A Tham Phu Kham barlangnál és egy ökofarmon
Biciklivel álomfalván
Utolsó napunkon Vang Viengben felkerekedtünk délelőtt és a bringákkal elindultunk a folyó mentén délnek, hogy kiérve a fizetős magánhíd nyugati lábához elinduljunk be a mészkősziklák közé a völgyekbe. Ezt már az érkezésünk napja óta vártuk, de a rossz idő miatt csak most került rá sor. Azzal azonban nem számoltunk, hogy a több napos esőzés miatt megemelkedik a Nam Song folyó vízszintje. Ahol tegnap gyalog voltunk, ott most sokkal magasabb volt a víz és a kis gyalogoshíd egyik vége is a sekély vízbe érkezett meg. Ahol tegnap a bokáig érő vízben lazán átsétáltunk, ott most egy méretes patak torkollott bele a folyóba. Itt Zitát előzékenyen előre engedtem és indítottam egy videofelvételt.
A tengely víz alatt volt, mint láthattátok, az ár pedig olyan erős volt, hogy egy ponton oldalirányban eltolta Zita bringáját. Végül én sem emeltem át a bringát, hanem toltam, ahogy Zita is tette. A túloldalt, a magánhíd felhajtójánál két amerikai bombát találtunk a földbe betonozva, ezek mintegy korlátként funkcionáltak a híd előtt.
Ahogy kiértünk a faluból, úgy tárult ki előttünk egy paradicsomi táj, mészkősziklák magasodtak felettünk, mi pedig robogtunk a paradicsomi murvás úton, ahol forgalom ugyan nem volt, de a kövek azok kiálltak a földből. Ennek ellenére ez így tökéletes volt nekünk és nagyon élveztük ezt a tekerést, különösen, miután eszünkbe jutott, hogy a teleszkópunk keménységén is tudunk állítani egy tekerentyűvel. Az ugyanis eddig maximumra volt állítva, hiszen javarészt aszfalton bringáztunk eddig, súlyos málhákkal. Ezen most változtattunk, ahogy a teleszkóp keménységén is lazítottunk és így már mindjárt kellemesebb volt a terep, nem rázott minket annyira.
Csupán két elágazásra kellett figyelnünk, hogy el ne vétsük a helyes utat, és ez sikerült is. Mármint nem elvéteni. :) A második jobbkanyar után kiszélesedett a táj, és az úton egy csapat gyerek között hajtottunk át. Először csak néztek szótlanul, még a „Szábájdi” is beléjük szorult a furcsa idegenek és járgányaik láttán, aztán viszont ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az egyikük, a legkisebb kislány eszméletlen rötyögés közepette futva, trappolva követ engem, hogy közben alig kap levegőt a nevetéstől.
Az is nagyon aranyos volt, és ezt már csak a videófelvételről láttam, mert ugye nekem közben előre, az útra is kellett figyelni, hogy amikor elfáradt a kislány, abbahagyta a futást – és a rötyögést – és hátranézve eszmélt, hogy milyen messzire került a barátaitól. :) Egyszerűen zabálnivaló volt ez a kiscsaj, nem is értem, hogy mitől van az, hogy ilyen aranyosak itt a gyerekek – és később még meglátjátok, hogy nem csak ők, hanem szinte az egész ország.
Később valószínűleg a gyerekek iskoláját láttuk az út szélén, ez is egy enyhén idilli látvány volt: mező, hegyek és egyenruhás apróságok. Nem tudom, mitől és hogyan ilyen ez az egész környék, de áraszt magából valamiféle leírhatatlan békességet és örömöt. Olvass tovább…
de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, 
hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :) 
Legutóbbi hozzászólások