Nászút a Föld körül

Na, kiküldtem a soknyelvű köszönömöt Facebook-ra, lekapcsolódtam a Dili-i reptér csigalassú (de létező és működő) wifijéről, leültem törökülésben a földre, a netbookot a váró székére tettem és elkezdtem rajta pötyögni, elvégre hamarosan repülünk, és ez mindig nagy dolgot jelent nekünk, most éppen azt, hogy 2 év és 42 nap után elhagyjuk Ázsia kontinensét. Hogy miért nem ül le rajtam kívül senki a földre így pötyögni, amikor sokan mások is pötyögnek, nem tudom… Pedig így a legkényelmesebb. Talán egy kicsit ázsiai lettem, vagy csak praktikus és szabad.

Egyszer félálomban már megfogalmaztam, mit akarok ide írni, de most csak nem akar jönni. Talán nem a reptéri váró a megfelelő környezet az írásra, de sebaj, volt már rosszabb is, ez a napló már csak ilyen szedett-vedett. Kicsit ázsiai. :)

Először is meg szeretnénk köszönni azt a rengeteg sok, mérhetetlen, leírhatatlan élményt, kedvességet, barátságot, amit kaptunk Ázsiától, az ázsiai emberektől! Ti megmutattátok, hogy az igazi értékek nem azok, amelyeket sokan annak hiszünk nyugaton. Hogy annyi sok materiális dolog nélkül is lehet valaki nagyon boldog, vidám, és igen, még gazdag is. Ti gazdagok vagytok szeretetben, összetartozásban, családban, emberi értékekben. Mi tele vagyunk tárgyakkal és kényelemmel, valóban könnyebb, jobb és látszólag boldogabb életet élünk nyugaton, amire Ti is annyira vágyakoztok, törekedtek. Ez rendben is van, de közbe ne feledjétek el a gyökereiteket, az értékeiteket, és azt, hogy amire vágyakoztok, annak legalább a fele csak ábránd. Ne az élvezeteket hajszoljátok, hanem az igazi boldogságot és az értékeket!

Mi most hamarosan világot váltunk, 50 perc múlva felszáll a repülőnk és 75 perccel később egy másik világban fog letenni minket. Remélem, hogy ott is ilyen sok közvetlen, érdeklődő, kedves emberrel fogunk találkozni. Na jó, mivel Ausztrália lakossága csak egy kisebb ázsiai országnak felel meg és közben egy hatalmas terület, a mennyiséget inkább hagyjuk, mondjuk hogy reméljük, hogy arányaiban nagyon sok jó emberrel fog összehozni minket az út.

Itt most elnézést is kell kérnem az ázsiai emberektől, mert néha bizony kicsit türelmetlenek, sőt esetenként mogorvák is lehettünk Veletek, ezt ne vegyétek magatokra és nézzétek el nekünk, nem Nektek szólt, csak az olykor köztünk lévő Grand-kanyon méretű kulturális szakadék okozta e problémákat. Nálunk sok mindent nem illik, és sok minden nem esett jól nekünk, ami Nektek természetes, és hiába kerültünk idővel ennek tudatában, ezek a dolgok olyan mértékben jöttek szembe velünk, hogy néha átcsaptak fejünk fölött a hullámok. Tudom, hogy nagyon kevesen fogjátok ezt lefordítani google translate-el egy számotokra érthető nyelvre, és aki ezt megteszi, annak ezeket talán már nem is kell elmondanom, de azért elmondom. :) Ha egy külföldivel találkoztok és azt szeretnétek, hogy őszintén örüljön Nektek, ne dudáljatok rá csak akkor, ha különben életveszélybe sodornátok! Ne kiabáljatok rá semmit hangosan, ne nevessetek túlságosan őrülten, ha ők nem mosolyognak vagy nevetnek Veletek! Ne álljátok körbe több százan, ne bámuljátok hosszasan és leplezetlenül, és ha ezen dolgok valamelyike mégis megtörténik, nézzétek el neki, ha ingerülté válik, nem az ő hibája, és nem is a Tiétek, hanem a Grand-kanyoné, de javíthattok a helyzeten, ha ezeket a „Do not” szabályokat betartjátok, mert különben mindent nagyon jól csináltatok, olyannyira nagyon jól, hogy abból még mi is sokat tanultunk. Sok mosolyt, nevetést, szeretetet, törődést és gondviselést kaptunk tőletek. Elénk tárult a világotok, egy olyan világ, amit előtte nemigen tudtunk elképzelni. Megmutattátok, hogy még a semmiből is lehet rengeteget adni, hogy az igazi értékek nem kézzel foghatóak, hogy a boldogság nem a külső körülményekben gyökeredzik, hanem önmagunkban, legbelül.

Még egyszer, remélem és kívánom Nektek, hogy jöjjön el egy jobb világ számotokra, de az tényleg legyen jobb, ne csak egy jobbnak tűnő világ legyen a Tiétek jövőre.

Számunkra ez a két év volt életünk legszebb, legszínesebb, legmozgalmasabb, legizgalmasabb, legérdekesebb és legnehezebb két éve. Kereszteztük Törökországot, ahol meglátogattuk Kappadókiát, tekertünk a Fekete-tenger partján, majd jött Grúzia és Örményország, aztán Irán, majd 5 nap Türkmenisztánban, keresztül a Karakorum-sivatagon, aztán Üzbegisztán a selyem út csodáival, Bukharával és Szamarkandal, majd Tádzsikisztán a csodás Pamírral, ahol átkeltünk egy 4500 méter magas hágón Tél kezdetén, mínuszokban, jégen és hóviharban, de ahogy mindenütt, itt is példa értékű vendégszeretetben. Azok a pamíri napok mostanáig a legizgalmasabbak közé tartoznak, pedig aztán még jött egy-két fantasztikus élmény a sorban. Kirgizisztánban kivártunk, hogy bejuthassunk végre Kínába, ahonnan Pakisztán jött, a Karakorum Highway-el, és a Hunzákkal, akik a legközvetlenebb, legnyitottabb, legizgalmasabb népcsoport, akikkel eddig ezen az úton találkoztunk. Nem elég, hogy egy meseszép helyen élnek, az életük is, noha nehézségben nincs híján, de csodálatos. Az első Karácsonyunk és Újévünk Iszlámábádban volt, innen folytattunk az őrületes India felé, ami egyszerre volt színes és csodálatos, és őrjítően borzalmas. Itt három hónapot töltöttünk (utólag kicsit soknak véljük, de ezt nem láthattuk előre), egyet biciklizve, kettőt „hello journey”-vel hátizsákozva, vonatozva. Mind a kétfajta módja nehéz volt az utazásnak, a bringával a forgalom őrülete vett minket körül, a turistaösvények állomásain pedig a nekünk mindenáron valamit eladni próbáló helyiek tömege, akik minden méteren követtek, leszólítottak és néha szinte már követelték a zsebeinkből a pénzünket. Persze az élmények többnyire itt is kompenzálták mindezt, de azért már alig vártuk, hogy megérkezzünk a következő országba. Nepálban ennek az ellenkezője fogadott minket, mert épp országos sztrájk volt, mikor megérkeztünk, így az utakról ki volt tiltva minden motorizált forgalom. Élveztük a nyugalmat, ugyanakkor még éreztük, hogy nagyon is Ázsia szívében vagyunk, és ez persze szerettük nagyon. Miután a Bardia Nemzeti Parkban meglestünk egy orrszarvú kölyköt, jött a híres vesekövem, amiről először nem tudtuk, hogy micsoda, és nagyon megijedtünk, bennem az is megfordult, hogy itt a vég, valamivel megmérgeztem magam és most áll le egy létfontosságú szervem. Másnapra a földöntúli fájdalom nem hagy alábbhagyott, hanem teljesen el is hagyott engem, de az ijedtség persze még nem, hiszen ekkor még nem tudtuk, mi volt ez, ezért stoppolva elindultunk a legközelebbi kórházba, Pokhára. Mire odaértünk 3 nappal később, már ismét gazdagabbak voltunk néhány életre szóló élménnyel. Köszönhetően a vesekőnek, amit végül egy nagyon kedves magyar vesespecialista doktornő diagnosztizált nálam Pokharában, nem csak Klárával hozott össze minket az út, hanem Buddha születésnapján, Buddha szülőhelyén, Lumbiniben találkozhattunk Pushkar Shah-al, aki 11 év alatt 150 országban kerékpározott a világ körül, hogy a békét hirdesse. Auckland-ban kirabolták őt az utazása alatt, így találkozott Sir Edmund Hillary-vel, az akkor még köztünk élő hegymászóval, aki arról híres, hogy Tenzing serpával együtt ők mászták meg elsőként a földünk legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. Hála a kezdetben óriási fájdalmakat és ijedtséget okozó vesekőnek, találkozhattunk ezzel a nagyszerű emberrel, aki mellesleg kezet rázott gyermekkorom egyik legnagyobb hősével, Hillary-vel, akinek az életrajzi könyvét tizenévesen hatalmas élvezettel bújtam végig.

Hamarosan egy sokkal közelebbi hőssel, Erőss Zsolttal is találkoztunk, mert a magyar hegymászók ekkor tértek vissza az Annapurnáról, ahol sajnos megtörtént Horváth Tibor tragédiája. Ez árnyékot vetett mindenre, még a mi kedvünkre is, de azért a találkozás a hegymászókkal még így is adott nekünk annyi inspirációt, hogy végül nem a rövidebb Annapurna Sanctuary trekkingre indultunk el, hanem a hosszabb és több kalandot ígérő Annapurna Circuit-re. 27 napot és 326 kilométert gyalogoltunk a Himalája hét-nyolcezres hócukor födte hegyei, meseszép kultúrájú falvak és emberek között. Amikor Malangban kiléptünk a magashegyi mozi ajtaján, a 7 év Tibetben után, úgy éreztük, hogy szinte ugyanott vagyunk, ahol a film játszódik. Jakokat láttunk, 4-5 ezer méter magasban túráztunk, és ezt 17 napig semmilyen motorizált jármű zaja nem zavarta meg, csak teherhordók és szamarak járták a hegyi ösvényeket rajtunk, turistákon kívül. Ahogy átértünk az útvonal legmagasabb hágóján, az 5461 méter magas Thorung La hágón, úgy ért véget a varázs, valóban ez volt a tetőpontja a túrának, mert a túloldalt, már újra hallottuk a motorzajt és ezzel minden megváltozott.

Na, közben felszálltunk a gépre. Egy képet még lőttünk a repülőgép előtt, de különben tényleg nem izgat fel túlságosan a repülés, nem csodálom, hogy így az egyenlítőn való átkelést sem lehet igazán megünnepelni, főleg hogy még rövidebb, hiszen megyünk majd mindjárt vagy 700km/h-val. Majd jól megnézem a gépészen, pedig nem is lenne szabad.

A felsorolást most inkább nem folytatom, úgyis olvastátok már, vagy ha nem, talán fogjátok. Hogy nagyszerű és elgondolkodtató élmény volt még így kapkodva, bringa nélkül is meglátogatni Kőrösi Csoma Sándor sírját, és hogy utána majd meg őrültünk Bangladesben és nem tudtunk bejutni Burmába csak repülve, egy Bangkoki kitérővel. Délkelet-Ázsiába nagyon vágytunk, de amikor megérkeztünk és itt voltunk már egy ideje, rádöbbentünk, hogy miért. Mert ide sokan nagyon vágynak, mert ez turizmus szempontból egy nagyon felkapott hely, ezért természetszerűen előzőleg sokat hallottunk és láttunk ezen országokról. És tényleg van itt mit látni, de közben rádöbbentünk arra is, hogy a legérdekesebb, legizgalmasabb országok számunkra nem azok voltak, amelyekről a legtöbbet hallani (Thaiföld pl.), hanem azok, ahol valamilyen oknál fogva szinte egyáltalán nem volt turizmus, és rajtunk kívül csak néhány hozzánk hasonló őrülttel, vagy senki más külföldi emberfiával nem találkoztunk (pl. Türkmenisztán). Ez nem azt jelenti, hogy a délkelet-ázsiai országok nem voltak oltári jók, mert azok voltak és abszolút ott vannak a kedvenceink között, a csendes Laosz, a fejlett Malajzia, Szingapúr, hogy Indonéziáról most ne is meséljek előre… Szóval szuper volt, de megint kell, hogy kicsit lovagoljak még ezen a gondolaton: azért, mert mi annak akartuk! :) Mert továbbra sem csüggedtünk és mentünk az új élmények után, behajóztunk Koh Tao szigetére, ahol új szerelembe estünk, a víz alatti világ felfedezésébe, a sznorkellingezésbe és a búvárkodásba. Odalent egy sok helyen szinte teljesen érintetlen, számunkra teljesen új, sokszínű élővilág fogadott minket, amelytől ámulatból ámulatba estünk, majd Balitól kezdve – onnantól van maszkunk, sznorkellünk és vízálló tokunk a kamerához – Indonézia különböző szigeteinek korallzátonyain át remélhetőleg még sokkal tovább fel fogjuk fedezni itt-ott a víz alatti szépségeket is, a büdzsénkből következően legfőképpen sznorkellingezve (ami nem baj, így is elképesztően szép).

Hogy elcserélnénk-e a 2 év Ázsiát egy az utazás árával, 4 millió forinttal azonos értékű autóval? Tudjátok a választ: nem! :) Semmi másra sem, ahogy egyetlen percét sem bánjuk az utazásnak. Voltak gyönyörű pillanatok, soha nem érzett érzések, soha nem látott tájak, soha nem álmodott élmények, dolgok, helyzetek és emberek, amelyekről előtte még mi sem mertünk álmodni. És saját magunk új oldalait is megismertük, nem untunk rá egymásra, és ugyanolyan jól kijövünk, mint az elején vagy a házasság előtt, emellett pedig olyan „én”-jeink is előbújtak belőlünk, amelyekről szintén nem gondoltuk volna, hogy léteznek, és ez szerintem azért jó, mert ezeket átélve mélyebben megérthettük (főleg) önmagunkat és másokat.

Legyőzni sem akarunk senkit, legfeljebb saját körlátainkat. Jobbak sem akarunk lenni senkinél, talán csak a tegnapi énünknél. Guiness rekordot sem akarunk dönteni, de azért abba a könyvbe poén lenne bekerülni, már ha létezhet náluk olyan kategória, hogy „a leghosszabb fekvőkerékpáros nászút a világ körül”. :) Ha ilyen létezik, ide beadjuk majd a jelentkezésünk, ha hazaértünk! :)

És ne higgyétek, hogy amikor annyiszor jövünk a sok számmal, ahogy már azt hiszem itt az elején is leírtam, hogy két év, 41 nap, nem is tudom, hány ország, és 19.840 km, hogy ezeket azért írjuk le, hogy hencegjünk vagy felvágjunk. Akar a fene hencegni, mi ünnepelünk és csak megosztjuk az örömeinket. :) Szerettük volna egyébként, hogy a 20 ezer még Ázsiában legyen meg, de csak ezért nem akartuk a pakolás, mosás-tisztítás és készülődés helyett a kánikulában tekeregni Kelet-Timor úttalan útjain, hogy aztán a végén valami kimaradjon vagy visszafordítsák a bringákat, ne adja az ég lemosassák 1000 dollárért darabját az ausztrál vámnál. Ez egyébként még így is fennállhat, ha kifogunk valami hülyét. De a lényegnél maradva: sok lemondást is tanultunk, lemondtunk Pápuáról is és még annyi mindenről, de most hirtelen nem jut eszembe semmi (utólag ideírva: karrier, sok pénz, család még pár évig), persze mindenért százszorosan megérte. Ha nem így gondolnánk, az baj lenne és el kéne gondolkodni valami máson az utazás folytatása helyett.

De így gondoljuk, és bőven van még bennünk lendület. :) Persze ha most valamilyen oknál fogva haza kéne mennünk, vagy ez a gép egy csoda folytán Budapesten szállna le és onnan érthetetlen okokból már nem is folytathatnánk… Ezek furcsa képzelgések, de az utazás minden pillanatában benne van az, hogy egyszer vége lesz. Erre gondolni kell, és ha eljön ez a pillanat, akkor el kell fogadni, és közben együtt kell élni ezzel, de pozitívan: ha ezt tudom, az segít minden pillanat, minden nap megélésében. Így élveztem az előbb a reptér környékén az utolsó pillanatokat, ahogy 5 meg 10 Centavo-sokat kunyeráltam, hogy legyen több teljes kollekciónk, ahogy figyeltem a helyieket, élveztem a zenét, az egész légkört, Ázsiát. Mert tudtam, hogy hamarosan elhagyjuk és számunkra most vége lesz, nincs több Ázsia. Bármelyik nap történhet valami, akár velünk, akár az otthoniakkal, ami miatt az a nap lesz az utolsó az utunkban. Ezt tudatosítva (és azt hiszem már erről is írtam), bár furcsán hangzik, de jobban lehet élvezni az egészet. :) Persze nem siránkozni kell, hogy jajj, mindjárt vége, hanem örülni, hogy van. Ázsia volt nekünk, két évig, és nagyon jó volt, el nem felejtjük soha, két év Ázsia már a miénk, bennünk van, a részünké vált. Hogy is jöhettem autós hasonlattal, hisz a két dolog köszönőviszonyban sincs egymással.

A továbbiakról

Kicsit még írok a továbbiakról, mert hosszú az út (75 perc Dili és Darwin között) a Timor-tenger felett. :) Szóval leszállunk mindjárt Darwinban, ott egy nagyon kedves család, Hajni, Feri, Bence és Bogáncs vár már minket, igaz Bogáncs fajtáját meghagyták nekünk rejtélynek, de most az a tippünk, hogy puli! :D Darwinban leszünk ma este és aztán még három teljes napot, lesznek elintézni valók, a magyar naptárrendelés lehetőségét is szeretném most majd feltenni a webre, és több vendégségünk is lesz, Erikáéknál és Barbara testvérénél, Boglárkáéknál is, magyarul összeverődik majd a darwini magyar társaság. Csütörtök átmegyünk majd Palmerstonba ami a szomszéd város, itt kaptunk Chris-től CS-n egy meghívást, ő majd bevezet minket a Dumpster Diving világába, aztán meglátjuk, hogy fogunk-e még lejárt, kidobott, de még jó minőségű étel után kukázni, vagy sem. :) Szerintem jó buli, valamitől kell majd hogy menjen a hasunk Ausztráliában is és így a környezetünkre is kisebb teherrel leszünk, persze be kell valljam, a méregdrága ausztrál árak miatti spórolásunk sokkal inkább kényszerít majd minket erre a „freegen” vagy hogy is mondják életre. :) Új tapasztalok jönnek! Palmerstonból már csak 297km Katherine, ezt lehet egy kis kitérővel, de mindenképpen biciklizni fogjuk 3 nap alatt, hogy mégse teleporttal kezdjük az új kontinensen. Katherine-ben már vár ránk Ashley Warmshowers-el, innen stoppal megyünk tovább még 700km-t délnek, Tennant Creek-ig. Itt feltankolunk majd a helyi Coles vagy Woolworth szupermarketekben (vagy azok mögül, a kidobott cuccokból :D) a legolcsóbb kapható élelmiszerekből egy hétre valót, és nekivágunk egy 650km-es „unserviced”, vagyis települések nélküli szakasznak. Erről korábban azt hittem, hogy teljesen üres lesz egy-két vendéglőt leszámítva, de aztán olvastam egy crazy guy on a bike-os beszámolóban, hogy útközben van olyan „Road Station”, ahol 300-an élnek. Akkor miért nem hívják egyszerűen falunak? És hol itt a nagy kihaltság? Na majd meglátjuk… Ázsia zsúfoltsága után ez mindenesetre biztosan nagyon más lesz, végtelen sivatag, semmi a láthatárig. Itt nem fognak körülállni 300-an, az tuti :) Itt a repülőn közben most megy le a nap, de a fényképezőt a táskában hagytam ahogy a GPS-t is, így fotó nincs és ne kérdezzétek, hogy milyen magasan, és mennyivel megyünk. :) Gyorsan és szépen, higgyétek el! :)

Mount Isa-ban ér véget az „üres” 650km, innentől megint stoppolunk egészen a keleti partig, Brisbane-ig. Brisbane, Sydney és Melbourne városok között 2-2 hétig fogunk biciklizni, és a városokban illetve környékükön kb. 1-1 hetet leszünk. Brisbane-ben még nem tudjuk, hol, Sydney-ben Elizabeth-nél, Melbourne-ben pedig Joe-val és Bea-val lakunk majd, akiknek addigra megszületik a kisbabájuk. Ők egyébként tizen-néhány éve körbejárták terepjáróval a világot, anno a főiskolán tanulás helyett olvastam is a blogjukat. Ez csak a második e-mailjük után esett le, mert ők kerestek meg ám a felajánlással minket. Így végül velük is találkozunk majd ebben a kicsi világban, elképesztő. :)

Melbourne-ből, ha marad még rá idő, erő és pénz, átugrunk egy-két hétre Tazmániába novemberben, és aztán irány Új-Zéland, a Karácsonyt már ott töltjük majd Zita volt évfolyamtársánál, Jánosnál és a feleségénél, Máriánál.

Miért ez a rohanás Ausztráliában, miért stoppolunk? Mert csak 3 hónapos vízumunk van, csak ezt adták ingyen és biztosítás felmutatása nélkül. A pénzünk pedig igen csak fogytán, ezért hamarosan elindítjuk a nemzetközi naptárunk kampányát is, aminek vázlatát egyébként már láthatjátok a http://pozible.com/cyclingthe360 oldal előnézetén. Ezzel főleg az „ausztrál piacra” (phujj, de utálom leírni, de hát ha így van) koncentrálunk majd, és ha sikerül eladni eleget és összejön a limit, és a magyar naptár is a tavaly után a várakozásoknak megfelelően fogy majd, akkor kint leszünk a mélyből és a szorgos cikkírások és okos spórolások mellett 2014 Karácsonyig nem kell többet nagyon a pénzen aggódnunk. Ez a terv, és már csodaszép képeket és nagyszerű idézeteket is válogattunk hozzájuk. :) Az újdonság mindkét naptárban, a tartalmán túl (új országok, új képek) az lesz, hogy minden oldalon lesz egy rövid url illetve annak a QR-kódos (2D vonalkód, „kockakód”) változata, amely alatt az adott hónap első napjától élni fog egy 360fokbringa aloldal, extra tartalmakkal, timelapse videókkal, rövid, de velős, izgalmas leírásokkal az adott országról, a képekről, a környékről. :) Vegyétek majd és hirdessétek, hogy folytathassuk és Ti is kicsit részeseivé váljatok az utazásnak! :)