Nászút a Föld körül

Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)

A megőrjítés már nem volt ilyen vicces: Zita nem jól tűri, hogy a megkérdezése nélkül fényképezik, ez ügyben már próbáltunk dolgozni a hozzáállásunkon, de ez nem könnyű feladat, pedig sajnos más mód nincs nagyon, mert 150 millió bangladesit valószínű nehezebb megnevelni, mint megszokni azt, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat egy babu, aki jön a kamerás mobiljával, és ha tetszik, ha nem, ha akarod, ha nem, ha beleegyezel, ha nem, ő lefényképez téged, vagy akár videót készít rólad. Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.

Néhányuk illedelmesen elnézést kér, és töröl, ha kérjük, néhányuk értetlenkedik, és van olyan is, aki inkább szalad a fényképünkkel. Igen, esetünkben ezen a Sirajganj-i reggelen egyszerűen elszaladt az illető, miután sokadik kérésünkre sem tette el a mobilját, csak hogy végre lefényképezhessen egy fehér embert egy fura szerkezeten.

Zitát ez különösen zavarja, mert ő ugye igaz, hogy már a legnagyobb hőségben is hosszúnadrágban teker, de felül még pólót hord, nem pedig szárit, vagy csadort, ami itt a megszokott női viselet. Zita ráadásul még fehérbőrű is! Húúú, ez így együtt olyasvalami, amit a helyi férfiak még nem nagyon láthattak élőben, és a csököttebbek ezt a látványt próbálják „megszerezni” maguknak, mindehhez már eszközük is van, a kamerás mobil! Csak épp valami kultúra is kéne még mellé, de az sajnos már nem jött a mobillal együtt… :( És ezzel sok keserűséget és bosszúságot tudnak okozni nekünk, és a legidegesítőbb, amikor tudják, hogy olyat tettek, ami nem tetszik nekünk, és mint valami gyáva férgek, elszaladnak előlünk. Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.

Ez tudjuk, hogy nem jó viselkedés, és hogy el kéne engednünk, amikor fényképeznek, s nem kéne így viselkednünk, de ez sokszor egyszerűen nem megy. Ha nem sikerül humorral kezelni a dolgokat, vagy egyszerűen csak ignorálni, akkor a minket folyamatosan érő dudálások és – nekünk – szabálytalan, bunkó, veszélyes közlekedők végett olyanná válunk, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Ez még mindig csak az úton töltött idő kis hányada, de akkor is nagyon gáz, hisz nem akarunk rossz nyomot hagyni a világban. Ez se nekünk, se másoknak nem jó, mert valóba naívság lenne azt gondolni, hogy “na, akkor mi most jöttünk ide ketten a 45 napos vízumunkkal, és most jól megneveljük ezeket a faragatlan bangladesieket” – ez nem fog sikerülni! Inkább nekünk kéne elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, hisz mi vagyunk itt a vendégek, ráadásul ők “kicsit többen vannak”, 75 milliószor többen! :D

Ez még azért is nehéz ügy, és talán azért sem fair így viselkednünk, mert ugyanakkor van, hogy mi is menet közben fotózunk, és ilyenkor nincs lehetőségünk előtte kérdezni, szóval mondhatnánk, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felhúzzuk magunkat, amikor mi is ugyanezt csináljuk, csakhogy a dolgok azért ennél árnyaltabbak. Először is, velünk van, hogy százszor megtörténik ez egy nap, és minket zavar, ha egy nap számtalanszor, kérdezés nélkül fényképeznek minket idegenek. Míg a helyiek helyzete és hozzáállása ezzel ellentétes, ők egyszer egy évben, ha látnak egy fehér embert, és valószínű részben ezért is, ők a legtöbbször örülnek, ha mi fényképezzük őket, sőt, van, hogy külön kérik, amikor meglátják a fényképezőgépünket. Mi ennek tudatában vagyunk, ezért merünk fényképezni, persze, ha olyan a téma (pl. egy száriba, csadorba bújt nő), akkor sose felejtünk el előtte engedélyt kérni. Nem is volt ezzel sose gondunk, de ha lenne is, kérésre sűrű elnézéskérések közepette törölnénk róluk a fotót az orruk előtt, és eszünkbe se jutna sunyulni, vagy szaladni. :)

Na, de hagyjuk ezt most már, elég a negatív dolgokból! Innentől nem is nagyon fogtok egy darabig több negatívumot olvasni, mert nem is nagyon történt velünk. Mert az, hogy elfáradtunk, vagy eleredt az eső, már nem igazán éljük meg negatívan. :) Olvass tovább…