Nászút a Föld körül

Kisüt a nap, még szebb lesz a Gunt folyó völgye

Ruchshana-éktól 8:30-kor sikerült elindulni, ami korai indulásnak mondható, főleg hogy pont ekkor érkeztek meg az első napsugarak a Gunt folyó völgyének aljára, vagyis a mi utunkra. A táj a napfényben még a tegnapinál is elképesztőbben pompázott.
A hegyeket mintha csak porcukorral szórták volna be, úgy csillogtak a hótól, idelent pedig a völgyben minden az ősz színeiben tündökölt. Nem kicsit vidáman vágtunk neki újból a kilométereknek. Nem győztük csodálni a tájat, egyre csak forgattuk a fejünket, és ámultunk azon, hogy hol vagyunk. Így persze gyorsan teltek a kilométerek, észre sem vettük, hogy haladunk, mert folyamatosan el voltunk ájulva a tájtól, na meg persze Ruchshana-ékról is beszélgettünk, meg általában a pamíriakról. Mert elképesztő népség ez a pamíri, azt meg kell hagyni. Nem a legkönnyebb terepen élik az életüket, de talán éppen ezért is ilyen nagyon barátságosak. Sokszor halljuk tőlük, hogy „Csaj, Csaj!”, vagyis hogy álljunk meg, és igyunk velük egy teát(csaj-t). Mindezt úgy, hogy mi nem teszünk semmit, csak biciklizünk keresztül a falujukon, esetleg néha rájuk biccentünk, integetünk, vagy köszönünk egy „Szalam Aleikom”-ot. Olvass tovább…

Guruló pénztárcának néznek minket a Checkpoint-nál

Khorogból 12:45-kor indultunk el, nem terveztünk sokat haladni ezen a napon, mivel a délelőttöt már elbeszélgettük, illetve az ébredés sem sikerült túl korán. De ez nem is volt baj, mert így legalább kipihentük kicsit magunkat a 32 órás autóút után. Khorog határában néhány kaptató után félalagutak következtek, a feliratokból ítélve ezeket még az orosz időkben építették a kőomlások ellen. Az alagutak után gyorsan le is adtuk a szintet, egy kis zöld-sárga oázisba gurultunk le. Az Ősz ide is elérkezett. Házak is voltak a fák mellett, méghozzá egy őrállomás házai. Itt egy sorompó zárta el az utunkat. Hamar megjelentek a rendőrök is, akik az útleveleinket kérték. A GBOA engedélyünket ellenőrizték, mint ahogy azt már előre jól tudtuk az útikönyvből. Egyikük, akiknél az útleveleink voltak, behívott magához az őrszobára. Egy papírra rajzolva kifejtette, hogy van egy település Khorog és Murgab között, ami nem szerepel a GBAO pecsétünkön. Azt akarta, hogy forduljunk vissza, és menjünk a Waghan völgyön át Murgab felé, mert szerinte csak arrafelé érvényes az engedélyünk. Én magyaráztam neki, hogy a tádzsik nagykövetségen Bécsben erre az útvonalra kértük az engedélyt, és itt Dushanbe-ben is megnézték az OVIR-ban, megmutattam nekik a térképet és azt mondták, rendben van az útvonal. Minden hiába volt, az emberünk hajthatatlan volt, nem nyitotta fel a sorompót. Azt mutatta, hogy azért lecsukhatják, ha átenged minket. Végül még egyszer behívott a szobájába, ahol 20 dollárt írt fel egy papírra. Hát erre ment ki a játék!
Mutatta, hogy fejenként 20, de én pedig mondtam a saját nyelvén, hogy nem, fejenként tíz-tíz (dáh-dáh), vagyis összesen húsz (biszt) dollár. Belement, eltette a pénz, és mutogatta, hogy ha kérdezik, ő nem látott semmit! Persze, így már egyből nem csukhatják le… Rohadék egy fickó volt. Utólag rájöttünk, hogy valószínű azért találta ki ezt a történetet a rossz engedélyünkről, mert előttünk pár órával haladtak át ugyanitt Katie-ék, akiknek valóban nem volt benne a GBAO engedélyükbe Murgab, így kénytelenek voltak lefizetni az őrt. Nem esett túl jól, hogy lehúztak minket 20 dollárra, de ugyanakkor úgy voltunk vele, hogy örültünk, hogy egyáltalán beengedtek, illetve arra is gondoltunk, hogy anno a bécsi nagykövetségen a GBAO-ért nem kellett fizetnünk, mert egyszerűen csak jófejek voltak velünk és ingyen bepecsételték az engedélyt. Hát amit ott nem, azt most itt az őrnek befizettük – így próbáltunk pozitívan gondolkodni az esetről.

Lassan kezdjük felfogni, hol is járunk – A Pamírban!

A táj valami elképesztően gyönyörű volt, noha az időjárás nem volt tökéletes, borult egünk volt. Viszont a hegyek tetejét hó sipka fedte, lent pedig a völgyben a falvak környékén mindenütt őszi színekben pompáztak a fák. Az út csak néha emelkedett meredeken, legtöbbször kényelmes, könnyű emelkedőkön haladtunk. Sokszor vissza is gurultunk 20-30m szintet. Az útminőségről rosszakat hallottunk, de ez ránk, bringásokra nem volt igaz. Ugyan nem volt makulátlan az út, de az a kevés kátyú, ami az amúgy jó minőségű aszfalton volt, minket egyáltalán nem zavart, gond nélkül ki tudtuk őket kerülgetni.
Azon beszélgettünk Zitával, hogy micsoda út vezetett el minket idáig, hogy most egyenesen biciklizünk befelé a Pamír belsejébe, fel a fennsíkra, 4000m fölé, 7000-es hegyek közé, ezen a hihetetlen szép úton. Ilyesmiről még mi sem mertünk álmodozni. Eredetileg nem terveztük erre az utat, hanem északról ki akartuk kerülni a Pamírt, mondván, hogy ezek a hágók túl magasak nekünk, ráadásul októberben 4000m felett bringázni, az túl sok lenne. Bár nagyot álmodtunk ezzel az úttal, de ilyesmit otthon, az indulás előtt nem mertünk betervezni. Most mégis itt voltunk, és ennek nagyon örültünk. Olvass tovább…

Raj lakásához Dushanbe-be reggel 7-re érkezett meg a dzsip. Ez nagy könnyebbség volt nekem, mert így még odabent a lakásban szét tudtam teljesen szerelni a bringákat. Pont kész lettünk mindennel, amikor hívta a dzsipes Raj-t, hogy itt van a ház előtt. Felpakoltuk a bringákat a tetőre, majd a sofőrünk néhány hosszú kötéllel elkezdte elég szorosan rögzíteni őket. Persze többször rá kellett szóljak közben, hogy ezt ne így, azt ne úgy, mert különben megsérültek volna a bringák olyan érzékeny részeken, mint például a féktárcsa. Végül sikerült úgy felrakni és rögzíteni a bringákat, hogy viszonylag megnyugodtam. Olyan szorosan a tetőcsomagtartóhoz lettek kötözve, hogy meg se moccantak. Az érintkezési pontokon pedig mindenhová tettünk egy-egy rongyot, hogy ne a váz kapjon ütést, vagy súrlódjon, ha mégis mozogna kicsit a bringa. Rajtunk kívül csak egy utasa volt a dzsipnek, így végül csak négyen utaztunk. Ennek örültünk, mert így bőven volt hely a Pajero-ban, és azzal sem ment idő, hogy órákat várunk még utasra a reptér mellett.

Kezdődnek a hegyek, és a bajok az autóval

Hamar elhagytuk Dushanbe-t, és egy nagyon jó minőségi úton száguldottunk a hegyek felé. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni, ahol a sofőrünk beleszuszakolt az autóba 80 liter üzemanyagot. Erre ráment több mint 600 somani-ja, ami azért durva, mert tőlünk kapott 962-t, és ez majd mind el is tankolta. És ez a tank benzin el is kell, hogy fogyjon, mert tudomásunk szerint egy ilyen nagy dög 16 litert is zabál, tehát az 500km-es útra pont elfogy egy tank. Az út simán indult, jól haladtunk egy nagyon jó minőségű úton, még akkor is, amikor már elkezdődtek a hegyek. Aztán egyszer csak egy nagyobb pukkanás szerű hangot hallottunk a motorháztető alól, és a sofőrünk rögtön félre is húzta az autót és megállt. Még hatvan kilométert sem haladtunk, amikor szétpattant az egyik gumicső, amelyik a motor és a hűtő között fut. Emberünk megpróbálta megjavítani azzal a módszerrel, hogy a szétszakadt részt kivágta és közbeiktatott egy vascsövet, de sajnos ezzel nem járt sikerrel, pedig még mi is felajánlottuk a fém szorítóinkat. Maradt a telefonálás, és a várakozás. Ekkor még viszonylag jól elvoltunk Zitával, olvastuk a Kindle-n a Lonely Planet könyveket, hamar a végére értünk a Pamírnak és bele-bele olvastunk Kirgizisztánba, Kínába, és Indiába is. Ez a hely ahol lerobbantunk, egyébként nagyon érdekes volt, mert még látszódtak a régi út nyomai, pontosabban csak egy útszéli karót hagytak meg mementóként a régi útból, ami valószínűleg jó 5 méterrel feljebb haladhatott, mint a mostani, mert ez az útszéli karó egy az utunknak a völgy felé eső oldalán lévő nagyobb földkupac tetején volt. Két óra múlva megállt mellettünk egy a miénkhez hasonló dzsip, valószínű a sofőr barátja lehetett, aki éppúgy utasokat szállított Khorogba, mint emberünk. Volt nála új gumicső, nagy szerelés kezdődött, ami kb. egy óráig tartott. Meglepetésünkre, amikor elindultunk, a másik dzsip már nem volt sehol. Ennyire tuti, hogy sikerült a művelet, hogy a másik terepjárós már le is lépett? Mi van, ha pár kilométer múlva újra lerobbanunk, vagy valami nincs rendben? Márpedig valami nem volt rendben, mert pár száz méter után újra megálltunk, és onnantól már nem is indult el az autó többet. Zitával ekkor már kezdett kicsit borús lenni a hangulatunk, mert már a délutánban jártunk és még csak 60km-t sikerült haladnunk Dushanbe-től. Olvass tovább…