Nászút a Föld körül

Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)

Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.

Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…

Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Csak nekem ez nem jött be, és nem hagytam magam. :)

Mikorra meglett a kis készpénzünk Corumbában, és mehettünk volna, már reménytelen volt elérni az aznapi úticélunkat, ezért csak elindultunk kifelé a városból az úton, és amikor már kint voltunk a szélénél, elkezdtünk biztonságos sátorhely után nézni. Egy fallal körülvett kert előtt többen beszélgettek, hozzájuk gurultunk oda először, ők megértették, mit kérdezünk tőlük spanyolul, de a portugál válaszukból mi szinte semmit nem értettünk, hasonló szavakat felfedeztünk, de itt annyira sisegnek, zsizsegnek, hogy semmit nem sikerült megérteni abból, amit mondanak hiába hasonló a portugál a spanyollal. Végül az egyikük, egy férfi elkísért minket egy darabon, de sajnos csak egy darabon egy “Albergue da Fraternidad” nevű házig, amit aztán így nem sikerült elsőre megtalálnunk, és elhagytuk három sarokkal, mire egy nő segített nekünk, és egészen az ajtójáig kísért minket. Az épület ajtaja nyitva állt, és azonnal behívtak minket, betolhattuk a bringákat is, még magyarázkodni sem kellett, rögtön tudták, mi a kép, csak nekünk nem volt elsőre tiszta, hol is vagyunk, de aztán lassan összeállt nálunk is. Egy szociális otthonban kötöttünk ki, vagy ha drasztikusabban akarunk fogalmazni, akkor egy hajléktalanszállóban. A bringákat a mosókonyhában tudtuk leláncolni, majd az összes holminkat, beleértve az értékeinket is, elzártuk egy szobában a személyzet tanácsára, mások is így tettek, azért mert szoktak itt lopások lenni, sokszor van, hogy drogfüggő lakók is vannak itt, akik sajnos képesek erre is a következő adagért.

Este megismerkedtünk itt egy brazil-bolíviai családdal, ahol az anyuka, és a lánya, Maria de los Angeles és Abigail segítettek nekünk lefordítani sok-sok hasznos szót spanyolról portugálra, vagy egy óráig kérdegettük őket mindenről, közben jókat nevettünk és mindenfélét meséltünk egymásnak, és nem utolsó sorban egy A4-es méretű füzetlap mindkét oldalát teleírtuk portugál kifejezésekkel. Ez a fajta “nyelvtanulás” mindig nagyon érdekes és hasznos.

Aztán lefürödtünk, és ki-ki elment a saját hálótermébe, Zita a nőkhöz, én a férfiakhoz. Furcsa érzés volt külön lenni, na meg egyáltalán, egy ilyen helyen aludni, nehéz sorsú emberek között, azok után, hogy a délután minket is sokkolt, mennyire kifogytunk az utolsó hónapokra szánt pénzünkből. A priccsen fekve azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne segíteni a szobatársaimon és hogy mi az, ami engem megkülönböztet tőlük, miért nem vagyok igazán letörve, vagy megrémülve a kezdeti ijedtséget leszámítva azon, hogy gyakorlatilag szinte elfogyott a pénzünk, amit ezen út előtt 6 évig, és az út utolsó 3 évében is folyamatosan gyűjtöttünk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Ha hazaértünk, drágább lesz az élet, ott mit csinálunk? Ezek a dolgok annyi minden után, amin keresztül mentünk, inkább már csak kíváncsisággal töltenek el, mintsem félelemmel. Úgy várom őket, mint pl. Bolíviát vártam Peru után, vagy Közép-Amerika után Dél-Amerikát. Lesz valahogy, eddig is volt, “we will cross that bridge, when we get there!”, ahogy az angol mondja. Mert van bizalmam, mert millió egy dolog okot ad rá, hogy legyen. A családomra, most már családunkra, vagy családjainkra, de nevezzük inkább egy nagy családnak, születésem óta számíthatok, láttam, ahogy a szüleim támogatták a nagyszüleimet, amikor arra szükség volt, van egy bátyám, akire szintén számíthatok, és ezen az úton mérhetetlen sok, valóban fontos és értékes támogatást kaptunk, mind anyagi, mind más értelemben is, Tőletek, az olvasóinktól is, bár igazából ezek után már szinte degradálónak érzem ezt a szót használni, mondjuk inkább, hogy az utazásunkat követő és támogató közösségtől. Információkkal, bíztatással, kedves levelekkel, naptárvásárlásokkal, lájkok tízezreivel, megosztásokkal, hozzászólásokkal, szállás, étel felajánlásával, vacsorameghívásokkal, és még sorolhatnánk, szinte végtelen a lista. Mindezt nem csak Tőletek és nem csak magyaroktól kapjuk, hanem szerte a világban mindenkitől, nemzettől, vallástól, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül rengeteg embertől kaptunk különféle támogatást, bátorítást. Azelőtt pedig voltak munkahelyeim, ahol megbecsültek, ahol keményen dolgoztam, ahol fizetést kaptam, és bár az IT egy gyorsan fejlődő szakma ami sokat változik 4 év alatt, de hiszem, és tudom, hogy vissza tudok térni, és még jobban tudom majd csinálni, amit ezelőtt is. Sőt, nem emlékszem már, hogy ezelőtt az este előtt, vagy után, de nemrégiben megkeresett az egyik volt főnököm, pontosan ezzel a kérdéssel, hogy tervezek-e visszatérni.

Szóval, bár helyileg nagyon nehéz sorsú, és sokuk esetében nagyon reményvesztett emberek között feküdtem a közös hálószobában, de közben tudtam, hogy a mi helyzetünk merőben más. Nekik rettentő nehéz lehet, hiszen ha ez a fajta bizalom nincs meg, akkor már csak meg sem meri próbálni az ember a kudarctól félve a kitörést, mert nem is lát lehetőségeket, nem bízik az emberekben, a sikerben, arra hogy ő is képes rá, egyszerűen azért, mert erről nem kapott visszajelzést. Ezért lehet, hogy sok hasonló sorsú emberen nem csak étellel és szállásal kéne segíteni, hanem jó szóval és bíztatással is, valahogy mélyebben, hosszabb távon, bizalmat, hitet, lehetőséget, célokat, munkát és fizetést adva nekik (az előző hárommal jönnettalán magától is az utóbbi három), tudjátok, hálót adni a halászathoz és és nem csak halat. No, hát erre jutottam ezen az estén a hajléktalan szálló matracán forgolódva, amit egyébként később át is kellett húznom egy ventilátor alá, mert a pokróc alatt túl melegem volt, de ha kibújtam alóla, akkor meg a szúnyogok akartak megenni. Ezt (mármint a fentieket, nem a szúnyogokat) próbáltam megfogalmazni akkor a Facebookon is, de úgy tűnik, nem sikerült, mert volt, aki félreértette. Szerintetek egyébként hogyan lehetne azokon a polgártársainkon segíteni, akik ilyen helyen kényszerűek élni?

Viszont, miközben mindez történt, odajött hozzánk egy csoport kedves helyi brazil fiatal, és először szendviccsel kínáltak minket, majd meghívtak magukhoz, hogy együnk a házuknál.

A teraszukon próbáltuk megszerelni mégegyszer a főzőt, de hiába, csak a kerozint folyattuk ki a kőpadlóra. Közben a családdal egyre jobban összebarátkoztunk, és mivel már délután volt, és a következő, ma estére tervezett célpont több, mint száz kilométerre volt, ezért megkérdeztük, hogy nem maradhatunk-e itt ma este, ellenénk a teraszon, ha nem zavarunk. Ebbe nagy örömmel belementek, amire én azon nyomban elszundítottam ott a kövön, ahogy voltam, mert valamiért egy nagy álmosság tört rám. Lehet, hogy ez étel volt túl sok.

Én meg később, mikor felkeltem, a teraszon egy asztal sarkánál ülve “Nintendoztam”, vagyis a számítógépet püföltem, ugyanis még wifi is volt, egy kóbor, a környékről, amit a család is használt. Valószínű egy perui bejegyzést írtam, már nem emlékszem.

Ja, és tegnap, miután nagy nehezen sikerült magamat az útlevélszámommal egy angol nyelvú operatornál regisztrálni a TIM rendszerében, már elértem az itt még a bolíviainál is sokkal lassabban és bizonytalanul működő internetet, és fel tudtam hívni Pítör barátunkat, akivel anno, mielőtt Brazíliába, Belo Horizontéba költözött, több száz, de talán több ezer kilométert is lefutottunk együtt és rengeteg közös kalandunk volt, a szűk baráti társaságunk oszlopos tagja volt, sőt a legnagyobb, hiszen Pítör közel 2 méter magas! :) De nem csak ezért, tényleg, nem csak klubtársak és edzőtársak voltunk, hanem sülve-főve együtt volt a banda, egymás szalagavatóira is elmentünk, nagy, emlékezetes bulikat csaptunk. Aztán Pít kiköltözött Prihez Belo Horizontéba, majd összeházasodtak, és most van két 14 hónapos gyermekük, és vagy 8 éve már, hogy nem láttuk egymást. Ehhez képest tegnap a szállóból este sikerült felhívnom, és beszéltünk pár percet, és ekkor már talán két hét sem volt hátra a megbeszélt találkozásig, ami teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Négy éve úton vagyunk, de Momó után ő lesz a második olyan ember, aki olyan, hogy már ezelőtt az út előtt is ismertem, és ezen az úton találkozunk vele. Sokszor beszélgettünk angol, német, vagy más, nálunknál nyugatibb nagy utazókkal, kerékpártúrázókkal, és kezdetben irigyeltem őket, aztán mikor azokhoz a részekhez értek, hogy “Ó, Új-Zélandra azért nem megyünk, mert ott korábban már voltunk egy évet” meg “Chilében meglátogatott a családunk két hétre”, és “Karácsonyra hazaugrottunk”, akkor rájöttem, hogy az ő utazásuk teljesen más, mert sok mindent megengedhetnek maguknak, amit mi nem, és ezért máshogy tekintenek a világra, nekik nem akkora felfedezés egy új országba megérkezni, mert korábban könnyedén megengedhettek maguknak oda egy repülőutat, ahogy a családjuk is, hogy útközben meglátogassák őket. Ehhez képest mi nem láttuk a szüleinket, se a barátainkat négy éve. Haza se ugrottunk soha, mert tudtuk, hogy egy repülőjegy oda-vissza annyiba kerülne, mint több hónap, vagy akár fél év utazás. A hazatérés mindvégig csak úgy élt bennünk, hogy vagy a bringákon, úgy, ahogy elterveztük, vagy repülővel, egyenest, de akkor az utat feladva, félbeszakítva, abbahagyva. Hála az égnek, utóbbira sosem került sor és talán már nem is fog. Miután átgondoltam ezeket, már nem is irigyeltem annyira az angol barátainkat. Nekik a világ egy a miénknél kisebb, egyszerűbb, elérhetőbb hely, nekünk egy felfedeznivaló, kihívásokkal és távoli, kezdetben szinte elérhetetlennek tűnő helyekkel teli csoda. És ennek a csodának úgy tűnik, hamarosan az is a része lesz, hogy egy régi jó barátomat újra láthatom! :)

A faluba érve először egy kivilágított házhoz tartottunk, de egy nagy traktorcsarnokból odajött hozzánk két férfi, akik kikérdeztek minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk. A beszélgetés vége az lett, hogy kövessük őket. Egy farmszövetkezeti házhoz vezettek minket, ahol kaptunk szobát, le tudtunk fürödni, és az evésre is azt mondták, hogy várjunk, mert hamarosan velük együtt, egy közös vacsorán fogunk majd enni.

Így viszont nem csak vacsorát, hanem reggelit is kaptunk ugyanitt, és mindezért nem fogadtak el tőlünk semmi pénzt. A reggelit már korán kaptuk, reggel hat órakor, ami nekünk is nagyon jól jött egy korai induláshoz és egy azt követő hosszú naphoz.

A sörre természetesen ettem is, mert itt megebédeltünk.

Este a templomot környékeztük meg, Zita megtalálta a papot, aki nagyon jó fej volt, bevezetett minket egy használaton kívülinek tűnő épületbe, ahová felfújhattuk a matracainkat, majd az este 8-kor kezdődő, a templom mögötti fedett udvaron rendezett buliba is meghívott minket, ahol őáltala külön soron kívül, és ingyen kaptunk enni.

Ez a négy nap is remek volt, Brazília szebben be sem mutatkozhattott volna: tökéletes időjárás, jó utak, gyönyörű, gazdag, színes természet, szeretettel teli emberek… Kell ennél több a boldog kerékpártúrázáshoz? :)

Történt június 22. és 26. között, bicikliztünk 33, 64, 117, 108 és 75 kilométereket. Megírva augusztus elsején. Szerintem ma se lesz több bejegyzés, csak ez az egy, mert kezdek kicsit besokallni ettől a sok blogírástól. De azért majd igyekszem holnapra is legalább egyet produkálni és aztán jövőhéten újult erővel a hétköznapokon megint napi kettőt publikálni. Csak közben most váltunk egyik hétről a másikra itt Taizében, ahonnan ezeket a bejegyzéseket írom, és költöznünk kell a kunyhónkból a sajár sátrunkba, és ez is időt vesz el. Ja, és még egy felhívás/kérés felétek! :) Ha van köztetek olyan, akinek odahaza olyan UPC-s előfizetése van, amit megoszt más, hasonló wifis-routeres UPC előfizetőkkel, és így ő is tudja használni ezeket a UPC Hot Spotokat szerte Európában, és meg tudná osztani velünk arra a néhány napra ezt a hozzáférését, amíg Svájcban leszünk, ahol szintén működik ez a dolog, az valószínű nagy segítség lenne nekünk, és ezért előre is hálásak vagyunk, ha tudtok nekünk így segíteni – Ez Nektek semmibe nem kerül.Most például remélhetőleg úgy fogom feltölteni ezt a bejegyzést, hogy átsétálok a szomszéd faluba, innen 1km-re, ahol egy hasonló, de másik (SFR WiFi Fon) rendszerben, egy családi ház Routerének wifijén működő Hot Spotot fogok találni, amihez egy kedves olvasónk felajánlásából kaptam hozzáférést. :) Szóval ezt a bejegyzést külön köszönjük Jenőnek!!! ;) (a megosztott wifi szintén szakadozott, végül éjjel kettőkör, a sjáat GPRS-el sikerült nagy nehezen felizzadni a képeket)