Nászút a Föld körül

Az U Bein híd és az odajutásunk története

Baganból este nyolckor indult a buszunk és mint azt indulás előtt néhány órával megtudtuk, nem a buszállomáson várt ránk, hanem megállt a szállónk előtt is! :) Micsoda kényelem! Ennek már csak azért is örültünk, mert később aztán leszakadt az eső, így nem kellett azt a 3km-t esőben megtennünk, vagy riskáznunk. A busz tényleg befutott az ígért idő után fél órával, és mi újra robogtunk a légkondicionált őrületben. Ezúttal bőven volt szabad ülés hátul, így mind a ketten bevackoltuk magunkat valahová, és aludtunk néhány órát. Aztán valamikor éjjel 2 környékén bekapcsoltam a GPS-t, hogy megnézzem, merre járunk. Egész közel voltunk már Mandalay-hoz, de mivel úgy terveztük, hogy néhány kilométerrel előbb leszállunk, a főútnak azon a szakaszán, ahonnan alig 2km az U Bein híd, ezért előre szaladtam a sofőrhöz és a másik egy fő személyzethez, és közöltem velük, hogy az U Bein hídnál majd szeretnénk leszállni, mire ők bólogattak.

Az U Bein hídra még Attila hívta fel a figyelmünket először Bangkokban. Ez egy 200 éves tíkfa gyalogoshíd, Mandalaytól 11km-re délre. Amarapuramban. Ez a város egyébként szintén volt az ország fővárosa egy rövid ideig. :) A híd 1,2 kilométer hosszú, 1060 tíkfa cölöpön áll, egy tavat szel ketté, és természetesen mikor máskor, ha nem hajnalban a legszebb, a napfelkeltével és a nap elején kezdődő élettel, vonuló szerzetesekkel. :) Mandalaytól nincs messze, néhány száz kyat-ért már kihoznak a riksások, csakhogy azok hajnalban nem járnak, vagy drágák, este a naplemente meg valószínű teli van turistákkal. Nekünk az eredeti, turistamentes élmény kellett, és az olcsóbb, ezért úgy döntöttünk, ha már úgyis ott robogunk el mellette a busszal, akkor leszállunk néhány kilométerrel a végállomásunk mellett.

Amikor láttam, hogy már csak 1-2 kilométer az elágazás, előrementem megint, hogy megbizonyosodjak róla, biztosan megértette e a buszszemélyzet, amit az előbb kértem nekik. Leintettek, hogy nyugodjak meg, tudják, hogy előttünk van az U Bein híd, értették. Egy perccel később aztán végignéztem a GPS képernyőjén, ahogy lassítás nélkül elszágultunk az elágazás mellett. Nem értettek ezek semmit, az ő képzeletükben az U Bein hídhoz egy turista csak úgy tud eljutni, hogy berobog velük a mandalay-i buszállomásra, és ott riksát, taxit bérel. A bólogatás pedig a szokásos ázsiai dolog, amelybe még mindig képesek vagyunk belefurni: bólogatnak mindenre, még arra is amiből egy büdös szót sem értenek. Vagy ha akár egy dolgot is értenek belőle, akkor még vadabbul bólogatnak, pl. esetünkben valószínű az történt, hogy azért bólogattak, mert tudták, hogy Mandalay az a város, ami közel van az U Bein hídhoz, de az nekik eszükbe se jutott, hogy két hülye azért előbb le akar szállni a buszról, hogy az éjszaka közepén odasétáljon a hídhoz. Valószínű az ő fejükben nincs is olyan térkép, amin látszik, hogy minden alkalommal a hídtól pár kilométerre mennek el a busszal.

Na mindegy, kár ezen bosszankodni újra, csak azért írtam le, mert akkor nagyon felbőszítettek, mert nagyon álmos voltam és direkt kétszer is odamentem hozzájuk, hogy biztos legyek a dolgomben, de ez nem volt elég. Végül nyomatékosan megkértük őket már a táskáinkkal a vállainkon, hogy „Stop-Stop, stop the bus, now!”, és ezt megértették, bár amikor leszálltunk valószínű még mindig nem vágták, hogy miért is. :) Olvass tovább…

Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok. Olvass tovább…