Nászút a Föld körül

A mikrohitel és a mozi Bangladesben

Rajbariban Abdus-ék NGO-jának a vendégszobájában laktunk. Este sikerült egy kicsit hosszabban is beszélgetni velük, és egy kis kölcsönös éneklés (Zita elénekelte Nekik a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, és ők is énekeltek nekünk valamit, de ne kérdezzétek, hogy mit! :) ) után megtudtuk, hogy főleg mikrohitelekkel foglalkoznak, egy évig havi fix összegeket utalnak át arra érdemes egyéneknek, akik így fejleszteni tudják a vállalkozásukat. Az egy év leteltével ugyanígy havonta vissza kell törleszteni a hitelt, csak épp 12,5%-al többet, mint amit tavaly kaptak. Az így felvett havi összegek 10 ezer takától (30 ezer forint) több lakh-ig (több százezer takáig) terjedhetnek.

Ajánljuk megszemlélésre a muszlim világ által eltűrt női "szexideálokat" :) Csábítóak, igaz? :)

Este még elmentünk egy kicsit sétálni Rajbariban, és nagy meglepetésünkre egy moziba botlottunk bele. Bementünk körülnézni, és miközben csodáltuk a hatalmas, erkélyes, fapados termet, ránk talált a mozi egy fős személyzete, és rá akart beszélni minket, hogy nézzünk meg egy filmet. Mi mondtuk, hogy arra se időnk, se pénzünk nincs, csak kíváncsiak voltunk rá, hogy néz ki itt egy mozi, azért jöttünk be, de köszönjük a kedvességét, nem kérünk mozifilmet. Merthogy az csak nekünk ment volna, senki más nem volt a mozinak még a környékén sem. Na de végül az lett, hogy csak beültünk, persze nem egy egész filmre, csak egy kis „bemutatóra”, ugyanis az emberünk azt mondta, bekapcsolja nekünk a vetítést, csak úgy, öt percre, ingyen. Ez utóbbira persze többször is rákérdeztünk, és megerősített minket, hogy tényleg ingyen nézhetünk bele egy bengáli filmbe. Hát ne tudjátok meg! Olvass tovább…

Rafikuléknál reggel indulás előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy vízszűrőt, ami hasonló elven működik, mint a mi kerámiabetétünk a Katadynban, de ezt még pumpálni sem kell, csak türelemmel várni, amíg a gravitáció által lefolyik a víz a felső tartályból az alsóba a két kövön keresztül, amelyek a felső tartály aljából türemkednek ki, mint két ököl nagyságú tojás. Mire ezen kövek apró vájatain átszivárog a víz, szemmel láthatóan tisztább lesz. Hogy még hogyan, azt pontosan nem tudjuk, de mi is feltankoltunk az így tisztított vízből 5-6 literrel, és nem lett tőle hasmenésünk. Egy ilyen szűrőt is kell néha napján pucolni: meg kell dörzsölni valami kemény tárggyal a kövek külső felületét – pont mint a mi kerámiabetétünket, ha már nagyon barna a sok koszos víztől. Egy ilyen szűrő ezerötszáz taka, és egy évig megfelelően szűri a vizet.

A járgányok az úton

A közös fényképezkedés és a búcsúzkodás után már rögtön, ahogy kikanyarodtunk az utcára, vehettem újra elő a gépet a zsebből, mert két fickó a fejükön egy-egy hatalmas hálós zsákban fémedényeket cipelt, és ez a fényes gombóc a fejükön olyan látvány volt, ami megfogott minket, még akkor is, ha itt errefelé hétköznapos az, hogy az emberek mindenféle, néha nagyobb tárgyakat is elcipelnek a fejükön. A főútra kiérve nem sikerült elpakolni a fényképezőt, mert ekkor meg a háromkerekű, nagy, kakasülős járgányok kerültek lencsevégre. Ezek Zita kedvencei, különösen tetszik neki az a díszítés, amely mindegyik darabon megtalálható, elöl a „műszerfal” és a lámpák körül, kovácsoltvas, szívecskés virágos történetek képében. Hihetetlenek ezek az emberek a járványaikkal! Itt minden közlekedési eszköz egyedi, nem csak formára, de festésre is, elképesztő, miket tudnak összehozni, na meg, hogy néha mennyien tudnak utazni egy járműn, vagy, hogy mi mindent tudnak rajta elszállítani. És persze van a kettő is együtt, emberek fürtökben lógnak egy nagy, hosszú dzsipszerű járgányról, aminek a tetején nagy csomagok is vannak az emberek mellett, hátul a plató pedig dugig, még a lökhárítón is állnak öten-hatan. Sőt, olyat is láttunk, hogy a motorháztetőn is ült egy ürge, egy nagyobb csomag megkötözött, de még élő csirkével! :)

A kettőbehajtott betonvasak cipelésének legkülönfélébb módját pedig minden nap megmutatják nekünk. Biciklis teherriksán, CNG tetején, vagy vízi bivaly húzta szekéren, úgy, hogy szegény bivaly elé kétoldalt előre belógnak a vasak… Végülis egyfajta lökhárítókat kapott az állat! :)

Egy ponton az út melletti általában sűrű fasor bal oldalt megszűnt, és kicsit kiláttunk a vízre, merthogy legtöbbször víz mellett haladtunk, az általános az volt, hogy az út mindkét oldalán víz csillogott alattunk. Szóval ezen a helyen egy fickót láttunk egy csónakon, amit valamit matatott egy óriási halászháló kellős közepében, amely halászháló egy nagyon komoly bambusztákolmányon lógott, amivel úgy tűnt, ki is lehet emelni az egész hálót. Nem csak az elmés szerkezet, hanem ez az egész kép nagyon magával ragadott. Az ég, a háttérben a sok zöld, az erdő, alattam a föld, és előttem ez az ember, egy szál lungiban a csónak két peremén a lábaival egyensúlyoz, és teszi a dolgát.

Dui Káp Csá, 5 perc teaszünet, ott ahol „nem működik a vonal”

Kb. két órával az indulás után már meg is álltunk, mert ki voltunk szomjazva egy kis szünetre, na meg két csésze teára (dui káp csá), amit meg is találtunk egy útszéli kis bódéban, vagyis inkább egy apró bádogtető alatt, ami körbe volt kerítve egy nagy kék nejlonnal, hogy allah, vagy a ramadánozó lelkek ne láthassák, hogyan folyik bent a finom tejes tea. Letámasztottuk a bringákat, és beugrottunk gyorsan a ponyva mögé a szemüveges öreghez, aki a teát mérte, remélve, hogy ezalatt senkinek nem tűnt fel a két földönkívüli… Persze ez nagyon naív gondolat volt, hisz a holdjárókat nem tudtuk elrejteni, azok kint maradtak a ponyván kívül, ezért aztán mire a bácsi kimérte nekünk a két teát, már komoly tömeg gyűlt körénk, na és persze különösen a bringák köré. Kitettük a „Please Don’t Touch”-okat, húztunk vonalakat, de minden hiába volt:

Szóval a népek nem bírtak a kíváncsiságukkal, így nagyon nem volt mit tenni, odabent ugye szépen megállt a levegő, ami amúgy is forró volt. Kár, mert amúgy elnézegettük volna még ezeket a nem akármilyen arcokat itt a teázóban. Az én kedvencem a teásbácsi volt, Zitáé a jobbra mögötte ülő, pánpiros szájú, fehérszakállú ürge. A teák legurítása után rögtön indultunk is, nem akartunk tovább ebben a tömegben maradni, s bosszankodni, mert amúgy biztos nem bírtuk volna megállni, hogy ne zavarjon minket az a kb. száz szempár, akik minket lesnek. Na, de hát ilyenek ezek a népek, nincs mit tenni, vissza kell ülni a bringára, és tekerni, ott az úton legalább viszonylag nyugta tud lenni az embernek, ott legalább egyszerre általában csak egyvalaki akarja megtudni egy szomszéd motorbicikliről, hogy mi a dörgés, és ilyenkor azért el lehet humorizálni. Ezen a napon pl. megígértettem egy fickóval, hogy másnap eladja a motorbiciklijét, és közelebb költözik a munkahelyéhez, hogy onnan már egyszerű pedálos kerékpárral is be tudjon járni. Mert a motorkerékpár büdös, hangos, van káros anyag kibocsájtása és egy csomó energia, nyersanyag, és sok-sok emberi órába fáj a gyártása, messziről szállították ide, és még benzint is zabál, mint megtudtam, 40km-t gurul egy literjével. Szóval még költséges is, ember, ez nem kell Neked! Persze tudtam, hogy nincs igazam, hisz pláne, ahogy ők használják, ez még az egyik legkevésbé káros egyéni közlekedési eszköz, értem ez alatt, hogy saját tulajdonú, nem pedig bérelt riksa, autoriksa, busz, vonat, stb… Ha hárman-négyen ülnek rajta, a nyomába sem érhet egyetlen szuper eko-öko-hibrid autó a nyugatiak közül, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy nekik beszéljek, én aki a nyugatról jöttem, és úgy tehettem ezt meg, hogy volt, hogy egy héten öt nap 200km-t autóztam (egyedül egy öt fős autóban!) a munkahelyemre, meg vissza, ráadásul egy nyomorult autógyárba! Hát, mivel ilyen képmutató vagyok, elárulom, amiért mindezt megígértettem Veled: Magyarországról jöttem! :) Erre volt ugyanis kíváncsi az ürge, cserébe először elmondtam a legbüdösebb, leghangosabb, leggonoszabb járgánynak a motorját, aztán meg zöld agymenést tartottam neki, azért hogy az ígérete után eláruljam neki azt, ami amúgy a hátam mögött rá volt írva a piros-fehér-zöld zászlóra. :)

…aki képes élvezni a tájat egy kerülő úton

Na, de Nektek se akarok megint az agymenéseimmel jönni, úgyhogy csak egyszerűen guruljunk tovább, és nézzük mi van körülöttünk. Amúgy már a teázó előtt le kellett volna kanyarodnunk jobbra a Padma folyó felé, de mi ezt elvétettük, és csak akkor fordultunk vissza, amikor láttam a GéPéSz kijelzőjén, hogy a piros vonaltól (amit tegnap töltöttem rá Google Mapsből, mint követendő útvonal, mert az OSM foghíjas errefelé) a zöld, vagyis a mi útvonalunk eltávolodott. Hála az égnek még csak másfél kilométert, így mindenféle bosszankodás nélkül fordultunk. Szép dolgokat láttunk, úgyhogy nem bántuk a kitérőt. Juta (köszönöm a javítást az olvasóktól, szóval nem dzsut, hanem juta! – visszamenőleg már nem javítom, de akkor mostantól: juta) szárak száradtak, az útra pedig néhol a helyiek mindenféle magokat terítettek ki száradni. Ezzel befoglalták az út széleit, ami sokszor számottevő hányadát tette ki az úttestnek, na de persze ez errefelé senkit nem zavart, még minket sem, mert történetesen ezen az úton nem volt nagy forgalom – hisz nem vitt sehová.

Mikor visszaértünk a településre, elkezdtük lesni az útelágazást, amit elvétettünk. Észrevettünk egy kék ponyvás kis teázót – a mi teázónk! Rá sem ismerni, hát most nézzétek meg így, hogy nincs körülötte egy áldott lélek sem. És az a durva, hogy ha megállnánk, ezt a nagy ürességet újra ellepné a tömeg, előjönnek mindenhonnan, és ha már nem látni, hogy mit néznek, akkor pedig már akkora a tömeg, hogy önmagát gerjeszti, hisz mindenki kíváncsi rá, hogy mi az, amit annyian néznek. És mivel itt még nem olyan rohanós az élet, mindenki ráér, és nem nagyon oszlik a nép. :)

A kakikebab és a ház, ahol a kockás lungik készülnek

Az új úton is láttunk sok érdekeset, az első ilyen a „kakikebab” volt. Így neveztük el azt, amikor a helyiek egy pár vastagabb kiszárított dzsutpárra rányomogatták a még friss tehénlepényt, hogy így kiszárítsák azt a napon, majd eltüzeljék. Micsoda finom ételek készülhetnek a kakikebab felett… :) Nevetek rajta, amikor simán lehet, hogy már mi is ettünk olyan ételt, amit ilyennel főztek!

Ez az út keskenyebb volt, mint amiről letértünk, és annak ellenére, hogy ez nem a „semmiben”, a Jamuna és a Padma óriásfolyók találkozása által létrehozott zsákutcában ért véget, hanem többek között ahhoz a kompállomáshoz is tartott, mint ahová mi is rajta, nem volt szinte semmi forgalom rajta. Mondanom se kell, ennek mennyire örültünk, nagyon élveztük a gurulást.

Egy helyen videót kapcsoltam, csak hogy lássátok mozgóképen is, milyen ez. Aztán egyszer csak meghallottam egy ismerős zajt, gépek klattogtak jobbra lent egy házban, ezt már rég meg akartuk nézni, behúztam hát a féket, és átadtam a fényképezőt Zitának. A „majd én kezelem a tömeget” azokra az emberekre vonatkozott, akik azalatt körém gyűltek, amíg Zita bent volt.

Sajnos ezt már nem vette fel, pedig érdekes lett volna megmutatni egy videón is, milyen hamar, mennyien elő tudnak kerülni mindenhonnan.

A jutamezők felett

Később balra egész hosszan megszűntek a fák mellettünk így kiláttunk a mellettünk lévő mezőre, ami az úthoz közelebbi felénk víz alatt állt, és amin éppen jutát vágtak és pakoltak a víz alá az emberek. Ez az egész valami csodás látvány volt, csak emberek, semmi gép, semmi zaj, csak a nagy mező, a víz, ez a zöld növény, minden a kék ég alatt, amelyet a távolban elképesztő alakú bárányfelhők dísztenek. Nem bírtam betelni a látvánnyal, próbáltam magamba szívni amennyire lehet, többször megálltunk és fényképeztünk, és néztük, ahogy a népek tesznek-vesznek a vízben, amiben közben az ég tükröződött. Én ócska városi gyerek, nem tudom, milyen érzés lehet egész nap az ég alatt dolgozni, de remélem boldogok közben. Az egész olyan volt, mintha egy mesében lett volna, olyan szép, egyszerű és tökéletes.

Ekkor újra éreztem azt, amit már néhányszor Bangladesben, leginkább a Char Battia-n. Méghozzá azt, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Micsoda fantasztikus dolog, hogy igáig jutottunk, végig szárazföldön, már majdnem 10 ezer kilométert bringával, annyi, de annyi mindenen át, és most ezt a csodálatos országot is láthatjuk, ahol már most annyi szép élmény ért minket, annyi jó emberrel találkoztunk, és annyi mindent láttunk, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Bangladesnek van egy varázsa, és ezt minden nehézség mellett észre lehet venni, és lehet élvezni is.

Meg is beszéltük jól Zitával, hogy nagyszerű, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire örülünk, hogy idáig jutottunk, hogy itt vagyunk, mert Banglades egy csodajó, csodaszép ország. Mindezt valahol a Bilasz családnak is köszönhetjük, mert ha Velük nem találkozunk Grúziában a Fekete-tenger partján, nem tudom, ki beszélt volna rá minket arra, hogy ide jöjjünk! Szóval köszönjük Peti-Ajsa-Mariann! :)

Ahogy lekanyarodtunk a komp kikötőhöz (ferigat) úgy még egy jutát szállító vízí bivaly húzta szekeret is kielőztünk. A kikötőnél épp bent állt egy hajó, és mikor kérdeztük, mondták, hogy azonnal indul, ezért csak gyorsan kértünk egy útszéli árustól két random kekszet, és felgurultunk a hajóra. Jól taktikáztunk, hogy nem álltunk meg a Najirganj-ig ebédelni, így nem kellett talán órákat is várni a következő hajóra, csupán kibírni a kekszen azt a szűk egy órát, amíg átértünk a túlpartra. Az út azért volt ilyen hosszú, mert átlóban szelte át az amúgy is nagyon széles Padma folyót a komp. A Padma egyébként a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják. :)

Bideshi Dám a kompkikötő koszos kis éttermében

A túloldalt azonnal beültünk egy helyre ebédelni, halat ettünk, rizzsel és zöldségekkel. Amikor az ebéd végeztével kérdeztük, hogy mennyi lesz (koto dám), akkor azt mondták ötszáz (pászso), én meg mondtam, hogy az nem jó (balo ná), az kérem „külföldi ár” (bideshi dám), vagyis olyan ár, ami nem valódi, hanem annál magasabb, exklúziv csak nekünk, „gazdag” külföldieknek. Hát, gondolhatjátok, hogy ez nem tetszett nekünk. :) De ellenfeleink nem voltak túl kemény játékosok, a nő, aki valószínű a szakács is volt, külön-külön teketóriázás nélkül válaszolt minden egyes tétel árára, amikor kérdeztük. :) Ezeket mi szépen leírtuk, összeadtuk és leraktuk az asztalra a 112 takát. De ők tovább erősködtek, hogy oké, rendben, nem 500, de akkor 200 taka, a hal, a hal, hisz hal is volt benne, az drága… Először is, már elmondtátok mennyi volt a hal és az benne van a 112 takában, másodszor, meg hogy a viharba nem ég le a képetekről a bőr, hogy először 500-at kértek, aztán már csak 200-at? Hisz ezzel bevallottátok, hogy megpróbáltatok lehúzni minket. De ez úgy látszik itt nem akkora nagy bűn, mint nálunk, mert ezek még mosolyognak is mind emellé. A fene értik őket, komolyan, sokszor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk! Persze ezúttal nevettünk, szép napunk volt, és ezt ők egy picit sem tudták elrontani.

Gyanús volt egyébként már, hogy kérés nélkül legyeztek minket (a hőség miatt), és amikor kértük, hogy hagyják abba, akkor sem akarták nagyon abbahagyni, ezért gondolkodtunk is, hogy itt végre adunk egy kis borravalót (baksis), de azt ezzel a manőverrel nagyon gyorsan eljátszották. Később, amikor ezt meséltük Rajbariban, mondták, hogy ha nem is ilyen durván, de ezt velük, bangladesiekkel is eljátsszák, ezért érdemes kerülni az ilyen helyeket a nagyobb hajó-, busz-, és vonatállomások környékén. Hát, most már ezt is tudjuk. Amúgy egyáltalán nem volt gáz a szitu, magabiztosan kezeltük a helyzetet, és az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy az ötszáz nem lehet reális ár. Ez kb. olyan, mintha Magyarországon 8000 Ft-ot kérnének egy pizzáért. :)

Rajbari-ig az út először egy kis aszfaltsáv volt a sűrű dzsungelben, vizes medencék és a fák alatt megbújó házak alatt, majd kiértünk egy nagyobb útra, amin egykettőre besuhantunk a városba, ahol hála a sirajganji barátinknak, már volt kit felhívnunk és volt hol laknunk.

Ez a nap 2012. július 28. volt, amikor 53km-t kerekeztünk Kashinatpur és Rajbari között

Ha Neked is tetszett, és van Facebook accountod, és még nem szavaztál a 360fokbringára a Goldenblogon a Helyi.Érték kategóriában, akkor légyszi, gyerünk:

Nagyon köszönjük! Ígérjük, a közönségdíjat (valami Telenor csomag…), ha megnyerjük tartalomfeltöltésre fogjuk használni, így gyakorlatilag rögtön visszafolyik Hozzád, tuti befektetés, és csak két-három klikkelésedbe kerül! :) Köszönjük!