Bejárat > Brazília, Dél-Amerika > Az első napok a brazil vendégszeretetben a leopárdok, tukánok és papagájok földjén

Az első napok a brazil vendégszeretetben a leopárdok, tukánok és papagájok földjén

Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)

A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)

A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)

Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D

Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.

Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…

Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Csak nekem ez nem jött be, és nem hagytam magam. :)

Mikorra meglett a kis készpénzünk Corumbában, és mehettünk volna, már reménytelen volt elérni az aznapi úticélunkat, ezért csak elindultunk kifelé a városból az úton, és amikor már kint voltunk a szélénél, elkezdtünk biztonságos sátorhely után nézni. Egy fallal körülvett kert előtt többen beszélgettek, hozzájuk gurultunk oda először, ők megértették, mit kérdezünk tőlük spanyolul, de a portugál válaszukból mi szinte semmit nem értettünk, hasonló szavakat felfedeztünk, de itt annyira sisegnek, zsizsegnek, hogy semmit nem sikerült megérteni abból, amit mondanak hiába hasonló a portugál a spanyollal. Végül az egyikük, egy férfi elkísért minket egy darabon, de sajnos csak egy darabon egy “Albergue da Fraternidad” nevű házig, amit aztán így nem sikerült elsőre megtalálnunk, és elhagytuk három sarokkal, mire egy nő segített nekünk, és egészen az ajtójáig kísért minket. Az épület ajtaja nyitva állt, és azonnal behívtak minket, betolhattuk a bringákat is, még magyarázkodni sem kellett, rögtön tudták, mi a kép, csak nekünk nem volt elsőre tiszta, hol is vagyunk, de aztán lassan összeállt nálunk is. Egy szociális otthonban kötöttünk ki, vagy ha drasztikusabban akarunk fogalmazni, akkor egy hajléktalanszállóban. A bringákat a mosókonyhában tudtuk leláncolni, majd az összes holminkat, beleértve az értékeinket is, elzártuk egy szobában a személyzet tanácsára, mások is így tettek, azért mert szoktak itt lopások lenni, sokszor van, hogy drogfüggő lakók is vannak itt, akik sajnos képesek erre is a következő adagért.

Így nézett ki a közös helyiség, középen, itt ettünk, merthogy enni is kapott mindenki.

Este megismerkedtünk itt egy brazil-bolíviai családdal, ahol az anyuka, és a lánya, Maria de los Angeles és Abigail segítettek nekünk lefordítani sok-sok hasznos szót spanyolról portugálra, vagy egy óráig kérdegettük őket mindenről, közben jókat nevettünk és mindenfélét meséltünk egymásnak, és nem utolsó sorban egy A4-es méretű füzetlap mindkét oldalát teleírtuk portugál kifejezésekkel. Ez a fajta “nyelvtanulás” mindig nagyon érdekes és hasznos.

Aztán lefürödtünk, és ki-ki elment a saját hálótermébe, Zita a nőkhöz, én a férfiakhoz. Furcsa érzés volt külön lenni, na meg egyáltalán, egy ilyen helyen aludni, nehéz sorsú emberek között, azok után, hogy a délután minket is sokkolt, mennyire kifogytunk az utolsó hónapokra szánt pénzünkből. A priccsen fekve azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne segíteni a szobatársaimon és hogy mi az, ami engem megkülönböztet tőlük, miért nem vagyok igazán letörve, vagy megrémülve a kezdeti ijedtséget leszámítva azon, hogy gyakorlatilag szinte elfogyott a pénzünk, amit ezen út előtt 6 évig, és az út utolsó 3 évében is folyamatosan gyűjtöttünk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Ha hazaértünk, drágább lesz az élet, ott mit csinálunk? Ezek a dolgok annyi minden után, amin keresztül mentünk, inkább már csak kíváncsisággal töltenek el, mintsem félelemmel. Úgy várom őket, mint pl. Bolíviát vártam Peru után, vagy Közép-Amerika után Dél-Amerikát. Lesz valahogy, eddig is volt, “we will cross that bridge, when we get there!”, ahogy az angol mondja. Mert van bizalmam, mert millió egy dolog okot ad rá, hogy legyen. A családomra, most már családunkra, vagy családjainkra, de nevezzük inkább egy nagy családnak, születésem óta számíthatok, láttam, ahogy a szüleim támogatták a nagyszüleimet, amikor arra szükség volt, van egy bátyám, akire szintén számíthatok, és ezen az úton mérhetetlen sok, valóban fontos és értékes támogatást kaptunk, mind anyagi, mind más értelemben is, Tőletek, az olvasóinktól is, bár igazából ezek után már szinte degradálónak érzem ezt a szót használni, mondjuk inkább, hogy az utazásunkat követő és támogató közösségtől. Információkkal, bíztatással, kedves levelekkel, naptárvásárlásokkal, lájkok tízezreivel, megosztásokkal, hozzászólásokkal, szállás, étel felajánlásával, vacsorameghívásokkal, és még sorolhatnánk, szinte végtelen a lista. Mindezt nem csak Tőletek és nem csak magyaroktól kapjuk, hanem szerte a világban mindenkitől, nemzettől, vallástól, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül rengeteg embertől kaptunk különféle támogatást, bátorítást. Azelőtt pedig voltak munkahelyeim, ahol megbecsültek, ahol keményen dolgoztam, ahol fizetést kaptam, és bár az IT egy gyorsan fejlődő szakma ami sokat változik 4 év alatt, de hiszem, és tudom, hogy vissza tudok térni, és még jobban tudom majd csinálni, amit ezelőtt is. Sőt, nem emlékszem már, hogy ezelőtt az este előtt, vagy után, de nemrégiben megkeresett az egyik volt főnököm, pontosan ezzel a kérdéssel, hogy tervezek-e visszatérni.

Szóval, bár helyileg nagyon nehéz sorsú, és sokuk esetében nagyon reményvesztett emberek között feküdtem a közös hálószobában, de közben tudtam, hogy a mi helyzetünk merőben más. Nekik rettentő nehéz lehet, hiszen ha ez a fajta bizalom nincs meg, akkor már csak meg sem meri próbálni az ember a kudarctól félve a kitörést, mert nem is lát lehetőségeket, nem bízik az emberekben, a sikerben, arra hogy ő is képes rá, egyszerűen azért, mert erről nem kapott visszajelzést. Ezért lehet, hogy sok hasonló sorsú emberen nem csak étellel és szállásal kéne segíteni, hanem jó szóval és bíztatással is, valahogy mélyebben, hosszabb távon, bizalmat, hitet, lehetőséget, célokat, munkát és fizetést adva nekik (az előző hárommal jönnettalán magától is az utóbbi három), tudjátok, hálót adni a halászathoz és és nem csak halat. No, hát erre jutottam ezen az estén a hajléktalan szálló matracán forgolódva, amit egyébként később át is kellett húznom egy ventilátor alá, mert a pokróc alatt túl melegem volt, de ha kibújtam alóla, akkor meg a szúnyogok akartak megenni. Ezt (mármint a fentieket, nem a szúnyogokat) próbáltam megfogalmazni akkor a Facebookon is, de úgy tűnik, nem sikerült, mert volt, aki félreértette. Szerintetek egyébként hogyan lehetne azokon a polgártársainkon segíteni, akik ilyen helyen kényszerűek élni?

Az otthon dolgozóival, illetve aki mellettem térdel, ő Maria de los Angeles, jobb oldalt a lánya, Abigail és a fia, David, aki az otthon konyháján dolgozik.

Így nézett ki az utcáról a ház, a képen már búcsúzunk, indulunk reggel. Jó volt itt lenni.

Kezdetben nagyszerű leállósávunk volt az út szélén.

Leírva nem is tűnik olyan vészesnek ez a portugál… :) De ha hallottátok volna… :)

Nem volt olyan szintes a terem, mint ahogy ezen a képen látszik. Corumba után megmásztunk néhány emelkedőt, de utána nagyon sokáig nagyon lapos volt.

Valahogy így! :)

Ha oldalra néztünk, ezt láttuk.

Egy folyót keresztezve.

Ez az a hely, amit a műholdképről kinéztem tegnapi táborhelynek, ide nem sikerült eljutnunk tegnap.

Leültünk ebédelni, elővettük a Mexikóból feladott, és Peruban újra magunkhoz vett, egy éve nem használt benzin főzőnket, beletöltöttük a kerozint, de az mindenütt eresztett. Szétszedtük, bekentük a tömítéseket szilikonnal, de sajnos ez sem használt. A pumpáján belül ilyen fémes darabokat fedeztünk fel, amit nem tudtunk mire vélni. Honnan került ez a tömítésre, az üzemanyagból, vagy a tartály belső faláról vált le? Sajnos nem csak itt, hanem a vezetékénél is eresztett a készülék, nem tartotta meg a nyomást így lehetetlenség volt vele főzni, és a használati utasítás azt mondta, ilyenkor ne használjuk tovább, hanem vigyük szervizbe. A legközelebbi Primus bolt több ezer kilométerre volt innét, ezért tudtuk, hogy ez felejtős, és ezt már csak otthon fogjuk tudni megjavítattni vagy cserélni. Gázpalackot a tartalék gázfőzőnkhöz pedig errefelé nem nagyon kapni, csak majd Európában. Szóval ezzel jól befürödtünk, jó hogy bevásároltunk négy napi főznivaló étellel.

Viszont, miközben mindez történt, odajött hozzánk egy csoport kedves helyi brazil fiatal, és először szendviccsel kínáltak minket, majd meghívtak magukhoz, hogy együnk a házuknál.

Húst, rizst és babot kaptunk tőlünk egy hatalmas tányérnyit, finom volt.

Vendéglátónk és kisfia

A vendéglátónk anyukája nagy érdeklődéssel olvasgatta a tegnap este összeírt spanyol-portugál (többségükben magyar kiejtés szerint fonetikusan leírt! :D) szavainkat, valamiért nagyon tetszett neki ez a papírdarab, jókat nevettek a szavakon. :)

A teraszukon próbáltuk megszerelni mégegyszer a főzőt, de hiába, csak a kerozint folyattuk ki a kőpadlóra. Közben a családdal egyre jobban összebarátkoztunk, és mivel már délután volt, és a következő, ma estére tervezett célpont több, mint száz kilométerre volt, ezért megkérdeztük, hogy nem maradhatunk-e itt ma este, ellenénk a teraszon, ha nem zavarunk. Ebbe nagy örömmel belementek, amire én azon nyomban elszundítottam ott a kövön, ahogy voltam, mert valamiért egy nagy álmosság tört rám. Lehet, hogy ez étel volt túl sok.

Zita a ház asszonyaival ilyen pálcikás csokis édességeket készített a gyermek közelgő születésnapi partijára.

Én meg később, mikor felkeltem, a teraszon egy asztal sarkánál ülve “Nintendoztam”, vagyis a számítógépet püföltem, ugyanis még wifi is volt, egy kóbor, a környékről, amit a család is használt. Valószínű egy perui bejegyzést írtam, már nem emlékszem.

Este a házba is be lettünk hívva, együtt vacsoráztunk velük. És igen, elég lengén öltözködtek… :) Ezt a ruhát Zita tőlük kapta, de még ezzel is némelyiküknél 3x több ruhát hordott magán. :) De ez őket nem zavarta, így minket sem, csak érdekes volt látni.

A fekvőbringába beülni, annak csengőjét, dudáját megszólaltatni mindig nagy élmény ennek a korosztálynak. :)

Búcsúfotó a családtól másnap reggel. Jó volt itt, ezer köszönet ezért a nagyszerű vendégszeretetért!

Nem sokkal indulás után átkeltünk egy nagy folyón, azt hiszem a Paraguay folyón, ami Brazília második legnagyobb folyója, de ebben nem vagyok biztos. Na, itt nem hajthattunk fel az autók közé, hanem ezen a keskeny járdán kellett végigtekernünk, ami nem volt könnyű.

Főleg, hogy a híd közepén még villanyszerelők is az utunkat állták. :) De amint megláttak, gyorsan összepakoltak, visszatették a járdalapot a helyére, és mosolyogva átengedtek minket.

A folyó. Tényleg nagy, de azért nehéz elhinnem, hogy egy ekkora hatalmas, fél kontinensnyi országban ez lenne a második legnagyobb folyó az Amazonasz után?

A híd túlvége sem volt egyszerű.

Egy méhecske követ reggel óta! :)

Az út mentén a táj.

Ebédelni egy útszéli kis büfében álltunk meg valahogy 50km környékén. Kb. ez volt az első épület az indulás óta, ezért. Itt, hogy ne legyünk bunkók, én egy sört, Zita az üditőt ivott, hogy fogyasszunk is. Az ebédünk reggel még a házban megfőzött spagetti volt, amihez találtunk a fűszereink között még az USA vagy Új-Zéland óta magunkkal cipelt parmezán sajtot, ami a zacskója szerint titánium dioxidot is tartalmaz! :o Hmmm, nyammmi!

Amíg ettünk, odajött hozzánk egy fickó aki a szemközti rendőrörsön dolgozott, őhozzá ebéd után még átmentünk, mert nagyon kedves volt, és beszélt spanyolul. Nála ivóvizet is kaptunk és a rendőrség WC-jét is használhattunk, és elmesélte, hogy amúgy Bonitoban él, és telefonszámot is cseréltünk, mert azt mondta, hogy mire odaérünk, ő is otthon lesz hétvégén a családjánál, és látogassuk meg, ha tudjuk. :) Szóval ilyen kedvesek ezek a brazilok! :) Eddig 5/5 a brazil vendégszeretet nálunk.

Bonito már cska 181km! :) És a bal táblán pont az a három brazil nagyváros van kiírva, amelyeket tervezünk meglátogatni, amíg itt vagyunk az országban. :)

Ja, és tegnap, miután nagy nehezen sikerült magamat az útlevélszámommal egy angol nyelvú operatornál regisztrálni a TIM rendszerében, már elértem az itt még a bolíviainál is sokkal lassabban és bizonytalanul működő internetet, és fel tudtam hívni Pítör barátunkat, akivel anno, mielőtt Brazíliába, Belo Horizontéba költözött, több száz, de talán több ezer kilométert is lefutottunk együtt és rengeteg közös kalandunk volt, a szűk baráti társaságunk oszlopos tagja volt, sőt a legnagyobb, hiszen Pítör közel 2 méter magas! :) De nem csak ezért, tényleg, nem csak klubtársak és edzőtársak voltunk, hanem sülve-főve együtt volt a banda, egymás szalagavatóira is elmentünk, nagy, emlékezetes bulikat csaptunk. Aztán Pít kiköltözött Prihez Belo Horizontéba, majd összeházasodtak, és most van két 14 hónapos gyermekük, és vagy 8 éve már, hogy nem láttuk egymást. Ehhez képest tegnap a szállóból este sikerült felhívnom, és beszéltünk pár percet, és ekkor már talán két hét sem volt hátra a megbeszélt találkozásig, ami teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Négy éve úton vagyunk, de Momó után ő lesz a második olyan ember, aki olyan, hogy már ezelőtt az út előtt is ismertem, és ezen az úton találkozunk vele. Sokszor beszélgettünk angol, német, vagy más, nálunknál nyugatibb nagy utazókkal, kerékpártúrázókkal, és kezdetben irigyeltem őket, aztán mikor azokhoz a részekhez értek, hogy “Ó, Új-Zélandra azért nem megyünk, mert ott korábban már voltunk egy évet” meg “Chilében meglátogatott a családunk két hétre”, és “Karácsonyra hazaugrottunk”, akkor rájöttem, hogy az ő utazásuk teljesen más, mert sok mindent megengedhetnek maguknak, amit mi nem, és ezért máshogy tekintenek a világra, nekik nem akkora felfedezés egy új országba megérkezni, mert korábban könnyedén megengedhettek maguknak oda egy repülőutat, ahogy a családjuk is, hogy útközben meglátogassák őket. Ehhez képest mi nem láttuk a szüleinket, se a barátainkat négy éve. Haza se ugrottunk soha, mert tudtuk, hogy egy repülőjegy oda-vissza annyiba kerülne, mint több hónap, vagy akár fél év utazás. A hazatérés mindvégig csak úgy élt bennünk, hogy vagy a bringákon, úgy, ahogy elterveztük, vagy repülővel, egyenest, de akkor az utat feladva, félbeszakítva, abbahagyva. Hála az égnek, utóbbira sosem került sor és talán már nem is fog. Miután átgondoltam ezeket, már nem is irigyeltem annyira az angol barátainkat. Nekik a világ egy a miénknél kisebb, egyszerűbb, elérhetőbb hely, nekünk egy felfedeznivaló, kihívásokkal és távoli, kezdetben szinte elérhetetlennek tűnő helyekkel teli csoda. És ennek a csodának úgy tűnik, hamarosan az is a része lesz, hogy egy régi jó barátomat újra láthatom! :)

Hallottuk más utazóktól, hogy látni fogunk az úton átszaladó apró, az emberre veszélyt nem jelentő krokodilokat, de ilyet nem láttunk, csak ezt a táblát. Később már ilyesmit se, ezért kicsit meg is bántuk, hogy itt nem kóstoltuk meg a krokodilhúst.

Hoppá, egy tukán! :)

Itt is kaptunk délibábot bőven.

Mocsaras volt a táj, kevés fával.

A nap végére azért kaptunk pár kisebb emelkedőt – és lejtőt! :)

Valahogy 110km környékén lekanyarodtunk egy falu felé, és egy földúton folytattuk, miközben a nap már lement és az ég alja gyönyörű sárgás vörösbe borult.

A faluba érve először egy kivilágított házhoz tartottunk, de egy nagy traktorcsarnokból odajött hozzánk két férfi, akik kikérdeztek minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk. A beszélgetés vége az lett, hogy kövessük őket. Egy farmszövetkezeti házhoz vezettek minket, ahol kaptunk szobát, le tudtunk fürödni, és az evésre is azt mondták, hogy várjunk, mert hamarosan velük együtt, egy közös vacsorán fogunk majd enni.

Amíg ezek történtek, a teraszon, mikor a bringákhoz mentem ki, hogy leláncoljam őket, egy nagyon érdekes dolgot találtam. Egy férfi ült a tornác szélén és ezt az italt szürcsölgette furcsa fém szívószáljával.

Az italról megtudtuk, hogy ez nem más, mint a tereré, maté, vagyis különféle szárított növények, cirtomfű és menta keveréke, amit hideg vízzel öntenek le.

Majd egy ilyen, alul szűrős szívószállal szívnak fel. Aztán jön az újratöltés, és ezt lehet ismételni.

Így néz ki a szárított cucc.

És ezek vannak benne.

Emberünk pedig, aki mindezt megmutatta és elmondta nekünk, illetve megkínált vele, egy “traktorista”, vagyis traktorvezető. :) Ezen a kifejezésen is jót mulattunk. :)

Este a vacsoránál. Hát itt sem 5 emberre főztek az biztos. Sok más dolgozóval együtt ettünk, úgy látszik olyan szezon lehet, amikor sok munkaerő kell, mert a szálláson is voltak, és itt is, valószínű más falvakból is jöttek át ide dolgozni, mert jól működő, nyereséges vállalkozásnak tűnt a hely, a falu is nagyon rendben volt, közvilágítás is volt, ha nem kapnak el, simán lehet, hogy csak valahol egy fa alatt felállítjuk a sátrunkat.

Így viszont nem csak vacsorát, hanem reggelit is kaptunk ugyanitt, és mindezért nem fogadtak el tőlünk semmi pénzt. A reggelit már korán kaptuk, reggel hat órakor, ami nekünk is nagyon jól jött egy korai induláshoz és egy azt követő hosszú naphoz.

Amire nem számítottunk, az az, hogy az étkezőből kilépve máris egy hatalmas élmény ér minket. Ez a tukán alig pár méterre az orrunk előtt egy keritésen ült, és hagyta magát percekig csodálni. :)

Ugyanitt a fákon tömegével ültek kevésbé egzotikus madarak is, amelyekről nem tudtuk eldönteni, hogy házi-, vagy vadállatok.

Kedvenceink még párszor megmutatták magukat, több is volt belőlük, a környező fákon volt, hogy egyszerre hármat is ki tudtunk szúrni. Sokszor ők is kíváncsian megnéztek minket.

A falu nagyon rendezett volt, még egy tó is volt a közepén. Igazából ezért néztem ki ezt a helyet éjszakára, úgy gondoltam, hogy a tóparton biztos találunk majd valami szép táborhelyet. Hát ez nem jött össze, de így még jobb volt.

Indulás a felkelő nappal! :)

Kifelé menet a 6km-es bekötőúton két kutya követett minket, nem ugattak, inkább társaságra, talán élelemre vágytak volna. Hála az égnek a főút aszfaltján gyorsan sikerült őket lerázni, így remélhetőleg nem esett bántódásuk a forgalomban. Zita aggódott értük, én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan nem teljesen elhagyatott, kóbor kutyák, egy ilyen rendes, szép faluban csak ad nekik valaki enni, és valamennyire gondjukat viselik.

Az ő bolíviai testvéreit nagyon sokszor láttuk, de azok a fotók elvesztek.

Ez a kör alakú dísz(?)elem minden vidéki brazil bringába benne van, érdekesnek találtuk. :)

Ahol le kellett térni Bonito felé a Campo Grande felé vezető útról, volt egy városka, ide bementünk, és Zita evett egy ilyen zacskós fagyit. Én egy kis dobozos sört ittam, edzés képpen a Pítörrel való találkozásunk napjaira. :)

A sörre természetesen ettem is, mert itt megebédeltünk.

Kifelé menet a városból lakóhajókat láttunk egy folyón.

Tegnap este, mikor a két férfi a faluban odajött hozzánk, mutattak egy videót az okostelefonjukon, amin egy földúton mentek egy kocsival, és a kocsi előtt egy leopárd szaladt a porban, több száz méteren keresztül, a végén már csak pár méterre az autó előtt, mígnem be nem vette magát oldalt a bozótba. Elmondásuk szerint ez az eset a faluba vezető bekötőúton történt, amin mi is kétszer végighajtottunk, először már egészen sötétben, szürkületkor. Ezek után már külön örültünk annak, hogy a sátrazás ötlete a kedves felajánlásukkal tárgytalanná vált. :)

Ezalatt az óriási termeszvár alatt egy üreget is találtam, amit nem értettem. Lehet, hogy valami állat időközben bevette magának a termeszvárat, vagy egy olyan ormányos szívósorrú termeszevő állat támadásának nyomát láttam?

Délutáni második ebédünk, reggel ugyanis sikerült vizet forralnunk a merülőforralóval és azt a termoszunkba eltenni.

Evés közben zajlott körülöttünk az élet.

Két nő megelőzött minket, defektet kaptak, maguk tették fel a pótkereket, ám pumpájuk már nem volt, ezért az lapos volt. Az apró biciklipumpámmal toltam bele 500-at, mire végre valahogy kinézett a gumiabroncsuk. Az én karjaim meg majd le szakadtak, a pumpa meg közben vagy háromszor úgy felforrósodott, hogy azt is pihentetnem kellett. :) De megvolt a napi jócselekedet. :)

Tegnapi rendőr barátunk villogva dudálva megállt nekünk, és ismét váltottunk néhány jó szót, meg is hívott minket, hogy lakjunk nála, de mivel már le volt beszélve Couchsurfingen Felipével, hogy hozzá érkezünk, ezért ezt vissza kellett utasítanunk. Brazil vendégszeretet 7/7! :)

Anya és borja

Megérkeztünk harmadik napi végállomásunkra.

Gyermek és teherszállítás ismét, ezúttal brazil módra. :)

Csak hogy végre valami negatívumot is mutassak Brazíliából. :)

Este a templomot környékeztük meg, Zita megtalálta a papot, aki nagyon jó fej volt, bevezetett minket egy használaton kívülinek tűnő épületbe, ahová felfújhattuk a matracainkat, majd az este 8-kor kezdődő, a templom mögötti fedett udvaron rendezett buliba is meghívott minket, ahol őáltala külön soron kívül, és ingyen kaptunk enni.

Ezt ni. Annyit kaptunk, hogy muszáj volt még el is tennünk belőle, nem bírtuk mind megenni.

Íme a buli. Valami egész hetes vallási fesztiválsorozat volt, minden este misével, meg valami rendezvénnyel.

Reggelire a paplakba voltunk hivatalosak, és megint, mintha csak gondolatolvasóak lennének ezek a papok, pont azt kaptunk, amire vágytunk, egyszerű, de nagyszerű vajas, felvágottas, sajtos kenyeret. :) És a konyhát is használhattuk, így amíg én a matracainkat és hálózsákjainkat pakoltam és a bringákat teljesen menetfelszerelésben kitoltam az udvarra, addig Zita a magunkkal cipelt (és eddig alig használt, mert mindenütt ételt is kaptunk!) alapanyagokból útravalót főzött.

A tegnapi nap, egy átlagos, hosszú nap. Mindig befotózom így, mielőtt lenullázom a számlálókat, mert könnyebb egyszer egy héten a fotók közül kikeresni ezeket a képeket, mind minden áldott este kinyitni a laptopot, aztán a táblázatkezelőt, és egyesével felirkálni.

Jótevőnk. :)

Alig hagytuk el a várost, máris meg kellett állni, mert egy útszéli fán papagájok üldögéltek a napon. :) Sajnos azt nem sikerült lencsevégre kapni, amikor először leszálltak erre a meredek ágra, és jó fogás híján lecsúsztak rajta.

Mikor e fotót készítettem, még nem tudtam, hogy hívják ezt az állatot. De már tudom: vízidisznó! :) Három-négy bejegyzéssel később lesz róluk kép, és ha nem felejtem el, talán videó is! :)

Végtelen termeszvármező.

Zitát nézik így az állatok. Ide majdnem írtam egy gonoszat, hogy milyen bambán, de kitöröltem.

Nem tudom, mennyire látszik a képen, de ez egy vasalódeszkához hasonlóan sík útszakasz, ami egyben egy meredek fölfelé is. Még a szarvasok is csak szökellve tudnak felmenni rajta.

Itt talán jobban látszik, milyen meredek. Jobbra az árnyéknál van egy kis piros asztal…

Ott ezeket árulták, de az árust először nem láttuk…

…csak kicsit bentebb, az erdőben. Ő Robson, aki itt él, és ezeket a leopárd szuveníreket készíti agyagból.

Érkeztünkkor volt nála egy paraguayi bringás is, aki itt sátrazott.

Egy helyi bringája volt, kicsit kargobringa stílusú.

Így nézett ki csupaszon. Ha jól emlékszem, 150 dollárba került.

Robson is nyomta a tererét, úgy látszik ez itt népszerű dolog.

Kutyái is voltak, nem is egy.

Hárman – Nagyon jó fejek voltak, vagy egy órán át beszélgettünk veluk.

Ezt Robson nekünk akarta adni ingyen (brazil vendégszeretet 9/9), de mi nem fogadtuk el, mert csak összetört volna nálunk, aztán sajnáltuk volna. De a kedvességét nagyon értékeltük.

Robson egyik lakótársa

És egy másik, a 88-as! :) Vicces, hogy közben ez a kép sorban a 89-ik ebben a bejegyzésben. :)

Zita teljesen lázbajött, és miközben én már a bringán ültem indulásra készen, addig ő még vagy negyed órát ezeket a lepkéket kergette a fényképezőgéppel. :)

A fölfelé tetején egy gyönyörű, lapos fennsíkra értünk, amit nagyon élveztünk. “Úristen, mindjárt ráhajt a délibábra, megint el fog esni, mint anno a jégen a Pamírban!!!” :o

Mindezt félkézzel, hát teljesen megőrült!? (a fenébe, hogy elfelejtettem megvágni ezeket a képeket)

És ráhajtott. Semmi baja nem esett tőle. Utána énis rájuk hajtottam, de akkor már nem látszódtak. Furcsa dolog ez, a fene se érti.

Na, látjátok-e a fa lakóit?

Zita kiszúrta őket, egy egész sereg papagáj ült a fa tetején, és a messzeséget figyelték. :)

Ő pár kilométerrel később hangos rikoltozással hívta fel magára a figyelmet, aztán hagyta magát csodálni egy darabig, míg el nem repült.

Ezek előtt a lefelék előtt sajnos ugyanilyen meredek fölfeléket kellett megmásznunk, csak azokról nem volt hangulatom fotót készíteni. :)

Megérkeztünk Bonitobaaaaa!!! :)

Ez a négy nap is remek volt, Brazília szebben be sem mutatkozhattott volna: tökéletes időjárás, jó utak, gyönyörű, gazdag, színes természet, szeretettel teli emberek… Kell ennél több a boldog kerékpártúrázáshoz? :)

Történt június 22. és 26. között, bicikliztünk 33, 64, 117, 108 és 75 kilométereket. Megírva augusztus elsején. Szerintem ma se lesz több bejegyzés, csak ez az egy, mert kezdek kicsit besokallni ettől a sok blogírástól. De azért majd igyekszem holnapra is legalább egyet produkálni és aztán jövőhéten újult erővel a hétköznapokon megint napi kettőt publikálni. Csak közben most váltunk egyik hétről a másikra itt Taizében, ahonnan ezeket a bejegyzéseket írom, és költöznünk kell a kunyhónkból a sajár sátrunkba, és ez is időt vesz el. Ja, és még egy felhívás/kérés felétek! :) Ha van köztetek olyan, akinek odahaza olyan UPC-s előfizetése van, amit megoszt más, hasonló wifis-routeres UPC előfizetőkkel, és így ő is tudja használni ezeket a UPC Hot Spotokat szerte Európában, és meg tudná osztani velünk arra a néhány napra ezt a hozzáférését, amíg Svájcban leszünk, ahol szintén működik ez a dolog, az valószínű nagy segítség lenne nekünk, és ezért előre is hálásak vagyunk, ha tudtok nekünk így segíteni – Ez Nektek semmibe nem kerül.Most például remélhetőleg úgy fogom feltölteni ezt a bejegyzést, hogy átsétálok a szomszéd faluba, innen 1km-re, ahol egy hasonló, de másik (SFR WiFi Fon) rendszerben, egy családi ház Routerének wifijén működő Hot Spotot fogok találni, amihez egy kedves olvasónk felajánlásából kaptam hozzáférést. :) Szóval ezt a bejegyzést külön köszönjük Jenőnek!!! ;) (a megosztott wifi szintén szakadozott, végül éjjel kettőkör, a sjáat GPRS-el sikerült nagy nehezen felizzadni a képeket)

  1. oli
    augusztus 2nd, 2015 11:09-nél | #1

    Egyrészt úgy tűnik ez a Brazília sem egy rossz hely :-) Más részt az előző bejegyzésben írt fotó elvesztéshez kapcsol-odván. Már sokszor megfogalmazódott bennem, hogy a digitális világunkban milyen jó hogy ennyi és ilyen könnyen tudunk fotózni videókat készíteni. Egy a bibi, hogy ezeket hogyan érdemes tárolni, mivel a merevlemezes tárolók nem bírnak 20-30-40 évet(vagy igen) .Meg a technológia is mindig változik.Szóval mindig tovább kell menteni egy újabb eszközre vagy mi a megoldás? Vajon mennyibe kerülne előhívni ennyi képet?Gondolom több terrányi már összejött 4 év alatt.

  2. Arpi
    augusztus 2nd, 2015 21:21-nél | #2

    @oli
    Az előhívás sem tuti, megfakulnak, színüket vesztik a képek, leéghet, elázhat a ház, hallottunk már ilyeneket. :) Meg aztán, manapság már nem úgy fotózunk, mint az analóg gépekkel… :) Sokkal többet kattintunk, mert kvázi végtelen filmünk van a géphez. :) Szerintem a jövő a felhő, felhőben fogjuk (ahogy már sokan, és részben mi is) tárolni a fotóinkat, és ezek között lesz átjárhatóság, idővel csak klikkelsz egyet a böngésződbe, és átmented egy másik szolgáltató felhőjébe is a dolgaidat, sőt talán később betekintést is engednek ezekbe a felhőkbe, pl. megnézhetjük, földrajzilag hol, hány helyen vannak tárolva, milyen storage-okon, milyen raid-el mentve az adataink. :) Szerintem. De ez gyorsan változik, lehet egy év múlva már tök mást fogok mondani és lehet 5 év múlva egészen más lesz a jövő, amit most még nem is látunk. Nekünk csak valamivel több, mint 1 TB adatunk van, ebben benne vannak a videók is. De az elejéről két vinyót már hazaküldtünk és a Flickernek is van 1TB ingyenes tárhelye amit privátba is lehet használni, így elférünk két 1TB-s külső vinyón, igaz van régi Ázsiai anyag, amiről csak egy mentés van nálunk, de tudjuk, hogy máshol megvan, így nem izgulunk érte. Szőr mentén, de ez is a szakmám. :)

  1. Még nincsenek visszakövetések