Nászút a Föld körül

Száguldás lefelé a szerpentinen

Az éjszakai hasmenésem ellenére reggel mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Chattar Plain-ből, mert Manshera már nem volt messze. Az útikönyv azt írta, Manshera-tól délre már nagy a forgalom és nem érdemes bringázni, nem is szép különösebben. Ezért úgy döntöttünk, hogy Manshera-től, vagy Abbottabad-tól buszra szállunk majd és úgy tesszük meg az utolsó szakaszt Iszlamabadig. Addig azonban még volt néhány szép élményünk, a motoros rendőreinket – akik még mindig követtek minket – megszégyenítő módon száguldottunk lefelé a gyönyörű hegyi szerpentinen Chattar Plain után. A táj erdős volt, ahol nem volt szemét vagy település, ott szép fenyőerdő szegélyezte az út mentét, és néhol a kilátás is egészen pazar volt az előttünk elterülő dombos-völgyes tájra. Az „erdő” persze nem olyan volt, mint amit otthon megszoktunk, sehol nem láttunk nagyobb egybefüggő lombkoronát, tehát egy Bükk vagy Mátra mögött még mindig bőven elbújhatott volna, mindezek ellenére azért nagyon élveztem, mert rég nem láttam már ekkora „erdőt”. Így már érthető, miért hívják ezek az ázsiai népek a Bakony-t „dzsungelnek”. :) Valójában tényleg jogos, ha ez nekik az erdő. Olvass tovább…

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Olvass tovább…