokkal. Igazán tarthatnának már LED-es izzót, haladni kell a korral! :)

style=”text-align: justify;”>

Az indulásunk délutánján, merthogy este indultunk innen tovább, még egy étterembe is elvittek minket a kedves vendéglátóink…

…ahol… vegetáriánusok, vegánok és mindenki, aki tengerimalacot tart otthon, most ne olvassatok tovább, légyszi zárjátok be a böngészőablakot!

…ahol Cuyt, vagyis tengerimalacot ettünk, ez ugyanis egy teljesen általános, közkedvelt étel itt Peruban, ahogy a szomszédos Ecuadorban is. A tengerimalacnak ugyanis nagy bundája van, és jól bírja a hideget a 3-4 ezer méteres magasságokban, ahol ugye sokan élnek errefelé. Mivel a csirke nem bírja jól az ilyen magasságban lévő fagyos éjszakákat, ezért tengerimalacot tartanak evésre. Ízre semmi különös, viszont nem túl guszta, hogy ott a feje, meg a körmöcskéi a lábán, és amúgy nehéz enni, sok a csont rajta, kevés a hús. No, de ezt is kipróbáltuk, elég is volt egyszer. :)

Hát, mára ennyi! Legközelebb Trujilloból jelentkezünk, ahová csak azért mentünk, mert időhiány miatt ismét buszozni kényszerültünk és azt logikusabb volt ebbe az irányba tenni. Ehhez képest végül onnan is nagyon jó élményekkel távoztunk, de erről majd legközelebb! ;)

Categories: Dél-Amerika, Peru Tags:
  1. bj
    június 11th, 2015 10:43-nél | #1

    Huhúúúúúúúúúú, ti aztán tíz életen át fogjátok visszanézni felvételeiteket! Nagyon jók!

  2. Németh András
    június 11th, 2015 16:27-nél | #2

    Ez a száraz nyugati nedves keleti völgy pedig azért már nem kellene hogy meglepjen titeket, ha jól emlékszem valahol Hawaii-n is jártatok hasonló hegyen, ahol az egyik oldalon mindig esett a másik oldalon pedig szinte sivatag…

  3. Németh András
    június 11th, 2015 16:32-nél | #3

    A 18+os résznél pedig a jaguáros azért tényleg érdekes, de hát végeredményben a tengerimalacot is megeszik, szóval ilyen ez a más kultúra, el kell fogadni, szeretni nem kötelező (habár itthon ez épp egyre inkább nem megy, de nem is trollkodom szét a jókedvetek, majd hazaértek)…

  4. FSOman2
    június 12th, 2015 22:05-nél | #4

    Sziasztok!
    A teherautók füstölése nem véletlen.Még ha jó állapotban is lennének,a turbónyomás,már ha van bennük turbó,tengerszint környékére van belőve.Tehát kevés oxigénnel sok gázolaj elégtelenül ég el.

  1. Még nincsenek visszakövetések