Bangalore és Mysore – Öt csillag, és százezer izzó
Még Gokarnán kaptunk egy e-mailt. Csaba írta, hogy itt dolgozik Indiában, Bangalore-ban, és szívesen találkozna velünk. Nosza hát, felvettük vele a kapcsolatot, és pár telefonbeszélgetés és e-mail váltás után már ki is volt találva, 
hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. 
Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap. Olvass tovább…
Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.
Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.
és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé. 
de csak egy azonos napon. Ekkor már délhez közeledett az óra és a nap magasan járt az ég tetején – forróság volt. Nagyon gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a tovább-bal, amikor odalépett hozzánk Krishna. Igen így hívták a srácot! :) Tetszett nekünk, mert végre nem nyomult. Nem úgy kezdte, hogy most azonnal vegyünk tőle ezt vagy azt, legyen szó szolgáltatásról, vagy termékről. Egy biciklis idegenvezetésről beszélt, ami holnap reggel indul. Ez tetszett nekünk, és komolyan fontolgattuk Zitával, hogy benevezünk rá. De aztán eszünkbe jutott, hogy következő reggel nyolckor a hospeti vasútállomáson kell megküzdenünk egy tatkal vonatjegyért, tehát nem fogunk sokkal előbb ideérni. Vagyis inkább mondjuk úgy, a jó ég tudja, holnap mikor érünk ide. És mivel már megtanultuk, hogy amit megtehetsz, azt Indiában különösen ne halaszd holnapra, ezért úgy döntöttünk, hogy ma megyünk el megnézni ezeket a belépős történeteket. Rögtön tárgyalásba is kezdtem Krishnával, aki abba is belement, 
hogy ma menjünk. Az exkluzív idegenvezetés 600 rupis árát sikerült lealkudni nála 400-ra (kettőnkre) a bringabérlés nélkül, úgyhogy kezet ráztunk és már indultunk a bringákhoz. Ekkor koppant egyet a srác, mert ő motorkerékpárral gondolta a kalandot, és nagyokat pislogott, amikor meglátta a pedálos, emberi hajtással működtetett paripákat. Vagy így, vagy sehogy barátom! – Mondtam, de csak magamban, és hála az égnek, gyorsan kapcsolt a srác, és belement sima bringával is az idegenvezetésbe. Először egy pillanatra nem tetszett, hogy ő motorral akart jönni, de aztán annál jobban értékeltem, amikor végül ő is a bringát választotta. Szegényt jól ott is hagytuk rögtön, mert az első templomhoz egy nagy fölfelé vezetett, ahol minekünk is részben le kellett szállnunk tolni a váltó nélküli járgányokat. Krishnának egészben, már a lejtő elejétől. De becsültem és szerettem érte, amiért fél perc gondolkodás után bevállalta a bringával! :) 
Két átszállással 10 óra alatt Hospetben termettünk, ahol már meg volt beszélve a találkozó a Couchsuringes barátunkkal, Muralival. Értünk jött autóval és ahogy elkezdtünk beszélgetni, kiderült róla, hogy nagy figura. Itt Hospetben csak dolgozik, amúgy Bangalore-ban él a családja, akiket minden hétvégén meglátogat. Vonattal utazik haza, ezen a hétvégén különösen, hiszen most ünneplik náluk az Új Évet! :) Amúgy nem csak kanapészörföl, hanem a Warmshowers.org-on is aktív tag. Legutóbb pl. egy német fekvőkerékpáros párt látott vendégül. Látatlanban is minden elismerésem az övék, Indiában fekvőbringákkal nem lehet gyenge menet. Egész estébe nyúlóan beszélgettünk Muralival, de ennek ellenére reggel sikerült viszonylag korán felkelni, és egy riksával kijutni az 5km-re lévő buszállomáshoz. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak egy buszra kellett felszállnunk, ami fél óra alatt „elrepített” minket a 12km-re lévő Hampiba. Mindaddig nem értettük ezt a fél órát ezen a rövid távon, amíg el nem indult a busz. Az út keskeny volt, és tele volt állattal, emberrel, illetve a kettő kombinációja alkotta járművekkel. Igazi őrület volt, már csak azért is, mert a buszsofőrünk valami veszettül dudált. Nem tudom, miből vannak ezek az emberek, hogy ezt el tudják viselni.
Persze valahogy mi is átvészeltük a rövid buszutat, és a fél óra végén megérkeztünk Hampiba. Már a buszról látszott, hogy nem akárhová jövünk, a pálmaligetek között hatalmas sziklákat és néhány templomot fedeztünk fel. Érkezés előtt még egy szűk kőkapun is áthajtottunk. Ahogy lekászálódtunk a buszról, egyből megpillantottuk a „Hampi Bazaar” nevű központi utca végén található Virupaksha templom fő kaputornyát. Hatalmas volt, és alakra valahogy úgy festett, mint egy nagyon meredek és nagyon díszes piramis. Mivel még nem ocsúdtunk fel a közlekedés okozta sokkból, nem rohantunk sehová, hanem beültünk egy helyre reggelizni. Amíg Zita az ételre várt, én körbeszaladtam, hogy megtudakoljam a kerékpárbérlés árait és lehetőségeit. 
de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, 
többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. 
mert egy-két dolgon keresztülmentünk az elmúlt 9 hónapban, és India sem az a hely, ahol az ember könnyen le tud nyugodni, és fel tudja dolgozni az élményeket. Ezért kivettünk egy hét szabadságot. Akartunk egy hetet, amikor tényleg semmit nem csinálunk, semmilyen látványosságot nem nézünk meg, senkivel nem találkozunk, nem kanapészörfölünk és nem biciklizünk, nem vonatozunk, hanem vagyunk egy helyen, és üresedünk, leülepítjük az élményeket, és csak úgy vagyunk. Egy tengerparton! :) Ezt eredetileg Goán terveztük, de még Delhiben megkaptuk azt az infót, hogy ha egy kicsit tovább megyünk a parton Délnek, át Karnataka államba, akkor Gokarna mellett találunk tengerparti bambuszkunyhókat 100 rupiért. Goán ennek csak négy-ötszöröséért találtunk volna hasonlót, ezért megfogadtuk a tanácsot. 
Legutóbbi hozzászólások